pártállásom: semleges

1707-ben láttam meg a napvilágot a Brit Királyságban, egy nemesi fő családban.  A szüleim nem voltak boszorkányok, ők elítélték őket…illetve mindent, ami más… így eléggé meglepődtem, mikor kialakult a varázserőm. Nagyanyámtól örököltem, amit muszáj volt titkolnom. Senki sem segített. Egyedül voltam ebben, mint a kisujjam. A szüleim nem foglalkoztak velem, dajkák nevelte, barátaimnak pedig gyerekeket rendeltek… jó kis barátok… kis pénzért meg lehet őket venni. Boldogtalan az, akinek gyermekkorából csupán a szomorúság emléke maradt meg. Szerencsétlen az, aki magányos órákra emlékezik ódon könyvek tébolyító sokaságával borított, barna függönyös, hatalmas, gyászos termekben. Különös módon mégis elégedett vagyok, és kétségbeesetten kapaszkodom sivár emlékeimbe olyan pillanatokban, amikor elmém azzal fenyeget, hogy átnyúl a másikhoz. Gyakran hevertem odakint a néma fák alatt, és órákon át álmodoztam mindarról, amit a könyvekben olvastam; vágyódva képzeltem magamat a napfényes világ vidám sokaságába, amely a végtelen erdő mögött lehet. Egyszer megpróbáltam elmenekülni otthonról, de minél távolabb kerültem szüleimtől, annál áthatolhatatlanabb lett a sötétség, annál jobban eltelt a levegő sötét félelemmel; így hát rémülten rohantam vissza, nehogy eltévedjek az éjszakai csönd labirintusában. Így álmodoztam és várakoztam az örök szürkületben, noha nem tudtam, mire várok. Azután az árnyas magányban olyan égető lett bennem a vágy a fény után, hogy többé nem találtam nyugtot.
Ha hinnék abban, hogy Isten meghallgat, talán imádkoznék is. Sírnék, hogy könyörüljön rajtam, a könnyeimmel mosnám a lábát, de tudom, a magamfajták fohászát nem hallgatja meg senki. Tanultam retorikát, hogy miként kell fogalmazni, de szólhatok akárhogyan, ha mikor beszélek, senki nem hallja - nem akarja hallani. Nem kértem sokat az élettől. Arra vágytam, hogy legyen valaki, aki meghallgat, néha esetleg meg is ért, és szeret. Nem kellett volna még csak az sem, hogy feltétel nélkül. Elég lett volna, ha csak egy kicsi, nyomorult zugot tart fenn nekem a szívében, és számtalan mással kell osztoznom a szeretetén – én már akkor boldog lettem volna. Nem adatott meg.
Nem hallgat meg senki.
Ahhoz, hogy túlélj a mai világban, el kell felejtened a meséket, a hiú ábrándokat. Lehet nincs császárnő, de a gonosz sárkány még ott lapulhat valahol... Mindenki hisz valamiben. Egyesek a természet csodáiban, mások az éppen a soron lévő uralkodóban…
Alávetettem magamat a képességem gyakorlásának, kordában tartására. A napok, a hetek pörgősen teltek el, észre se vettem és eltelt egy hónap, majd három.
Egyre jobban beletanultam, és elsajátítottam minden csínját-bínját. És nem, hogy jó voltam, hanem szerettem is azt, amit csinálok, és elképzelhetetlennek tartottam másképpen az életemet. És még mindig senki sem tudott róla, remekül titkoltam.
Aztán megismerkedtem egy fiúval. Sokat beszélgettünk, nevettünk, majd hónapokkal később kijelentettem a családomnak, hogy nekem ez a fiú kell! Szükségem van rá. Persze sok- sok veszekedésen kellett keresztül mennünk, már csak azért is, hogy szóba elegyedjenek vele egyáltalán. De sikerült. Egy teljes hétbe tellett, hogy egyáltalán beszélni tudjanak vele. Ez az én családom. Sosem volt tökéletes.
