Nem hittem volna egykoron, hogy pont ő lesz az, aki gyógyír lehet a sebeimre, de ő az, aki mellett igazán elkezdtem újra élni, megtanultam bízni és képes voltam igazán szeretni újra. Ő volt az, aki szép lassan újra megtanított mindegyikre. Ő volt az, aki képes volt ezt előhozni belőlem és aki mellett igazán biztonságban éreztem magam. Tisztában vagyok vele, hogy még mindig hordozom a múltam sebeit, de akkor is ez az igazság. Azt nem tudtam, hogy valaha teljesen el fog e tűnni a múltam lenyomata, viszont azt tudtam, hogy nem akarok más mellett lenni, mert mellette van az én otthonom, vagyis inkább vele, mert ahol ő van, ott van az én igazi otthonom, nem pedig ez a sivár lakás az, amibe ráadásul a félelmeim löktek… Remélhetőleg viszont többé ilyen nem lesz. Nem akarok többé elfutni, újra erősnek akarom érezni magam és mellette tudom, hogy erre képes lehetek. Együtt sikerülni fog, mert ha ostobaság is, de hinni akarok abban, hogy a szeretet és a szerelem sok mindent képes legyőzni, mint a mesékben.
Kicsit óvatosan, félve kezdek bele a másik dologba, de úgy érzem, hogy ideje erről is beszélni, még ha kicsit tartok is a reakciójától, hiszen soha nem beszéltünk erről. Ez a téma soha nem jött fel közöttünk, hogy vajon ő szeretne e saját családot, vagy nem. Figyelem arcának rezdüléseit, a pillantását, amiről úgy tartják az emberek, hogy a lélektükre.  
- Ezek szerint idővel szeretnéd, ha bővülne a családunk? – kérdezem meg mosollyal az arcomon, mert egyetértek vele. Én is egyszerre éreztem megkönnyebbülést és szomorúságot, amikor megtudtam, hogy nem erről van szó. Egyszer szeretnék, de a félelem továbbra is ott ül a szívemben ilyen téren, hiszen egykoron már elveszítettem egy gyermeket, mi van akkor, ha a múlt megismételné önmagát, még ha másképpen is? Igaz, az orvosok azt mondták, hogy minden rendben van és nem kell aggódnom, de akkor is a félelem könnyedén képes az emberek szívébe beköltözni. – Mármint tudod, erről soha nem beszéltünk, hogy mit is szeretnénk… - kisebb gombócot azért érzek a torkomban. Ez a nap teljesen másképpen alakult, mint terveztem, de szerencsére sokkal jobban, mint hittem volna. Újra itt volt velem, újra itt voltunk egymásnak és olyan új ajtókat nyitottunk ki, amiről azt hittem már, hogy nem lehetséges azok után, hogy eltűntem az életéből.
Elveszem a csókba, a vágy pillanatok alatt lobban lángra, mintha ez a pár hét sokkal több lett volna. Túlzottan hiányzott és a csókban benne van az, hogy mennyire is hiányzott és mennyire szeretem őt. Ujjammal gyengéden simítok végig a tarkóján és legszívesebben el se válnék tőle, de végül a szavaival mosolyt csal az arcomra miután elszakadt ajkaimtól.
- Mrs Ainsworth…. – mosolyogva ízelgetem – Tetszik, de előbb el is kéne venned, hogy így szólíthass, nem? – ebben a pillanatban rájövök arra is, hogy azt hiszem nem akarok nagy esküvőt. Beérném akár azzal, hogy csak egy-egy tanú van ott velünk, de valószínűleg a szüleim nem díjaznák ennyire a dolgot, így ha nem is nagy, de lehet egy kisebb ünnepséget azért tartanunk kellene és erről se ártana majd beszélnünk, hogy ilyen téren mi is a tervünk, mert nem akarok túlzottan sokat várni. A felesége szeretnék lenni mihamarabb. – Lehet nálad jobban járnánk, ha csak nem akarsz rendelt kaján élni és dobozokban felbukni, de a cipőidet jobb ha elrakod, Maszat még mindig imád játszadozni velük. – kuncogok jókedvűen, miközben a kezeim az arcán pihennek, pillantásom pedig a boldogságtól csillog, végül az új kutyus felé pillantok, aki minket figyel. – Ő meg Bucky, vagyis fogalmam sincs, hogy hívják, mert senki se jelentkezett érte az elmúlt napokban. – ismer és tudja már, hogy előszeretettel állítok haza kóbor állatokkal. Maszat is így marad velem, mert ha se a régi, se új gazdi nem jelentkezik értük, akkor egyszerűen velem maradnak, amire azért később is van esély. – Aww, mielőtt elfelejteném, Alina és Thomas azt hiszik, hogy veszekedtünk, majd költöznöm is kellett és emiatt nem beszéltünk az elmúlt időben. Mondjuk a költözés tényleg igaz volt, egyik napról a másikra szinte kirakott a tulajdonos, nem is értem... – alsó ajkamba harapok, de mivel César ismer, így sejtheti, hogy egyik fél se hihette el igazán a mesét, mert soha nem voltam jó a hazugságokban, ami nem is csoda, mert inkább igazságpárti voltam, még ha a tetteim nem is mindig ezt sugallták az elmúlt időben. Azt meg szerintem eddig is gondolhatta, hogy ők se tudtak a fenyegetésekről, ha az évekkel ezelőtti esetről se tudott senki, akkor miért pont ezt árultam volna el a családomnak?

Volt hozzá hasonló helyzetben lévő ügyfelem. Olyan, aki még a tárgyaláson sem tudott zokogás nélkül beszélni a történtekről. Nem érthettem meg, és talán nem is azt várta. De tudtam, hogy azzal, ha sajnálatom fejezem ki, többet ártok, mint használok. Támogatni, szeretni akartam, azt akartam, hogy ezt minden nap érezze. A jelek szerint nem voltam benne olyan rossz, bár még volt hova fejlődnöm. A gondolataim között elmerengve azon kapom magam, hogy mindennek ellenére egyre inkább magam mellett akarom tudni.
Elengedem a képeket, pontosabban az asztalra dobom őket és felé fordulok. Nem gondolkodom, kimondom, ami eszembe jut. Szemébe nézve, egyenesen, nem kertelve. Elrugaszkodok egy szakadék széléről. Tökéletes pillanatot kerestem, vártam, de ennél jobb nem lesz. Ha most elengedem, elveszítem, amit nem akarok. Őt akarom. Abban a pillanatban, ahogy szembe nézett a bárban, tudtam. Semmin nem változtatott a múltja vagy az enyém. Egyszerű volt a képlet, gyűrű ide vagy oda.
