2018.

A mocskos raktárablakon beszűrődő fény táncát követem. Ezüst tincsekig, holdarcig vezet. Könyörgő, mézszínű szemekig, amelyek abba sem hagyják a sírást. A könnyei egybefolynak a nyálával és az orrából patakozó vérrel. Két kezénél fogva lánccal van rögzítve egy, a plafont tartó gerendához. Kifacsarodott testhelyzete a saját kifacsart szívemre emlékeztet.
A kezemben apám damaszkuszi acél kardját szorítom. Loptam.
Ő közben sír. Szívszaggató a sírása. Könyörög.
- Kérlekkérlekkérlek – hangzik a sok könnytől összefolyó kérlelése. Úgy markolom azt a kardot, mintha erőt merítenék belőle.
- Balzac… - csuklik el a hangja, miközben igyekszik levegőhöz jutni -, nem érheted… te nem tudod…
Hidegen meredek rá. Úgy érzem, mintha az egész arcom lefagyott volna; képtelen vagyok akármilyen érzelmet is kifejezni.
- Hogyan érthetném félre azt, hogy meg akartad ölni a családomat? Mondd, Euphorie, mi az, amit nem értek? – szűröm neki a fogaim között. A szívem hidegen verdes a bordáim között, mintha ki akarna törni onnan.
- Befogadtak, mikor senkinek sem… - akad el sírástól torz hangja, nagyokat szipog – mikor senkinek sem kellettem.
- Pontosan tudod, hogy ez nem mentség és nem is magyarázat.
- NEM TUDTAM, HOGY A CSALÁDOD AZ! – ordítja a láncait megfeszítve. Csavargatja, feszengeti a láncokat, mint aki menekülni akar. Mintha nem érezné, hogy én is ide vagyok láncolva éppen, ahogyan ő, csak számomra már nincsen menekvés.
Anya. Apa. Birdie. Bethia – suttogom magamban a nevüket. Megéri. Miattuk megéri.
- Mondd, végig hazudtál nekem? – súgom olyan halkan, amennyire csak tudom. Azzal hitegetem magam, hogy magamnak súgom, hogy kimondhassam… De közben a választ várom, még mindig emélyegve-epekedve. Mert minden észérv ellenére képtelen vagyok nem szeretni.
A vadászok mindig a gyengeségeinkre építenek. Az enyém a szeretet.
A lánccsörgés abbamarad. Ezüstfejét hátra hajtva néz fel rám, ahogyan fölé magasodok. Egy pillanatra sajnálatot látok átsuhanni az arcán, majd reményt. Reményt arra, hogy ha most hazudik nekem, akkor elengedem.
A csend túl nagy. Szinte hallom a porcicák táncát a levegőben, a saját reszelős lélegzetvételeimet, Euphorie csalfa szívének minden dobbanását.
- Nem minden volt hazugság… - fordítja el a fejét.
- De tudtad, hogy varázsló vagyok.
- Tudtam.
- És vadász vagy – ez már nem kérdés. Kijelentés, de szükségem van a megerősítésére. A választ várva a pulzusom a fülemben dobol.
- Igen.
Kifújom a bent tartott levegőt. Izzad a tenyerem, a kard meg-megcsúszik benne. Úgy érzem, mintha egy villám lennék, aki egész testében remeg, mielőtt lecsap a viharfelhők közül. Megelem a kardot; hasonlóan ezüstös, mint Euphorie haja.
Egyre jobban remegek. Ő is érzi, mert a láncok csörgésének szívtörő zaja újra megkezdődik. Érzem, hogy sírni akarok. Annyira, annyira, de sírni akarok, elfutni, elmenni a világból a csillagok közé, ahol nem kell bántanom senkit. Ahol engem sem bánthatnak… Facsarodik a szívem, ide-oda forog, minden egyes dobbanásával valami rosszat sejtek.
- Nem tudtam, hogy ők a családod – ismétli Euphorie magát. Egyre halkabb a hangja, egyre nagyobb a csend, amely szinte a fülembe zúg.
Megnyalom a számat. Már én is alig kapok levegőt. – Ha tudtad volna, hogy ők azok, hagytad volna őket?
Ismét csend. Egymás szemébe nézünk; méz keveredik a zölddel, akarat feszül a másiknak, szív harcol a szívvel. Rettegek, hogy mi fog történni, holott pont én vagyok az, aki irányítja az egész helyzetet.
Istenem, nem akarom ezt.
Anya. Apa. Birdie. Bethia.
Euphorie halkan suttog valamit. Nem hallom, túl erős a zúgás.
