N em számítottam rá, hogy ma is jön. Annyi minden járt a fejemben - munkahelyi és magánéleti problémák - egy rakás megvalósítatlan tervem van ma amivel még adós vagyok ~Még a csekket is be kéne fizetni a postán valamikor mielőtt kikapcsolják a netemet...~ így talán nem csoda, ha a nap fénypontja nem szerepelt a gondolataim között jelenleg. De jött, ahogyan minden reggel jön, ha futni megy. ~Mint valami felhúzott rugós óra, halálpontosan ugyanabban az időben ér ide mindig!~ Félig lehunyt pilláim alól figyelem lustán, ahogy lassú léptekkel sétál felém a pultig. Szeretem kiélvezni a látványát, no! ~Elvégre láttad már a pasit? Én sem vagyok kőből!~ Pont az esetem, igazi eyecandy alfahím ráadásul nem a nyálas, hanem a férfiasabb fajtából.
Figyelem ahogy körbe tekint, talán helyet keres hogy leüljön ám végül csak odaér hozzám, ettől pedig elégedett mosoly terül el arcomon az egó növelős, jóleső fajtából. Ilyenkor egy kis angyal mindig azt súgja a vállamon csücsülve, hogy miattam jött mielőtt letromfolná a kisördög hogy ennyire azért ne legyek már naív, biztos csak útba esik neki ez a lepukkant faloda. Közben hallom, ahogy a főni morog a konyhából valamit a bajsza alatt - nem mintha lenne olyanja - úgyhogy látványosan imitálva a munkát törölgetni kezdem a pultot bár figyelmemet továbbra is az érkezőnek szentelem. És még örülhet az a vén dagadék, hogy nem hagytam figyelmen kívül a mormogását. Nem mintha megérdemelné, hogy bárki is hallgasson rá... de ez mégiscsak egy munkahely tetszik vagy sem, a látszatra pedig adni kell.
Amióta hozzánk jár és épp bent vagyok én szolgálom ki, szóval pontosan tudom hogy mit fog kérni még mielőtt kimondaná. De azért udvariasan megkérdezem, hogy mit adhatok... addig is elhúzom ezzel az ittlétét. - A szokásosat? Feketén, négy cukorral? - Érdeklődöm a kávé készítése közben, jelezve hogy odafigyelek/emlékszem az ilyen apróságokra is minthogy miből mennyit kér bele. Máris fizetni akar, amire elhúzódik a szám meglátva az előbukkanó tízest. Az előző két alkalommal is megpróbáltam visszaadni a visszajárót, de nem igazán jártam sikerrel. Most lehet, hogy hülyének néztek érte... de inkább tartsa meg, minthogy a pénzéhes disznó főnököm a mancsát a jattra is rátegye. Merthogy ami pluszban a kasszába kerül azt visszaosztani már luxus ugyebár, én viszont nem tehetem el. Vagyis nem tehetném, de amit nem lát, az nem fáj nem igaz?
Amúgy sem fizet meg minket rendesen, csak elvárja hogy húzzuk az igát... többnyire helyette. Amit pedig megkeres nem forgatja vissza, inkább elveri. Sosem értettem az ilyen tulajdonosokat, de hogy őszinte legyek sosem voltam tulajdonos úgyhogy nem is teljesen tudom átérezni a helyzetüket úgy Istenigazán, hogy milyen lehet ha nem másnak hanem saját magamnak robotolok vagy még azt sem, inkább másokat ugráltatok kizsigerelve őket. Érdekes egy mentalitás ez ha engem kérdezel, de hogy bicskanyitogató az is hótziher. - Ez a külváros Charming nem a Capitolium környéke, mégis mit vártál hétfő kora reggel? Az emberek fele még alszik, a másik fele meg már dolgozik. - Nézek rá jelentőség teljesen. - Majd gyere vissza délben, amikor beszabadulnak a melósok a gyárból! Taposni fogják egymást némi finom falat reményében Lou legnagyobb örömére... - Ironizálok.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 04, 2020 10:46 pm
morning coffee
Lissy & Scott
A korai kelés sosem esett nehezemre, az emberek azon csekély hányadába tartozom, akik szeretik a reggeleket. Aktívan kezdem a napot, nyűg nélkül – semmi rossz nincs benne. Elsőként a fürdő. Másodikként a konyha, gyorsan belefacsarva egy citrom levét a vizes kulacsba indulás előtt. Harmadikként klasszikus lenne a kávé-cigaretta kombóját megnevezni, de a rutinos ütemezésű futás előtt az egyiket nem kívánom, a másikat, pedig elvből nem fogyasztom a párja nélkül, ha az aznapi elsőről van szó. Fülhallgató, telefon, kulacs, kulcs. Mindenem megvolt a lakás hátrahagyásához. Két napja új vonalon futottam, tegnap elrejtettem egy doboz cigarettát és egy öngyújtót az út végén, hogy az egészséges napindítás – nem, mintha evégett ragaszkodok hozzá nap, mint nap – mellett a káros szenvedélyemről se feledkezzek el. A folytonos cipelését a hátam közepére se kívánom, egyszerűbb utántölteni, ha kifogy. Évek óta ez a módszerem és igen, káromkodással jár, ha valaki rátalál, elszívja a legtöbbször postaláda aljára rögzített tartalékot. A legutóbbi ilyen eset azonban több, mint három hónapja történt. Ennyi stressz belefér az életembe… A zenére koncentrálsz, a ritmusra, amit diktál. A dinamikus léptekre. A légzésedre. A mellkasodban dübörgő szívedre, a füledben pulzáló dobogására. Nem gondolkodsz, tiszta fejjel csinálod. A nap hátralévő részében segít jobban koncentrálni, mindenkinek megvan rá a módszerem, ez az enyém. Az utolsó kortyot iszom ki a