Scott & Victoria

Vannak emberek akik nyomot hagynak bennünk. Nem minden esetben jelentőségteljeseket, nem világmegváltó emlékeket, nem gondolunk rájuk minden nap, és talán évek- esetemben évtizedek- is eltelhetnek mire újra fel tudjuk idézni a kapcsolatunkat. Mégis adott pillanatban, ha újra találkozunk, akkor ezek az emlékek felerősödnek. Fel tudjuk idézni az első találkozást, az első kellemesebb pillanatokat, vagy azokat is amelyek kétségkívül fájdalmasak. Az elengedést, amikor tudjuk, hogy talán soha többé nem látjuk majd egymást, de az is lehet, hogy a legváratlanabb órában bukkan fel ismét a múltból, hogy rájöjjünk akkor és ott annak a találkozásnak valamilyen oknál fogva jelentősége volt, csak mi ezt akkor nem tudtuk. Vannak emberek akik azért hagynak nyomot bennünk, mert lelkünkben már előre ott hordozzák a lábnyomukat. Mert nekünk emlékeznünk kell rájuk valamiért.
Scott Turner egyike volt a tanítványaimnak. Nem a legkiemelkedőbb, de kétségtelenül a legfigyelemre méltóbb. Valaki, akire ennyi idő után is emlékezem. Lelkem mélyén kissé vegyes érzésekkel, de mindenképpen a pozitívumok irányába billen a mérleg. Scott Turner nem fogadta el a szavakat önmagukban. Mögé akart látni, érteni vágyott nem csak érezni őket. Csendes lázadása a világ ellen sokkal inkább dacossá feszülő vonásaiban mutatkozott meg semmint szavaiban. A tettei visszafogott haragról árulkodtak, aztán csendes lenyugvásról. Láttam őt látszólagosan elfogadni dolgokat, de sosem láttam megbékélni. Nem csak a világgal, hanem alapvetően semmivel. Ha nem is beszélt róla, talán nem is fogta fel igazán, de úgy táncolt körülötte az erőm, mintha érezné, tudná, hogy különleges kincsre bukkant. Nem értettem miért. Ahogyan most sem értem, hogy miért állok meg hozzá oly közel, miért szólítom meg, miért azok az első szavaim amelyek sokkal inkább provokatívak semmint egy régi ismerős köszöntésére irányulnak. Féltettem a tanítványaimat mindig. Nem csupán a lelkük, de a testük rombolásától is. A test a lélek húsból faragott bölcsője. Szükségünk van rá.
- A méreg amely életben tart.- mosolyodtam el a kissé kontrasztos gondolaton, de a továbbiakban nem feszegettem a dolgot.Megváltozott, de a dacos vonásai még mindig a régiek. Mintha harcra hívná az egész világot, miközben kíváncsian és óvatosan szemléli azt. Scott az örök kettősség volt a számomra. Egyszerre megfejteni vágytam, és egyszerre nem bontogatni, hogy ki lakozik ott legbelül. Kíváncsi voltam, ugyanakkor visszahúzódó vele kapcsolatban. Az erőm, amely mindig megsúgta számomra mennyire közeledhetem, most hirtelen visszavonulót fújt. Beleütközött valamibe, ami távol tartotta és ami Scott felől jött. Megdöbbenésem apró jeleként csak a szemhéjam rezzent egy aprót. Mi történt ezzel a fiúval mióta nem láttam?
Még egy lépést közeledem, de épp csak annyira, hogy ne váljak tolakodóvá. Talán nem a legmegfelelőbb a pillanat. A gyér fényben is látom a fáradt és kissé talán elnagyolt vonásokat az arcán, az előbb még ráncolt homlokon elsimulnak az árnyak, de a szemeiben, mikben az utcai lámpa fényfüzére kel aranyló életre, fájdalmas tanácstalanságot látok. Valami mélyből táplálkozó haragot elfedő megjátszott, nemtörődöm nyugalmat.
Szeretném ha emlékezne rám. Még akkor is ha tudom, hogy valahol ismét elárulok egy darabot magamból. Minden tanítványom, aki egykor az életemhez tartozott eltűnik, felszippantja a bizonytalan jövő, meglehet soha többé nem találkozunk. Pedig minden ismeretség magában hordozza azt, hogy keresztezik egymást majdan az útjaink. Végül a legtöbbel mégsem így történt. Ha valakivel mégis, annak bizonyosan oka van. Rejtőzködésem évei alatt nem akartam soha kevesebbnek vagy többnek látszani. Nem akartam az éveimet rejtegetni, nem akartam, hogy a múlhatatlanság valami billog legyen, amely értetlenséget szül azokban akik másnak hittek. Scott azt hiszem valahol sejtette, de nem fogadta el. Ahogyan úgy hiszem most sem nagyon fogadja, inkább talán megpróbálja óvatos közömbösséggel szemlélni a múló idő vonásaimra csókolt múlhatatlanságát.
