Felsóhajtok, ahogy kérlelni kezd és szabadkozik, hogy Ő nem tett semmit. Ó dehogy is nem tettél, drágám, nagyon is sokat. Ugyan nem ismertem az áldozatát és érzelmileg hidegen hagy, azonban ezt mégsem engedhetem meg. Nem csak saját magát keveri bajba, hanem minket is, vámpírokat is a sírba visz magával. Vadászni fognak ránk, nem csak a vadászok, más természetfeletti is. Egyel, vagy kettővel még csak-csak elbírok, de egy csapattal már talán én sem, egyedül nem. Mégis megszánom a nőt, mert a szavai annyira őszintén hatnak, hogy az elmémbe sugároznak mondatai. Talán valóban nem tud semmit, talán nem is Ő követte el mindazt, amit láttam. Talán valaki irányítja, de kicsoda és miért? Mi java származik abból bárkinek is, hogy egy szerencsétlen halandót mozgasson? Talán csak túl engedékeny vagyok. De nem tudom elhinni, hogy ennyire őszinte szavakkal, ennyire őszinte fájdalommal a szívében mégis hazudna. Szinte érzem ahogy zubog az ereiben a vér, csak úgy lüktet a szíve, szinte majd ki esik a helyéről, úgy pulzál. Egy újabb sóhajt engedek el és már szóra nyitnám a számat, mikor jön az újabb kérlelés. – Nem engedhetlek elmenni! – És nem is foglak, ezt már persze csak magamban jegyzem meg. Esélye sincsen elslisszanni mellettem, hiszen egy apró mozdulattal rántanám vissza és Ő még gondolkozni sem tudna rajta mi történik vele.
Majd egyszer csak összerogyik előttem, mint akit bábként mozgatnak és most leeresztették volna a fonalakat. Figyelem, amint előttem vonaglik, szinte már majd’ belehal a mibe is? Tanácstalan vagyok, de aztán kiszagolom. Mágia, nem is gyenge, szinte égetően erős boszorkánymágia. Bizonyosan ezért szenved. Vajon az áldozata egy védelmezője lenne, vagy csak egy barátja, ismerőse? Mindenesetre nem várnám meg, hogy kiderüljön, ugyanis abból nekem is csak bajom származna, hogy együtt látnak ezzel a nővel, miután kivégzett valakit. Ezt egy természetfeletti sem tűri meg, ha a fajtájából való, ha nem. – Meg szánlak, de akkor mindent el kell mondanod, amit tudni akarok. – Sajnos mire a mondatom végére érek elveszti az eszméletét, de ez engem igencsak nem zavar abban, hogy betartassam vele, mintha csak megígérte volna. Felkapom a vállamra, akár egy rongybabát – tulajdonképpen most olyan állapotban is van – és elszaladok vele egy kietlen tisztásra. A lakásomra vinném legszívesebben, de félek, hogy ha ott talál ránk a boszi, akkor mindkettőnket kivégez és ráadás képen a lakásom sem lesz soha többet biztonságot adó zug. Így ezt elkerülve, nem viszem oda.
Lefektetem a földre és egy ideig csak figyelem, majd leveszem a zakómat és ráterítem. Senkinek nem kell még véletlenül sem erre tévednie és meglátnia. Sem a testét, sem a vér pettyezte ruháját. – Hahó! – Szólok hozzá reménykedve, hogy megébred. – Ébresztő kis madárka! -
▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿
436 szó ▴▿ zene ▴▿ Ó, drága Camille, tudnád mit tettél..