-Megígérem.-a tokromon érzek némi szárazságot, az apró hazugság, ami a fejemben motoszkál, kicsit nehezemre esik megszólalni. De figyelek. A gondolataim között viszont egyre az apám és az utolsó találkozásunkkor fejemhez vágott szavai jutottak eszembe. Ha az igaz... Megölném, ha nem kerülnék sittre, egészen biztos nem lenne, aki abból a slamasztikából kihúzna. Pláne úgy, hogy az apám kapcsolatai a börtön első napján kinyírnának.
-Ebben egyet értünk.-adok neki igazat. Noha a gyanú, ami bennem motoszkál, nem adok neki hangot, túl kellemes ahhoz a hangulat, hogy felhozzam ismét, szerintem az apám áll minden mögött. Túl  sok volt az elvarratlan, gyanús szál ebben a történetben, olyan dolgok, amikről másnak nem tettem említést.
Kíváncsian figyelem, ahogy előhozakodik az igazsággal és egy részem lesokkol. Talán, ha ezt nem is mutatom, érzem. N agy kő esik le a szívemről, de elfog némi szomorúság is. A lehetőség, hogy terhes, új kaput nyitott volna az életemben, az életünkben, így viszont az a kapu egyenlőre csukva marad mindkettőnk előtt.
-Nem mondom, hogy nem örülök neki, hogy még jó ideig nem kell osztozkodnom rajtad, de...-vallom be félszeg mosollyal-de ha az égiek úgy akarták volna, azt se bántam volna. És rengeteg időnk van még, hogy elinduljunk azon az úton, ami a család felé vezet.-biztosítom róla, hogy fura lehet, de örültem volna is kicsit annak, ha a helyzet egy gyereket dob a gépbe nekünk. Szerettem és egészen addig a pillanatig, míg nem szembesített a ténnyel, nem gondoltam, hogy tudok majd ilyesmit sajnálni, és egy részem mégis csalódott lett. De ott volt a tény, hogy igent mondott. Az a cseppnyi csalódottság, ami bennem volt, el is szállt.
Közelebb csúszik, testem automatikusan reagál, gondolataim befolyása nélkül, egyik kezem dereka köré csúszik, míg másik tarkójára siklik, ujjaim a hullámos fürtökbe túrnak. Nehezemre esik eltolni magamtól, noha csak pár hét volt, amíg nem érinthettem, nem érezhettem csókját és törékeny testét az enyém mellett reggelente, de túlzottan hiányzott már.
-Nos-köszörülöm meg torkom-Mrs Ainsworth vagy a nyakán maradok éjszakára vagy hazajön velem és magával hozza őket is...-biccentek a minket kíváncsian kémlelő két kutya felé. Talán megbékélek a tudattal, a lábam eddig nem harapták le, csak nem jön el ennek az ideje a közeljövőben és megmarad a lábfejem is.

- Igyekszem, de majdnem megölt! – régóta nem mondtam ki ezt a dolgot, mert ha kimondjuk a dolgokat, akkor még inkább igazzá válnak és ez most se volt másképpen. Évekkel ezelőtt történt az az eset, de majdnem az életemmel fizettem, mert szerettem és vakon megbíztam valakiben. Azóta is viselem a sebeket, kihatással van az életemre, bármit is teszek. Egyedül César mellett kezdtem el újra biztonságban érezni magamat, de aztán jöttek a levelek és minden újra apró darabokra kezdett hullni. – Én viszont azt is tudom, hogy ezek nem mindig csak üres szavak, és ha ő áll mögötte, akkor képes lenne bármit megtenni azért, hogy újra árthasson nekem. Lehet valami barátja kiszabadult és őt kérte meg, hogy tartson szemmel, nem tudom. Én csak nem akarok úgy ébredni, hogy többé már nem vagy mellettem. – pedig az elmúlt hetek is ilyen volt. Hetek, amik hónapokká nőtték ki magukat, de még mindig könnyebb volt egy fokkal elviselnem a hiányát úgy, hogy tudtam életben van és nem árthat neki, legalábbis az a személy nem, aki ezeket küldözgette, vagy követte őt úgy, hogy neki se tűnt fel.
A feszültsége tapintható, ahogyan a felemelt hangja is egészen beszédes, de tőle még se félek. Tudom, hogy ő képtelen lenne ártani nekem, még ha netalán valaki a történtek után azt is mondaná, hogy hülyeség ennyire bíznom ebben. Fürkészem őt, ajkamba harapok és letörlöm a könnyeimet. Egyáltalán nem egyszerű ez a helyzet, mert úgy érzem, hogy most vívja a legnagyobb csatáját a szívem és a józan eszem. Erősnek kellene lennem, de magam sem tudom azt, hogy melyik az a választás, amivel igazán az tudok majd lenni.
Szavai a bőröm alá kúsznak, egészen a szívemig utat találnak maguknak, mert érzem, hogy igaza van. Az én helyem se itt van, vagyis a miénk, hiszen itt van a két szőrpamacs is, akik közül az egyik úgy ugrik fel a kanapéra, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Figyelem miként trappol közelebb Césarhoz és kezdi el megszimatolni őt, hiszen számára ő még ismeretlen. Pár napja van csak nálam, az utcán találtam, de a gazdája egyelőre még nem jelentkezett érte, hiába raktam ki több helyre is képet róla. – El akartam mondani, de féltem ha rájössz a múltamra, akkor másképpen fogsz nézni rám… féltem, hogy én fogom másképpen látni magam és úgy fogom érezni, hogy nem érdemlem meg a szeretet, amivel nap mint nap megajándékoztál. Azon az estén… - megdörzsölöm a szemeimet, benyálazom az ajkamat, mintha kiszáradt volna és kicsit megköszörülöm a torkomat. – újra úgy éreztem, hogy érek valamit és még lehet szeretni, még ha rövid időre is. – persze, az egyetemi éjszakánkkal kapcsolatban nem igazán lehetne a „szeretni” szót használni, hiszen egy kaland volt, de még is tudtam, nem csak elvett valamit, hanem adott is. Újra úgy éreztem, ha pár órára is, de bizonyos téren fontos volt a véleményem, az, hogy nevessek vagy éppen az érzéseim olyan téren, de erre is csak utólag jöttem rá, hogy egy apró szikra volt a sötétségben, ami akkoriban már bőven uralta az életemet.
