Szeretem Iris-t, de ahogy beszél, és amiket tesz..egyszerűen felfordul a gyomrom tőle. Tudom, egykor én is ilyen voltam. Sebezhető voltam és befolyásolható, ez volt a legnagyobb hibám. Vakon összeálltam egy vámpírral és még kiszolgáltatottá is váltam a szemében. Ezért Ő most jogosan érzi magát fölényben, de valahogy le kell törnöm a szarvát. Ez így nem mehet tovább. Neki tán’ mindegy, de az áldozatának és nekem sem mindegy. – Ha annyira nem számít kiből iszol, meg is válogathatnád. – Vetem oda, de már cseppet sem érződik a hangomban a meggyőzés vágya. Feladtam, akinek vesznie kell, az vesszen hát.
Hirtelen jött indulatból visszacsókolom, mikor bájával illet és hiába is próbálom takarni, hogy nem vált ki belőlem semmit, mert a testem ellenem játszik. Nagyon is sok mindent vált ki belőlem és a férfiasságomból is. De nem engedek a csábításnak, mérgemben, amiért ezt váltotta ki belőlem nekivágom a fának, de nem megyek utána. Helyette elfordulok. Érzem, ahogy átárad az egész lényemen az energia, ahogy elgyengülök a közelségétől. Szörnyű érzés és én nem akarom ezt az érzést. – Picsába! – Vetem oda mérgesen és a szemeim szinte lángokat szórnak. - Nem hagyom, hogy tovább játszadozz az érzéseimmel! - Mondom ki talán életemben először teljesen őszintén. Ezelőtt még utalásokat sem tettem rá, hogy Iris-t szeretném, habár tudom, az észlelhető volt ezidáig is, hogy tetszik. De ez mindig is több volt annál, már az első pillanattól fogva. Ahogy megláttam a rabjává váltam és ezt semmivel sem tudom visszafordítani. De ha ennek az az ára, hogy hagyom magamat – mint egy bábot – ide-oda dobálni, akkor köszönöm, de nem kérek belőle.
Fejjel egy másik fának dőlök és próbálom magamat lecsillapítani, olyan szívesen ártanék most neki. Olyan szívesen bántanám és nézném amint szenved. De egyszerűen nem megy. Nem azért mert gyenge vagyok, vagy mert nem volna esélyem ellene. Hanem mert képtelen vagyok bántani, túlságosan is szeretem és az, hogy Bastien-t is felhozza, szinte szíven döf vele. Mindig is gyűlöltem, amiért sokkal közelebb került Iris-hoz, mint én valaha fogok. Iris-nak csak egy játékszer vagyok, akit szabadon mozgathat, akivel akkor fekszik össze, mikor kedve szottyan, de nekem ennél több, amit sosem fog megérteni, mert kiveszett már láthatóan belőle minden emberi. – Nem vagyok többé a játékszered. Akkor gyenge voltam, de nem hagyom többé, hogy így bánj velem. – Mordulok rá és meg is fordulok végre, vele szemben. Szerencsére elég dühöt adott, hogy az előző viselkedésének hatása elillanjon belőlem. A hullákra tekintek, majd szét tárom karjaimat. – Nézd csak mit tettél. Könnyű szerrel megtehetnéd velem is. – Célzok arra, hogy Ő sem tudna engem bántani. Talán mert túl jó játéknak tart, inkább kínozni, vagy talán Ő is érez irántam valamit. Mindegy is, de amíg nem öl meg, én nem állok mellé és le fogom vadászni és ha kell, bizony végzek vele. Nem most, mert számít rá, akkor fogok lesújtani, mikor nem számol velem!

