Camille/Athé

Até: görög mitológiai alak, a rosszra csábítás és a rossz tanács istennője, Erisz leánya. Ő tanácsolta Zeusznak azt az esküt, amely fia, Héraklész felett akkora hatalmat adott Eurüsztheusznak. Ezután Zeusz dühében lehajította az égből, és azóta az emberekre hoz bajt. A tragikus költőknél gyakran a bosszú megszemélyesítője, és Nemesziszhez hasonlít.

Camille

Mr Willis egykor kedves ember volt. Kifogástalan halszálkás öltönye mögött, tökéletesre pomádézott fekete hajával, víztiszta szemeivel, megnyerő mosolyával nyugalmat ébresztett bennem, valahányszor a közelében lehettem. Keze mindig meleg volt és finom tapintású, a mosolya pedig megnyugtató. Biztató hangjával növelte az önmagamba vetett hitemet. Mindez azonban csupán arra volt jó, hogy közel kerülhessen hozzám, hogy elnyerje a bizalmamat és később mindent elvegyen tőlem, amire csak jogot formált magának. Én pedig oda is adtam neki. Mert hittem, hogy segíteni fog, de ezt soha nem kapja az ember ingyen. Azt mondta mindennek ára van, és minden esetben az határozza meg mennyi, aki azt adja. Tudom hol hibáztam, azt is tudom, hogy mit kellett volna tennem, de egyszerűen képtelen voltam rá, ahogyan a mai napig képtelen vagyok. El kellene innen szakadnom, de valami mégis itt tart. A félelem, a bizonytalantól való félelem, vagy egyszerűen már megszoktam ami történik, elhitette velem, hogy másra nem is igazán vagyok jó. Letördelte bennem az önbizalmat, és függeni kezdtem tőle. Vak vagyok, vagy egyszerűen csak gyáva nemet mondani, nem tudom.
- Miss O’Hara, legyen kedves ebéd után bejönni az irodámba és hozza be a Nath kontra Bellendrive eset aktáit is.- a mellettem dolgozó Mrs Conrad és Miss Catwright összenéztek, majd mindketten folytatták a munkát, mintha meg sem hallották volna Mr Willis hozzám intézett szavait. Ezekre az időkre mindenki vak és süket lett hirtelen. Amiről nem tudnak, annak nem is lehetnek a részesei, gondolhatták. Segítséget pedig senkitől nem remélhettem. Igaz vagyok annyira felnőtt, hogy megvédjem magam, vagy kiálljak az engem ért attrocitások ellen, de valahogyan némák maradnak az ajkaim mégis.
És egy óra múlva, hónom alatt a homokszín aktákkal óvatosan lépek be az irodába, amelynek már az illatától is felfordul a gyomrom. Görcsbe rándul a rettegés is bennem, a lépteim bizonytalanul inognak befelé, a kifogástalan puhasággal süppedő szőnyegen. Ujjbegyeim már olyan jól ismerik a szőnyegrojtok érintését, az arcom számtalan alkalommal simult neki, amikor a főnököm éppen ott szerette volna birtokba venni a testem. A komód hűvöse, az asztallap keménysége, a szék nyekkenése, a méregzöld kanapé selymének sikolya ahogyan ráhanyatlom.Mindet ismertem már.
Mr Willis ma is kifogástalan külsejét tekintve, de a lelke romlottabb mint a legvéresebb éjszaka a szegénynegyedben. Hozzám lép és kiveszi a kezemből az aktát, majd egy mozdulattal a háta mögé dobja a földre.
- Kérem, Mr Willis….- hangom bizonytalanul rezeg, szinte idegen mélységekben zendül. Mint egy örökre kimerített tárna amelyben már a fénytelenség évtizedek óta biztos vendég. Reszket az utolsó porcikám is amikor egy hirtelen mozdulattal magához ránt. A csuklómra szorító ujjai alatt a fájdalom élesen hasít belém.
- Ez az, kérlelj csak! Szeretem hallani a hangodban ezt a különös vibrálást, még jobban izgalomba hoz!- a fülcimpámat csiklandozza a lehelete, és visszatartom a  levegőt. Ha nem dolgozna bennem az életben maradás ösztöne, akkor most nem is vennék többször levegőt. El szeretnék tűnni. Bárcsak eltűnhetnék! Lehunyom a szemem, ajkaimat beharapom, és a fogaim belemélyednek a húsba. Engedelmesen hagyom, hogy kigombolja a blúzom, hogy reszketően forró kezével lehámozza rólam. Izgalmának hevessége szinte letarol, amikor végül megint a szőnyegre taszít a hasamra. Nyögve koppanok rajta, majd érzem, hogy teljes súlyával rám nehezedik.
- És most mondd szépen, hogy akarsz engem!
- Akarom…
Elsötétül a világ, eltűnik minden benne, csak a fénybe tudok kapaszkodni ami még a józanságom utolsó maradéka és amiből majd megszületik valaki, akiről még csak nem is tudok….még.

