szerepkör

2018. 04. 11. Az éjszaka leszálltával megérkezett a köd és a szél is. Remek idő volt, csak éppen nem a sétához, amit mára terveztem. Nagy nehezen a legközelebbi bárig elvacogtam. Gondoltam, ha már ennyire alkalmatlan az idő a sétára, kiszellőztetem a fejemet a bárban egy pohár whisky mellett. Vagy valami más itóka kíséretében. Igazából halálosan unatkoztam és rettegtem. Nem is attól, hogy felkeresnek azok rokonai, akikkel az évek során végeztem, sokkal inkább attól, hogy nem tudom megvédeni magamat velük szemben. Elvesztem az erőm nélkül. Az arcom is teljesen eltorzult a fáradságtól, hiszen az álmaim sem az igaziak azóta, hogy a mágiám szertefoszlani látszott. Meg természetesen azóta fordított életet élek, így a bioritmusom is a lehető legjobban felborult. Már nem éjszaka hajtom álomra a fejemet, inkább a délutáni órákban. Ezzel eddig nem is volt igazán gond, hiszen hamar sötétedésnek indult, meg az időjárási viszontagságoknak köszönhetően, mikor világos volt, akkor is sötétnek tűnt minden odakint. De most, hogy rohan a nyakamba a jó idő, egyre kevésbé tudok aludni, nincs már olyan borongós idő és olyan hosszú éjszaka se. Nem is tudom hogyan tudnék ez ellen tenni voltaképpen.
Kikértem a szokásos „reggeli” kávémat, amit ilyenkor szeretek elszürcsölni egy magazin kíséretében. El is vonultam az egyik asztalhoz és a híreket olvastam. Néha fel-fel pillantottam, mikor az ajtó kinyílt, a szellő bejött kintről és a szélcsengő megszólalt az ajtóban. Egyszerre megpillantottam egy különös lányt, vagy nőt, nem is tudom. Nem is tudom miért olyan különös, egyszerűen csak vonzotta a tekintetemet. Mondjuk ez kimondottan nem tetszett, mert akárhányszor erre eszméltem fel, mindig bajban voltam. Biztos nincs vele minden rendben. De úgy éreztem mégis, hogy lépnem kell. Így legurítottam a maradék kávémat, majd újságostul ott hagytam az asztalon és leültem az ismeretlen mellé a pulthoz. A pultostól kértem egy ugyan olyat, mint a mellettem ülő, majd felé fordultam és a kezemet nyújtottam. Bemutatkoztam és bájosan mosolyogtam. Mikor viszonozta a gesztust és megismertem a nevét szóba elegyedtem vele. Kérdezősködtem róla és jól szórakoztunk. Iszogattunk és az egész olyan volt, mintha minden rossz elenyészett volna. Mintha a szüleim mai napig élnének, a varázserőm pedig ugyan úgy meglenne. Talán először éreztem magamat igazán boldognak, mióta elvesztettem a szeretteimet. Kezdtem úgy érezni, hogy a boldogtalanságom egyetlen okozója a varázserőm. Ha nem lett volna talán soha nem történt volna semmi rossz az életemben és már réges-régen megtaláltam volna számomra a megfelelő partnert is. Mert bárhogyan is nézem, de lassan itt vagyok 33 évesen és nincsen senkim. Egyedül vagyok, de most valahogy úgy érzem, hogy legalább egy barátom van ebben a hatalmas világban. Hogy hogyan tovább, azt pedig majd az idő eldönti, kedves naplóm...