Emlékezés. Maga a szó csodaszép, mégis van akinek keserűvé válik idővel. Emlékezni valamire, amiről jobb volt, hogy eddig nem tudtam. Az első alkalmak egyikén, amikor megtörtént erősebb volt a pánik, erősebb a szívdobogás, erősebb a félelem és erősebb a rettegés, hogy újra megtörténik. Mintha erőszakos ujjak marták volna ki az órákat a koponyámból, mintha lett volna ott valami ami meggátolt, hogy tudjam mit is csináltam pontosan. Most sem tudom. Most is csak vakon tapogatózom, próbálom nem tudomásul venni az elkerülhetetlent, nem gondolni arra, hogy ez talán holnap is megismétlődik majd. Miért? Miért velem történik ez? A vér mindent beborít, ködös tudatom mélyén szinte hallom is roppanni a csontot, érzem a meleg forróságot szétterülni az alabástrom bőrömön. Hallom a saját nevetésem, látom egy idegen arcán az élet elmúló nyomait. Az üveges tekintet,mely az ég felé mered, mely mögött lélek már aligha lakozik.Én tettem? Valóban én? Ennyi csak mit fel tudok idézni, és rájövök, hogy olyasmit csináltam, ami még csak meg sem fordult korábban a fejemben. Én sosem vetemednék ilyesmire. Még csak hangosan sem merek senkire szólni, és ha bajban vagyok, legszívesebben apróra kucorodnék egy sötét sarokban ahol senki nem venne észre.
Sokáig meg sem merek mozdulni, mintha attól tartanék, hogy akkor valósággá válik körülöttem a világ melyben csak egy buborék foglya vagyok jelenleg. Tompák a zajok, az illatok viszont nagyon is igaziak és közeliek. Megkordul a gyomrom is a pékség felől szálló friss kenyér zamatos párájára. A fal hűvöse még itt tart egy darabig, de tudom, hogy majd mennem kell, tudom, hogy nem ragadhatok le itt, hogy futnom kell, akárhova, de el innen. Haza kell jutnom valahogyan...vagy Warrenhez. Ő befogad. Ő majd tudja, hogy mire van szükségem. Egy menedék, ahol megértés vár. Mint annyiszor már. Szabad nekem kihasználni? Nem. Mégsem tudom mit tegyek. Mit tehetnék? Most azonban még arra sem sikerült rájönnöm hol vagyok, ahogyan arra sem, hogy milyen irányba induljak el.Az egyetlen lehetőségem az a sikátor, amelyben egymás mögött piszkosezüst kontérek állnak zavart kuszaságban, némelyikből csoffadt zöldségek lógnak ki, a másik mellett elnyűtt kartondoboz, és sárga ragasztószalag kibogozhatatlan tömege. A falak melletti szellőzők bizonyos időközönként fújják ki a gőzt, egészen kísértetiessé varázsolva a napfényt alig kapó szűk részt. A sikátor közepén az egyik házra egy hosszú, kissé már rozsdáló tűzlétra vezet fel. Talán az lesz az egyetlen lehetőségem, hogy felmásszak a tetőkre és azokon át jussak el valameddig, lehetőség szerint észrevétlenül. Lázasan gondolkodom, miközben a pulzusom az egekben. A félelem még több félelmet generál bennem, és a rettegéstől elfog a sírás is. Mégis uralkodni próbálok rajta, egyre tehetetlenebbül.
Végül döntésre jutok, és elrugaszkodom a ház falától, hogy a félhomályban derengő sikátorba vessem bele magam. Szakadó vörös ruhám mint egy véres győzelmi lobogó tekeredik körém, remélem, hogy nem okoz akkora feltűnést így fényes nappal, mint csak egy villanásnyi idő.
Futnék a létra felé, de valami láthatatlan, szinte a semmiből érkező erő megállásra késztet. Az utolsó idegszálam is érzékeli, hogy valaki a nyomomban van. Idáig érzem a vizes földre emlékeztető szagát, mely keveredik valami kifinomult és elegáns kölni illatával. Szinte észrevétlen mégis gyorsan érkezik és én egy darabig megmozdulni sem merek, azt remélve, hogy így majd láthatatlan maradok. Végül képtelen vagyok így állni, és várni, megfordulok.