Nem akartam többé hazudni neki, ideje volt szembe néznem nekem is igazán az igazsággal, így végül megmutattam neki a leveleket és a fényképet is. Azt, amelyik segített meghozni egy nehéz döntést, hogy ideje továbbállnom, mielőtt elveszítek valakit, aki igazán fontos számomra. Figyelem a reakcióit, próbálom megfejteni, hogy mi jár a fejében. Idegesen tördelem a kezeimet és próbálom megnyugtatni valamennyire zakatoló szívemet, hiszen fogalmam sincs, hogy miként fog erre a titokra reagálni. Látom, hogy miként szorul ökölbe a keze, de szerencsére sikerül uralnom most minden rezdülésemet, sőt, kezem kezére siklik, mintha így akarnám megnyugtatni őt. Pedig biztos vagyok benne, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Meglepettség ül ki az arcomra, pedig ismertem már annyira tudtam, hogy sokszor cselekszik hirtelen felindulásból, ami néha a tárgyalásokkor is bajba sodorják őt, vagy ami miatt a legtöbben inkább kerülni próbálják, de engem ezzel soha nem tudott elűzni maga mellől. Figyelem miként landolnak a dohányzóasztalon a levelek és a fénykép, majd újra rápillantok. Elveszem az engem fürkésző szempárban, kezem kezére siklik. – Ígérd meg, hogy ketten oldjuk meg és nem egyedül próbálsz a dolgok után eredni. – kérlelően csendül a hangom, de tényleg szeretném, ha nem egyedül kezdene el hősködni. Ketten oldjuk meg, ahogyan ő is mondja. Mosolya ragadós és halovány mosoly jelenik meg az arcomon, de aztán el is tűnik pillanatok alatt, mert nem akarok még több titkot közöttünk. – Mielőtt felelnék van itt még egy dolog. – kezdek bele óvatosan és remélem, hogy nem fog elrohanni, vagy kiakadni. – Nem akarok több hazugságot közöttünk, ha van bármi amit tudni szeretnél, akkor kérdezd meg és ígérem felelni fogok, illetve az eltűnésem előtt még felmerült valami… - biztos vagyok benne, hogy sejti mire gondolhatok. Ott voltak a rosszullétek és a többi apró jel. – Fogalmam sincs, hogy azóta gondoltál-e erre a dologra, de szeretném, ha te is tudnád az igazat, hogy nem várok babát. Valószínűleg az idegesség miatt voltam rosszul és fáradékony. – nem tudom, hogy ennek örülnie fog-e, vagy nem, de úgy éreztem, hogy tudnia kell neki is, hogy a hajdani gyanú nem igazolódott be és nem hordom a szívem alatt a gyermekét, még nem. Talán egyszer fogom, de ki tudja, hogy mit tartogat még számunkra a jövő. – Ha ezek után is áll a dolog, akkor boldogon mondok igent és nem kérek gyertyafényes vacsorát, mert ez így is tökéletes. Szeretlek! – közelebb csúsztam hozzá, majd szenvedélyesen megcsókoltam őt. Hiányzott, túlzottan hiányzott nekem és ebben a csókban benne volt minden. Az iránta érzet szeretet, szenvedély és az is, hogy mennyire hiányzott és szükségem van rá, jobban mint bármi másra.

-Shiraz, ha attól tartanék egész életemben, hogy valaki egy levéleben mit ír vagy mit mond a bíróságon utolsó szó jogán, már rég az őrültek házában ülnék egy szobában, egyedül és azt hajtogatnám, hogy biztonságban vagyok.-rázom meg fejem. Nincs igaza, én ettől az egésztől nem tartottam volna.-Nem retteghetsz egész életedben!-hangom felemelem és tenyeremmel megdörzsölöm az arcom. Igen, kezd elszakadni nálam is a cérna és a pumpa ki tudja meddig megy fel még bennem. Mellé sétálok, leguggolok elé. Mondjak bármit, úgy érzem ide igen jó meggyőzőerő kell, hogy higgyen nekem. És elmondhatatlanul azt akarom, hogy képes legyen hinni.
Veszek egy mély levegőt, hátradőlök a kanapén és a plafonra meredek. Azt hiszem kezd összeállni a kép, a gyengéd érintések ellenére is összerezzenő teste, ahogy lassan elengedte magát mellettem, de mindig képes volt egy óvatlan mozdulat, egy zaj felébreszteni benne a félelmet. Hozzá hasonló helyzetben lévő nőt már kellett ügyvédként kezelnem, de akkor is igen szarul ment ez az óvatosság dolog. Az elején azt hittem én szúrtam el valamit. Felmerül bennem az első éjszakánk, és összeszorul az állkapcsom, ha csak arra gondolok, hogy azután mit kaphatott. Már, ha kiderült.
-Akkor ne mond, hogy menjek el, amúgy se mennék.-eresztek el könnyed megjegyzést.-Nem megyek, mert a helyem nem máshol van és ideje lenne, hogy belásd, neked sem...-ekkor a lábam alá bújik az egyik szőrgombóc, pontosítást kérve szótlanul, hogy nekik...
Végül leülök és figyelni kezdek rá. Már amennyire az agyam képes koncentrálni, mert ahogy beszélni kezd, a gondolataim úgy kavarodnak össze és próbálom összerakni a teljes képet magamban.
A fénykép hátulján egyértelmű üzenet "Mondj nemet vagy megölöm!". Mi a....? Gondolataim zakatolni kezdenek. Ki a franc tudta, hogy el akarom venni. Két ember. És abból csak egynek bökhette a csőrét, hogy erre készülök. A gyanú, a puszta gondolat szinte áramütésként ér, állkapcsom megfeszül és próbálok nem úgy reagálni, mint akinek a gondolatai épp kimondatlanul, anélkül oldottak meg egy képletet, hogy leírtak, lerajzoltak volna bármit. Azt érzem, hogy a pulzusom felgyorsul és a kezem ökölbe szorul. Nem túl jó reakció, nem az ő közelében, de nem tudok mit tenni. Tekintetem arcáról a képekre siklik. A gyűrű története jár a fejemben, az utolsó napok. A furcsa viselkedése, az apám furcsa viselkedése... nem tudtam hová tenni, mostanáig. Legalábbis azt hiszem, hogy eddig a pillanatig nem tudtam.
-Mi a....-szűröm fogaim között, ujjaim görcsbe rándulnak, egyik kezem ökölbe szorul. A képeket nézem, a leveleket és gondolataim úgy száguldanak át agyamon, hogy minden pillanattal csak azt érzem egyre jobban, hogy egyszerűen meg akarok ütni valakit. Mérhetetlen düh kezdi elködösíteni agyam.
Megrázom a fejem. Tudom, azt hiszem értem is, hogy mire gondol, de azt is tudom mit akarok, jobban, mint holmi mi történhet részen agyalni évekig. Ez voltam én, ezt a hirtelen felindulásoktól vezetett énem már jól ismerhette, jó ideje. Lenézek a képekre, de nem hagyom, hogy befolyásoljanak.
