szerepkör

- Ez volt életem legeslegjobb szülinapja – sóhajtok fel elégedetten már vagy nyolcadjára és még mindig ugyanolyan áhítatosan pillantok Drewra, mint amikor először mondtam neki ezt egy másfél órával ezelőtt. Akkor még éppen a karján csüngtem másik kezemmel pedig egy émelyítően édes rózsaszín vattacukrot zabáltam. Most a sötétkék suv – Volvo, most itt elmondhatnám, hogy pontosan hány lovas és milyen motor van benne, de hiába magyarázta már annyiszor Drew még mindig nem maradt meg – anyósülésén nyúlok el, immáron vattacukor nélkül.
- Hmm, lehet, hogy említetted már? - a szeme az úton, de a keze az enyém után nyúl – éljenek az automataváltós autók! - összekulcsolja az ujjainkat és nyom egy puszit a kézfejemre – Amikor reggel megláttam azt a savanyú arcod mikor felvettelek, nem gondoltam volna, hogy ennyire vidáman fogsz majd itt ülni mellettem pár óra múlva – elfintorodok, ahogy eszembe jut az a furcsa, gyomorszorító érzés amire ébredtem. Rá sem tudtam nézni a pirítósra és a lekvárra, még az sem vidított fel, hogy Balzac megint összelekvározta az arcát, bár biztos vagyok benne, hogy csak azért csinálta, hogy felvidítson. Az én imádnivaló öcsém.
- Valószínűleg csak Birdie miatt voltam ideges – mondom végül és egy pár másodpercig csak csendesen bámulok ki az ablakon, hagyom, hogy egy picikét elrontsa a délutáni jókedvet az az üresség, ami a nővérem viharos távozása után keletkezett bennem – De úgyis visszajön pár nap múlva, nem? - szakítom el a tekintetem az elsuhanó fák látványától és elvigyorodva az alsó ajkamba harapok, közben az ujjaim már bele is túrnak a sötétszőke hajkoronába – Mondtam már, hogy meeennnyire dögös vagy amikor ennyire koncentrálsz? - elvigyorodik Ő is az apró kis gödröcske megjelenik az arcán, a gyomromban pedig a kis pillangók örömtáncra perdülnek.
Igazából nem is tudom mi jön előbb. A dermesztő hideg, a libabőr a testem egész felületén és a csontomig hasító félelem vagy Drew hangja, amit az Ő istenét emlegeti vagy a kamion tülkölése. Azt tudom, hogy mi következik pár másodperccel azelőtt, hogy bekövetkezne: hatalmas fékcsikorgás, az autó kipördülése, a kézifék bordáim közé fúródása majd a fejem találkozása a szélvédővel. Utána meg sötétség. Csend. Nem tudom meddig, nem hiszem, hogy különösebben sokáig mert amikor kinyitom a szemem még mindig az autóban ülök a számban a vér fémes ízét érzem és a kénytelen vagyok többször is pislogni, hogy ne folyjon össze minden előttem.
Drew.
Mellettem ül, különösen békésen, csukott szemmel, mintha éppen csak elaludt volna. Kikapcsolom a biztonsági övet és erősen koncentrálok az autó ajtajára  - kizárt, hogy a puszta fizikai erőmmel képes lennék kijutni ebből a roncsból – ami pár másodperccel később megadja magát az akaratomnak és mintha puskacsőből lőtték volna ki úgy elrepül. Ha Birdie ezt látta volna biztos megdicsérne, mert legutóbb egy kisebb betondarab felemelése is gondot okozott. Balzac álla pedig tuti, hogy leesett volna.
- Drew, Drew, Drew – a vezetőülés felőli ajtó kevésbé sérült meg így könnyebben nyílik és már bent is vagyok. Az ujjaim a pulzusát keresik a nyakán és nagyon haloványan, de mintha kis lüktetést éreznék. Kihúzom az autóból, a fejét az ölemben tartva próbálom félkézzel az anyámat hívni másik kezemmel pedig az arcát simogatom miközben igyekszem nem zokogni.
- Beth – erőtlen a hangja, de legalább magához tér,  a könnyeimmel küszködve rámosolygok – Beth
Lecsukja a szemét és érzem, ahogy valami megszűnik. Közben anyám felveszi a telefont és bár képtelen vagyok értelmes, összetett mondatokban beszélni és sírni egyszerre valahogy mégis a tudomására hozom a történteket majd biztosít róla, hogy hívja a mentőket. A legrosszabb, hogy még mindig teljesen sértetlennek látszik ahogy ott fekszik az ölemben. Belső vérzés, valami ilyesmit mondott anya.  Hol vannak már azok a mentők? Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt. Igyekszem felidézni azokat a gyógyítóvarázslatokat amiket a nagyi könyvében olvastam. Figyelmen kívül hagyom a kis vészjelzéseket, miszerint még korátnsem vagyok olyan erős, hogy egy ilyen szintű gyógyítást végrehajtsak, figyelmen kívül hagyom azt is, hogy mindennek ára van.  Föléhajolok és a kezembe veszem az arcát majd hagyom, hogy a latin szavak egymás után bukjanak ki a számon. Közben arra gondolok, hogy bármit megadnék azért, hogy megmentsem. Sikerül. Újból érzem a kis lüktetést a nyakánál, majd a hasam tájékán keletkező fájdalmat amely egyre csak nő, széttép belülről és szinte üvölteni tudnék. Ehelyett csak fáradtan eldőlök mellette. A mentők nemsokkal később kiérkeznek, ahogy a szüleim is. Drew meghal, meg egy kicsit én is.