Elfogadták minden szavamat. Tetszett nekik a srác gondolkodása, aztán már az esküvőnket tervezték… kicsit gyors volt számomra. Ő más volt, mint apám, de mégis hasonlítottak valamelyest. Szerettem őt. A karizmáját, ahogy beszélt, a szemeit…
Minden más eltörpült e gondolat mellett. Persze, emlékszem egyébre is. Az együtt töltött napokra, és éjszakákra. A hangjára. Fel tudom magamban idézni az érintését. A szaga a bőrömbe, és a hajamba ivódott, kiűzhetetlenül bevette magát. Még az álmaimban is velem volt. Álmodtam róla. Emberként is jelentett számomra valamit. Többet, mint más, igen. Sokkal. De mi az hogy emberként is?? Ő lett volna az életem értelme.
Az örök.
Az egyetlen.
Megölték! Láttam, s mégsem segíthettem rajta! Honnan is tudhattam, hogy mindez csak egy csel volt ellenem? Él… nem is akárhogy!
Rettentően hiányzott. (Még most is)
Az Elsőkön belül tisztelet övezett, de ugyanúgy tiszteltem a többieket. Egy voltam közülük.
Egy lány vagyok, aki tudja, hogy mit akar. Egy lány, akinek megvan az esélye, hogy jobb legyen annál, amilyen most, hogy kiszabaduljon az őrült világ karmai közül. Csak egy lány vagyok, aki döntött.
Sokan csak akkor hiszik el, hogy valami megtörténhet, ha tényleg megtörténik. Ez nem ostobaság vagy gyengeség, egyszerűen csak ilyen az emberi természet. Nem hibáztatom azokat, akik nem hisznek, nem vagyok náluk se okosabb, se jobb. Úgy sejtem, már a születéskor eldől a dolog. Én olyan közösségbe születtem, amely folyamatosan retteg a kipusztulástól, és ez nemzeti öntudatunk szerves részét képezi. Borzalmas leckék árán megtanultuk, hogy mindig éberen kell őrködnünk.
Egyszer rohanhatsz lélekszakadva, tudva, hogy valami biztosan meg fog változni, az előre elrendelt sors is fordulhat egyet.
Az én sorsom is fordult. Nem egyszer. Öltem és engem is majdnem megöltek. Résen voltam, nem is egyszer. Hát én nem adtam olcsón az életem. Ami azt illeti…nem akartam még meghalni. Élni akartam. Látni akartam meddig és hova fog fejlődni a világ. Még 100 évig élni akartam, hogy ezt lássam. Sosem értettem az embereket.
Azok konzervatívak, a múltba révednek, a jövőről pedig mit sem sejtenek. Persze védelmükre kelnék, mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezek az emberek nem törekedtek a jóra. Akadnak akik igenis a jót akarták és most is.

Megismerkedtem Rasmussal is.
Ő lett a legjobb barátom. Hmm... vagyis hogy is fogalmazhatnék? Furcsa? Zavarba ejtő volt? Kínos, mégis, valahol izgató? Vagy... vérpezsdítő? Nem tudnám pontosan megmagyarázni, mégis más érzés kerített a hatalmába, a háttérbe nyomva, eltakarva az amúgy nagyon is fontos, és lényeges dolgokat: az érzés pedig nem volt más, mint az, hogy valójában, ez az egész, ahogy bánt velem, ahogy pillanatról pillanatra mutatott magából  új  dolgokat, apróságokat, ez nekem nagyon tetszett. Féltett.  Nem kellett engem félteni, nem ejtettek a fejemre. Az edzéseken, a játékos „háborúkon”  a vérem pezsget az adrenalintól, izgatott voltam, a szívem vadul verdeset. Nem voltak hangok, sem gyilkos gondolatok, csak az ősi, elemi túlélési ösztön, az ismeretlen eredetű tűz, a vészjósló villogás az elmém mélyén, az adrenalinnal kevert vad, harci vágy, ami éltetett. Sosem gondoltam volna, hogy épp Ő lesz az, aki ezt az érzést felkelti bennem.
Akartam még belőle.
Ebből nem volt elég.
A Donovan ház dolgozószobájában voltunk. Rasmus elmesélte az igazságot. Az unokaöccse vadász, a hozzám hasonlókat vadásza le… a lánya halála tönkre tette.