palackból, ahogy lassabb futóléptekkel érek az étteremhez. A vele határos területen lévő ház postaládájának aljához ragasztottam a dobozt és könnyen ki tudok emelni egy szálat, a zippóval együtt, miközben újrakötöm a cipőm fűzőjét. Kényelmes megoldás, a kivitelezését az egyszerű ember az ép ész korlátaival annak idején bűvésztrükknek nevezné, manapság azonban boszorkányságnak. Néhány percig kifújom magam odakint, letörlöm a gyöngyökbe gyűlt izzadságot az arcomról, végül a szürke pulóver kenguru zsebébe rejtve a zsákmányt orientálódok az étkezde bejárata felé. Betérve szűkebbre húzza a gyomrom az orromat megcsapó illat, de még vár rám egy visszaút, ami könnyen félresöpri a kaja gondolatát. Türelmesen sétálok a pulthoz, röviden futtatva körbe a tekintetem azon a kevés vendégen, akik bent tartózkodnak. Az érdeklődésemet a túloldalt álló szőkeség kaparintja meg, pusztán udvarias mértékben. Az előző két alkalommal is ő gondoskodott a rendelésemről, így automatikusan az ő figyelmét, tekintetét keresem. - Jó reggelt… – Az elismerést a lassan megejtett biccentésbe csomagolom, egy hasonszőrű, de szolidabb félvigyorral a képemen. - Elvitelre kérnék egy hosszú kávét és mást nem kérek, köszönöm! – Előveszem a telefonom, a tokjába csúsztatott tízest és számol vele vagy se, a váltás változatlanul az ő zsebében fog kikötni. Képzelem az itteni órabért az eddig látott munkakörülmények fényében. - Mindig ilyen forgalmasak a reggeleitek egyébként? - Sok minden írható fel a hétfő számlájára, de a dögszag, ami a csendből táplálkozik, égbekiáltó mértékű.
Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 16, 2020 10:12 pm
Scott & Lissy
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N ehezen kelek fel reggelente, hiába a sok ébresztő nem segít csakis a kávé... A jó nagy adag kávé 4 púpos kanál cukorral és laktóz mentes tejjel - nem érdekel az intoleranciám, akkor se vagyok hajlandó lemondani róla -, hogy az amúgy se szívem csücske hétfői munkanap kezdetét vehesse. A baba rózsaszín uniformisomban, melyet egy fekete kabát alá rejtek indulok meg munkába. Kilépve a társasház ajtaján a hideg, csípős reggeli szél arcomba mar. Összébb húzom magamon az amúgy meleg kabátomat és a sálamba burkolózva indulok meg a munkahelyem felé.
Itt a külvárosban ilyenkor minden csöndes, alig látni gyalogosan bárkit is. Nekem szerencsém van, nincsen messze a munkahelyemtől az a kis apartman, amit bérlek és nem kell az amúgy rémesen feltünő kocsimmal - amit kényszerűségből pihentetek jó ideje - vagy tömegközlekedéssel zötykölődnöm órákon át míg eljuthatok a taposó malmomba, ahol a privát kis mókuskerekem csak rám vár. Félre értés ne essék, nincs túlságosan sok bajom a munkámmal... a jelenlegi rövid távú céljaimnak pontosan megfelel. Csak épp nem elégít ki az a monotonitás, ami a pincérkedést jellemzi. Persze, nap mint nap találkozok egy csomó emberrel és unatkozni sincs időm, de a főnököm egy bunkó, dagadt kéjsóvár alak és még meg se fizet rendesen. És egyébként is, én többre vagyok hivatott érzem. Úgyhogy azt hiszem teljesen érthető, ha nem vidáman rohantam a munkába.
A hétfőkkel amúgy is olyan a viszonyom, mint Garfield-nak: utáljuk egymást és ahol csak lehet, borsot törünk egymás orra alá. ~A jó dolgokhoz idő kell, lehet ezért kések annyit...~ Persze megint késve érek be, amit a főnök szóvá is tesz. A nap csigalassúsággal indul, alig pár reggeliző vendégünk van a többség csak kávéért ugrik be azt is inkább elvitelre kéri. A két tükörtojást megfordítom a főzőlapon, majd a tányérra pakolom a már kész sonka mellé. ~Ham'n Eggs... hogy én ezt hogy utálom.~ Elmélázva bámulok ki a pult mögül, valahogy ma annyira nem érzem úgy, hogy itt volna a helyem. A kolleginámnak is feltűnik, hogy ma újfent másfelé járnak a gondolataim. Persze faggatni próbál, de mellé lő amikor pasi ügyre gyanakszik. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bárkivel is tartósan leálljak... a férfiak inkább csak átutazók az életemben, nem csoda hát ha magányos farkas vagyok. De jó nekem így, biztonságosabb.
- Ugyan drágám, a kék szemű szőke hercegek fehér lovon régen kihaltak már... - ironizálok, amikor nyílik az ajtó és torkomra forranak saját szavaim ahogy az érkező felé fordulok. Mintha csak a szavaim megcáfolására jött volna érkezik egy idegen, aki ugyan nem fehér hanem szürke melegítő nadrág és pulcsi kombóban érkezik, de mindenképpen figyelemre méltó fizimiskával megáldott hím példány ezt kár is lenne vitatni. Gyorsan lehajolva megtörlöm a kezem a sütő melletti konyharuhába és a tűzhely visszatükröződő felületén ellenőrzöm feltűzött frizurámat, majd fordulok felé vissza hogy kiszolgálhassam. - Jó reggelt, mit adhatok Charming? - Kérdezem egy széles, elismerő mosollyal egyenesen a tengerkék íriszeibe bámulva.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
• •
