Bajnak nem mondtam volna, mert mindenki ezt a Clarkeot szokta meg, ezt a seggfej üzemmódot nála és nem is vártunk tőle mást. Mondhatni, tényleg ez a viselkedési formája volt a normális és ha elkezdett volna emberszámba venni mást is magán kívül, talán mentőt hívok, mert ott komoly bajok lehetnek. Viszont abban igaza volt Carának, hogy legalább őt értékelhette volna a bátyja. - Akkor fogja megérteni, mennyit is jelentesz, mikor majd elveszít… - Jegyeztem meg végül csendesebben. Nem volt célom megbomlasztani a testvéri köteléket, bár úgy gondoltam, hogy már így sem egy stabil kapcsolatról beszélünk. Elég volt Cara folytonos kiborulásaira gondolnom. A kifogásom habár béna volt, az igazság egy részét tényleg takarta; már ami az összetört poharat illeti, de tény, hogy nem a földről szedegettem a szilánkokat fel, hanem a pultról markoltam fel szándékosan. De az apró részletek, csupán… csak… részletek, nem? - Miről? Hogy a pohár hogyan csúszott ki a kezemből és tört össze? – Mosolyogtam. El akartam oszlani a gyanúját, még ha ezzel hazudnom is kellett neki. Amit ezután kifejtett, elgondolkodtatott. Fel akartam tenni a kérdést, hogy… mi? Nem is, inkább fel is tettem, mert túlságosan foglalkoztatott ahhoz, hogy magamban tartsam. - Szerinted… túlzásba viszi? Úgy értem, hogy… szerinted már túlzás, amit csinál a Lacerta? Te hogy gondolkozol a vámpírokról, Cara? – Egy részem abban reménykedett, hogy fel akar hagyni ezzel a vámpíröldöklős „melóval”. Legalábbis, ha ezt tenné, talán azzal kikerülne Bastien célkeresztjéből. – Te vezető alkat vagy, azt elismerem – Mosolyogtam, de közben a gondolataim máris másfelé kalandoztak, újra a sérülés mivoltja és Bastien felé. Más esetben nem kaptam volna fel a vizet, de az, hogy újra és újra rákérdezett, egyre bizonytalanabbá és frusztráltabbá tett. - Mondtam már, hogy semmi baj nincs. Tényleg. És ne hozd fel újra a témát – Még a hangomat is megemeltem egy kicsit és elhúztam tőle a kezemet. Nem akartam elárulni neki, mi történt, mert nem tudhatta meg, hogy közöm van a város hírhedt vámpírjához; mármint, tudta, ismerte a régi sztorit, de azt sosem tudta, hogy én tényleg… szerettem Őt. Talán csak sejtette. És az, hogy most szinte szándékosan felbőszítettem, az egy nagyon nagy hiba volt. Inkább a koktélomért nyúltam, hogy aztán jókorát kortyoljak belőle végül.