A férfi arcáról a történet elmesélésekor arcáról leolvadt a mosoly, ahogy a további szavaiba merülve visszafordult az ablakhoz:
- Mi már csak ilyenek vagyunk. - suttogta. - Könyörtelenül letapossuk a másikat, ha a saját céljainkról van szó. - majd elnevette magát.
- Mégis mi ilyen vicces? - érdeklődtem.
- Igazán semmi újdonság. – vonta meg a vállát Rasmus, továbbra is szélesen mosolyogva. – Pusztán belém hasított a gondolat, hogy éjt nappallá téve hazudsz. Hazudsz mindenkinek, sőt, még önmagadnak is, méghozzá rezzenéstelen arccal, mint aki valóban elhiszi, amit mond.
- És aztán? - nemtörődöm módon megvontam a vállam. - Ebben a világban csakis egy módon lehet érvényesülni: ha legyőzöd a valóságot!
- Milyen kétségbeesett életfelfogás.
- Talán az, de ne feledd, hogy mennyi mindent értem el vele. Ha az igazság szürke és unalmas, fesd tele színekkel, ott van rá a hazugság.
Érezni kezdtem, egyre erősebben elidegenedek mindennapi világomtól. Életemben először két elkülönült valóság közt választhattam. Kezdtem valóságosan látni, hogyan is viselkedem a többi emberrel, és zavarni kezdett, amit láttam. A felszínen meglehetősen barátságos voltam, de valójában csak önmagammal voltam elfoglalva. Növekvő önismeretem súlya alatt sebesen csökkenni kezdett az önbecsülésem. Itt az ideje, hogy visszatérjek a harcos világába, ezúttal nyitottabban és alázatosabban, mint a múltkor. Láttam a világban uralkodó szenvedést, az emberi elmét, és majdnem elsírtam magam vigasztalhatatlan szomorúságomban. Úgy éreztem nincs menekvés.

Nem tudod a választ, és soha nem is fogod megtudni. Erre vonatkozó tudás nem létezik. Nem tudod, hol van a világegyetem, és így azt sem tudhatod, hol vagy te. Valójában semmiről sem tudhatod, hogy hol van, azt sem, hogy micsoda, és hogyan keletkezett. Használd mindazt a tudást, amivel rendelkezel, de ismerd ennek a határait. A tudás magában még nem elegendő. Nincsen szíve. Nincs az a tudás, amely táplálhatná vagy erősíthetné a szellemet, mely a végső boldogságot és békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség, ha a tudás megelevenedik. Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz. Ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz. Sőt, ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké. Az elméd a te nyomorúságod. Meg akarsz szabadulni a változásoktól, a fájdalomtól, élet és halál kötöttségeitől. De a változás törvény, és semmiféle tettetéssel nem lehet megváltoztatni ennek a valóságát. Az élet nem szenvedés, de te végigszenveded, és nem élvezheted, hacsak meg nem szabadítod az elmédet a kötődésektől, és nem kezdesz szabadon szárnyalni, bármi történjék is.

Gabriel mindkét kezével a falat támasztotta, repedt csempék egyazon vonalon - az öklének nyoma. Leszegett fejére zubogott a forró víz. Talán hideg kellett volna, hogy neki is jussanak józan gondolatok végre, de megfáradt izmainak ez a hőmérséklet kellett - különben is, ha alaposan felcseszték az agyát, nem tudott csettintésre racionális perspektívából szemlélődni. Igazság szerint amióta otthagyta a kanapén, egyre jobban belelovalta magát a visszacsengő szavaimba.  
Beléptem utána a kabinba. Hagyta magát átölelni. Nem ölelt vissza. Hallgattam. Hallgatott. Semmi olyan nem hangzott el, amit hallani akartunk. Semmi olyan, ami nem vált nyilvánvalóvá még odakint. Az ember dühe, a vérző szívből fakadó gúny.
Minden kételyét, félelmét el tudtam volna oszlatni. De nem nyugtattam meg. Önző vagyok, de a saját félelmeimet kissé valósabbnak érzem…