- Bethia, mindenki rád vár – anyám alakja tűnik fel az ajtómban és türelmetlenül összekulcsolja a karjait a mellkasán – Megittad a főzetet? - a tükörben ránézek és sötét ajkaim halvány mosolyra húzódnak.
- Kedves tőled, hogy minden nap emlékeztetsz rá de azt hiszem huszonhat évesen képes vagyok önállóan is bevenni egy kanál főzetet – újból a saját arcomra koncentrálok és elégedetten állapítom meg, hogy a sminkem tökéletes – Nem  kell mindig emlékeztetned rá, hidd el … tisztában vagyok vele – utóbbit már szinte csak sziszegve teszem hozzá miközben felállok és lesimítom fekete ruhám alját.
- Ne haragudj, csak … - nem kell, hogy  befejezze, látom a tekintetében az aggodalmat és egy kicsit megenyhülök. Megszorítom a karját ahogy ellépek mellette. Az utóbbi időben egyre többször kér elnézést és vallja be, ha tévedett. Talán így rá tudnám venni, hogy … Nem. Az még korai lenne.
- Menjünk – a szobám ajtaja becsukódik utánam, magabiztos léptekkel haladok a nappali felé, ahol már a vendégsereg – anyám állítása szerint – tűkön ülve várja az ünnepelt érkezését. Az én érkezésem. Ahogy belépünk a fejek nagy része felénk fordul. Lustán végighordozom a tekintetem rajtuk. A boszorkány – warlock társaság krémje. Az Elit. Delphie nénikém már részeg, de nem lepődök meg – Ő az első aki mosolyogva odajön és megölel. A parfümje még mindig képes elnyomni az alkohol bűzét amit alapból árasztana, ha nem találtuk volna ki korábban, hogy milyen hatásos tud lenni egy kis cibetmacska mirigyváladék. Sorra jönnek az ölelések, a hamis jókívánságok, az apró ajándékok majd negyvenhárom perccel később megérkezik Maddox. Balzac tekintete mindent elárul a gondolatairól, ahogy a nappalit átszelő Jelenségre néz, majd rám. Maddoxot másképp nem is lehet jobban leírni. Jelenség. Százkilencvenhárom centi, démoni jelenség, sötét hajjal, karamellszín bőrrel és a világ legtökéletesebb arcélével. Megcsókol. Ja és a szája, említettem már, hogy azt mennyire arra találták ki, hogy felébresszen minden apró kis parazsat az ember – boszorkány – testében? A gond csupán annyi, hogy az a melegség sokkalta deréktájon önt el, nem pedig a mellkasomban. Kár érte.
Apám javasolja, hogy fáradjunk át az ebédlőbe. Mindenki követi, Maddox keze a derekamon, Balzac idétlen vigyora pedig engem is mosolygásra késztet egészen addig amíg oda nem érünk az asztalhoz. A tekintetem Birdie székére esik – szemben az enyémmel, hogy ne tudjunk egymást annyira szekálni – figyelem Balzacot is aki szintén az üres székre bámul. Egy pillanatra valami sajogni kezd bennem, aztán apám legjobb barátja helyet foglal a székben. Ami kicsit arrébb mozdul így majdnem a földön landol. Egy aprócska gondolat volt. Apám a torkát köszörüli, anyám tekintete újból jeges – már teljesen eltűnt a gyermekéért aggódó anyuka. Eszünk. Iszunk. Megjelennek a desszertek, majd a végén már mindenki inkább iszik, mint eszik. Cécile az unokahúgom bejelenti, hogy terhes. Félrenyelem a vörösbort. Anyám gratulál és lopva rám néz, mindenki más is gratulál.
Öt borospohárral később a kandallónak támaszkodva figyelem a vendégsereget, figyelem Cécilet ahogy ledönt egy pohár bort, figyelem ahogy a hasát a kezére teszi.
- Csodálom, hogy még képes vagy állni a lábadon – Balzac hangja ránt vissza a valóságba – Mintha nem élveznéd a szülinapi partid.
- Életem legeslegrosszabb szülinapja – koccintom a poharam az övéhez.
- Évek óta ezt mondod, kitalálhatnál valami újat is -