Ott álltál eddig mögöttem, szinte észrevétlenül, szoborként, talán azt szemlélve éppen, hogy merre fogok menekülni, hogy mi lesz a következő lépésem. Én azonban nem futok előled. Nem azért mert annyira bátor vagyok, sokkal inkább azért mert rettegek. Hogy észrevettél, hogy megláttál, hogy a nyomomba szegődtél. Vajon mióta követsz? Mit láthattál, ami miatt érdekessé váltam a számodra? A bőrödön át érzem a vér semmihez sem fogható édes szagát, a hűvösséged szinte arcul csap. Tudom mi vagy...sejtem mi vagy. Közelebb jössz, vizslató tekinteted végigvezeted rajtam. Van benned valami eredendő kíváncsiság, mintha előtte még sosem láttál volna, és mintha mégis tudnád, hogy mitől vagyok ilyen. Hogy mi történt velem előző éjjel.
Még közelebb jössz. Szemeim elkerekednek, némi riadalom látszik bennük, az izmok, az idegek, a reflexek tiltakozni akarnának de valami meggátol. Akkor szakad fel belőlem egy nyögéssel vegyes sóhaj, amikor megragadod a karom, erősen fogva és megrázol. A hangod nekem csapódik, süvölt minden szavad az arcomba, én pedig csak értetlenül figyellek.
- Ránk?- üvöltésed csendesülő visszhangjaként szinte csak lehelem aprócska kis kérdésem, amely szinte jelentéktelen melletted. Összehúzom magam, csak pislogok rád, mintha még csak azt sem tudnám milyen évet írunk, egyáltalán hol vagyok...és ez nem is áll messze a valóságtól.
Ahogyan elengedsz hátratántorodok, de sikerül megtartanom az egyensúlyom, kezemből azonban kihullanak az addig szorongatott magassarkú cipellők. Tompa puffanással esnek mellém a földre. Nem nézek utánuk. Téged nézlek, és ha lehet az eddigieknél is rémültebben és tanácstalanabbul figyellek. Megrázom a fejem, ezzel talán úgy tehetek majd, mintha  a szavaid nem lennének igazak, hozzám el sem jutottak.
- Ölni? Kedvtelésből? Én nem…- tiltakozom erőtlenül, de rájövök, hogy talán értelmetlen. Hiszen abban sem vagyok biztos, hogy én ki vagyok….lassan elérem az őrületnek azt a szintjét, ami csendes de annál alattomosabb.Tudom mi okozza, azt is tudom, hogy véget kellene vetnem neki, hogy akkor talán megnyugodna a lelkem, akkor talán nem tennék olyasmit, amit nem akarok...én ezt nem akarom.
Lebiggyedt ajkakkal szegem fel végül a fejem és nézek rád. Nem vagyok büszke, talán csak próbálom még morzsáját megragadni az emberségemnek, annak, hogy én ilyesmit soha nem tettnék, és ezt el kell nekem hinned….könyörgöm hidd el, akárki is vagy és engedj elmennem.
A vállad mellett egy másodpercre a tűzlétra felé pillantok. Az egyetlen lehetséges menekülési utamra. Talán tíz lépés, ha nagyokat szökellek, vagy talán tizenkettő ha kisebbeket. Elég gyorsnak kell lennem, hogy eljussak melletted. Bennem ezerszerése zubog az adrenalin, a félelem további eszement cselekvésre késztet. Nem tudom, hogy veszélyes vagy rám nézve, hogy talán olyasmit tettem amivel kiváltottam a haragod, vagy éppen ellenkezőleg….nem tudom, csak azt, hogy mihamarabb el kell innen jutnom oda ahol biztonságban érezhetem magam, ahol átgondolhatok mindent. Nem tehetek ilyet többé. Megfogadtam már legalább öt alkalommal, amire egyáltalán emlékezni tudok, és mégsem tartottam be. Nem tudom hogyan vessek ennek véget, mert véget akarok, mert véget kell.
- Ha ártottam neked bármilyen módon, kérlek bocsáss meg! El kell hinned, hogy én nem tettem semmit!- emelem meg a kezemet, és simítom a szívemre, mintegy biztosítva téged, hogy való igaz minden szavam. Én legalábbis meg vagyok róla győződve. Hogy mégis miképp történhetett mindez nem tudom….még én magam sem tudom.
