bártulajdonos

Anyám pampog. Már megint, ugyanazon, hevesen, pohár törik, talán egy váza is robban valahol a falon.  Azt gondoltam, már hozzászoktam, hogy már ne hozhat ki a sodromból a szűk látókör társulva az ostobasággal. Lehunyom a szemem, és elszámolok magamban háromig. Majd tízig...nyolcvan kilencnél anyám megragadja a karom, és megráz.
Nem tudom hol vagyok egy pillanatig. A számolás hatott, a happy place a fejemben formát öltött és egy kraken rántásának erősségével szippantott ki a szipirtyó. Kellett nekem idejönni, megvoltam nélkülük.  
- Ezt kell kapjam, mikor végre hat év után hazajössz? Hogy rólam beszél a közösség mert degenerált vagy? Huszonkilenc éves vagy, igazán abbahagyhatnád már ezt a buziskodást, és foglalkozhatnál a családoddal! - A szemöldököm az egekbe szökik ahogy kitörlök egy nyálcseppet a szememből . Degenerált. Ha lenne egy dollárom minden ilyen megnyilvánulás után nem kellett volna három hónapig a földön aludnom.
- Végeztél? Mehetek? - lépek hátra egyet, bőrkabátom zsebébe csúsztatva a kezeimet. Csak az kell nekem hogy elkezdjen rinyálni a tetoválások miatt is. - Mondd meg Balzacnak, hogy amit kért az ágyán lesz.
Az ajtó csapódik mögöttem, anyám morózus, monoton mormoása mégis áthallatszik rajta, szidva vele minden létező tettem.

Hogy születhetett ilyen betegnek? Mit érdemeltem, hogy ezt kapom? Miért nem lehet olyan mint Bethia? Miért nem hasonlíthat rám? Legalább a mágia menne neki. Miért nem lehet ő is olyan erős mint a testvérei?

- Tudod hogy igaza van. Tényleg kinőhetnéd már. Majdnem harminc vagy. - A húgom hangja az agyam köré hálózza magát, visszahozva az összes gyermekkori szidást, vitát, üvöltést, harcot, ellenállást, lázadást. Nem akarok válaszolni neki.
Bethia nem enged, lenézően néz rám, kicsi malac orra ráncolódik ahogy próbál undorral végigmérni. Valahol ott van még benne a kislány, a babával játszó, kezemet szorongató, teapartit rendező kislány akinek én voltam az erő. Aki mindig nekiment a fiúknak mikor szekáltak.
- Te is hiányzol Beth. Néha lenézhetnél a bárba. - Ellépek mellette, vállam a karjához súrlódik, szavai még mindig a fülemben csengenek ahogy a hatalmas tölgyfa ajtó bezáródik mögöttem újra, újabb hat évre. Újabb hat év mági nélkül.. ahogy eddig is. Ahogy mindig is. Mert nekem nem jutott annyi mint nekik. Mert én nem vagyok erős. Mert engem nem érdekel.

◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘◘

- Mi lenne ha egyszer az életben normálisan nyitnál ki, és a táblát ténylgesen megfordítanád, hogy az emberek tudják hogy mi NYITVA vagyunk? - Hozzávágom az egyik undorítóan büdös rongyot a kedves öcsém fejéhez ahogy a szennyes kosaram cipelve lecaplatok az emeletről. Mayhem a kis kilógó nyelvével követ, majd elrohan és azonnal beveti magát a pult alatt lévő kis fekhelyére. Mayhem állandó felügyeletet igényel, így természetes volt hogy a bárba is szabad bejárása lesz. Szerencsére a másik két dög - Purge és Haven - nem szeret annyira emberek között lenni .
- Elmentem mosni, kérlek ne törj össze semmit, nemsokára jövök. - Nem tudok mosni. Sosem tudtam, és mivel nem vagyok hajlandó a mágia közelébe se menni - hidd el, jobb így mindenkinek - marad a mosoda szemben.
Az ajtó csilingelve nyílik ki - mindig is utáltam az a csengőt, annyira hamis, annyira erőltetett - ahogy beküszködöm magam a “kis” kosarammal, majd lepakolom az egyik asztalra mindenem nagy nyögve.
- Mrs. Minsky, kaphatok egy pér negyed dollárost, nem maradt apróm… - Kibányászom a zsebemből azt a két egydollárost, amit beváltani szánok, de az asztalnál nem Mrs. Minsky áll… vagy ha igen akkor már értem Mr. Minsky miért akarta csak magának. - Te nem Mrs. Minsky lánya vagy ugye? Nem... Téged nem lehetne elfelejteni. - Szőke haja mint a méz, selymesen hullik a vállára, én meg hálát adok annak a hajléktalannak akinek minden apróm odaadtam a sarkon.