-Shiraz, mindennek ellenére...nem érdekel.-nézek rá és az asztalra dobom a képeket.-Nem érdekel a múlt, ez sem-bökök a képek felé-Gyere hozzám. Az se érdekel, ha a világ kifordul magából, még egyszer nem engedlek el, érted? Esküszöm, megkérem a kezed gyűrűvel is, egy gyertyafényes vacsora mellett.-szabadkozom, tenyerem közé fogva arcát és úgy várom válaszát, mint a messiást.-Megoldjuk. De ketten. Mi oldjuk meg.-mosolyodom el bizakodóan, noha érzem, tudom, hogy ennek közel sincs vége és a megérzésem továbbra sem hagy nyugton. Mi történt akkor és mit nem mond még el... mennyi mindent titkol még előlem? Mielőtt meggondolnám magam, felmerülne bennem még több kétely, újra kérem. Várom a választ, mint a messiást. Nem nézek rá másként, de kételkedem-e? Igen. Mert mi van, ha ez nem fog őszinteség nélkül menni? Bár sose tudhatjuk mit hoz a jövő, de reménykedem, hogy boldog lesz és nem kell még egyszer néznem, ahogy a cuccai eltűnnek és egyedül maradok és elkönyvelem magamban közben, hogy igen, az apám győzött.-Mondj igent...

- És képes lennél a tökéletlenségért mindent kockára tenni, még az életedet is? Mert én nem, nem akarok egyszer arra riadni, hogy többé nem vagy! – szeretnék erősnek tűnni, de még se megy. A düh felszínre tör, de valahogy még így is csak egyszerre fáradt és megtört, illetve félelemmel átitatott a hangom.  Az utolsó hetekben rettegésben éltem, amikor késve érkezett „haza”, amikor hamarabb ment el, mint én felébredtem volna, vagy amikor nem tudtam elérni. Féltem, minden egyes csengetésnél, mert esetleg a rendőrség az, hogy közöljék velem meghalt, vagy baleset érte. Nem az érdekelt, hogy velem mi történhet, hanem az, hogy vele.
- Tényleg nem érted??? – kétségbeesetten csendül a hangom. – Nem magamat féltettem, hanem téged! Féltem, hogy mi lesz akkor, ha az egyik levélben foglaltakat beváltja az a személy és bajod esik, mert úgy lehet leginkább ártani nekem, ha neked bajod esik! – mind a kettőnkben tombol a düh, de ennek ellenére se üvöltök vele. Soha nem szerettem megemelni a hangomat és most erőm se lenne hozzá. Azon nem csodálkozom, hogy nem érti mire is gondolok, hiszen még most se bírom értelmesen elmondani neki. Egyszerűen nem megy. Nem tudom elfeledni az utolsó levelet, amiben egy fénykép volt róla és egy célkereszt volt filccel rajzolva a fejére. Az volt az a nap, amikor úgy éreztem, hogy ez már rohadtul nem tréfa és nem maradhatok, nem számít mekkora fájdalmat is okozok neki, vagy éppen magamnak a távozásommal.
Könnyedén simulok bele a kanapéba, miközben próbálom megzabolázni az érzéseimet kevés sikerrel.  
–  Lehet, nem tudom. Téged is csak meg akartalak óvni a múltamtól, de elég szarul ment. – szipogom, de meg se próbálom letörölni a könnyeimet. Felesleges lenne. Még mindig tisztám emlékszem a múltra. Emlékszem Jason vad érintéseire, amiket César érintései szép lassan elkezdtek elmosni. A félelem mellette kezdett megszűnni, még ha nem is teljesen tudtam elrejteni olykor a rezdüléseimet, de mellette úgy éreztem, hogy a láthatatlan sebek is elkezdenek beforrni, olyan sebek, amiknek a létezéséről régóta nem vettem tudomást. Mellette újra elkezdtem megtanulni mit jelent szeretni és szeretve lenni. Újra úgy éreztem, hogy nem csak létezem, hanem igazán élek, aztán minden újra félresiklott.
– Én is ezt hittem, hogy nincs okom félni, de tévedtem… - megbicsaklik a hangom, mert nem értem, hogy képes még ezek után szeretni. Nem csak amiatt nem értem, hogy miként képes elfogadni a múltamat, hanem azt se igazán értem, hogy miként képes megbocsájtani azért, hogy az elmúlt időben nem avattam be, hanem eltitkoltam. Nem hazudtam, egyszerűen csak sose hoztam szóba. Hallom a közeledő lépteket, de akkor se nézek felé, majd amikor kérlel, akkor nézek rá. Pillantásom olyan, mint egy elveszett és megtört emberé. Az érintése viszont megnyugtat, biztonsággal tölt el. – Én is szeretlek. – vallom be a nyilvánvalót, hiszen ha nem így lenne, akkor nem zaklatott volna fel ennyire a jelenléte, nem áztatnák könnyek az arcomat. Hallgatom amit mond, de végül csak egy dologra reagálok . - Pontosan tudod, hogy nem fogom tudni a szemedbe mondani, hogy menj el, még akkor se, ha az lenne a helyes… –   szomorú sóhaj kíséri a szavaimat, mert tudom, hogy ő tisztában van vele, hogy képtelen lennék arra kérni, hogy távozzon. Azt kéne tennem, de nem megy. Hagyom, hogy a könnyeimet megpróbálja letörölni, figyelem őt, de pár pillanat erejéig nem szólalok meg. – Meg akarod érteni? – teszem fel a költői kérdést, majd felállok és a szobámba sétálok. Pontosan tudom, hogy hol találom mindazt, ami részben erre sarkalt, hogy eltűnjek. Pár pillanattal később visszasétálok, leülök a korábbi helyemre és felé nyújtok egy kötegnyi levelet, de egyet egyelőre megtartok. – Fogalmam sincs, hogy mikor vetted a gyűrűt, vagy mikor tervezted el, de pár héttel azelőtt, hogy úgy döntöttem eltűnők az életedből ezek a levelek érkeztek. Volt, hogy naponta, volt hogy pár naponta. Mindennap féltem, hogy egyszer nem látlak többé. – kezdek bele a mesébe, kezemet végül ölembe ejtem, hogy elrejthessem azt, hogy pontosan annyira remeg, mint hajdanán, amikor ezeket a leveleket kibontottam és olvastam a tartalmukat. – Aztán jött ez, ez volt az utolsó levélben. – előhúztam azt a bizonyos fényképet és odanyújtottam neki. – Féltem, hogy valaki tényleg beváltja a fenyegetéseket, ez a fénykép olyan volt, mint valami utolsó figyelmeztetés. Sokat őrlődtem rajta, hogy mit tegyek, de végül