- Engedj utamra kérlek! - a létra felé pillantok megint, a fejemben már másodpercek alatt kitaláltam hogyan fogok elfutni melletted, de végül nem kerül erre sor. A fájdalom élesen hasít a bordáim közé, mintha láthatatlan kéz roppantaná össze. Távolról mintha még hangokat is hallanék, mintha valaki átkokat szórna rám ismeretlen nyelven, és vasmarokkal szorítaná a végtagjaimat. Képtelen vagyok magamat megtartani. A fejemben sokezer kalapács ver értelmezhetetlenül kaotikus ütemet. Elgyötört, elkeseredett arccal, térdre rogyva nézek rád, és nyújtom feléd a kezem….segíts!
Nem tudom….ó honnan is tudhatnám, hogy egy boszorkány barátjába kötöttem bele, ő az akinek elvágtam a torkát...és a boszorkány a nyomomban van. Fizikálisan még messzebb, de mentálisan már az agyamban van és szinte belülről perzseli fel az egész agyam.
Nem tudom, hogy Athé egyedül ritkán csinál ilyesmit, hiszen a természetfelettivel még ő sem húz ujjat felügyelet nélkül, ám most saját akcióba kezdett és úgy tűnik nekem kell elviselnem a következményeket.
- Vigyél….vigyél...el...ih...nenn...kööönyörgöömmm…- alig vagyok képes kiejteni a szavakat, a végső kétségbeesés és a fájdalom összeölelkeznek bennem, és alig tudok már az ép eszemnél maradni. Próbálok kúszni a földön, végül erőtlenül rogyom össze, és a fájdalom már csak távoli. Ahogyan a tiszta tudat is, amit elveszítettem.

Ha az „ember” annyi időt megél, mint én, akkor lát ezt-azt, amit nem akar és nem is kéne. Sajnos ez velem sincsen másképpen. Láttam már nagyon sok mindent, láttam, ahogy a világháború alatt egymást ölték az emberek, csakhogy bizonygassák igazukat. Láttam, amint a társaim ezrei hullanak el és a semmibe vesznek. De láttam, amint hozzám hasonlók végeznek ártatlanokkal, csak heccelésből, ölési vágyból, belőlük már kiveszett minden maradék emberi is. A múlt éjszaka is valami ilyesmire lettem figyelmes, de ez valahogy más, érzem. Úgy érzem, mintha egy testben két lélek ülne meg és fogalmuk sem lenne mit csinál a másik. A múlt éjjel egy gyanús női alakra lettem figyelmes az utcán, amint egy nála JÓVAL idősebb hapsit csábít el. Ezzel még nem is lenne gond, hiszen mindenkinek saját jóízű döntése kivel kezd ki. Viszont ez nem éppen egy ilyesfajta kikezdésnek bizonyult. Az ürge vélhetően nem is volt szabad, a nőn pedig látszott, hogy nem a pasas vagy a szex érdekli. Olyan sötétség áradt belőle, mint egy démonból.
Egy motelig csábítgatta, így innentől kezdve csak a fülemre voltam hagyatkozva. Hallottam, amint minden érzés nélkül, hideg vérrel végez a fickóval, abban nem vagyok biztos, hogy kiszívta-e a vérét, vagy csak megölte. De miután végzett, úgy tett, mint aki ott sem lett volna és tovább állt. Elég gyors volt, így mire a nyomába értem, addigra felkelt a nap. A nő a földön fetrengett, mint aki részeg, majd mikor magához tért menekülni kezdett. Mint akit üldöz valaki, mint akinek a fejét akarják. Utána iramodtam, meg akartam fékezni, mert attól tartottam, hogy talán a következő áldozatát keresi. Nem vagyok én egy álszent, én magam is vérrel táplálkozom, de nem ölök meg embereket teljesen feleslegesen. Többnyire ha tehetem úgy eszek, hogy az áldozatom életben maradjon. Persze nem mondom, hogy nem csusszan be egy-két halál, de azokra azt szoktam mondani, hogy elkerülhetetlen járulékos veszteség. Annak érdekében, hogy én életben maradjak. Viszont ez a nő, nem táplálkozik, hanem gyilkos, méghozzá könnyű vérrel.