Igen, élveztem, hogy megkaphatom, élveztem, hogy büntetlenül ölhettem és élveztem, hogy árthatok másoknak, hogy a mágiámmal felvághatok. De ennek már vége, vagyis nem teljesen. De inkább átformáltam ezt az egészet, mert rájöttem, sokkal nagyobb buli olyanokkal végezni, akik rászolgáltak, mint olyanokkal, akik nem. Nem mondom, hogy szent vagyok, azt sem, hogy azzá váltam, de minek gyilkolásszak? Jól esik, ez igaz, nem tudnám letagadni sem. Jó volt az az időszak is, Iris-sel, de annak már vége és én akkor rendkívül sebezhető voltam, amit már nagyon bánok.
Már nyúlnék Iris keze után, mikor vándorol lefele a keze, de aztán megáll és helyet változtat. Azt hiszi most Ő van nyeregben, kacarászik itt, mint egy buta liba. De engem nem tud meghatni. Szerettem és szeretem őt, belé vagyok zúgva, de nem kell mindenáron. Hülye még én sem vagyok, hogy a vesztembe rohanjak. Neki jól tudom semmi más nem voltam, csak egy báb, amit szabadon mozgathat. Egy játékszer és most is játszadozik velem, nem tudva, hogy ha újat húz velem, nem érte, hanem ellene fogok az életemért harcolni. Nem fogom rábeszélni mindenáron, hogy legyen „jófiú” és ne öldököljön ártatlan embereket. De ha nem fejezi be, könnyű szerrel fogom levadászni, mint már oly' sok embert, legyen az halandó, vagy természetfeletti lény. – az életet nem csak így lehet élvezni. Gondolj csak bele, te rossz fiúk vérét iszod, a jók pedig élnek tovább. Te mindenképpen csak nyersz vele. – Sóhajtok egy nagyot és boci szemekkel nézek rá, habár tudom, ez nála semmit sem ér. Talán én is elkezdhetnék vele játszadozni, de félek annak két vég kifejlettje lehet csak. Az egyik, hogy nem érdekli, lepereg róla és faképnél hagy, a másik, hogy kibelez és megeteti velem a belsőszerveimet. Egyik sem túl kecsegtető. - Nem tudhatod, rég találkoztunk és azóta sokat változtam. - Többek között lett ismét erőm és nagyon is tudom használni. Mikor Ő ismert egy egyszerű halandó voltam. Egy warlock varázserő nélkül. Ráadásul fiatal is, aki még éppen csak elkezdte használni az erejét. Ezért is vesztettem el, mert túlságosan mohó voltam.
Megmondom őszintén, tetszik, ahogy neki dőlt a fának, kicsit sem változott a teste, habár ez egy vámpírnál nem is csoda. Mindig is csodáltam a testét, gyönyörű és szédítő. Ezért tudott egyszerűen manipulálni. Most is próbál jól tudom, de ezúttal nem dőlök be neki. Odadőlök hát hozzá és kezeim közé fogom az arcát. – Tündérem, nem ismersz te engem. – Persze képletesen értem, mert tudom, nagyon is ismer, de fogalma sincsen mire vagyok képes. – Ha önszántadból nem változol, hát rásegítek. -

Szó mi szó, nem mondhatom, hogy nem vált ki belőlem semmit mindaz, amit Iris mond. Hiszen valljuk be, ami köztünk volt az igazán egyedi volt, olyan varászlatos. Sosem közeledtünk egymáshoz igazán, főleg, hogy tisztában voltam, ő nem másé, mint Bastian-é. Talán ez zavart a legjobban, meg tudtam volna ölni, amiért nem lehet az enyém, de ez már mit sem számít. Nem félek se tőle, se Bastien-től. Azon kívül nagyon jól tudom, hogy most is csak játszadozik velem, ahogy mindig is. Többé nem hagyom, hogy elcsavarja a fejemet, mert túlságosan is sok fájdalmat okozott ezzel nekem. Nem akarok érezni, nem akarom azt a fájdalmat. Csak pusztítani akarok. Kipusztítani mindent és mindenkit, aki vagy ami nem méltó az életben maradásra. Jelen pillanatban a szemeimben Iris is egy közölük. Egy