nem akartam szólni, mert féltem, hogy megpróbálod kideríteni ki küldte ezeket és tényleg bajod esik. – ruhám ujjával megtörlöm a szememet, majd egy zsebkendőt keresve kifújom az orromat. – Nem azért hagytalak el, mert nem szeretlek, vagy berezeltem volna, hanem azért, mert féltem, hogy egyszer nem te fogsz poénból csöngetni, hanem a rendőrség, hogy közöljék megöltek, vagy baleset ért. – óvatosan pillantok rá. Fogalmam sincs, hogy mennyire fog kiakadni, mit fog mondani. Csak remélni tudtam, hogy részben meg fogja érteni a félelmemet és azt is, hogy miért döntöttem a távozás mellett. Lehet nem ezzel kellett volna kezdenem, hanem azzal, hogy mi történt pontosan a múltban, de ahhoz úgy éreztem még egy kis időre szükségem van, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. Viszont a levelek, a fenyegetések is hozzátartoztak ahhoz, hogy megérthesse mi történt. Némán fürkésztem őt, miközben reméltem, hogy nem pattan fel a következő pillanatban és rohan el. – Sajnálom, de soha nem éltem volna túl, ha bajod esik. Főleg, ha miattam. -

Nem hagyhatom, hogy ezt higgye... Boldogan mondott volna igent. Ettől jobban kellene magam érezni? Egy részem elenged egy elégedett mosolyt és hátba veregeti magát. Valóban, ezt akartam hallani akkor is, mikor lehetőséget sem adott arra, hogy kimondjam azt a bizonyos kérdést vagy a monológot, amit éjszakánként a fejemben forgattam, miközben hozzám bújva édesen aludt. Akkor nem adtam nagyobb figyelmet a testét átjáró remegéseknek, a rémálmoknak, amikből ziláltan ébredt. Emlékezni csak arra akartam, mikor reggelit sütött.
-A saját érdekem nem az, hogy egyedül éljem le az életem, elhalasztva életem lehetőségét, akár tökéletes, akár sem.]-ő nem hallotta az apámmal lefolytatott vitáim zömét. Több volt ő a családom körében, mint holmi zavaró kaland. Az zavarta őket, hogy nem csak egy kalandként kezelem.
-Ennek fordítva kellene működnie.]-emlékeztetem, de makacskodva folytatja.-Ügyvéd vagyok, mindig lesznek ellenlábasaim, ellenségeim. Sok minden vagyok és sok mindent láttam, de sosem engedném, hogy valaki újra ártson neked.-az utolsó szavak dühösen, fogaim között csikorogva hagyják el szám. Felforr bennem a düh. Nem ellene, mint inkább érte.
Némán bólintok, majd kezeinkre nézek, s követem tekintettemmel, ahogy elindul a kanapé felé. Idétlenül toporgok, a két kutya pedig mintha tudná a helyét, elhúzódik az előszobába, magunkra hagyva minket a problémáinkkal.
-Nekik nem kell megtudniuk és másnak sem. Senkinek semmi köze hozzá.-szögezem le, mintha valóban ilyen egyszerű lenne. Nem érthetem meg, ami vele történt, ez tény. Nem tudom felfogni, amit átélt, noha millió alkalommal ültem már családon belüli erőszak vádlottjával szemben, ahol a feleség, volt feleség védelme volt a feladatom. A jogalkotás negédes, sokszor meglehetősen keserű bugyraiban elevickéltem, de a helyzet más volt. Amikor először vele voltam... leesne a tantusz, de megszólal... A legeslegelső alkalommal poharat pohár követett, aztán egy idegen hotelszoba... Vad, forró éjszaka, gondoltam ekkor. De mi van...
-Engem nem érdekel mi történt a múltban! Téged szeretlek, de a múltaddal együtt, de a múltad nem csak ez Shiraz!Nem hagyhatod, hogy ez határozzon meg, hogy a bosszútól félj, nincs rá okod!-csattanok fel és mégis lassan sétálok elé, de nem ülök le, csak elé guggolok.-Figyelj rám, kérlek!-csúsztatom egyik kezem övére.-Szeretlek, érted? És igen, megfojtanám azt a gyökeret, azért, amit tett. Ha nem tette, azért fojtanám meg, amiért így bánt veled.-közlöm vele egyszerűen.-Fogalmam sincs, miért és miként szeretlek. Nem tudom. Akkor sem tudtam, amikor először kimondtam. De ez van Shiraz, törődj bele, innen nem megyek el addig, míg igent nem mondasz.-végig se gondolom igazán és magam is meglepődök a könnyelmű kijelentésen.-Csak had próbáljam megérteni...-kérem, szinte már könyörgök. Valamiért kétségbe esve szükségem van rá. De abban nem kételkedem, ha végleg elküld, vissza fogok-e nézni.-Vagy mond a szemembe, hogy menjek el és soha többé nem látsz.-ez is egyszerű tényként hagyja el szám, noha tudom, tekintetem kivételesen ellágyul és magam sem tudnám megmondani miért, de azt hiszem, ha ezt kérné, egy darabot itt hagynék ma magamból is. Pedig ha valaki, hát én sosem voltam az az érzelgős fajta. Fogalmam sincs mi volt még a háttérben, de lehetett valami. Olyasmi is, amire nem gondoltam, de a zsigereimben éreztem, bármit is válaszoljon, ez a kérdés itt és most még közel sem fog választ kapni. Szabad kezemmel letörlöm arcáról a könnyeit. Ha most utoljára veszek el ebben a tekintetben, emlékezni szeretnék rá.

- Azt hiszed, hogy nem tudom? – kicsit erőteljesebben fakadok ki, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne engedjem szabadjára a szökni akaró könnyeimet. Ha nem tudtam volna, hogy soha nem lenne képes bántani, akkor nem adatott volna meg nekünk az elmúlt időszak. Pontosan tudom, hogy a múltam sebeit még mindig viselem, hogy nem tudom száműzni teljesen a félelmet, mert olyan, mintha egy láthatatlan plusz réteget viselnék a testemen, ami nem engedi elfeledni mindazt, amit átéltem egykoron. Igyekszem minden erőmet összeszedni, száműzni a múlt emlékeit, mielőtt netalán ajkára szorítanám ajkamat és hagynám, hogy újra minden elölről kezdődjön.  Vágy és remény ennek ellenére is átjár, képtelen vagyok kioltani bármelyiknek is a lángját, ahogyan az iránta érzet szerelmet se tudtam soha igazán kiölni magamból, mert még mindig szeretem őt.