Persze mikor észleli, hogy követem, akkor megrémül, de ez engem nem tántorít el. Közelebb megyek hozzá és jól szemügyre veszem kivel is van dolgom. De a szemeiben ürességet vélek felfedezni, mint aki nem tudja hol van, vagy mit csinál. Az egész ruháját alvadt vér pettyezi, amitől felfordul a gyomrom. Az arca is csupa vér és csupa kosz is. Bár ez nem is csoda, hogy ha az utcán töltötte az éjszakáját. Odalépek hozzá és megfogom a karjainál fogva és magam felé rántom, majd kicsit észhez térítés gyanánt megrázogatom. – Normális vagy? Azt akarod tán’, hogy vadásszanak ránk?! – Ordítok rá, majd elengedem, reménykedve abban, hogy megtartja magát és nem zuhan a földre. Bosszús tekintetemet rászegezem, mint egy mérges apuka, aki megorrolt a lányára. – Nem ölhetsz meg csak úgy embereket, kedvtelésből, mert megölnek! – Morgolódom tovább, mit sem gondolva arra, hogy talán azt sem tudja, hogy mit tett. Talán fel sem fogja ép ésszel.
▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿
476 szó ▴▿ zene ▴▿ Ó, drága Camille, tudnád mit tettél..

Hallom a távolban az autók hangját, érzem az orromban a betonjárda reggeli harmattól terhes illatát. Nem merem még kinyitni a szemeimet, inkább egy hűvösnek vélt falhoz támaszkodom. Elgyötörten nyögök fel, megmozdulni sincs egészen kedvem. Még nem tudom, hogy hol vagyok, csak abban vagyok biztos, hogy valahol az utcán. Távolabbról friss péksütemény illata csiklandoz, a szemhéjamon át érzékelem a reggeli napsugarak émelyítő csalogatását arra, hogy csak próbáljam meg lassan nyitogatni a szemeimet. Kezem magam mellett a földre támaszkodik, egy kavics a tenyeremre fúródik. Fáj egy kicsit, mégsem szisszenek fel. A szám sarkában valamit érzékelek, és amikor kinyújtom a nyelvem, hogy megnyaljam, rádöbbenek, hogy némi alvadt vér az. Halk nyögésekkel tolom fel magam ülő helyzetbe hátam az eddig ismeretlen és alapvetően sem túlságosan érzékelt épület falának vetem, fejem hátranyaklik, hogy megtámaszkodjak.
Utolsó emlékeim után kutatok, az utolsó biztos pont után, amely lehet, hogy tegnap este, vagy délután, esetleg tegnap előtt? Egyáltalán milyen nap van? Homályos ködben úsznak a gondolataim, képtelen vagyok felidézni bármit, csak azt a nyomorult délutánt, azt a fájdalmas délutánt Mr Willis irodájában, pontban húsz perccel a munkaidő vége előtt. Kéretett. Nem akartam menni, mégis minden lépéssel egyre közelebb értem az ajtóhoz. A félelemre emlékszem ami minden alkalommal elfogott, valahányszor benyitottam az ajtón, és megláttam. Önelégült mosollyal, győzelmének tökéletes tudatában, azzal a letörölhetetlen elszántsággal, amely billogként feszített szálfaegyenes tartásában. Cipőjének koppanása, léptei közeledése, majd halkulása, amint a szőnyegre ért jelezte, hogy ma sem óhajt lemondani arról, ami a kiváltsága, amit követel tőlem, és amit minden nap meg kell adnom. Nem merek tiltakozni, nem merek mondani egyáltalán semmit, kizárólag nyelem vissza a félelem szülte könnyeket, hogy még azt az örömet se adjam meg neki, hogy akár egyetlen cseppet is kiejtek. Miatta. Párássá váló szemeim azonban árulkodóak, ő pedig élvezi ezt. Csak az hozza lázba, ha félni lát. Én pedig olyan sokat, annyira sokat küzdök ellene, hogy legyőzzem, hogy egyszer majd határozottabban lépjek be az irodájába, de képtelen vagyok rá. Benn szinte porrá válik minden bátorságom, és csak egy halk, megadó sóhajra futja.