Nem hibáztattam Kendrát, amiért úgy vélekedik a bátyámról, ahogy... újabban nekem sem voltak épp kedves gondolataim róla. Egy seggfej volt, kész, nyugodtan kimondhatjuk! Már én magam is alig emlékeztem arra a testvérre, akit tiszteltem és szerettem, akire felnézhettem, hiszen Clarke egyáltalán nem úgy viselkedett. A saját szavaim csengtek a fülemben, amiket neki intéztem: "Egy nap majd arra ébredsz, hogy csücsülsz a nyamvadt irodádban teljesen egyedül." Hiába fenyegetőztem ezzel, valójában ettől rettegtem, még ha őt nem is érdekelte. Az egyik legrosszabb dolog a világon, ha a szeretteidet látod szenvedni. - Látod? Ez a baj. Mindenki egy seggfejnek gondolja már évek óta. Én ismerem a valódi énjét, de ő ezt leszarja. Nem értékel engem. - grimaszoltam. Igazság szerint nem sűrűn káromkodtam, egy-két apróbb kifejezésen kívül, de ha a bátyámra gondoltam, hirtelen rengeteg szitokszó jutott eszembe. Kendra roppant furcsa volt, valami vagy valaki elterelte a figyelmét, a kezéről kérdezve pedig előállt a lehető legbénább kifogással. Felvont szemöldökkel meredtem rá néhány másodpercig, majd a fejemet ingattam. - Nem vagy te olyan ügyetlen. Akarsz róla beszélni? - Nem hittem neki, de nem is faggattam, vagy erőltettem a dolgot. Csak tudatni akartam vele, rám számíthat, bármiről is van szó. Az életében vájkálás viszont nem vallott rám, nos... jelenleg nem. - Egyre nagyobb barom. - vontam vállat, nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam el neki, hiszen ő nem ismerte a régi Clarke-ot. - Nehéz lenne körülírni. Érzem, hogy valami nem stimmel vele. Túlságosan beleásta magát ebbe a vámpírgyűlöletbe, tudod? - Nem volt normális dolog az egész helyzet, annyira nem lepett meg, hogy bizonyos emberek beleőrültek. De éppen a bátyám, aki mindig is olyan tisztán gondolkozott, olyan határozott volt? Nem tetszett a dolog. - Hidd el, a nők pokolian jó vezetők! - kacsintottam rá. Az egész csak egy vicc volt, viszont hazudnék, ha azt mondanám még sosem játszottam el a gondolattal. - Mi okból? - kérdeztem rá a filmre, hiszen sok esetben akkor nézünk sírós-romantikus filmeket, ha nem vagyunk a topon. Persze, olykor csak úgy elragadott minket a csajos énünk, és ok nélkül ilyesmiket néztünk. - Lehet már csak bemesélem magamnak, de olyan... nem is tudom, furcsa vagy. Minden oké? - Aggódva néztem rá, reménykedve, hogy nincs igazam és tényleg csak beképzelem a dolgot, kivetítve rá a saját problémáimat.
Elküldésének ideje -- Hétf. Nov. 16, 2020 12:08 am
To: Cara Lovegood
best friend? nahh. she's my sister
Akármennyire is nem akartam arra gondolni, amit Bastien mondott, állandóan a fejemben csengett a hangja és láttam a felvillantó arcát is a lelkiszemeim előtt. Nehéz volt koncentrálnom és kizárnom. De igyekeztem. - Normális emberi lény? Ugyan, Cara, azt elképzelni is nagyon bizarr – Nevettem, ezúttal őszintén és önfeledten. Clarke-ot nehéz volt elképzelni normálisnak, szinte lehetetlennek tűnt. – Nekem már így „természetes”, de neked tudom, hogy nehéz elviselned – Tettem hozzá már mosolytalanul. A bekötözött kezemet igyekeztem a lehető legjobban elrejteni, de mit is várhattam volna Carától? Észrevette és még szóvá is tette. - Semmit, tényleg. Megvágtam a kezem, mikor egy összetört pohár szilánkjait szedtem össze munka közben… - Féligazság volt és reméltem, beéri ennyivel, ugyanis nem akartam ráijeszteni az igazsággal. Bár talán jó lett volna, ha tudja, mire számíthat, hogy fel tudjon készülni a legnagyobb bajokra is. - Mit értesz az alatt, hogy kezdi elveszíteni a józan eszét? – Felvontam a szemöldökömet én is, de ahogy folytatta, én magam is felnevettem, miközben megcsóváltam kissé a fejem. – Én nem lennék jó vezetője a Lacertának – Jegyeztem meg csendesebben, de nem hiszem, hogy értette, miért mondom. Nem voltam teljesen lojális hozzájuk, és én magam is nehezen tudtam ezt megemészteni. Nem tudtam, melyik oldalon lenne helyes maradnom. Bár Bastien elég erősen éreztette, hogy hol vagyok és hogy mi vár rám… ránk. Vagyis rájuk. Sóhajtottam egy nagyot, ekkor tette fel a kérdést Cara. Összerezzenve néztem rá, majd a kezére, amivel az enyémet szorította. - Zavartnak? Csak… csak nem aludtam ki magam. – Nem hazudtam, nem sokat aludtam, mióta Bastiennel találkoztam és megkaptam azt a fenyegetést. Csak idő kérdése volt, mikor teszi meg a szükséges lépéseket felénk. - És még valami sírós, romantikus filmet is megnéztem az este, szóval ha a kisírt szemeimre is rákérdeznél, ez a válasz – Mosolyogtam, magamra erőltetve azt az életvidám Kendrát, aki mindig is vagyok, minden helyzetben. Ezúttal én szorítottam meg a kezét lassan, bár én magam felszisszentem. A vágás mély volt és nem akart gyógyulni.
