1970.
- Das bolschewistische Ungeheuer, dem sie die europäischen Nationen ausliefern wollen, wird sie und ihre Völker dereinst selbst zerfetzen! - Recsegett a rádió a hátam mögött, egy régi felvételt hallgatva. Néha csak úgy elővettem, meghallgatva azt, ahogyan pár éve zajlottak az események. Ajkam pedig keserédes mosolyra húzódott. Pontosan erre vágytam. Németország vezető férfija egy domináns, félig zsidó férfi. Adolf Hitler. Mai szemmel egyszerű náci senkiházi. Nem azért, én sem vele akartam a világot megváltattni, de ő volt az eszköze annak, amire vágytam. Bár tény, hogy a népírtásról nem én duruzsoltam a fülébe...
Romba döndötte Európát a Lebensraum elméletével, a hadműveleteivel.. a Szovjetunió lerohanásával azok után, hogy meg nem támadási szerződést kötött velük. Az én szavam nagy úr volt abban az időben. A háttérből természetesen... főleg boszorkányként. Ha azt akartam, hogy figyeljenek rám, hát nekik muszáj volt. Engem nem lehetett csak úgy elkerülni, bár ez a mai napig jellemző volt rám.
Eltettem a tollat, amit a kezeim között fogtam, és egy mozdulattal belefojtottam a szót a rádióba. Az akkori elméleteim talán egy kissé meggondolatlanok voltak, de a mai napig helytállóak. Csak változott a helyszín. A szereplők. Maga a világ. még mindig elértem, amit akartam, csak most egy egészen új helyszínt találtam hozzá. Amerikát. Csak idő kérdése volt. És ami nekem van, az bőven elég; türelem. A mondás, miszerint a türelem rózsát terem, valóságos, mindig is igaznak tűnt.
- Liebe Angelique, miért érkezett hozzám? - Kérdőn voltam fel a szemöldökömet, mikor megpillantottam a beérkező, vörös hajú szépséget. Ismertem, gyakran látogatást tett nálam, és ostoba ígérgetésbe fogva kért szívességet. Sosem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy egy hozzá hasonló bármikor jól jöhet. Szívességekre nekem is bármikor szükségem lehet, és bármire ráhúzhatom azt, hogy ez a kamatos ára annak, amiért én segítettem nekik.
- Bonjour, Monsieur Dragomir. Vous pouvez m'aider, s'il vous plaît? - Szólt vékony hangján, én pedig elvigyorodtam.
- Ha segítséget akarsz, beszélj az én nyelvemen. - Utasítottam, majd felálltam, és mint ragadozó állat, megindultam felé, miközben ujjaimat a hátam mögött kulcsoltam össze.
- Tudja... hogy nem beszélni jól angol, uram - Felelte, majd elpirulva foglalt helyet, hiszen a szabad szék felé intettem.
- Ha segítséget akarsz, beszélj az én nyelvemen! - Magamat ismételtem, hangom még inkább parancsolóvá vált, de mosolyom szelíd maradt, tökéletes álarc.
- Egy férfi... uram... a házam fosztogatta ki. - Hangja remegővé vált, de ekkor már tudtam, mi lesz a végső kérés. - Nem látni arcát... de ebben a városrészben él. Láttam egy... tetoválást a karján. Egy helyi banda tagjai viselik. Mindenemet elvitte. S'il vous plaît, segítsen rajtam. - Súgta ismét. A végére egészen belejött, elmondta, mit akar, és annyi hibát sem vétett, mellyel értelmetlenné tehette volna ezt a szöveget.
- Hm. Érdekes. - Masszíroztam meg állam elgondolkodva. - Egyszerű szívesség. Végre nem más hozzám hasonlókkal kell leszámolnom. Rendben, liebe Angelique. Holnap intézkedem.
- Merci, Monsieur. Merci. - Beszélt még, majd félénken felállt.
- De rien. Remélem tudja, hogy ennek is meglesz a megfelelő ára. - Vált mosolyom igencsak elbűvölővé, de inkább csak akkor, mikor már távozott. A franciák nem a kedvenceim. De mit tudnék tenni? Ez a nő még hasznomra lehet.

2020.
Újra összetűzésbe keveredtem a koven vezetőjével. Nagy visszalépés volt tőlem, mikor úgy döntöttem, hogy csak úgy beállok, pedig mindenki tudta, hogy megvolt bennem az a bizonyos plusz. A plusz, ami tökéletes alkalmasságot adott volna ahhoz, hogy én irányítsam ezt az egész hadjáratot. A vezető úgy gondolta, hogy jól cselekszik. Én azonban újra és újra emlékeztettem arra, hogy hibákat vétenek. Rájuk, ránk fognak majd találni, ha ilyen óvatlanul viselkednek.
Ültem az ablak előtt, közben azon gondolkodtam, hogy mi minden alakulhatott volna másképpen, ha én adtam volna ki ezeket a nyomot hagyó lépéseket. Egy csomó boszorkányt begyűjtöttek már, a városra szabadítottak egy járványt, ami tizedelni fogja a vámpírokat és farkasokat. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy elkapkodják az egészet.
Kézbe fogtam a poharamat, és belekortyoltam, majd tekintetem ismét az ablakra, a kilátásra tévedt. Valójában nem is láttam semmit, csak képeket a fejemben. Megkaptam a feladatot, amit soha nem akartam: a Navarro lány bizalmába kellett férkőznöm. Amit meg is tettem. De milyen áron.
- Anderson. - Valaki benyitott a tágas, visszhangzó irodába. - Nem fogsz örülni. - Kezdte a bemelegítést. Ez kicsit sem volt bizalomgerjesztő. - Meghozták a lányt. Tegnap éjjel kapták el.
- Csodálatos. Hol van most? - A hangom egyenletes maradt, de tekintetem beszűkült. Hátra sem fordultam, nem érdekelt, melyik kis szolgáját küldte maga helyett, hogy közölje velem ezt a csodálatos hírt. Gyáva.
- Ahol a többi. Csak akartam, hogy tudd...
- Ne is folytasd. Takarodj. - Dőltem hátra, miközben kiürítettem a poharamat. Ezt az egészet már személyes hadjáratának tekintettem. A saját társam akart büntetni, mert rájött, hogy többször is figyelmeztettem a lányt. Aki értelemszerűen nem hallgatott rám, mert azt hitte, szórakozom. Egy ideig tényleg azt tettem. Nem vettem őt komolyan. Fiatal, naív kislány, fogalma sem volt a valódi életről. Talán ezért sajnáltam meg. Talán...