Az elmúlt időszakban gyakran történt valami, ami részben jó volt, mert a tavaly történtekről kicsit elterelte a gondolataimat, de még se teljesen tudtam feledni és eltemetni se magamban azt, hogy mennyire hiányzik César. A közelsége, megértése és az közösen tervezett jövőnk, de igaz a mondás, ha túlzottan jól alakul az ember élete, akkor mindig történik valami ami ketté töri azt. Ez ránk nézve se volt másképpen. Egy fokkal könnyebb volt úgy élni, hogy tudtam jól van, mintsem azzal a tudattal kelljen élnem, hogy amiatt lett baja, mert mellette maradtam. Lehet beszélnem kellett volna erről valakivel, de ahogyan az egykori "balesetem" körülményeit is megtartottam magamnak, úgy ezzel se volt másképpen. A költözés óta igyekeztem a munkába temetkezni, mert a lakásomat se állt szándékomba igazán berendezni. Nem éreztem az otthonomnak, így nem csoda, hogy senkit se igazán hívtam át magamhoz, még a húgomat se, mert biztos voltam abban, hogy megjegyzéseket tenne, hogy ennyi hét elteltével is a legtöbb dolgom még mindig a dobozokban hever.
Pár hete egyébként is volt családi összejövetel, így nem aggódtam amiatt, hogy valaki váratlanul be akarna állítani és tartani kéne attól, hogy felbukik a szanaszét hagyott dobozokban. Egyébként is volt nagyobb gondom, még pedig az üzletben a tegnap este történtek miatt. Hagytam meghalni egy embert. Vajon lett volna másabb választásom? Fogalmam sem volt erről, de egész éjszaka csak forgolódtam és alig bírtam aludni, de ez nem is volt akkora baj, így legalább biztos lehettem abban, hogy én érek be legkorábban az üzletbe, mert nem alszom el. Fel kell mérjem, hogy mekkora károk keletkeztek, vagy esetleg feltakarítsam a vért, ha a váratlan vámpír látogató nem takarított össze maga után. Azt viszont nagyon reméltem, hogy Iris nem hagyta ott ajándékba a hullát, mert arra nagyon nem voltam felkészülve.
Alig belépve az üzletbe üzenetem érkezett, kíváncsian túrtam elő a telefonomat, hogy kiírhatott, de amikor megláttam, hogy Alina üzent, mert késni fog, akkor megkönnyebbültem. Sietve írtam vissza neki, majd a pultra ledobáltam a táskámat, kabátomat és lassú léptekkel indultam befelé, ahol szerencsére hullát nem, de eléggé sok vért találtam a földre száradva.
Határozott léptekkel indultam el mosdó felé, ahol a felmosót tartottam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy jelenleg tovább aggódjak azon, hogy mi lett a tegnapnak a vége, vagy miként fogok megbirkózni azzal, hogy lehet miattam meghalt egy ember.  Sürgetőbb volt az, hogy eltüntessem mindennek a nyomát, aztán majd  ráérek foglalkozni a nem látható nyomokkal. Miközben a gondolataim cikáztak, a vödör megtelt vízzel, feltűrtem a ruhám ujját és neki álltam a vért feltakarítani. Bármennyire is próbáltam óvatos lenni, akkor is sikerült a ruhámat összekenni, sőt, talán még az arcomat is lehet összekentem akkor, amikor a hajamat próbáltam kisimítani az arcomból, de emiatt se aggódtam egészen addig amíg nem hallottam meg a csilingelést, mert valaki bejött az üzletbe és hamarosan megtudtam azt is, hogy ki az újabb váratlan látogatóm.
- Scott? - meglepetten csendült a hangom és közben azon rágódtam, hogy nehogy beljebb sétáljon. Mára találkozót beszéltünk volna meg az unokatesómmal? Nem rémlett, ahogy az se, hogy miként felejthettem el bezárni magam mögött az ajtót. A léptek egyre közelebb értek, én pedig egyre inkább pánikba estem. Amikor feltűnt az alakja, akkor nagyot nyeltem.
- Mit csinálsz itt? - hiába szerettem volna, higgadt maradni, egyszerűen nem tudtam uralni a hangomat. Plusz apró termetemmel esélyem se lett volna kitakarni előle, hogy mit is sikálhatok annyira serényen, amíg meg nem zavart. - Minden rendben van? - próbáltam terelni a dolgot, mert nem gyakran esett meg, hogy váratlanul beállított. Általában mindig előre egyeztettünk, hogy mikor találkozzunk. Meg régóta nem voltak túlzottan gyakoriak a találkozásaink, míg fiatalabb korunkban egészen elválaszthatatlanok voltunk, addig felnőttként az élet sokszor közbeszólt, hogy valami miatt az egyikünk mindig kicsit távolságtartóbb lett.