ártatlan vérét ontotta, legalábbis azt hiszem. Nem tudhatom biztosan, hiszen nem voltam vele már rég. Nem tudhatom, hogy ez a kemping csoport bűnös lelkek csoportja volt-e vagy sem. Egy ami biztos, Iris halandókból táplálkozott és amíg nem beszél, nem fogom azt gondolni, hogy ártatlan. – Ha hallgatsz, azzal magadnak ártasz, joggal gondolhatom, hogy ártatlanok vérét ontottad! – Hívom fel a figyelmét, hiszen Ő is tudja már nagyon jól, hogy valóban gyilkos vagyok és élvezem amit csinálok. De azt is tudhatja, hogy nem ölök meg bárkit. – Így jelen pillanatban ugyan olyan bűnös vagy, mint azok, akikkel végeztem ezidá... – Nem tudom végig mondani, mert kirántja a lábamat és a földre zuhanok. A fejemet sikerül rendesen be is vágnám a fa kérgébe, aminek köszönhetően nem csak sajog, hanem a vérem is elered. Sajnos hiába van mágiám, még ugyan olyan sebezhető vagyok, mint egy halandó. Talán gyorsabban gyógyulok, mert rá tudok segíteni, de ugyan annyi eséllyel halok meg, mint bármelyik ember.
Megszédülök, ahogy megpróbálok felállni, de tartom magamat és nem hagyom, hogy egy percig is azt higgye, hogy győzött. Sóhajtok egyet nehezen, majd karba teszem a kezeimet. – Látom te semmit nem változtál, mindenkit ellöksz magadtól, aki segíteni próbálna. - Látom be szomorkásan, hogy Iris nem az az eset, akit ha megkérdezel és megpróbálsz megmenteni a biztos haláltól, akkor enged, hanem az, aki inkább meghal, mintsem beszéljen. – Egyébként tudd, nem félek Basten-től. – Talán azért nem, mert nem félek a haláltól sem. Valamilyen szinten még vágyom is arra, mélyen legbelül, bár magamnak és másoknak sem vallanám ezt be soha. Szeretem, hogy hatalmam van, de sosem vertem nagydobra, mert attól féltem, elégetnének máglyán. De valahogy Iris elől sosem próbáltam titkolni, mert bíztam benne, mint cinkos társban. De ezek az idők már elmúltak és amúgy is, akkor minden más volt, mert magatehetetlen voltam, nem volt erőm és ezáltal még sebezhetőbb voltam.

Rezzenéstelen arccal figyelem, amint megpróbál játszadozni velem, majd megragadom a karját. - Velem te ne játszadozz, mert kitépem a szívedet ha nem maradt benned semmi emberi! - Mondom halálosan komolyan. Tényleg komolyan is gondolom. Öröm fogott el valamiért a láttakor, de most nem érzek mást, csak undort. Hát tényleg ennyi lett belőle? Egy gyilkológép? Elnevetem magamat. Belegondolni, hogy mennyire összeillünk, egyszerre szörnyű és mókás. Nem csak abban, hogy gyilkolunk, hanem abban is, hogy nem érdekel minket már semmi és senki. Egész egyszerűen kiveszett belőlünk minden emberi.
Hogy belőlem mikor is, nos a szüleim halála biztos egy jó támpont. Nem csak megviselt, de meg is alázott. Akkor megfogattam, hogy gyökeresen megváltozom, így is lett. De hogy belőle mikor, azt nem tudhatom. Sosem mesélt magáról igazán, csak foszlányokat, amik egy hatalmas zavaros felhőcskévé nőtték ki magukat. Sosem osztotta meg a titkait, sosem mondta el min ment keresztül. De végig láttam a szemeiben, hogy valami egészen durva dolgot élhetett át. Nem csak azért, mert most vámpír, aki egykor halandó volt, hanem azért is ami a szemében ül. A fájdalom. – Talán meg akarod öletni magadat, hogy kedvtelésből ölsz? – Nem is tudom neki teszem-e fel a kérdést, vagy magamnak, de némiképpen mindkettőnk válaszolhatna rá. De valljuk be, ha én adnék választ, az kicsit úgy tűnhetne, hogy beteg vagyok, agybeteg.
