Véreső hullik alá. Beborítja az egész világot és apránként színesre festi a hófedte tájat. Mintha a sajátja lenne, úgy issza magába a drága anyaföld. Az éjjel varázsa egyetlen pillanat alatt foszlott a semmivé, akár egy pillangó apró, utolsó szárnycsapása a semmibe. Vörös az ég alja. Özvegyek jajveszékelése, árvák sírása töltötte be a teret órákon keresztül. S végül az idő megállt, az emlékezet óta talán legelőször. Mintha odafent a nagymester az órájára nézett volna s megálljt parancsolna. Némaság maradt utánuk, hangtalan imádság az elveszettekért. Olyan lelkekért kiket önző, tudatlan emberek küldtek a másvilágra. Nem is emberek igazán. Szörnyek. Mert mindenkiben ott munkálkodik az ördög némán, az árnyékban rejtőzködve. A megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Mikor eljön az ideje káoszt szít a világban, hogy soha többé ne legyen béke. Testvér testvérnek lesz gyilkosa, mert felüti fejét a kétség. A másság megvetése, üldözése és pokoli kínzása. Ez történt azon a végzetes napon, mikor a természetfeletti és az emberek össze csaptak. A boszorkányokat máglyára küldték, de itt nem álltak meg. Gyakran megestek a vízbe fullasztások, megkövezések, akasztások és más ehhez hasonló gonosz tettek. Miért? Mert nem tudták megemészteni, hogy vannak olyanok, akik mások. Akik kitűnnek a tömegből és a természet erőit segítik. Mert ők többre hivatottak az egyszerű halandóknál. Így aztán félni kezdték őket, pont úgy, ahogy régen az isteneket. Háború dúlta végig a tájat, s egyetlen lény borult térdre. Egy nő volt az, ki vérben ázva békéért kiáltott az égbe. Egy jelet várt, Istentől vagy valami égi hatalomtól, de legfőképpen az Ősöktől. Azoktól, akiket oly nagyra tartott és mindennél jobban tisztelt. Azoktól várta a segítséget, akik megkímélték az életét és örök fiatalsággal jutalmazták. Kiknek örömmel áldozott a jobb napokon és harcolt a rosszabbakon. De hallgatás volt a válasz. Beteg sohamár. Egészen addig, míg a világ fel nem készült valami újnak az eljövetelére, de addig még sok homokszemnek le kellett folynia azon az órán. Talán túlságosan soknak is. Egészen addig, míg 1740-ben meg nem alakult egy titkos szövetség öt boszorkány között. Ők lettek az Elsők mind közül. Egy darabig együtt voltak, de a sors új utakra hívta őket, melyeken külön kellett tovább haladniuk. Mégsem feledkeztek meg egymásról, sem arról, hogy évente egyszer összegyűljenek megvitatni a világ sorsát. Az idő kereke egyfolytában jár, akár egy örök metronóm, mi kineveti az élőt és keblére öleli a holtat. E kettő között van ő, ki túlságosan sok háborút megélt már. Aki az örök békéért kiáltott azon a véres napon.
Victoria.