- És te tudod, hogy mi min mentünk keresztül? Te tudod, hogy azok szerettei min mennek keresztül, akiknek az életét elveszed? – csattantam fel, mert dühített mind az amit mondott, mert nem tudom min ment ő keresztül, ahogyan ő se ismer se engem, se a legtöbbeket, akiknek az életét elvette. Végül mély levegőt vettem és lassan kifújtam, aztán a következő pillanatban pontosan annyira békésen a csendült a hangom, mintha korábban fel se csattantam volna és semmi se zökkentett volna ki. – Ott a választás lehetősége, ahogyan mindenkinél megvan, hogy mit is kezd a kapott élettel. Neked is meglenne, mert lehet nem ugyanolyan annak az íze, de jobb mint a semmi, vagy attól még, hogy a másik jobb, akkor se kell befalni az egészet, ahogy egy finom nedűt se kell meginni teljesen. – lehet az olyan, mint számunkra ez zamatos kávé, vagy egy különleges bor akár, de attól még nem kell egyszerre kiinni az egészet. Nézőpont kérdése, de akkor legalább az emberek is életben maradnának, ha nem akarná egyszerre behabzsolni a vérüket.
Végül lemondóan megingattam a fejemet, mert úgy éreztem, hogy felesleges erről beszélni, mert nem hiszem bármilyen hatással is lenne rá. Pedig ha legalább nem ölne, hanem mértékkel inna, akkor az is egy fokkal jobb lenne, de helyette senki se fog tudni dönteni. Csak ő tud változni, ha egyáltalán akar, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy akar, mert talán… talán ő így tombol a múltban ért sérelmek miatt. Mindenki másképpen dolgozza fel a vele történteket, de ez is csak megérzés volt, biztosra nem állítottam volna, hogy ez is többről szól, mint arról, hogy ő vámpír.
- Bármit is hiszel, mindig van választási lehetőség. – komolyan néztem rá, hiszen én is hagyhattam volna őt meghalni, de nem tettem. A nevetése nem tetszett, de még is rezzenéstelen maradt az arcom. Részben gyűlöltem magam azért amit tettem, másrészt viszont nem, mert tudom milyen ember az, akitől segítséget reméltem.
- Ebbe nem szólhatok bele, én szereztem segítséget, de a többi már rajtad fog múlni. Ha megölöd, akkor legalább tüntesd el a hullát, mert nehezen magyaráznám ki a hatóságok előtt. – arcomra volt írva, hogy nem viccelek, ugyanakkor fáradt is voltam már és pontosan úgy festettem, mint aki feladta a vele való harcot, mert nem látja értelmét. Csapdába csaltam egy embert, de attól még nem érzem helyesnek mindazt ami be fog ennek köszönhetően következni.
- És mi van azokkal az álmokkal amiket elveszel? – kérdőn pillantottam rá, de abban a pillanatban megszólalt az ajtó feletti csengő és meghallottam az ismerős hangot, amint engem keresett és a nevemen szólított. Sietve feleltem, hogy merre vagyok, majd mielőtt egészen közel ért volna a férfi a lányra pillantottam és a pillantásomban minden benne volt, hogy fogja vissza magát és egyelőre tegyen úgy, mintha egy védtelen ember lenne.
Még jobban az üvegcse köré fontam az ujjaimat, mielőtt az újabb hazugság kicsúszott volna ajkaim között.
- Ő az unokatestvérem, rossz emberek közé keveredett, de nem mehet kórházba, mert ők biztosan értesítenék a hatóságokat.  De a rendőrség se tudhat róla, mert biztosan ott is vannak embereik és még a végén befejeznék azt, amit elkezdtek. Segítened kell rajta, kérlek!  –  könyörgően néztem rá és a lehető leghihetőbben próbáltam előadni, hogy mennyire aggódom. Közben reménykedtem, hogy nem fog lebuktatni minket Iris. Kisebb szóváltást követően beadta a derekát és persze, nekem is olyan ígéretet kellett tennem, amitől a gyomrom is felfordult, pedig tudtam, hogy soha nem lesz lehetősége behajtani rajtam.
