A múlt ködében

Hiányod örök. Emlékszel az utolsó nyugodt napra? Emlékszel hogyan adtunk táncoló fényeket a világnak? Nevetve és egymás erejében elveszve mindent kizárva mi hittük, hogy nagy dolgokra lehetünk képesek. Merre jársz? A gondolat, hogy egy napon majd rád találok tartja életben az erőmet. Nélküled olyan vagyok mint a fa, amelyet elválasztottak a földtől. Olvadnék újra beléd, vissza hozzád.

A mai világ új nekem. Nehezen tudom elfogadni a változásokat, a modernizáció robbanásával nehezen tudtam lépést tartani, de végül elfogadtam és alkalmazkodtam hozzá.Igyekeztem magam távol tartani a hatalmi harcoktól, az erőmet ha lehetett rejtegettem és ezt teszem a mai napig is. Próbálok az emberek között rejtőzni, mintha egy lennék közülük, csupán azért, hogy ne akarjanak tőlem semmit. Az enyéim egy része  behódolt a hatalomnak, egy részét lemészárolták, egy része pedig hozzám hasonlóan menekül.
A derengő reggel a várost bíborba öltözteti, az égbolton láthatatlan kéz lila csíkokat fest….nem is annyira láthatatlan az a kéz. Én üzenek. Minden reggel, minden éjjel, minden feltámadó széllel, keresve valakit, fél évszázada, akit egy vészterhes napon vesztettem el. Védeni próbált, ahogyan én őt, amikor megpróbálták a birtokot felszámolni, és számos boszorkányt lemészároltak. Mi menekültünk, ahogyan menekülünk a mai napig is. Elrejtőzünk előlük, azok elől akik minket keresnek. Szétszakítottak minket, pedig ketten erősek voltunk. Ő a tűz gyermeke volt, a lángokban született meg tekintetének arany fénye, és amikor szeretni akartam apró fuvallatot fújtam közénk. Elolvadtak a fáklyák szerelmünk viharában. De magamra maradtam. Lassan elfogadtam, hogy minden változik, hogy a tudás kiteljesedik, hogy a természetfeletti aggasztóan szélesen tör utat magának, míg aztán mohó pók módjára szövi át az emberek világát, s mindent bekebelez amit benne talál. Nem akarok ebben részt venni, ahogyan azok ellen sem akarok fordulni, akik hozzám hasonlóan az erő birtokosai, akik mások. Egyensúlyra törekszem egy olyan létben amelyben csupán annak van súlya, hogy ki milyen hatalmas, ki mire képes azért, hogy bármit megszerezzen amivel többre juthat. Többre? Vajon többek leszünk attól, hogy mindent elpusztítunk magunk körül, hogy fallal elzárkózunk, és azt hisszük, ebben a kicsinyes játszmában ez majd vezet valahova?
Csupán két évtizede annak, hogy tanítani kezdtem, hogy a szavak erejére bízom az embereket, és remélem, hogy megtalálják a versekben, az írásokban az erejüket. Mert nem csak attól lesznek erősebbek, hogy fegyverekkel védekeznek, hogy vadászokat küldenek ránk, hogy azt gondolják az erőszak mindenre megoldás lehet. A halandóságuk emeli őket fölénk, az a piciny lét, amiben mégis oly nagy dolgokat képesek alkotni. Apró perceikben a végtelennek bízni tudnak, és gyönyörűt alkotni. Amire mi talán igazán soha nem leszünk képesek.
Magányosan élek, nem tartom a kapcsolatot senkivel aki az erejét birtokolja, nem keresem őket, és ha véletlen találkozunk, ha véletlen megérzem a közelségüket én inkább odébb állok.Nem tartozom egy covenhez sem, tulajdonképpen alig kevesen tudnak egyáltalán még a létezésemről. Nem azért mert ezt én így akartam….nem én választottam ezt az utat. Az út választott engem.Azzal a nappal, amikor nem tudtam megakadályozni, hogy végezzenek azokkal akik sok időn át a családom voltak.

Nyújtottam feléd a kezem. Az otthonunk lángjai vérkönnyeket fakasztottak belőled és minden erőddel azon voltál, hogy magadhoz vonzad a tüzet. Tested befogadta a lángokat, úgy izzott mint egy gyönyörű borostyán lávafolyam a téli éjszakában. Megfeszültél az erő súlya alatt, én pedig támogattalak, odaadtam mindenem, csakhogy téged védelmezzelek az önfeláldozó pusztulástól. Köréd vontam az orkánok erejét, a hűsítően fagyos téli daloló szelet, a viharos sarki fuvallatokat, a csendes nyári szellőket. Mint egy fonott védelem tekertelek körbe vele, hűtöttelek, de aztán egy erős, egy ismeretlen erő kiszakított a védelmem alól. Az erőm darabjaira hullott és amikor a szemeim kinyitottam egy hatalmas zuhanás után, már nem éreztelek. Azóta sem érezlek, pedig úgy kereslek...annyi évtized után sem lelve. Pedig ha nem lennél, ha már nem élnél azt én érezném. Mert legbelül az erő, amely a kettőnké még mindig ott zenél, a lelkem mélyén a szélben megbújó kis fáklyafényekben. Életben vagy. Érzem. Csak nem tudom merre. Vajon te is engem keresel?

Washington már nem a régi. Ahogyan én sem vagyok az. A napok majdhogynem ugyanúgy telnek velem, ahogyan egy átlagos emberrel, és időnként szükségem van távol tartani magamtól azokat akik az életemre törnek. Szinte kizárólag ilyenkor használom az erőmet. Az árnyékok közül bukkannak elő, szemükben a gyilkolni vágyás vörösen izzik fel, én pedig szembeszállok. Nem csak magamat védem hanem a lehetőségét is annak, hogy megmaradjon valami abból általam, amit képviselek. Talán eljut idővel a szavam azokhoz akikhez kell, de ahhoz elő kellene jönnöm, megmutatni magam, eljuttatni mindenkihez a létezésem, akiknek fontos lehetek.

Egy hajnalon, amikor éppen a reggeli kocogásomat kezdtem meg, hogy a testem a mágia ellenére is karban tartsam mosolyogva emeltem kezem az ég felé és az éppen pirkadó égboltra egy apró, más számára talán nem érzékelhető arany fényfüzért rajzoltam. A felhők közé karistoltam hívó szavamat mit annyi évtizeden át mindig, el nem fogyó reménnyel, hogy talán egyszer észreveszed. És akkor történt valami….valami addig sosem tapasztalt, valami nem várt...az arany glóriában egy bíborszín apró láng kapott életre. Piciny volt, épp csak pislákolt, de egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, mely erejével megmozgatta az apró rodonendron bokrokat.
Üzentél nekem.
Annyi idő után.
És a remény kiapadhatatlanul omlott alá a lelkemről.
Életben vagy.
Itt vagy.