szerepkör

Provance, Franciaország 1727 
Charpentier birtok  
-Találtam neked férjet. - szólal meg édesapám, miközben éppen vacsorázunk. Mindenki egy emberként fordul felé. Azonnal édesanyámra nézek zavartan, ő pedig ugyan így rám.  
-Még fiatal a házasságra. - szólal meg az édesanyám engem védve.  
-Badarság. Te az ő korában, már a feleségem voltál, sőt, ha emlékezetem nem csal, már a fiúnk vártad. - szól apám, majd belekortyol a borába. Nem volt választásom, férjhez kellett mennem, de nem akartam. Még nem.  
-Ki az, akit találtál? - kérdezem tőle, és elégedetten rám mosolyog.  
- Oliver St. James. - válaszolja.  
-Egy angol? - kérdeztem döbbenten. Ez nem vall édesapámra. Ki nem állhatja az angolokat.  
-Gazdag család, nemesi család. Remek dolgod lesz az ifjú St. James-szel. - apám furcsán viselkedik, ez egyre biztosabb. Volt számos francia kérő, aki szintén gazdag volt, és nemesi, és gond nélkül visszautasítottam őket. Miért pont egy angollal?  
-Miért pont ő? -kérdezem. Nem értettem. A nemesi rang miatt? Ennyire hataloméhes lett volna az édesapám? Mindig támogatta az álmaim, az sem érdekelte, hogy férfi nyeregben, és ruhában lovagoltam ki néha, sőt még vívni is megtanított. Erre most ennyit számít neki a rang? Mi is vagyonosok vagyunk. Aztán megtudtam az igazságot.  
-A fiú is különleges, mint te, ahogyan megtudtam. Egy ideje levelezek a szüleivel. Amikor a Brit gyarmatokon, az Új Világban jártam diplomáciai úton, akkor találkoztam vele és az édesapjával. Nagyon rendes család, és megértőek a képességeid tekintetében. Azért nem árt titokban tartanod majd, mások előtt, természetesen. Ők is eléggé zárkózottak. - teszi hozzá, én pedig édesanyámra, és a bátyámra nézek, akik szintén kerüli a tekintetem. A testvéremnél nem jelentkeztek azok a... tünetek, mint nálam. Mondjuk ki nyíltan: Nem volt boszorkány. Csupán én örököltem ezt a képességet. Apám nem volt nagyon lelkes, mikor kiderült, hogy örököltem a nagyanyámtól a boszorkányságot. Sok embert elégettek mágián, és nem csupán itt, Angliába, és a Brit gyarmatokon is. Éppen ezért, szinte rejtegetett az emberek elől, és alig jártam ki a kastélyból. Félt, hogy megtámadnak majd, és ezt a részét meg is értettem, de nehezen viseltem a bezártságot.  
-De én nem akarlak itt hagyni titeket, a családom. -nézek rájuk szomorúan. 
-Ugyan életem, férjhez mész, biztonságban leszel. Ez a legfontosabb. - mondja édesapám. Az édesanyámra nézek, ő sem boldog, akár a bátyám sem.  
-Meg tudom védeni magam, ha nem tűnt volna fel nektek. -utalok arra, hogy mégis miféle erő lakozik bennem, és ennek sokszor a szemtanúi voltak.  
-Vannak emberek, akik ellen még az erőd sem ér semmit, ha elkapnak. Nem kockáztathatom gyermekem. A témát pedig lezárom. - felelte apám szigorúan. A sorsom meg volt írva, apám pedig nem engedett a szavából.  

Boston, három hónappal később 
Három hónappal később pedig úton is voltam a családommal Bostonba. További hónap pedig az út volt. Szívélyesen fogadtak minket, ehhez kétség sem fért. Kiszállva a hintóból megpillantottam a nagy birtokot. Annyira másképp néztek ki itt az épületek, de körülbelül így képzeltem el az édesapám meséi alapján. A szolgálók azonnal fogadtak minket, és a család is szépen felsorakozott a bejáratnál. Azonnal megakadt a tekintetem a fivéreken, és nem tudtam melyikük az, de felkeltették az érdeklődésem, bármennyire is a házasság ellen voltam. Kilépve a hintóból odamentünk hozzájuk, majd ahogyan az illem megkövetelte, és abban a sorrendben köszöntettük a másikat.  
-Had mutassam be a legidősebb fiam, Oliver St. James. - mutatta be az édesapja a férfit, és rögtön tudtam, ő a leendő jegyesem. A férfi meghajolt.  
-A hölgy, pedig a lányunk, Isabella Charpentier. - mutatott be édesapám engem, én pedig meghajoltam szintén, aztán pimasz módon kezet csókolt nekem Oliver. Huncut mosollyal rám nézett a csók közben, és tudtam, egy igazi szoknyapecérhez kell férjhez mennem. Soha jobbat nem találhatott nekem édesapám. De az biztos, hogy nem fogom neki engedni a nőket, ha mégis megtenné, megtudja milyen az erőm igazán.  
-Örvendek kisasszony. - szólalt meg még mindig pimaszan.  
-Én nem különben. - válaszoltam, és közben szinte gyilkoltam a tekintetemmel.  