Csendben figyeltem az eseményeket, természetesen segítettem, amikor segítséget kért, majd ahogyan egyre inkább éreztem a végét, úgy próbáltam hátrálni tőlük, hogy legyen időm menekülni, ha eljön a pillanat.
- Mindenképpen vérre lesz szükséges… - éreztem, hogy most kell eltűnnöm, hogy ez volt az utolsó párszó amit kiejthetett a száján a férfi, mielőtt Iris pontosan megszerezte volna azt, amiről a férfi is beszélt. Tényleg vérre volt szüksége, csak sajnos az övére és nem úgy, mint ő gondolta.  Sietve rohantam ki az üzletből a kocsimhoz, miközben próbáltam nem a bentről szűrődő hangokra figyelni. A kezem remegett, a könnyeim hullottak, miközben igyekeztem a kocsit beindítani. Elsőre nem is ment, aztán egyszerűen elhajtottam onnan, mintha nem most segítettem volna egy vámpírnak életben maradni és megölni valakit.
Tudtam, hogy sokáig nem fogom még megbocsájtani magamnak a történteket, de valahogy meg kell majd ezzel is birkóznom és el kell tudnom majd számolni a lelkiismeretemmel. Azt meg még inkább nem tudtam, hogy mit is remélek. Azt, hogy nem látom többé Irist, vagy azt, hogy igen, mert esetleg átgondolta kicsit mindazt, amit mondtam neki. Reméltem, hogy képes lesz változni, de ahhoz neki is akarnia kéne azt… Alig vártam, hogy végre elmerülhessek a víz nyújtotta békességben,  lemoshassam magamról a vért és rövid időre kizárhassam elmémből azt a sok hangot amik szüntelen ostromoltak azóta, hogy leléptem a boltból.

Egyetlen egy pillanatra se fordítottam el a fejemet, nem bíztam benne és ez szerintem nem volt meglepő, hiszen részben egy szörnyeteg volt. Olyan szörnyeteg, aki számára az emberek élete szinte semmit se jelentett, legalábbis az eddigi reakciói és szavai erre engedtek következtetni. Nem mintha annyira meg tudtam volna mondani azt, hogy milyen ő valójában és nem is állt szándékomban egyelőre elkönyvelni bármilyennek is. Tisztában voltam azzal, hogy az emberek ennél összetettebbek. A legtöbb ember éppúgy maszkot visel, mint akár ő is teheti. Emiatt pedig jobb volt óvatosnak lennem, miközben már a megoldáson gondolkodtam és próbáltam kicsit jobban megismerni őt. Nem is értem, hogy minek. Ő olyan volt, mint bárki más. Elsétált néha az üzlet előtt, de nem beszéltünk, nem kerestünk egymás társaságát, most meg még is esélyt akarok adni neki arra, hogy legalább egy porszemnyi bizalmat ébresszen bennem. Nem vagyok normális, az már egyszer biztos.
El kellett volna sétálnom és úgy tenni, mintha soha nem is láttam volna őt, majd reggel meglepődni, de balszerencsémre nem így voltam összerakva. Számomra igen is számított mások élete, még akkor is, ha valamilyen mértékig egy szörnyetegről volt szó. Talán pontosan ez fogja egyszer a vesztemet okozni.  
Szavaira felkaptam a fejemet és szúrósan néztem rá, majd egy apró sóhajt megengedtem magamnak, mintha így akarnám elűzni a maró érzést, amit kiváltott a mondandója.
- Tényleg így gondolod? – inkább döbbentem, mintsem bosszúsan csendült a hangom. – Szerinted olyan könnyedén beszélek? Tévedsz. Legalább most te is átérzed azt, amit mi mindennap átélünk, mert soha nem tudhatjuk azt, hogy az a nap lesz-e az utolsó az életünkben vagy nem. Lehet nem haldokolunk látványosan, de még is azt tesszük mélyen legbelül a magadfajták miatt. -  a hangom békésen csendült, mintha csak az időjárás lenne a téma, vagy az, hogy mi is a tervem az estére, pedig mélyen legbelül azért forrongtam kicsit, de megtanultam a jogon miként tudom palástolni az érzéseimet és a dühömet kordában tartani. Ezt pedig a mai napig nem felejtettem el. Mondjuk volt egy olyan sejtésem, hogy a szavaim le fognak róla peregni minden érzés nélkül.