A megszólítás a mondata végén, mintha a régi időket hozná vissza, azzal a mélyülő, pimasz éllel, azzal a fiatal felnőttekre jellemző kivagyisággal, amelyet mindig oly örömmel hallottam. Aki így beszél, abban van még remény. Az nem elhajol a szélben, hanem ellenáll a legerősebb viharnak is. Mosolyogva hunytam le a szemeimet egy apró fejbiccentés után ismét ráemeltem sötétlávaszín íriszeimet.
- Egyszerű nőként ezt a kijelentést bóknak venném. De mindketten tudjuk, hogy nem vagyok egyszerű nő.- ő nem mondta ki nyíltan, én nem segítettem ki nyíltan. Nem falja fel közöttünk a távolságot a közeledése, nem lép felém, mint ahogyan a rég nem látott, az egykor egymásnak kedves emberek szoktak. Noha a mi viszonyunk mindig is kicsit túlmutatott a tanár diák viszonynál, a szó legtisztább és legkülönlegesebb értelmében. Scottban rengeteg kérdés feszült már egykor is irányomba, de nem tette fel egy alkalommal sem.Úgy vélte majd megadom a választ, én azonban sosem tettem. Mert nem éreztem még felkészültnek rá. Hittem abban, hogy az utunk majd az iskola után is egy irányba halad, és akkor majd lesz időm arra, hogy más dolgok iránt is felnyithassam a szemeit, de nem így történt. Talán pontosan a mai este miatt történt másképpen. Mert a természet mindig tudja mit miért halaszt későbbre. Miért állja útját a szavaknak, miért engedjük el valaki kezét, veszítjük szem elől, hogy aztán újra találkozva valami egészen más irányba haladjunk tovább. Együtt.
- Én mindig is itt voltam.- tártam szét finoman a kezeim, megvonva picit a vállaim. Itt voltam. Ezen a helyen, ami nem az otthonom, csak az életem egy hosszú ideje tartó átmeneti állomása. A lázadások óta bizonytalanul szemlélem a világ változását, és talán most jött el az ideje annak, hogy ne rejtőzködjek tovább, hanem vállaljam azt aminek a birtokában vagyok. Még akkor is ha a félelem arra, hogy rám bukkannak még mindig erős. Egy másik várakozás azonban mindent felülír. Tudom, hogy életben van….érzem a városban fellobbanó kandallók tüzében, érzem őt akkor is amikor hazatérek és az otthonom melege végigsimogat. Körülöttem van, és mégis rejtőzik előlem. Nem hibáztatom érte, mégis a hiánya örök, mint az üresség amit maga után hagyott. Betöltetlen ásít a múlhatatlanságban.
Igyekszem Scott figyelmét megtartani, ahogyan a találkozásunk folytatását is nehezen engedném el. Finoman emelem meg a kezem, épp csak a csípőm mellett egészen enyhén. A kézfejem kecsesen hajlik, mutatóujjam rezzenve emelem előre, a hüvelykujjam támasztéka a levegőben marad, és az erőt hagyom kiszabadulni magamból. Halk sóhajjal tekintek a közeli juharfa alatti, őszről itt maradt letakart avarkupacra. Néhány száraz levéldarab kikandikál alóla, és azokat emelem meg. Finoman rezzennek, apró hangot adva szállnak könnyű pitypangernyőként a levegőben, és táncolnak el egészen Scott lábáig. Ott aztán spirál alakba rendeződve kergetőznek fel a combja körül, a dereka körül, egészen a mellkasáig. Mosolyogva mozdítom megint a kezem, és odább zavarom a zörgő kis szárazlábú táncosokat. Mindeközben érzek még valami mást is. Érzem lüktetni és pulzálni körülötte az az örvénylő, semmihez sem fogható erőt, mi úgy érzem felőle jön. Mintha állandóan át akarna nyúlni az én kavargásomba, mintha parolázna és beszélgetni akarna vele. Különös, hogy ezt korábban nála soha nem éreztem. Hagyom aláhullani a leveleket és kíváncsian figyelem őt.
- Ellenben úgy tűnik te nagyon sokat változtál…- az utca végén álló, színes karácsonyt idéző apró fényeivel hívogató kávézó irányába pillantok, majd vissza rá.
- Van kedved esetleg meginni egy kávét velem?- épp csak kimondom, amikor egy rossz érzés járja át az utolsó porcikámat is. Mintha a hátamat égetnék kíváncsi, és leginkább nem kívánt tekintetek.Még nem tudom eldönteni, hogy én hívtam fel magamra valamivel a figyelmet, vagy Scott az akit valakik, valamiért figyelnek. Lassan engedem le a kezem, és biccentek újfent a kávézó irányába, tekintetem riadtan pásztázza sietve körbe a környéket.
