pártállásom: ellenálló

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz majd a vég. Habár nem a legbiztonságosabb jövőképet választottam mégis naivan azt gondoltam képes leszek tartani a látszatot anélkül, hogy belehaljak. Most, hogy arcom a betonkemény földhöz csapódik nyakam körül pedig a vaskeze szorul tudom mennyire rosszul hittem. Alig jut levegő a tüdőmbe és kifelé is csak reszelősen vagyok képes kifújni, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa rajtam a fájdalmat és gyengeséget.  

Azt hitted titokban tarthatod nem igaz?  

“Úgy valahogy.” Válaszolnám, ha képes lennék kinyögni akár egy szót is de a fuldokoló és elcsukló hangokon kívül nem futja másra. Hirtelen felkap és egyenesen a falhoz taszít. Érzem, ahogyan vér serken ott, ahol a fejem a fallal találkozott és hirtelen megfordul velem a világ. Kezem a nyakamhoz tapad, ahol az előbb még Erik keze szorította ki belőlem az életet. Fuldokolva rogyok térdre és a távolban egy alakot látok, ha nem tudnám, hogy már több mint egy évszázada halott azt hinném az apám az. Fekete kalapja arcába húzva, de még így is látom rosszalló tekintetét és ökölbe szorított kezét, amit annyira szeretett használni.



1825. július 13.

Egy szép napnak indult, tűző napsütéssel és meleg harapni való fülledt nyári levegővel, de cseppet sem ilyen kellemesen végződött. Emlékszem akkoriban sok mindent nem vállaltunk fel olyan nyíltan, mint most. Többek között a boszorkányságot, a szexualitást és a szabad akaratot. Mindent, amit ma tudok az édesanyám tanított meg nekem, aki ebben az évben tért örök nyugovóra és apám, aki mélységes hitvilágú férfi sosem értette meg azt, ami meghaladta tudását. Volt mikor csak anyám szenvedte meg ennek kárát mikor rajtakapott minket varázsolni, de volt mikor én is. Most, hogy ő már nincs köztünk és nincs ki megvédjen kénytelen vagyok én megvédeni saját magam.  

Mit képzelsz hová mész?

Hallottam apám, aki megszaporázta a lépteit felém véve az irányt.

Semmi közöd hozzá...

Elkapja a karomat és olyan erősen szorítja meg, hogy feljajdulok, de még innen is érzem, hogy részeg.  

Már megint azokhoz a sarlatánokhoz mész nem igaz?  

Így hívta azt a kis csoportból álló boszorkányokat, akikhez az anyám is eljárt néha napján. Nincs kihez fordulnom rajtuk kívül hiszen itt maradni nem tudok és őszintén nem is akarok. Főleg miután apám a nap minden percében a pohár aljára néz.  

És ha igen? Mit teszel? Megütsz, mint általában? - Nézek a szemébe félelmet nem ismerve. -  

Mintha értelem és józanság rebbenne a tekintetében. Úgy enged el mintha megégetném és bárcsak így is lenne.  

Akkor menj.... de ha elmész soha nem teszed be a lábad azon a küszöbön.  

Bök az ajtó felé és én hezitálás nélkül lépek ki rajta. De tudnom kellett volna, hogy ezzel nincs vége. Hiszen hallottam minden gondolatát és hallottam mindent, amit akkor csak üres fenyegetésnek véltem egy ittas vénembertől. Egy pajtában gyűltünk össze alig 10-15-en mikor felforrósodott körülöttünk az amúgy is forró nyári levegő. Az apám volt az, de csak nekem volt annyi szerencsém, hogy kijussak a pajtából mielőtt leszakad a tető. Sosem felejtem el a sikolyokat. Nem tudom, hogy kié volt pontosan az övék vagy az enyém, ami hangosabb volt, de az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy habár apám a lángoktól biztonságos messzeségben, kárörvendő mosollyal arcán álldogált mégis úgy kapták el a lángok, hogy képtelen volt menekülni. És végül visszakapta azt, amit ő adott nekem.  



Visszazökkenek a jelenbe és még látom az eloszlani látszó alakot a messzeségben, de a pisztolycső beférkőzik a látóterembe. Eriknek igaza van, tényleg azt hittem megúszhatom. A sok éves egyedül létet és mindazt, amit bevonzott magával. Mikor hallottam a kiválasztottakról és a rájuk vadászókról azt gondoltam nem fognak arra a sorsra jutni, mint én. Ezért a begyűjtők egyik tagjával kezdtem találkozgatni először csak néhány nevet hallottam ki kósza gondolataiból és onnan már nem kellett sok, hogy megtaláljam őket, hogy biztos helyre kerüljenek. Csak idő kérdése volt, hogy gyanúba keveredjek nála és véget vessen az egésznek az életemmel együtt, csak arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan kapcsol.  

Fogalmam sincs miről beszélsz.

Hagyom, hogy beremegjen a hangom és felé nyújtom a kezem, hagyva hagy higgye csak a segítségéért epekedem ám a következő pillanatban lángra kap a ruhája és vele együtt ő is elejtve a pisztolyt. Felállok a földről és az újonnan szerzett pisztolyomat szegezem neki. Látom rajta a megdöbbenést, hiszen fogalma sem volt róla, hogy mi vagyok mégis odabent a nevetséges felsőbbrendűnek hitt agyában megfogalmazódik a kérdés.

Ugyan cica csak nem gondolod, hogy képes vagy lelőni?  

Egy pillanatra visszapillantok oda ahol az imént még apámnak tűnő árnyékot láttam, majd tekintetem visszatér Erikre.  

Ugyan cica... dehogy nem.

Abban a pillanatban a golyó áthasít rajta mire teste ernyedten terül szét a földön. Nem érzek bűnbánást sem szánalmat hiszen megfogadtam már nagyon rég, nem hagyom, hogy eltiporjanak.