- Miért is? Azért, mert szerzek neked orvost, mert én biztosan megölnének, még ha nem is akarlak? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, mert nem értettem teljesen, hogy mire gondol. – Nem vacsorát rendeltem neked, hanem segítséget. – szögeztem le, mert lehet megfordult a másik is a fejemben, de akkor se ez volt a célom. Még akkor se, ha az a személy megérdemelné azért, amit tesz olykor másokkal, de erről neki nem kell tudnia.
- Talán azért, hogy ne pusztulj el teljesen legbelül és még maradjon benned valami, ami miatt képes vagy még emberien viselkedni? – elmélkedtem hangosan, majd összefontam a karomat magam előtt. – Biztosan neked is voltak álmaid vagy vágyaid. Miért mondtál le róluk? – lehet túlzottan személyes kérdés volt, de talán így hamarabb el fognak repülni a percek mire ide ér az orvos és én pedig kevésbé fogok teret engedni legalább ezekben a percekben a bűntudatomnak. Ráérek majd később szenvedni tőle.

Mintha egy pillanatra fájdalom jelenne meg a pillantásában, de fogalmam sincs arról, hogy a témának köszönhetően, mert érzékeny pontra tapintottam, vagy a sérülése miatt. Ha előbbi, akkor talán még igazam is lehet, hogy nem teljesen halott belülről, még képes érezni, de ki tudja mi az igazság. Volt egy olyan érzésem, hogy biztosan nem kötné az orromra, viszont a megnyilvánulásának köszönhetően kicsit feljebb szaladt a szemöldököm. Legszívesebben felvilágosítottam volna, hogy jelenleg az ő élete nagyobb veszélyben van, mint az enyém, de nem állt szándékomban egy vámpírt ellenségemmé tenni, így inkább hallgattam. Ha van rá esély, hogy megmentem és utána elfelejt, akkor inkább erre szavaznék, mintsem arra, hogy később vadásszon rám, mert kioktattam, kényes témát hoztam fel.
- Ahogy gondolod. - adom meg magamat, mert nincs kedvem veszekedni ezen. Másrészt meg pontosan tudom, hogy akad mindenki életében olyan, amiről nem akar beszélni. Nekem is van ilyen a múltamban. Nem szeretek róla beszélni, ha meg még is erőt veszek magamon, akkor mindig valami elromlik és az emberek elmenekülnek, mintha azáltal már kevesebbet érnék. De legalább arra fény derült, hogy még vannak érzései, a reakciói erre engedtek következtetni.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, de azzal, hogy ordibálsz nem sokat segítesz. - ez volt az igazság. Ha ezzel akart motiválni arra, hogy gyorsan találjak ki valamit akkor nagyon nem jó úton járt. Másrészt meg nem igazán fűlött ahhoz a fogam amire készültem. Végül elkotortam a telefonomat és felhívtam az egyetlen személyt, aki eszembe jutott. Nem volt a legjobb ötlet, mert félő volt, hogy az életével játszom, de részben talán meg is érdemelte volna, mert akkora barommal se találkoztam még, mint amilyen ő volt amikor randizni mentünk sok-sok hónappal ezelőtt. Még jóval César előtt. Amint felvette jöhetett a hízelgés, majd előadni egy mesét, hogy azonnal jönnie kell, mert megsérültem és ezzel nem mehetek kórházba. Utáltam hazudni, de most még is olyan könnyedén jött, hogy még én is meglepődtem rajta. Végül a mese szép lassan összeállt, így nem maradt más csak az, hogy várjunk.
