szerepkör

Nem volt könnyű életem. Számos megpróbáltatás kísért végig, viszont már egész korán beláttam, hogy mindezt magamnak köszönhetem – ha nem is teljesen.
Az apám sosem akart gyereket, de valahogy mégis a nyakán maradtam. Sosem mesélte, hogy végül miért nem dobott ki valami szeméttelepen és hagyott a sorsomra. Főleg azután volt érthetetlen számomra, miután 4 évesen megöltem a kedvenc kutyáját és annak a tetemével játszottam pár óráig, míg észre nem vette, hogy valami furcsa történik a kertben. Ez a legtöbb szülőnél egy vészjelzés lett volna és egyből szaladt volna velem a dilidokihoz, hogy kivizsgáljanak. Ő viszont? Rágyújtott még egy cigire, belőtte magát még egy adaggal és még desszertként le is húzott egy 2 deci vodkát. Abból az olcsó fajtából, amelyben valószínűleg több a metanol, mint az etil-alkohol. Úgy gondolta, majd vesz egy másikat.
A neveltetésemet tehát jobbára magamnak kellett megoldani. Tisztában vagyok vele, hogy ha több figyelmet, több szeretetet kaptam volna, akkor ma nem ilyen lennék, de hogy bánom-e? Abszolút nem. Emiatt elég hamar önellátóvá váltam – megtanultam főzni, barkácsolni, nyúzni. A későbbiekben apám egyéb rossz szokásait is átvettem tőle, amelyeket ő „örökérvényű bölcsességeknek” nevezett félholt állapotában. Sose bízz meg a politikusokban, a vodka-narancs keverék ugyan jó, de a vodka-konyak keverék az igazi, a nők szinte nem is számítanak az emberi faj képviselőinek, csak a vágyaid kielégítésére jók. Kisebb-nagyobb túlzásokkal, de ilyen és ehhez hasonló tanításai voltak, amelyeket viszont nem félt már jó korán beleverni a fejembe. Néha övvel.

Miután én hülye egyszer kihívtam rá a mentőket és hosszú hetekre ezt követően kórházba került, kifordult önmagából. Változtatni akart az életén, ami végső soron sikerült is neki… egy ideig. Mire én 8 éves lettem, már barátnője volt, és pár hónap múlva megszületett a kisöcsém. A kisöcsém, akit ugyan kedveltem, de mivel sosem lett belém nevelve az óvatosság, kicsit veszélyesebben játszottam vele, mint azt akár az újjászületett apám, akár a nevelőanyám szerette volna.
A következő 5 évben semmi említésre méltó nem történt. Apám, a szentfazék, megpróbálta a korábbi nézeteit elfelejtetni velem, de mindhiába. Az életemnek az az első 8 éve igencsak meghatározó volt számomra, a pszichopata hajlamaim megfékezése pedig sosem történt meg. 13 éves koromban azonban a korábbi csepp biztonságot nyújtó családi otthon is megszűnt létezni. Ritkán hagytak minket magunkra az idősebbek, ez az alkalom pedig különösen végzetesnek bizonyult. Egyszerű fogócskának indult, amely addig fajult, hogy az ötéves öcsém torkát szorongattam, egészen addig míg minden levegő el nem hagyta a tüdejét. Számomra ez volt a fordulópont. Mikor rájöttem, hogy mit tettem, tisztává vált az előttem álló út is: el kell menekülnöm. Segítséget kell keresnem, hogy végre én is normális életet élhessek. Amekkora elhatározással indultam neki a saját utamnak, pont ugyanannyira nem sikerült belőle semmit sem valóra váltani.
Az életem viszont jól alakult ezt követően. Jobban, mint azt megérdemeltem volna. Köszönhető volt ez annak is, hogy mielőtt elszöktem volna, még megloptam a vagyonukból az apámat és nevelőanyámat, így volt lehetőségem újra kezdeni. Amint lehetőségem adódott rá, egyetemre mentem, hogy biológiát, később vegyészetet is tanuljak. Az már korán kiderült rólam, hogy szeretek boncolgatni, a kémiai érdekeltségem pedig azután alakult ki, miután megalapítottam a saját cégemet és a kísérletezéseimet tovább folytattam. Őszintén szólva azt már régóta nem tudom, hogy legálisan miket is folytatunk, hiszen azt a részét lepasszoltam egy társtulajdonosnak. Én az illegális részére fókuszálok.
A részre, amiről csak nagyon kevesek tudnak. Különféle etikátlan kísérleteket végzünk mind vámpíron, mind emberen, de igazából egyik fajjal sem diszkriminálunk. A legapróbb részletig próbáljuk kikutatni, hogy a különböző fajok vajon miben is különböznek egymástól a jól ismert külső sajátságaikon kívül. Addig nem nyugszunk, míg minden kérdésünkre választ nem kapunk, és hogy utána mi lesz az új cél? Egyelőre nem tudom. Fegyverként felhasználjuk az ismereteinket? Gyógyírt keresünk a vámpírkórra? Vagy esetleg egy teljesen új fajt hozunk létre? Milliónyi lehetőség van, de olyan ember vagyok, aki sosem tervez egy napnál többre. Egy valamit viszont titkon remélek: hogy sikerül megoldást találni a saját vámpírságomra. A legnagyobb részem élvezi ezt a hatalmat, ezt az erőt, amit nekem ajándékoztak tíz éve, legmélyen azonban úgy érzem, kiveszett az élvezet a beteges üzelmeimből. Nincs akkora kockázat, ha lebukok. Mi lesz, lecsuknak? Úgy sem tudnának velem mit kezdeni.