A sok év elteltével az embert megtanulja értékelni az apró pillanatokat. Azokat a pillanatokat, amik mellett egyébként elsuhanunk. Ilyen a friss eső vagy a levágott fű illata, egy kávé egy jóbaráttól vagy akár egy virág, ami áthasít az út széli beton rengetegen. Jelenleg egy illatot érzek és az a véré. Még mindig rajtam szárad Erik vére és habár alig látszik a ruhámon nekem ez pont elegendő, hogy végtelenül koszosnak érezzem magam. Remeg a kezem és őszintén szólva fogalmam sincs miért. Talán mert az imént öltem meg valakit? Nem nem az nem lehet hiszen tettem már hasonlót. Talán azért, mert éreztem iránta valamit? Talán...

Minden esetre egyetlen egy cél lebeg a szemem előtt az pedig Sonja. Habár vannak ismerőseim a rendőrségen egyedül abban tudtak segíteni, hogy hol találom meg a 23 éves lányt, valamint átküldtek egy képet róla, de ezen kívül magam vagyok. Nincs felmentő sereg sem pedig erősítés egyedül vagyok egy rakat begyűjtővel szemben.  A nyirkos betonfalnak dőlök és hagyom, hogy átmosson az eső. Nézem az embereket, ahogyan esernyővel a kezükben igyekeznek haza, vagy éppen az eső elől fedetlenül menekülnek az autójukba. Tudom, hogy sietnem kell hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki keresi a lányt, de képtelen vagyok megmozdulni. Érzem, ahogyan kezd alább hagyni a remegés, ami lassan átvette az uralmat a testem felett mikor hirtelen megpillantok egyet. Eltéveszteni sem lehetne már az kinézetéből látszik már ha a derekára szíjazott fegyvert nem tekintjük. Ez megadja a kezdő löketet és habár reménykedtem benne, hogy van még egy kis időm összeszedni magam mégis azonnal megindulok ugyan abba az irányba az ellenkező oldalon. Megpillantom a lányt még mielőtt a begyűjtő tenné meg állni egy sorban valamiféle szórakozóhely előtt. Nincs sok időnk így megteszem az első dolgot, ami az eszembe jut megragadom a karját és a sikátorba húzom.  



Nem akarok rád ijeszteni, de veszélyben vagy.



Állok elé és a kijárat felé, hogy ezzel is takarjam magunkat az esetleges nem kívánt vendégektől.