- Kellemesebb lenne ott benn, mint itt kinn.- jegyzem meg próbálva könnyednek maradni, miközben a kezem megint mozdul, és a tenyeremben örvényleni kezd a levegő, amelyet sietve dobok magam mellé. Próbálom lecsillapítani kavargó gondolataimat és feszültségemet ami nem könnyű jelenleg.Kérlelőn nézek Scottra.Mennünk kellene….

Scott & Victoria

Bársonyos, simogató az est. A város zaja tompán terül el az utak között, a zümmögő világ tengernyi moraja mögött, szinte elveszik halkulón a lépteim zaja. Ritkán és csupán a szükségben mozdulok ki. Nem zárkóztam én el a világtól, egyszerűen azt érzem, hogy ez a pökkhendi és hataloméhes világ amely kivetett magából, amelyben nem találom igazán a helyem.Az erőm helyét. A természetét, amelynek szenteltem magam, amely által az lehetek aki. Sosem tudtam igazán, hogy miért kaptam, mi végre és ki által. Sosem tudtam, hogy ez vajon oly ajándék melynek eredetét nem szabad kutatni, vagy az erő pontosan ezt akarja tőlem: keressem a forrást, az eredetemet, használva mindent amit lehetőségem enged. Egykor otthonom volt, családom, az enyéim, akik mellett megtanultam nem csupán felismerni azt amit kaptam, hanem használni, kordában tartani, erősíteni. Ma már csak a gondolata van meg mindennek. Fél évszázados tűz nyomait viselik magukon az otthagyott, üszkös, eső lepte gerendák. Egy birtok, melynek az emlékét szinte már csak én őrzöm, meg talán még néhányan akik életben maradtak és hozzám hasonlóan elrejtőztek. Megváltozott és sarkaiból fordult ki a világ, az ember, a természet felett álló erők szolgálatába szegődött és istenségre való mohó törekvései közepette olyasmit hozott létre, amelyet sem irányítani, sem birtokolni nem tudott többé. Hiszen ami nem evilágról való, amely csupán gondolat, az elme alkotta fantázia materializálódása, azt nem lehet rabigába hajtani. Végül minden darabjaira hullott, és irányíthatatlanná vált. Vannak akik még igyekeznek a káoszban rendet találni, én pedig inkább a gyáva menekülést választottam. Talán mert már nem merek hinni, nem tudok hinni. A boszorkányok egy része elkorcsosult. Saját érzelmi rabságában vergődve, emberi létre váltotta végtelen életét, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy többre hivatott mint csupán a szív parancsát követni. Egy része pedig annak a szolgálatába állt, aki apró királyként, véresen vicsorog a világ felett és úgy érzi minden az övé amire tekintete csak rávetül. Hol vagyok én ebben a játékban? Egy ideje már sehol. Egy ideje már csak a városban élő, egy a sok közül, aki reménykedik, hogy egy napon majd megtalálja azt, akinek az erejébe kapaszkodva újra elhiheti, hogy nagy dolgokra képes. Együtt azok lehettünk volna. Most csak a remény maradt meg, hogy még mindig azok lehetünk. Talán ezért megyek most is, távol mindentől, hogy üzenetem az éjjeli égbolt csillagai közé sóhajtsam, ujjaim között szél szökjön a magasba, nevetve kacagva tolja odább a felhőket. Incselkedve csókoljon ezüst árnyékot a holdra és suttogva köszöntsön valakit, akit minden éjjel köszönt. Valakit, aki sosem válaszol. Valakit akire mégis az idők végezetéig várnék. Újra és újra.
Eső hullott a múlt éjjeli. Illatát még párologja a föld, noha nyomai már nincsenek a fákon sem. A kórházból jövök éppen, hol egy régi, kedves embert látogattam meg. Egy embert, aki elmúlik majd, ahogyan minden halandó, aki testén az öregség ráncos, büszke jeleit hordja. Akinek élénk vörös rúzsos, szőke ifjúságára még jól emlékszem, aki az elsők között adott nekem bizalmat arra, hogy taníthassak. Sosem kérdezte miért nem öregszem, hogy az idő velem miért nem múlik, hogy vajon miért lát minden hajnalban bánatosan egyedül a gimnázium tetején, kezem alatt apró fuvallatot görgetve, várva, hogy szabadon engedhessem minden vágyódásommal együtt. Hogy tudta vagy sem….ezt meg én nem kérdeztem sosem. Most betegen, összetörve fekszik, várva az elmúlást, és külön kérve, hogy ne akarjam megmenteni, és másnak se hagyjam. Ő csak egyszerűen el akar menni, el akar aludni, átesni ezen az egészen ami az élet természetes velejárója. Ami számára az. A segítségemet kérte, és én megtettem. Oly bűbáj védi, amely nem engedi a közelébe sem a vámpírokat, sem a vérfarkasokat, de még a többi boszorkányt sem. Az erőm megvan hozzá, megtörni pedig szinte lehetetlen. Csendesen,majdhogynem  láthatatlanul osonok ki, elfordulok, hogy az az egykor volt szőke szépség, az a bájos mosolyú asszony ne láthassa rajtam az érzelmeket. Ragaszkodtam hozzá, ahogyan egy emberhez szokás, ahogyan egy anyához szokás, és most hagynom kell elveszni a számomra. Dacolhattam volna vele, önző módon tarthattam volna itt, de az kinek lett volna jó?