- Boldogan mondtam volna igent. – keserű mosoly ül ki az arcomra, mert félő, hogy már soha nem létezhet számomra boldogság. A múltam amiről azt hittem magam mögött sikerült hagynom évekkel ezelőtt, az újra és újra le fog csapni, hogy félelembe és sötétségbe taszítson.  A pillantásomból pedig kiolvashatja, hogy nem hazudok, tényleg igent mondtam volna, de még se lehetett. Tanácstalan voltam, nem tudtam mit kéne tennem, de aztán jött a hír, hogy el kell hagynom a lakásomat és mintha az lett volna az utolsó darabka, ami elbillent ebbe az irányba…
- Tudod, egyszerre reméltem, hogy beveted azokat a kapcsolatokat és egyszerre reméltem, hogy soha nem fogod megtenni a saját érdekedben. – beszéd közben újra megremegett a hangom, a szemem sarkában megjelent egy könnycsepp, de sietve hunytam le a szememet, hogy ne engedjem útjára. Úgy kérlel, mint még soha. A szívem még inkább összetörik, de képtelen vagyok megszólalni. Inkább csak lesütöm a pillantásomat és remélem, hogy még is elmegy, magamra hagy.
Igaza van. A kettő tényleg nem ugyanaz, de hiába akarnám, hogy maradjon, akkor se tudom kimondani. Nem tudom kérlelni, hogy bocsásson meg, mert inkább törjön darabokra a szívem, mintsem azzal a tudattal kelljen élnem, hogy miattam halt meg, vagy esett baja. Nem lennék képes azzal a tudattal élni.  Érintésének köszönhetően kellemes borzongás fut végig a bőrömön. Melegség jár át és olyan, mintha élettel akarna megtölteni, miközben a pillantása dühöt sugároz, addig az érintése gyengéd, mintha csak attól félne, hogy összetörhet vele. Hagyom, hogy megemelje az államnál fogva fejemet és a pillantásunk újra egymásba fonódjon. A pillantásom megtört, elveszett, de ott bujkál még minden egyéb érzés mögött az iránta érzet szeretetem. – Mert úgy éreztem, hogy így megóvhatlak. – suttogva szólalok meg, mintha minden erő távozott volna belőlem. – Mert mit tettél volna? Kockáztattad volna az életed, hogy rájöjj ki az, aki fenyeget!? Nem akartam még több bajt hozni a fejedre! – dühösen csendül a hangom, de aztán szép lassan leesik, hogy esélyesen nem a levelekre, hiszen arról senki se tudhat. Elrejtettem őket, mindent elkövettem, hogy soha senki se találhassa meg, mert nem akartam bárki is aggódjon értem, vagy ostobaságot csináljon. A dolgok összekuszálódtak és csak későn kapcsolok, hogy ő nem erre gondolt a kérdésével, hanem arra, ami miatt kórházba kerültem hajdanán. - Te, te nem erre gondoltál, hanem arra, ami évekkel ezelőtt történt, igaz? -  Kezemet kezére simítom, majd eltolom magamtól. Megfordulok és a dobozok között a kanapéhoz sétálva lerogyok rá. – Mert az emberek másképpen kezdenek el nézni rám, amint meg tudják, hogy mi történt és nem akartam, hogy te is másképpen néz rám. Fogalmam sem volt róla, hogy miként is mondhatnám el, ez nem éppen olyan, amit csak úgy felhoz az ember. Arról nem is beszélve, hogy mennyien elfutnak, ha megtudják. A családom se tudja, César. Azt hiszik, hogy autóbalesetem volt. – lesütöm a pillantásomat, majd kezembe temetem az arcomat pár pillanat erejéig. Végül felhúzom a lábamat, fejemet hátra döntöm a kanapétámlájára. – Vagy csak könnyebb tagadni, mint szembe nézni még ennyi év után is azzal, ami történt, mert talán én tehetek róla… és ha így van, akkor még is miként szerethetne bárki is? – keserűen csendül a hangom, de képtelen vagyok ránézni. Nem akarom látni esetleg a szánalmat a pillantásában, képtelen lennék elviselni, ha ő is úgy nézne rám. Ahogyan azt se akarom, hogy lássa a könnyáztatta pillantásomat.  

Meglep, ahogy hátrálni kezdene, de nem tud, csak próbálkozna és valamiért eszembe jut az első együtt töltött éjszakánk. A tekintete. A lassú megnyugvás, amikor tudatosul benne, hogy gyengéden érintem, hogy a legtávolabb áll tőlem, hogy fájdalmat akarok neki okozni. És mégis… próbáltam magamban elnyomni, nem emlékezni arra a szorító érzésre, kételkedő, félelemtől csillogó szemére. Egészen sokáig nem értettem. Ő nem beszélt róla, én nem kérdeztem, mi történt akkor este. Mintha elfelejtettük volna mindketten, ahogy egyre inkább bízni kezdtünk a másikban. Hazugság volt talán?
-Az ég szerelmére. Sose lennék képes bántani téged.-emlékezhetne erre a kijelentésemre már akkor is. Nem erőltettem semmit, de egy biztos, akkor már annyira magamnak akartam őt, nem trófeaként, hanem nőként, hogy nem bírtam tovább magamba folytani a vágyakozást utána. Egy kellemes vacsora, laza borozgatás, gyertyafény… érthetetlen módon, minden meg akartam tenni a nőért, akit szerettem már akkor is, noha minden percben úgy éreztem, csak én sürgetem a dolgot. Csak én érzem így. Aztán még ha meg is tört. Nem akkor voltunk együtt először, de először igen úgy, hogy jártunk pár hónapja. Hiába apám mérhetetlen ellenzése, mikor közöltem vele, akkor sem veszem el a szőke ügyvédbojtárt, ha az asztalomra veti magát fehérneműben… sem. Nem érdekelt. Fogalmam sincs, neki hála mi ütött belém.
-Nekem nagyon úgy tűnt.-siklik át arcomon keserű mosoly. Komolyan gondoltam, amit elhatároztam, tudhatta, hogy mindig megszerzem, amit akarok, megteszem, amit elhatározok. És ő egyike volt azon tízes listám egyik pontjának, ami elhatározásként, célként tűzte ki maga elé, hogy maximum 35 évesen kerít maga mellé egy feleséget. Az én esetem nehezebb volt, igazából én voltam maga a nehéz, elviselhetetlen eset. Őt nem zavarta, felvette a kesztyűt velem, ha arról volt szó… mégis megfutamodott.