- Mit mondtál? – térdelek le elé. Nem néz rám. Nem mer rám nézni.
Újra suttog valamit.
Nem értem.
Mintha az ajka lassított felvételben mozogna, mintha egy nyelvet beszélnénk, de mégsem. Látom a tátogott betűket, de nem értem a szót. Nem látom a fától az erdőt. Aztán hirtelen kitisztul a hang és csak cseng, majd kiabál és végül rikoltozik a fülembe a szó: nem.
Euphorie nem mentette volna meg a szüleimet és a testvéreimet. Megölte volna őket.
Megölte, megölte, megölte, megölte, megölte. Volna.
Lehunyom a szemem, még mindig előtte térdelve. Elképzelem, ahogyan a raktár falában ezernyi kis láb szorgoskodik, fényes, ezeralakú hálót fon. A mágiám halovány árnyékot fon köréjük – legalábbis én így gondolom. Nem kell őket kérnem; nem, csak gondolnom kell arra, amit szeretnék, mintha ösztönösen jönne tőlem. Alkalmazkodnak hozzám, éreznek engem; nem tiltakoznak, amikor azt mondom nekik, hogy jöjjenek elő.
Az ezüsthajú lány sikít. Innen tudom, hogy jönnek. Felállok a földről.
A sikítása hatására halovány repedés fut végig a szívemen. A kezemmel a mellkasomhoz kapok, mintha képes lennék egyben tartani magam.
Már én is hallom őket; ezernyi aprócska test mozgását, ahogyan tömeget képezve jönnek felém. Érzem őket.
A kis fekete testet kikerülnek engem, mint a víz a sziklát; áradatként hömpölyögnek el mellettem. Euphorie már nem sikít. Még akkor sem síkit, amikor a lábán másznak fel. Még akkor sem, amikor a pókok belepik a felsőtestét, bekúsznak a felsője alá, míg nem az arca előtt megállnak.
Utoljára ráemelem a tekintetemet. Hátrébb lépek.
Nem sikít, nem sír, nem mozog. Csak némán tűr. Rám emeli meleg tekintetét, és azt érzem, hogy hatalmas nagy hibát követek el. Hogy meneküljek, amíg még ez a világ nem dől össze, amíg a mások alkotta szabályok össze nem nyomnak minket.
De én hoztam ide. Ha ő el is megy, én örökre itt maradok, ezen a helyen, ebben az emlékben.
- Szeretlek – suttogja Euphorie, mielőtt a pókok az arcára másznak és fekete leplet varázsolnak belőle.
Azt mondják, a szeretetnek nagy ereje van.
Ez az erő kettétöri a szívem. Ő pedig csak sikít, csak sikít, míg végül a kard előrelendül és az ő szívét is kettéhasítja.
A levegő megfagy. Hitetlenkedő tekintettel nézek a testéből kimeredő acélra, majd a kezemre. Aztán ismét oda, majd vissza.
Eszméletlen zokogás rázza meg az egész testemet. Úgy sírok, ahogyan senkihez sem illik; nyálasan, taknyosan zúgok a földre.
A testem ívbe hajol, majd hányok. A könnyeimen át képtelen vagyok meglátni, hogy szurokfekete a hányásom. Csak kaparom a földet Euphorie felé, mert nem bírok odamenni hozzá. A körmeim véresre törnek. Könyörgöm minden istenhez, akikben sosem hittem, hogy öljenek meg engem is. Vigyenek a pokol bugyraiban, szívják a véremet csontig a démonok...
Sírok, dobálom magam a földön, mint akinek rohama van. De úgy fáj, hogy csillagokat se látok - csak valami megfoghatatlan űr marad.
Véresre verem a fejemet a betonba. Nem látom, csak érzem, ahogyan az orrom reccsen, majd kifolyik belőle a vér. Nem érzem magam élő lénynek. Nem érzem magam semminek, csak egy undorító, üres héjnak, amiből hiányzik a megtöltő erő, ami a lénye alapját képezte.
Még több feketét öklendezek fel. Reménykedem, hogy megfulladok.
Végül nem tudom, hogy meddig fetrengek a saját hányásomban. Képtelen vagyok gondolkodni. Vagy lélegezni. Vagy tovább élni.
Megöltem. A vérünk összekeveredik a mocskos raktár mocskos betonján.
Anya. Apa. Birdie. Bethia.
Miattuk megérte.

Nem ég a tűz.
Nem sír az ég.
Akárhogyan is erőlködőm, semmi sem maradt belőlem.