“Tudod, Vic kedvesem, a szabad akarat diadala a természetfeletti felett. Ez az emberek legfőbb csodája.”
Gyakorta mondta nekem, és én tudtam, hogy sokkal mélyebb bölcsesség rejtezik mélyen a lelkében mint azt sejteni vélem. És azt is, hogy tudja ki vagyok. Talán mindig is tudta.
Halkan dalol mellettem a szél, mikor kilépek a nagy üvegajtón, és felpillantok az égre. Mélyet sóhajtok, és összébb húzom magamon a kabátot, megigazítom a vállamon a táskát, és a parkoló irányába indulok. A város peremére igyekszem, fel a kopár ágú fák közé a domboldalon, amelyek a maszatfekete égbolt felé kapaszkodnak. Hetente két alkalommal megyek, és nem maradok egy óránál többet. Kiürülnek a gondolataim, a vágyaim, a könnyeim, az akarat, a kétségbeesés, amely őt keresi...mindegyre őt.
A járdán elhaladva egy parkoló autó melletti idegen alak felé közeledem. Kezét ajkai felé emeli, lobban az öngyújtó lángja, és az arcára vetülő apró fény aranyában határozott, ám másodpercek alatt összetéveszthetetlen vonásokat vélek felfedezni. Kicsit rágott rajta az idő, elvesztette egykori tinédzser hamvasságát, de az összeszűkülő szemek, a vékonyan feszülő, cigarettát tartó ajkak összetéveszthetetlenek.
Lépteim visszafogom, nem vagyok már olyan sietős, ahogyan az előbb, noha a célomon ez mit sem változtat, legfeljebb elodázza. Közelebb érve nem megyek bele a személyes terébe, csupán megállok tőle annyira, hogy az utcai kandelláber hideg lilás fényében akár ő is felismerjen engem. Ha még emlékszik rám. Vajon emlékszik? Vajon emlékszik mit meséltem neki, ahogyan az összes diákomnak a költészetről, a szavak erejéről? Bár azt hiszem a legtöbbje éppúgy kiüríti az élete tarisznyájából mindezt, ahogyan az akkori évek jelentéktelennek ítélt, és unalmas irodalom óráit. Scott azonban más volt. Ő gondolkodott, és kérdezett. Vitázott és perlekedett, védte az igazát, de elismerte ha tévedett. Scott Turner. A fiú, aki mohón vágyott a tudásra, és aki a lelkét makacsul őrizte mindenki elől. Még előlem is. Míg egy napon aztán, egy estébe nyúló beszélgetés alkalmával közelebb nem engedett magához. De csak annyira amennyire ő akarta, én pedig megelégedtem ezzel. Kezében éppen a telefonját tartja, mintha hívni akarna valakit, végül félig, kicsit talán mellékesen tekint felém, én pedig elmosolyodom.
- Ugye nem zavarlak, Scott Turner?- szólítom a nevén, és abban bízom, hogy ő is felismert. Elvégre kettőnk közül csupán ő az akin az évek nyomot hagytak. Rajtam egy nappal sem többet.
- Abból ott tisztább levegő jön, mint ami itt kinn van?- biccentettem fejemmel a szájában lévő rúd felé.Noha semmi közöm hozzá, de a megjegyzés valahogyan a felszínre kívánkozik, ugyanabban a pillanatban azonban elnézést is kérek érte.
- Bocsáss meg! - nem tudom miért nem haladtam tovább ahogyan eredetileg terveztem, hiszen csak én ismertem fel ahogyan felé haladtam. Ugyanakkor valami arra késztette mégis, hogy megszólítsam. Talán oka van. Mindennek oka van a világon, és az ember észre kell, hogy vegye az apró dolgokban is az összefüggéseket.
- Emlékszel rám, Scott?- reménykedő a hangom. Talán nem felejtett el. Legalább a nevem. Legalább az arcom. Vagy Sara Teasdale-t.
“S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?

És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.”