Athé

Lüktetve csap a gyomromba a zene monoton fémes üteme. A testem már magától mozdul, és mire a kinti hideget magam mögött hagyom, már rohadtul nem érdekel semmi más, csak az, hogy ma este totálisan kiégessem az agyamat.A bejárattól nem messze egy hidrogénezett hajú szőke spiné osztogatja a belépőknek a karszalagokat mire csak cinikus mosolyba húzom méregvörösre festett ajkaimat. Felvillantom az arany kártyát, amit még Dante adott nekem, és amellyel nem csupán ide kapok automatikus és visszavonhatatlan belépést, hanem a fenti, mások számára zárt VIP részlegbe is. Kiérdemeltem én ezt, bassza meg!
Az elém siető magas férfi mosolya lilás fényben fürdik a neonok között, inge vakító fehérséggel nyomakszik a látóterembe. Kezével hirtelen és ellentmondást nem tűrően karolja át a derekamat, mire én egy hetyke vigyorral teszem a vállára a kezemet.
- Azt hittem már nem is jössz ma este Athé kedvesem!
- Azt hitted vagy tudtad?
Mocskosul észbontó vigyorba húzza vérre szomjazó ajkait és a nyakamhoz hajolva hűvös nyelve kíméletlen lassúsággal nyalja végig a bőrömet. Tudom, hogy nem jönne úgy emberek közé, hogy még éhes legyen, szóval biztos lehetek benne, vagy csak remélni merem, hogy ma nem én leszek a csemege számára. Nem mintha nem adnám meg neki amit akar. Élvezettel úszom a forróságban, és hagyom, hogy a fogai minden alkalommal ha csak egy időre is de belőlem merítsenek maguknak rubint életet.
- Gyere velem, van egy meglepetésem a számodra!- kacsint egyet, noha ebben a félhomályban nem igazán lehet ezt látni. Szárazjég kavarog a lábamnál a vanília illattól felfordul a gyomrom, követem azonban amerre magával hív. A pultnál kisebb embertömeg, mindenki italt rendel, hadonásznak a pénzzel, a parketten egymásba vesző testek pulzálnak, szinte összeérnek ebben az óriási fertőben, mint kavargó érzéki massza. Egy kisebb lépcső vezet fel az emeletre, majd egy fekete, bársonnyal fedett szűk folyosó tovább előre.
- Milyen alkalomból kapom a meglepetést?
- Kell bármiféle alkalom? Mondjuk úgy….imádom nézni amit csinálsz!
Nevetése végigszalad a gerincemen, és legszívesebben azt szeretném, ha most hozzászoríthatnám a falhoz, ha azt érezhetném, hogy én vagyok aki felette uralkodik, és nem fordítva…..de van olyan érzésem, hogy a meglepetésemnek köze lesz ehhez a gondolathoz.
Ugyanolyan jellegtelen, fehér ajtók sorakoznak egymás mellett és egymásnak szemben a szűk folyosón, majd az egyiket betolva maga előtt, ránt engem is, és nevetve perdít be a szoba közepére, én pedig vele kacagom, és ahogyan megfordulok, lebbenő hajam zuhatagán át egy óriási franciaággyal találom szembe magam. Végében egy fickó üldögél.
Kifogástalan halszálkás öltönyben, fekete haja csillogóra pomádézva, szemei víztiszta kékek, a levegőt pedig úgy veszi, úgy kapkodja, mintha éppen most futott volna le több mérföldet. Két keze az ágyhoz bilincselve, a lábai egymáson bokánál összekötözve. Nem szólal meg, nem kérdez és nem mond semmit. Én sem teszem. Dante a hátam mögé lép, és átkarolva a derekam az állát a vállamra helyezi.
- Tetszik?
- Nagyon.
- A tiéd.
- Imádlak!
Fordulok félig háttal, hogy ajkait ízlelve egy mély és fullasztóan könyörgő csókkal köszönjem meg, hogy ma este olyan szórakozásban lesz részem, amilyenre hosszú idő óta vágytam.
Mint cserkész vad a legyengített zsákmányt, táncolóan ringatózó mozdulatokkal közelítettem meg a férfit az ágyban. Útközben az asztalról egy apró, csontberakásos tőrt vettem magamhoz, jobbomba elhelyeztem. Tekintetem nem eresztette az ágyhoz kötözött férfit.
Olyan volt….de nem Ő volt….mégis megtette.
Érezni akartam a fájdalmát, az üvöltését hallani, amikor az életéért könyörög, ahogyan én teszem azokon az alkalmakon abban az istenverte irodában.Surran a barackszín ágynemű, amikor odacsusszanok, és lovagló ülésben rá helyezkedem.Egy darabig csak nézem őt, kezem felemelem, és a hajához nyúlok, hogy egy gyors mozdulattal összekócoljam. Előre hajolok és ajkamat erőszakosan tapasztom az ő ajkaira, és addig furakszom a nyelvemmel, addig ingerlem, amíg már magától nem ereszt, amíg már azt nem érzem, hogy nem tanúsít ellenállást, sőt másodperceken belül mintha ő lenne aki átkavarog hozzám. Hirtelen szakítom meg a csókot, ő még kap felém egy mozdulattal, száján forró billogként viseli a rúzsom halovány kontúrját. Emelkedik és mozdul a csípőm, tekeregve szorítom rá magam. Szinte a torkomat csiklandozza a forró lehelete.
- És most mondd szépen, hogy akarsz engem!
- Akarlak…
Nyöszörög, nyüszít, kérlel, könyörög, vágyakozik, kínlódik, hörög, beledöglik…..szó szerint.
Csókommal megint rátapadok, de a következő másodpercben már emelem a jobbomat, hogy az apró tőrrel egyenesen a nyaki verőeret szúrjam meg. A férfi felüvölt fájdalmában, ám több hang nem jön ki a torkán….hátrébb húzódok, hogy a következő másodpercben szinte a semmiből érkező Danténak helyet csináljak. Úgy tapad a férfi nyakára mint pióca a friss sebre. Én pedig lendítem a tőrt és közben lecsapok a mellkasára újra és újra...ameddig csak bírom szusszal, ameddig ki nem eresztem magamból azt a temérdek fájdalmat, amit nekem okozott.
Nem ő….
Hanem az a másik….