Felsóhajtok, majd egy lenge mozdulattal fájdalmat váltok ki a fejében az elmémmel. Nem tart sokáig az egész, maximum néhány perc, na jó, talán öt perc is. De valahogy ki kell derítenem maradt-e még benne emberi. Amint vége ennek maga dönti el, hogyan reagál, megöl, vagy sem. Nem mintha lenne esélye végezni velem. Hiába vámpír, mert nekem meg hatalmas az erőm és rengeteg -féle módját ismerem a kínzásnak, ha esetleg még nem adnám fejemet a kivégzésére. - Rajtad áll mit szeretnél, beszélsz, vagy meghalsz. - Ennyit mormolok miközben előidézem nála a fájdalmat, majd szép lassan abbahagyom azt. – Na melyik mellett döntesz? – Teszem fel a kérdést karba tett kezekkel. Közben észre veszem, hogy az imént fel sem tűnt, hogy már ránk sötétedett. Különösen nem zavar ez a sötétség, az viszont annál is inkább, ami vagy aki ebben a sötétségben rejtőzik.

Washington erdejében található egy remek sétány, murvázott út, ami teret enged egyaránt a sétálni, kocogni és futni vágyók számára. Az erdei levegő segít a véráramlat megfelelő szinten tartásában, mégis ez a sétány nem túl népszerű. Legalábbis az emberek körében. Ugyanis rengetegen tűntek már el a fák lombjai közt. Talán természetfelettiek voltak, talán csak pitiáner rablók. Engem sosem érdekelt igazán. Mindig is szerettem ide járni, itt kiadni a fáradt gőzt. Csak nagyon ritkán járok futni, inkább robbantgatni szeretek. A két kezemmel, vagy a varázserőmmel, ki hogy nevezi. De most kivételesen valóban futni indultam. Az outfit-em is ehhez mérten sportos. Egy kényelmes edzőcipő és egy vasfűvel teli lépésszámláló, nem is lehetne ennél tökéletesebb a futás.
Javában járok már az erdőben, mikor furcsa hangokra leszek figyelmes egy közeli fánál. Megállok és lihegek egy ideig a térdeimre hajolva. Majd szusszanva lépkedek. Nem fordítok sokat a csendességre, mert vagy süket, vagy a szivdobogásomat is hallja. Ez a két véglet létezik. Meg is pillantok egy női alakot amint egy ártatlan ember vérét ontja. Az akaratommal elrántom onnan és levitációval a fához dobom. Majd felé lépek párat és rosszalló tekintettel méregetem. - Te, aki az éjszaka szülötte vagy! Mit ártott neked ez az egyszerű halandó?! - szegezem neki a kérdést mérgesen. Le sem veszem róla a szemeimet, majd egy egyszerű pillanatban megpillantom az arcát és beugrik egy képkocka a múltból. Nem is olyan távoli múltból, abból az időből, mikor megcsappant a mágiám. - Iris! - Meglepődök magamon is, ahogy kimondom a nevét és azon is, hogy emlékszem a nevére. Méghozzá jól emlékszem rá! A nő aki jobbat érdemelne nálam. Mert egyik napról a másikra eltűntem, pedig jó lett volna ha kialakul kettőnk között valami. Mellette úgy éreztem visszatekerték az időt és ismét a régi önmagam vagyok. De ez már sosem fog igazán megtörténni. Ugyanis a szüleimet semmi és senki nem hozhatja vissza. Meghaltak, velük együtt én is.