- Hamarosan itt lesz, addig próbálj meg nem túlzottan mozogni. - nem mintha ezt magától ne tudná. Előhoztam egy széket és arra ültem le vele szemben. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire jó ötlet beszéltetni, de talán így sikerül az, hogy magánál maradjon mire megérkezik Seb. - Mivel foglalkozol? Mármint az emberek megölésén kívül. - nem tudom miért érdekelt, de kicsit többet akartam tudni róla, mintha azáltal megérthetném azt, hogy miért is olyan amilyen a jelenben, pedig az sose ilyen egyszerű.

Nem kellene sajnálnom, de még se tudom teljesen eltüntetni ezt az érzést. Tudom, hogy mit tennének legtöbben, de én még is képtelen vagyok rá. Naivnak hívnának sokan és talán tényleg az vagyok, de hiszek abban, hogy nem minden lény szörnyeteg. Mindenkiben ott él a fény és a sötétség is, mi döntjük el azt, hogy melyik oldalt is engedjük igazán közel. Az élet formál minket, mi pedig próbálunk kitartani az élet okozta viharokban és a helyes úton maradni. Talán tényleg ostoba vagyok amiért képes voltam hinni abban, hogy ebben a nőben is létezhet még jóság és nem csak pusztítást képes maga mögött hagyni, hiszen ki tudja már mennyi élet szárad a lelkén, abba meg jobb nem belegondolni, hogy valójában mennyi ideje is él, mert náluk soha nem lehet biztosra tudni.
- Feltalálták a telefont is, vagy az még nálatok nem jött divatban? - forgattam meg a szemeimet a válaszát hallva, de igyekeztem továbbra is higgadt maradni. Nem engedhettem meg most magamnak, hogy kiboruljak és pánikba essek. Úgy éreztem, hogy akkor minden még rosszabbul végződhet, mint egyébként. Emiatt se tettem lakatot most a számra, mintha minden egyes szavammal is ki akarnám mutatni, hogy nem félek tőle, vagy legalábbis nem teljesen.
- Komolyan? Mindig is ennyire szörnyeteg voltál, vagy ez az ízé vette el a lelkedet? Szüleid is valaha emberek voltak és te is. - ujjaimat jobban az üvegcse köré fontam, de továbbra se vettem elő. Nem láttam volna értelmét, mert nem úgy tűnt, mint aki mindjárt szaladni fog. Egyre nagyobb lett a folt a ruháján, ahogyan a padlón is. Remek, még takaríthatok is utána, de először is rá kell jönnöm, hogy a francba tartsam életben, mielőtt még netalán a barátai rajtam akarnának bosszút állni. Már csak az hiányozna.
- Gondolom nem veszed a szívedre, ha azt mondom, hogy nem hiszek neked. - és újra a vérfoltra tévedt a pillantásom. Lehet sokat evett, de sok vért is vesztett. Pár pillanat erejéig figyelem őt, majd lassan kifújom a levegőt. Próbálom elnyomni azt az érzést, ami futásra sarkallana, helyette inkább teszek egy-két lépést felé. - Megnézem a sebedet, hogy hol sérültél meg, utána kitaláljuk hogyan tovább. Lehetőség szerint ne próbálj meg megízlelni. - hangom komolyan csendül, ujjaim még inkább a zsebemben lévő üvegcsére fonódnak, mert ha megölni nem is, de talán fájdalmat tudok neki okozni vele, ami a jelenlegi helyzetben talán elég is lehet a menekülésre. Lassan közeledtem felé, majd mellé letérdelve próbáltam az anyagot kicsit jobban eltépni a szakadás mentén, hogy jobban lássam. - Hogy hívnak? - Volt egy olyan érzésem ő tudja a nevemet, nehezen tudnám elhinni, hogy nincs valamilyen nyilvántartásuk az itt élőkről, hogy jobban szemmel tarthassanak, de lehet hülyeség az egész és csak a filmekben létezik ilyen. Közben óvatosan megérintettem a seb melletti területet. Igyekeztem nem túlzottan fájdalmat okozni, de rohadtul nem tetszett, hogy pontosan hol is található a golyó, vagy bármit is nyelt be.   - Nem akarlak elkeseríteni, de a lehető legszarabb ajtón estél be. Ezt az életben nem tudom kiszedni úgy, hogy véletlenül se öljelek meg. Jogot hagytam ott, nem pedig az orvosit. - ezt már csak pár lépés távolságból mertem mondani, mert a végén még netalán a nyakam köré fonná az ujjait. Arcomból pedig láthatta, hogy már a megoldáson gondolkodom, ami nem igazán tetszett, de jobb ötletem biztosan nem lesz. - Egy lehetőség van, de... - nem lesz könnyű elérni, hogy egy orvos egyedül ide merjen jönni, meg egyáltalán milyen hazugsággal tudnám ide csalni?

