Elküldésének ideje -- Pént. Júl. 24, 2020 10:18 pm
sonja & kendra
not here to make friends
Sosem voltam az a típus, aki mástól várta volna a segítséget. Vagyis inkább azt mondanám, hogy elég nehezemre esett elfogadni másoktól a segítséget, mert egyfajta gyengeségnek éreztem azt, ha beismerem, hogy segítségre van szükségem. De valamilyen szinten azért mégis csak rosszul állok az egész helyzethez legalábbis abból kiindulva, hogy azért mégis csak elég tökösnek kell lenni ahhoz, hogy valakitől segítséget kérjünk. Nekem ehhez sosem volt sem kedvem, sem életerőm amit ebbe bele tudnék fektetni így egész magányos farkas voltam. A családomhoz is csak néha-néha fordultam segítségért, de azt is csak azért, mert annak aztán végképp sosem volt jó vége. Inkább kötöttem volna alkut magával az ördöggel, minthogy tőlük kérjek segítséget. Egy idő után ezt úgy megtanultam, hogy ha akarnám se tudnám elfelejteni. Azonban most egy kicsit hálás voltam, hogy még csak kérnem sem kellett. Bár valahol mélyen reménykedtem, hogy kezdek ráérezni a dolog hasznosságára, viszont valamilyen szinten még így is hálás voltam azért, hogy nem lapultam ki teljesen és intettem búcsút az életemnek. Mély levegőt véve ülök fel a padon a tekintetemet folyamatosan a szőke nőn tartva. - Ööö.. Köszi. - Csak nem halok bele, hogy megköszönöm, hogy megmentette az életem. Na, az lenne aztán az igazán keserű vicc. - Semmi gond.. - Legyintek egyet, majd folytatom. - Mondjuk úgy, hogy ma elég rosszul keltem és reménykedtem, hogy a dühöm átlök ezen az aprócska limiten. - Meg aztán azt inkább nem fűzném már hozzá, hogy arra is számítottam, hogy a mágikus kis erőm, ami a semmiből bukkant fel és valószínűleg tette tönkre az egész hátralevő életemet a nagy bujkálásából előbukkan. De talán mégis rájött valamilyen oknál fogva, hogy nem én vagyok erre a legmegfelelőbb választott. Mégis ki akarna az én kezeim közé helyezni a lehetőséget arra, hogy megváltsam a világot? Egyenesen nevetséges.
Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 18, 2020 1:35 am
To: Sonja Deveraux
It's time to begin, isn't it?
Azt hittem, már elég erős vagyok, de tévedtem. Fizikailag talán az voltam, de lelkileg aligha. Azt gondoltam, hogyha találkozom Vele, akkor lezárhatok majd mindent. De nem tettem. Sőt, még a sajátjaim ellen is fordultam némileg, mintha valami bugyuta kettős ügynököt alakítanék egy filmben. És tudjuk, hogy ezek a szereplők nagy átlagban hogyan végzik, ugye? Valahogy sejtettem, hogy nekem is végem lesz. Vagy így, vagy úgy, de valahogy… biztos. Mégsem akartam keseregni, hanem egyszerűen csak tettem a dolgomat továbbra is, ahogyan azelőtt. Példának okáért eljártam edzőterembe, mikor nem dolgoztam, vagy nem vadásznom kellett. Már vagy fél órája a futópadon edzettem, mikor a látószögembe bekerült egy lány. Először a vöröses árnyalatú haja miatt akadt meg rajta a tekintetem, aztán a következő pillanatban elállta valaki a „kilátást”, így az ezt követő percekben nem törődtem vele. Szinte el is felejtettem. Lassítottam a futás tempóján, beállítva a futópadon. Közben elnyúltam az üveg vizemért, hogy kortyoljak párat belőle, így az edzés közepette. A folyadékbevitel nagyon fontos volt, ezt már rég megtanultam, még a kedves főnökömtől. Aztán percekkel később leállítottam a futógépet és leléptem róla. A törölközőmért nyúltam és megtöröltem vele az arcomat, eltüntetve minden izzadtságcseppet magamról. A hajam mondjuk már így is csapzott volt és azon a törölköző mit sem segített. Épp indultam volna kifelé, mikor megpillantottam újra a vörös hajút. A fekvőpadon volt, fölötte pedig, így első ránézésre sokkal nagyobb súly, mint szabadott volna. Még ilyen távolságból is láttam, hogy megremegett a karja és ez nem volt jó jel. Leraktam a padra a törölközőt a víz mellé, majd elindultam felé. Valahogy mindig is bennem volt a segítőszándék mások felé, bár nem mindenki tudta értékelni. Azonban nem akartam megkockáztatni jelen esetben azt, hogy a karjai annyira megremegnek, hogy aztán magára ejtse a nagy súlyokat… Inkább utáljon engem, egy ismeretlent, de az életével ne játsszon. Ez futott végig az agyamon, mikor végül megfogtam a rudat két kézzel, megtartva fölötte egy pillanatra, majd visszarakva a helyére. A tekintetem barátságos volt, ahogy lenéztem rá. - Ne hajtsd túl magad, az senkinek sem jó – Rámosolyogtam halványan. Nem kioktatásnak szántam és reméltem, nem küld el a fenébe. – Ha kisebb súlyokkal kezded, és fokozatosan növeled, idővel, akkor nem lesz ilyen karremegés, mint most volt. Könnyedén fogod emelgetni a nagyobb súlyokat is – Magyaráztam tovább, majd megköszörültem a torkomat. – Bocsánat, ha okoskodónak hat… - Mély levegőt vettem, várva a reakcióját.