Salem,USA, 1740
Mindenkit elfogtak, az egész családot, engem is. Éppen úgy kerültem veszélybe, hogy a családnál kötöttem ki. Akár az állatokat, az éjjel hurcoltak minket el a katonák. Én a családdal éltem, ott maradtunk a férjemmel, és igazán kezdtem boldog lenni mellette. Addigra beleszerettem, Oliverbe, és boldog voltam vele, de a salemi boszorkányperek véget vetetettek a boldogságunknak. Mindenkit megöltek, Evelyn és én viszont túléltük a boszorkányüldözéseket. Teljesen összetörtem a férjem elvesztésétől, és csupán Evelyn és én maradtunk egymásnak, mint támasz. Ő elveszítette a családját, én a férjem. A fájdalom elviselhetetlen volt.Ezekben a nehéz időkben találtunk rá Patriciára, Jakre, és Patrickra, és legendává váltunk, mi lettünk az Elsők. Egy új korszak virradt a világra, egy új a miénkre, és olyan jövő, ami felé megtörve ugyan, de bizakodva fordultunk, barátokra leltünk, legalábbis egy kis időre.

New York, Usa, Napjainkban 
Mindig ugyan az a rémálom: Vihar van, én pedig a kellős közepén repülök. A tornádó magával ragad, pörget, és kezek nyúlnak ki belőle, magukkal akarnak rántani, én azonban nem engedem, szaladnék, de a saját villámom csap le újra és újra elém. Nem tudok szabadulni, túl nagy a káosz, mindenki veszélyben van... én pedig tehetetlen vagyok. Aztán egy újabb kéz nyúl felém, és kiránt innen. Szabad vagyok. Valakit biztosan takar ez a kéz, de nem látom az arcát. Mielőtt bármit is szólhatnék, eltűnik a ködben.  
Ebből az álomból riadok fel az éjszaka közepén. Azóta tartanak ezek az álmok, hogy Trish felhívott. Nem tudom mi vár rám újra Washingtonban, de a barátaimért, az Elsőkért hajlandó vagyok elmenni oda. Akárhányszor a városba megyek mindig történik valami rossz szóval, igen okkal aggódom. Arról ne is beszéljek, hogy mi zajlik ott 2012 óta. Előtte is zavaros idők voltak, de azóta minden csupán romlott. Segíteni akartam, mint annak idején, de fogalmam sem volt hogyan tehetném ezt.  
Egyre inkább biztos voltam abban, hogy ide hiába akarok majd békés megoldást, a háború elkerülhetetlen, és ez nagyon aggasztott. Az egyik napon, nem sokkal Trish hívása után engem is megkeresett egy csapat. Többnyire vérfarkasokból állt, de volt velük egy boszorkány is. Azt szerették volna, ha nem megyek vissza Washintonba, én nemet mondtam, és másnap a lakásomon jelentek meg éjjel, rám támadtak. Persze én azonnal reagáltam, és védekeztem.  
-Ezt kár volt. - feleltem, majd támadni kezdtem. Tűzzel támadtam, de a boszorkány kioltotta, jött a szél, és a villám használata, de ő ugyan úgy kivédte. Két boszorkány harcolt egymás ellen, és fogalmam sem volt hány éves, de erős volt, nagyon. Nem maradt más, mint a fő képességem. Csak közel kellett jutnom hozzá. A harc elindult, én erősebb voltam, mégis nehéz volt őt legyőzni, mert közben az őt kísérő két farkas is támadott. Érdekes szövetségek alakultak, és bizony Bastien ellen is többen lázadtak fel, még a természetfeletti lények között is. Talán éppen ezért hívott Trish? 
Nehéz csata volt, de végül győztem. A két farkast egy kisebb tornádóval kireptettem az ablakon, egy messzi rétre, és kis villámmal kiütöttem őket. Kis fejfájással ébrednek majd, mint egy vad buli után. A boszorkányt pedig használva mind a négy általános erőt sikerült legyőznöm, de nem öltem meg őt sem. Mikor magához tért, pedig üzentem annak, aki küldte.
-Mond meg a vezérednek, hogy legközelebb ne legyen gyáva, és találkozunk Washingtonban. - kacsintottam rá, majd kilöktem őt is az ablakon a vérfarkasok után.
Körbenéztem a lakásban, és jó nagy rendetlenséget csináltam. Amit csak lehetett az erőm segítségével helyrehoztam, de a lakás így is leharcolt lett a csata miatt. Itt hagytam a tulajnak egy táskát, benne egy csinos összeggel a károkra, majd Washinton felé vettem az irányt, hogy végre véget vessek az ottani zavargásoknak, és béke legyen.