Már csak ez hiányzott, hogy egy közülük megjelenjen itt. Hálát adtam azért az égieknek, hogy nem a húgom és nem is Thomas volt még itt, amikor megjelent. A seprűt lassan lerakom, amikor a szavai bizonyságot nyernek, hogy nincs jól. Sőt, ez enyhe kifejezés. Baromi ramatyul néz ki, de ennek ellenére is a bal kezemet az üvegcse köré fonva tartom továbbra is a kötött kardigánom zsebében. Lehet nem mentene meg ettől a személytől, de talán egy pici esélyt még is jelentene a benne található szenteltvíz, ha meggondolná magát és engem nézne vacsorának. Nem akarok még meghalni, és lehet egykoron nem küzdöttem a vőlegényem ellen elég erősen, de most biztos nem adnám fel harc nélkül. Még az se igazán érdekel, ha körülbelül bolhányi esélyem lenne ellene.
- Attól, hogy ordítasz nem lesz jobb. - ez nyilvánvaló volt, de nem túlzottan tetszett, hogy ide jött be sérülten és még kiabál is, mert a végén még valaki felfigyel ránk. - Vagy nagyobb közönségre vágysz? - Nem gondoltam komolyan a kérdést, de reméltem, hogy ettől talán észhez tér. Azért még a szomszédos épületekben voltak más emberek, nem halt ki teljesen a környék. Egyébként is  mit hitt, hogy majd itt akad segítsége? Az emberek többsége szerintem inkább áthívná a szomszédokat és örömmel nézné meg, ahogyan szép lassan elvérzik, vagyis a ruháján lévő hatalmas piros folt erre engedett következtetni. - Minek jöttél ide? Miért nem az egyik társadhoz mentél? - komolyan csendül a hangom és esélyesen úgy festhettem, mint akit nem nagyon érdekel, hogy mekkora fájdalma van. Ez részben igaz is volt. Amennyi rettegés és szenvedés jut manapság nekünk nem csoda, hogy nem tudott teljesen meghatni a szenvedése. Másrészt viszont azt is tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy meghaljon. Bármekkora szörnyeteg is nem lennék képes végignézni a halálát. Én nem ilyen vagyok, hiszek abban, hogy még mindenkiben lappang jóság és fény. Lehet egyszer ez fogja a vesztemet okozni.
- A legtöbb ember örömmel végignézné azt, ahogyan meghalsz. Sokan meghalnak, de ha így haladtok lassan nem lesz akiből egyetek. - továbbra is állva maradtam, a kellő távolságot megtartottam tőle. Biztosra akartam menni, hogy ez nem csak színjáték a részéről. Ha az lenne, akkor remélem színésznőnek áll, mert baromira hitelesen hatott az, hogy mennyire is szenved. Végül fülem mögé tűrtem jobb oldalt a hajamat és lassan kifújtam a levegőt. - Ha segítek neked, akkor utána megölsz, vagy tévednék? - kíváncsian fürkésztem őt, hogy vajon mit mond. Ha igennel felelne, akkor nincs az a hülye, aki megpróbálná megmenteni őt, ha nemmel, akkor azt meg egy ember se hinné el, így kicsivel jobb válasszal kéne előállnia jelenleg, ha rá akar venni arra, hogy segítsek neki.