Az esetek többségében szeretem elkerülni azokat a helyeket, ahol egyszer már megégettem magam. Pontosan ezért is jöttem egy másik terembe ezúttal, bár koránt sem szeretem a változást, amely igaz az életem megannyi területére. Mostanában pedig egyre inkább. Viszont nem is engedhettem el magam, ami miatt kénytelen voltam néha kimozdulni és mivel a régi helyem már koránt sem tűnt olyan biztonságosnak, mint az elsőre gondoltam volna így a változás ráerőszakolta magát az életemre. Persze mehettem volna a klub edzőtermébe is, ahol még bőven akadtak volna kihívóim is, de néha igazán csak ki akartam kapcsolni és nem arra várni, hogy mégis mikor is fognak hátba támadni. Kisebb bemelegítés és nyújtás után a fekvőpad felé vettem az irányt. Szerettem tesztelgetni a határaimat és a segítségkérési képességeim valahol a béka feneke alatt helyezkedtek el. Pontosan ezért eszem ágában sem volt megalázkodni és segítséget kérni, amikor egy kicsivel nagyobb súlyt helyeztem a rúdra, mint amivel általában próbálkoztam. De amúgy is.. Ha esetleg nem sikerülne fizikailag felemelnem talán az a nyomorult teher, amely a vállaimra nehezedett majd kisegít. Bár az is lehet, hogy csak bajba sodrom magam azzal, ha használom. Azonban jobb, ha legalább tudom, hogy működik, mint ignorálom. A sorsomat már előre megválasztották helyettem. Kétlem, hogy aki ezért meg akar majd ölni megkérdezi, hogy amúgy te miképpen is állsz a dolgokhoz. Mély levegőt véve lefekszem a padra és rámarkolok a felettem elhelyezkedő rúdra, majd nagy levegőt véve felemelem azt és leeresztem a mellkasomhoz, majd remegő karokkal tolom el magamtól újra és újra. Körülbelül a tizenkettediknél kezdem azt érezni, hogy a kitartásom és az erőm is kellően fogytában van, hiszen már egy ideje félúton remegtettem magam felett a rudat, de nem adom fel egy pillanatra sem. Megpróbálok koncentrálni a rúdra és talán a legnagyobb őrültség, amit elkövettem az életemben az, hogy lehunytam a szemeimet és próbáltam az elmémmel taszítani távol a rudat, ami hirtelen pehelykönnyűvé vált a kezeim között és könnyedén került vissza a helyére. Azonban mikor felnézek a tekintetem találkozik egy szőke nőével, akinek a keze még mindig a rúdon pihent és rájövök, hogy az egészhez nekem semmi közöm sem volt.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Sosem voltam az a típus, aki mástól várta volna a segítséget. Vagyis inkább azt mondanám, hogy elég nehezemre esett elfogadni másoktól a segítséget, mert egyfajta gyengeségnek éreztem azt, ha beismerem, hogy segítségre van szükségem. De valamilyen szinten azért mégis csak rosszul állok az egész helyzethez legalábbis abból kiindulva, hogy azért mégis csak elég tökösnek kell lenni ahhoz, hogy valakitől segítséget kérjünk. Nekem ehhez sosem volt sem kedvem, sem életerőm amit ebbe bele tudnék fektetni így egész magányos farkas voltam. A családomhoz is csak néha-néha fordultam segítségért, de azt is csak azért, mert annak aztán végképp sosem volt jó vége. Inkább kötöttem volna alkut magával az ördöggel, minthogy tőlük kérjek segítséget. Egy idő után ezt úgy megtanultam, hogy ha akarnám se tudnám elfelejteni. 