-Ügyvéd vagyok. Szép próbálkozás volt, hogy még te magad is elhitted, hogy nincsenek körülöttem megfelelő emberek, akik megfelelő mennyiségű pénzért mindent előásnak, amire kíváncsi vagyok.-emlékeztetem arra, amit nyilvánvalóan tudott és arra a részemre is, amit valószínűleg sosem szeretett, mégis az enyém volt.-Kérlek Shiraz, had értsem meg.-kérem. Kérem. Én. Ez önmagában engem is meglep, de képtelen vagyok elengedni és erre igazán valahogy akkor jöttem rá, mikor pár napja, ahogy megkaptam a kellő információkat, megismertem múltja egy részét, szórakozást kerestem magamanka. De nem ment… Nem más kellett, nem mást akarta, hanem őt.
-Nem biztonságos vagy nem akarod, hogy itt legyek? A kettő nem egészen ugyan az.-nézek le rá, bár ő ügyesen próbálja kerülni tekintetem, egyik kezem megemelve, ujjaimmal álla alá nyúlok. -Nem megyek, amíg nem válaszolsz rá.-nincs más választása, ha nem néz rám, sem tud kihátrálni csak úgy. –Miért?-a kérdést szinte suttogva teszem fel, bár közelsége kezdi felemészteni a józan gondolataim. Még mindig képes minden realitást, egyszerű, kézenfekvő gondolatot megsemmisíteni körülöttem és elérni, hogy semmi és senki másra ne figyeljek.-Miért nem mondtad el?-bököm ki végül a kérdést, amire nyilván azt gondolta, hogy nem fogom feltenni, hisz nem mondott el semmit sem a múltjának arról a részéről. Ellenben nem kellett mélyre ásni, és megfelelő segítséggel a dühöm már nem csak rá irányult, hanem az exére is. A mozaik apró darabjait mégis hagyom, hogy ő rakja helyre bennem és körülöttünk. Bár jogos… min változtatna, ha tudnám az igazat tőle. Ugyanúgy képes lennék vakon szeretni, mint most.

Másabb esetben biztosan elmosolyodnék azon amit mond, de most képtelen vagyok rá. Úgy nézek rá, mint aki nem tudja elhinni azt, hogy itt van, ugyanakkor félelem is kiül pár pillanat erejéig az arcomra. Nem tőle félek, hanem sokkal inkább attól, ha ő meg tudott találni, akkor talán a korábbi levelek írója is megtalált már és minden elölről fog kezdődni. Újra veszélyben lesz a múltam miatt hiába is költöztem új helyre, hiába törtem darabokra a szívemet.
- Neee... - kétségbeesetten tör a felszínre ez az egy szó, ahogy meghallom az üveg ropogását a cipője alatt, majd riadtam pillantok a félig kilógó képre, amiről a mosolygós arcunk köszön vissza. Mintha csak némán akarnám arra kérni, hogy legalább arra ne lépjen rá, mert ha másom nem is maradt, akkor is legalább ennek az egy dolognak ne essen baja. Ezzel pedig  talán többet is elárulok, mint akarok, hiszen ezek után nehéz lenne tagadni, hogy már egyáltalán nem érzek iránta semmit se. Nagyot nyelek a kérdését meghallva, miközben legszívesebben hátrálnék, de a lábaim egyszerűen nem akarnak mozdulni, mintha csak gyökeret eresztettek volna, a szavak pedig torkomra fagytak. Őt fürkészem, mintha csak újra megbabonázott volna, mert egyszerűen nem tudok másfelé nézni. - Nem, nem rezeltem be. - hazudnom kéne, de képtelen vagyok rá, mert túlzottan elevenen él bennem az, amikor véletlen megtaláltam a gyűrűt, majd ahogyan kislányos rajongással felpróbáltam, aztán sietve raktam vissza a helyére, hogy nehogy észre vegye. Mindennél jobban vártam azt, hogy feltegye azt a bizonyos kérdést, de aztán mindent megkavart az élet és a múltam. - Akkor inkább befelé pakolnék, nem pedig kifelé a dobozból, de lehet tévedek. - elkezdem idegesen harapdálni az alsó ajkamat, mintha nem tudnám mit kéne mondanom. Jó pár hét, hónap eltelt azóta, de még mindig képtelen voltam a legtöbb dolgot a helyére tenni, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy soha nem kell ezen a helyen kipakolnom. Ahogyan megáll közvetlenül előttem újra körbeleng az ismerős illat. Ezernyi emlék rohamoz meg és legszívesebben ölelésébe fúrnám magam, de nem lehet. Végül erőt véve magamon megköszörülöm a torkomat és lesütöm a pillantásomat. - Ha megtaláltál, akkor biztosan pár dologra magadtól is rájöttél... - Idegesen babrálom a felsőm ujját, de képtelen vagyok ránézni, mert nem tudnám arra kérni a szemébe nézve, amire készülök. - El kell menned. Nem akarom, hogy itt legyél. Nem biztonságos. - az utolsó két szót kicsit halkabban fűzöm hozzá, de még így is simán meghallhatja, hiszen hirtelen túlzottan nagy a csend ebben a házban. S míg máskor képes vagyok elrejteni az érzéseimet, addig most nem megy. Nem tartom kizártnak, hogy egyáltalán nem hiszi el azt amit mondok. Ismer már, tudja, hogy nem akarom elküldeni, hiszen nem nézek a  szemébe. De akkor is meg kell próbálnom, mert képtelen lennék újra átélni, hogy egy ismeretlen levél várjon különféle fenyegetésekkel, vagy esetleg most már valamelyiket be is váltsák és emiatt essen baja.

Aludtam rá egyet. Majd még egyet. Aztán döntöttem.Ideje meglátogatnom Shiraz-t. A gyűrűtől egy dolog, hogy berezel, de valahogy a pofára ejtés szó szerint szó nélkül, előzmény nélkül… Na azt már kevésbé tudom tétlenül eltűrni tőle. A kisebb vita után, ami a cégnél kitör beülök a kocsimba és talán pont a vita miatti hévtől vezérelve megyek a magánnyomozótól kapott címre. Kiszállok a kocsiból, mikor lehetőségem nyílik figyelő tekintetek nélkül Shiraz után eredni, aki épp visszafordul az ajtóból. Átszelem az utcát és felsietek a lépcsőn.