Már rég elmúlt a zárás ideje, de még mindig akadt bőven tennivaló. A mai napon nagyobb szállítmány érkezett az üzletbe és több rendelés is befutott online. Egyszerre töltött el örömmel, ugyanakkor nem is. Jó volt, hogy ennyire jól megy a bolt és nem kell azért aggódni, hogy mi lesz velünk a következő hónapokban. Úgy néz ki, hogy az állandóan fejünk felett lógó bárd se tudta elvenni teljesen az emberek kedvét attól, hogy néha boldogságot is megtapasztalják, akár az olvasásnak köszönhetően. Nem szívesen járkáltam én se a sötétben, ezért is igyekeztem mindig az évszakoknak megfelelően alakítani a zárásunk időpontját. Mindig mindenhol a friss szerepelt és már hetekkel azelőtt mindig kikerült az új időpont mielőtt érvénybe lépett volna. Thomas is haza ment már, mert nem szerettem volna, ha amiatt esik baja, mert tovább maradt bent, mert nekem segített. Én meg akár aludhatok itt, hiszen bőven elférek bármelyik kanapén, ami azért került a boltba, hogy egy-egy betévedő vendég kényelembe helyezhesse magát, ha előbb kicsit beleolvasna a könyvbe, mielőtt megvenné.
Kinyomtattam az összes megrendelést miután átfutottam a könyvek címét, hogy miket is kell összeszedni. Ha netalán egy-egy könyv több megrendelésben is szerepelt, akkor legalább elég volt egyszer megkeresnem őket és nem kellett többször ugyanahhoz a polchoz mennem. Időközben a konyhában lévő vörösbor is előkerült, ami a legutóbbi ünnepléskor bontottunk fel. Pár kortyot megengedtem magamnak, a szoros kontyban lévő hajamat meg kiengedtem. Még a fejfájásomnak is jót tettek. Egy aprót sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy az egyik polc tetejéről kell levennem az egyik könyvet. A bevett gyakorlatnak köszönhetően felmásztam a létrámra, de egy dologgal nem számoltam, hogy hirtelen fura zajt fogok hallani a hátsó bejárat felől, aminek köszönhetően úgy megijedtem, hogy a lábammal sikerült fellöknöm azt és hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól. Szívem a torkomban dobogott, majd minden ügyességemet összeszedve megpróbáltam lábra érkezve leesni, de még ez se jött össze, mert a következő pillanatban fenékre ültem.
Óvatosan kúsztam a sor végéig, hogy kikémleljek és minden bátorságomat összeszedve megszólaltam. - Ki van ott?! - Közben persze azt kutattam, hogy miből válhatna valamennyire fegyver, de a közelembe csak a seprű volt, így felkaptam azt és automatikusan megérintettem a zsebemben lévő kis üvegcsét. Még a nagymamámtól kaptam gyerekként, ha netalán valaki túlzottan meg akarna ízlelni, akkor egy porszemnyi esélyt kapjak ellenük a szenteltvíznek köszönhetően. Régen ez talán furán hatott volna, de a mostani világban az volt a fura, ha az emberek nem próbáltak volna meg valamennyire védekezni a bestiák ellen. Még ha semmit se érünk ellenük, akkor is a tudat azért mindig képes volt a zakatoló szívünket kicsit megnyugtatni. Lassan felálltam és próbáltam kivenni a kivilágított üzlethelyiségben, hogy ki a franc tört be a boltomba. Kicsit bántam, hogy megint mezítláb vagyok, mert jól jött volna az a plusz pár centiméter, amit a cipőmnek köszönhetően nyerek minden egyes nap. - Mit akarsz? - hálás voltam a jogon eltöltött időért, mert az ott eltöltött éveknek köszönhetően megtanultam, hogy miként ne remegjem meg a hangom. Szerencsére ez most kapóra jött. - Mutasd magad! - ostobaság volt remélni azt, hogy nem megenni akarnak? Lehet, de szeretek hinni abban, hogy ahogyan az emberek között se mindenki, úgy köztük se mindenki gonosz fenevad... Ja, tudom. Naiv vagyok.