Emlékszem, hogy egy órával később, amikor kijövök, szinte senki nem mer már hozzám szólni azok közül, akik még ott vannak. Sem a periratokat rendező levéltáros, a mindig kifogástalan kosztümben megjelenő Miss Cooper, sem pedig a postát rendező, dadogó és kissé félszeg Edward sem. Csak néznek rám, talán gondolnak is valamire velem kapcsolatban, talán egy leheletnyi sajnálat is van a szemükben, de végül hangot nem ad egyikük sem a gondolatainak. Némán szedtem össze a holmijaimat, és indultam el haza. Fogalmam sincs hogyan vezettem végig, milyen utakat hagytam magam mögött, az is lehet, hogy kerülővel mentem. A ház előtt hagytam a kocsit….azt sem tudom lezártam e. Tulajdonképpen innentől már nem nagyon emlékszem semmire. Szerda volt. Minden szerdát gyűlölök. Talán csak a szombat az egyetlen amit szeretek. Az egyetlen olyan nap, amikor sehol nem vagyok. Sem ott, sem máshol. Csak önmagamban belül, megpróbálva erősnek lenni, kitörni ebből az egészből. Halk hangom azonban elnyomja a saját szapora szívverésem, hacsak eszembe jut, hogy hétfőn kezdődik minden előlről. Miért nem mondja meg senki hogy lehet ezt túlélni? Aztán már nem tudom mi történt...talán még a piros színre emlékszem...egy ruhára a szekrényből. Egy vörös hosszú ruhára. De kié ez? Az enyém? Aztán tökéletesen elszakad a kép, és mintha egy végtelen üres álomban lennék, ahol a gondolatok is messze futottak. Nincsenek színek, vagy képek, csak a szürke egyhangúság ver tanyát ebben a csendességben, ahol magam vagyok magammal. Egy bátrabb magammal, aki egyszer ki fog törni. Mert ő nem gyáva, mert ő nem megalkuvó, mert ő megelégeli mindazt amire nem szolgált rá soha.
Ha lenne emlékem, akár egy halovány is akkor tudnám, hogy:

...felvettem azt a piros ruhát. Athé vette fel, akinek minden olyan jól áll, aki kiengedi a haját, amit én soha nem tennék meg. Athé, aki lángvörösre rúzsozza az ajkait, hogy nyomot hagyjon éjjeli áldozata bőrén. A saját lenyomatát, amelyet Mr Willis minden nap az ujjbegyével mar a combomba, amikor megszorítja. Szinte állandóan kék és zöld pettyek tarkítják a combom belső felét. Ott szereti megfogni, mert ott olyan veszettül  omlós. Ahogyan ő fogalmaz. Athé, aki úgy vigyorog bele a fürdőszobatükörbe, magabiztosságával és távolságtatóan hivalkodó felszegett állával. Aki tudja hogyan közelítsen meg egy férfit, hogyan hálózza be, hogyan teremtsen valami olyan különös atmoszférát, ami úgy működik mint az ecetes víz a legyeknek. Vonzó és veszélyes, a végén pedig úgyis beledöglik. Athé, aki nem retten vissza attól, hogy vért kell ontani, aki nem retten vissza attól, hogy egyetlen szemrebbenés nélkül lépjen át egy holttestet, ami kizárólag azért fekszik kiterítve, hogy levezesse mindazt a fájdalmat amit én elszenvedek. Athé a lelkem ostora, amit én még megfogni sem vagyok képes, ő pedig kegyetlenül oda tud vele csapni. Athé, aki ma éjjel is gyilkolt, aki ma éjjel, egy jellegtelen kis bárban, ahol negyed órán keresztül szürcsölt valami rémes koktélt, megrezegtette a szempilláját, egy majdnem ötvenes fickónak, aki