Shiraz, amikor már becsapná az ajtót, a lábam megakasztja azt és egy macska ügyességével akadályozom meg, hogy az valóban becsukódjon. Ujjaim a kilincsre siklanak, és belibbenek a felkínálkozó lehetőségnek hála az előszobába. Az állatszeretete ide Maszat mellé egy másik kutyát is hozott, aki idegesen toporzékol a lábaim előtt. Leguggolok hozzá, megszagolja a kezem, majd vakkant, mire az ismerős Maszat fülei is libegve bukkannak fel és lohol elém. Beljebb sétálok, az ajtót óvatosan becsukva. A lakás otthonos, noha itt-ott dobozokra leszek figyelmes. Furcsa…. Menekülne innen is? Mégis hova?
Belépek, a nappaliba. A kellemes zenét hallva elmosolyodom, mire a két kutya ugatva néz fel rám. Remek. Shiraz megfordul, a képkeret, amit minden bizonnyal eddig a kezében tartott, most a földre hullik. Hátulról, ahogy laza kontyba fogott hajjal álldogált, épp azt a kellemes reggeli emléket idézte fel bennem, mikor ingembe bújva, alatta a kedvenc csipkéimmel, a konyhámban ácsorgott a tűzhely előtt és rántottát sütött. Imádtam a nappalim és a konyha közötti ajtó félfájának dőlve figyelni, ahogy a zenére ringatja csípőjét. Édes istenem, de imádtam azt a nőt… most mégis úgy érzem, aki előttem áll, lényegében idegen. Nem titkolózott… Lényegében hazudott. Minden hirtelen mozdulattól összerezdült, amikor velem volt. Végtelen gyengédségem és türelmem ellenére is, amivel felé fordultam. Csak felé.
-Az ajtón keresztül, nem a kéményen át, mint egy Mikulás.-lépekfelé egyet, miután a képkeret a földre pottyanásának hála a szilánkok csörömpölése megszűnik.-És nem megyek el, míg nem válaszolsz egy egyszerű kérdésre: Miért?-lépek ismét egyet felé. Szememből süt a düh, a sértettség, talpam alatt a szilánkok megreccsennek.-Miért? Berezeltél a gyűrűtől? Azt hittem egyértelmű volt a szándékom, az elejétől. A kérdésem, amit feltettem egyik este, amikor örömmel fogadtad, és arról kezdtél órákkal később áradozni, hogy hogy lehetne átalakítani a lakásom…Egészen biztos most renováláshoz pakolsz…-mormogom végül az orrom alatt és mikor elé érek, megérzem megszokott parfümjének édes illatát. Az illatot, amit mindig is imádtam rajta, bármit is viselt. Semmit sem változott, mégis…Semmi sem volt ugyan olyan.

Nem értettem, hogy hirtelen mi történt, amiért el kellett hagynom a korábbi lakásomat. Lehet nem mindenki örül annak, ha védtelen és kóbor állatokat visznek az otthonába, de így is mindig ügyeltem arra, hogy semmiben se keletkezzen kár. S eddig úgy tűnt, hogy a tulajdonost se zavarta, aztán december elején minden megváltozott. Olyan érzés fogott el, mintha valaki követne, aztán fura levelek érkeztek név nélkül. A múltam is szóba került, de leginkább egy név riasztott meg. Aztán ott volt annak a lehetősége, hogy netalán babát várok, majd a dobozban pihenő gyűrű. Hirtelen minden sok volt, a félelem újult erővel csapott le, majd az se segített, hogy feltámadt bennem részben a leveleknek köszönhetően, hogy netalán csak ezért akarta megkérni a kezemet César, mert úgy nézett ki babánk lesz.
Elfutottam. Elmenekültem, minden magyarázat nélkül. Újabb hazugság vette kezdetét, de hinni akartam benne, hogy helyesen cselekedtem. Soha nem bocsájtottam volna meg azt, ha César netalán miattam sérül meg. Túlzottan részletesen írtak a levélben róla, az életünkről. Féltem, hogy netalán Jason keze ide is elérhet, így miután jött a lakással a gond nem szóltam semmit se, csak eltűntem. A levelek abbamaradtak, az érzés megszűnt, hogy netalán valaki figyel, de attól még képes voltam minden nesztől összerezzenni, a félelem újra életem részese lett, mintha soha se távozott volna, csak megpihent volna évekre, hogy hinni tudjak abban, hogy újra lehet szebb életem, miközben nem.
- Maszat, kérlek. Ígérem, később még sétálunk egyet, addig érd be a cipőim és a játékaid megrágásával. - szólaltam meg kérlelően, majd felkaptam a kutyát és puszit nyomtam a buksijára, mielőtt még kiszökhetett volna. Az ajtóval nem foglalkoztam, csak meglöktem és elindultam a nappali felé vele, ahol még mindig halomban álltak a dobozok. Egyszerűen képtelen voltam kipakolni, pedig ez a ház már az enyém volt. Nem béreltem, de féltem újra esélyt adni annak, hogy netalán egy helyet túlzottan megkedveljek, mert mi lesz akkor, ha netalán újra tovább kell állnom? Meddig menekülhetek? Azt meg végképpen nehezen tudtam elhinni, hogy ez valaha az otthonom lehet. Miként lehetne az, ha ő nincs velem, de így biztonságosabb. Neki mindenképpen. Kellemes zene szólt a laptopomról, a hajamat felfogtam egy laza kontyba és nagyot sóhajtottam, mert ennek is neki kell kezdenem, nem halogathatom örökké. A pakolás ehelyett viszont újra csak az egyik képkeretet vettem ki az egyik dobozból. Pár hónappal ezelőtti kép volt benne, a szívem pedig minden egyes pillanattal még inkább összetört ahogyan a boldog fényképet néztem magunkról. Eszembe jutott César és az álmaink, az, hogy mennyire boldog voltam mellette és még mindig mennyire hiányzik. Gondolataim teljesen magukkal rántottak, így fel se tűnt, hogy sokkal később csapódott be az ajtó, mint kellett volna és a közeledő lépteket se hallottam meg.
Mindig ugyanazzal próbáltam nyugtatni magam: "Jobbat érdemel nálam."
Végül sietve fordultam meg, hogy megnézzem mi a vita tárgya a két kutya között, de a meglepettségnek köszönhetően még a képkeretet is kicsúszott az ujjaim közül. Ez nem lehet igaz, nem lehet itt. Hogy talált meg? Mindent elkövettem, hogy senki se találhasson rám, vagyis azt hittem mindent jól csináltam.
- César? Te hogy... ? - nem bírtam értelmesen beszélni, mert míg máskor képes vagyok uralkodni az érzéseim felett, addig a közelében jelenleg nem ment. A hangom is megremegett, a fájdalomnak és a meglepettségnek köszönhetően. A pillantásom egyszerre volt riadt, szomorú, megtört és elveszett.