szinte ugrott is. Az nem is nagyon érdekelte, hogy egy jól szituált családos (de minimum nős, mert gyűrű volt az ujján) férfi mégis mit keres éjjel fél egykor egy ilyen helyen. Ha minden rendben lenne otthon akkor valószínű csak beugrott volna egy italra és már tovább is áll. Helyette megakadt a szeme a vörös ruhás, kihívó Athé-n. Két óra múlva egy olcsó motelszoba méregzöld kopott szőnyegpadlóján feküdt, elvágott torokkal, csupaszon, a vére rozsdaszínre festette a szebb napokat látott szőnyeget. Athé megigazította a sminkjét, majd távozott onnan…

Nem tudom, hogy ez történt, ahogyan azt sem, hogy mit keresek itt...itt...lassan nyitogatom a szemeimet. Az épület egy zenepavilon, az egyik szépen gondozott parkban, nem messze az otthonomtól. A ruhámon apró szakadások. A vörös anyagon barna pettyekben vér….nem az én vérem, nekem semmi bajom. A szám sarkát kivéve, amit megsebesíthettem, valahogyan. De hogyan? Bizonytalanul és félelemtől pislogva egyenesedem ki, és pillantok körbe. Hogy kerültem ide? Kinek a vére ez rajtam? Mi történt már megint? Nem ez az első eset, hogy valami olyan helyen találom magam, ahova el sem indultam. Nem ez az első eset, hogy kétségbeesve térek magamhoz, és botorkálok valahogyan haza, igyekezve olyan módon tenni ezt, hogy minél kevesebb embernek tűnjek fel. Arra sem vagyok büszke, amikor egy alkalommal, a karórámat adtam oda egy hajléktalannak a méretes kabátjáért, mert az legalább eltakarta a teljes testem ami ugyancsak véres volt. Valami történik velem, valami nagyon rossz. Valami még rosszabb, mint ami Mr Willis irodájában történik. A vállam leejtve, próbálok nem hisztérikusan felzokogni a tehetetlenségtől. Csak felemelem a fejem és riadtan tekingetek körbe. Túlságosan nyílt terep, túlságosan feltűnhetek az embereknek, valami más módot kell találnom, hogy eltűnjek innen. A pánik kezd rajtam eluralkodni, ahogyan lassan felállok a földről és maszatos, földes kezemmel áttörlöm az arcomat a jobb szememtől lefelé a szám felé. Vékony fekete csíkokat húzva végig rajta a kézfejemmel. Nem látom, nem tudok róla. Csak állok ott, hátam a falnak támasztva, és keresve az első lehetőséget amikor kitörhetek ebből a viszonylag rejtett menedékből, és futva teszem majd meg az utat az első sikátor felé, ami nem tudom hova vezet, de legalább a kukák környéke elrejt a kíváncsi tekintetek elől. Onnan pedig majd kitalálom. Mély levegőt veszek, még egy utolsó pillantás jobbra és balra, majd lehúzom a lábaimról a magas sarkút, a kezemben összefogom a pántjánál fogva, végül eltolom magam a faltól és rohanni kezdek. Kapkodom a levegőt, kétségbeesve futok, mintha az életemért tenném, és a következő másodpercben eltűnik vörös ruhás alakom, a gőzölgő, a napfényt kívül hagyó, toronyházakkal szegélyezett sikátorban.Egy pillanatra megtorpanok, amikor azt érzékelem, hogy valaki figyel. Valaki, aki talán eddig is figyelt, aki elég gyors volt ahhoz, hogy a nyomomban legyen. Dermedten, még levegőt is alig merve venni állok, és csak a szemem sarkából nézek körbe. Mozdulni sem merek. Még.