Kendra üzenete láttán még jobban kapkodtam a lábaimat, úgy éreztem, ha nem jutok alkoholhoz hamarosan, idegösszeomlást kapok. Talán nem volt túl jó jel, hogy ennyire italra vágytam, de erről is csak a bátyám tehetett, ő hozta ki belőlem újabban a legrosszabbat. Ezért is volt mindennél jobban Kendrára szükségem, ő mindig meg tudott nyugtatni, mintha egy vibráló aura lengte volna körül. Mások talán nem így vélték, hiszen a vadászok között igencsak visszafogta ezt a fajta kisugárzását, de én ismertem őt. A valódi énjét, ő pedig az enyémet, egymás előtt nem kellett megjátszanunk magunkat. Imádtam, hogy vele őszinte lehetek, szinte mindenbe beavattam eddig, ami az életem során történt. Másnak nem is nyíltam meg ennyire soha, ám én nem vágytam tömérdek barátra, belőle egy is elég volt, mellette csak kedves ismerősökre jutott időm. - Tudom, pedig mennyivel egyszerűbb lenne utálni, ha nekem is csak a főnököm lenne. - sóhajtottam, majd további szavai hallatán kissé lekonyultak ajkaim, elszomorodtam. Valahogy mindig is fájó pont volt, hogy ők ketten nem jöttek ki egymással, de minő meglepetés, erről is Clarke tehetett. - Bárcsak ismerted volna még akkor, mikor normális emberi lény volt. - újabb sóhaj, de ezt már egy mosoly is követte, s ahogy a barátnőm elhúzta a kaját a hátam mögül, majd az asztal alá rejtette, megpróbáltam úgy tenni, mint aki nem látja a bekötözött kezét. Persze mint legtöbbször, ezúttal sem bírtam ki szó nélkül. - Az meg mi? Már megint mit műveltél, Kendra? - forgattam a szemeimet, miközben letelepedtem az asztalhoz, és már nyúltam is a koktélomért, hogy nagyot kortyoljak belőle elégedetten. - Sajnos nem tudok jó hírekkel szolgálni. Hacsak... nem jó hír az, hogy Clarke kezdi elveszíteni a józan eszét. Ez esetben kitúrhatjuk, és átvehetjük az uralmat tőle! - vontam fel a szemöldököm, majd nevettem. Tulajdonképpen tényleg aggódtam a bátyám miatt, amit megpróbáltam valahogy elfelejteni, ugyanakkor mérges is voltam rá, szóval részben igazat is mondtam. Nem hagyott nyugodni a gondolat, viszont úgy tűnt, a velem szemben ülő szőkeséget is nyomasztja valami, mintha nem is itt járt volna. Másnak talán fel sem tűnne hasonló, de ő számomra inkább volt testvér, mint barát. Újabban közelebb is éreztem magamhoz, mint azt a testvért, akivel összekötött a vér. - Minden rendben? Olyan... zavartnak tűnsz. - kérdeztem aggódva, átnyúlva az asztalon, ép kezét enyhén megszorítva.
Elküldésének ideje -- Szomb. Aug. 22, 2020 2:06 pm
To: Cara Lovegood
best friend? nahh. she's my sister
Néhány nap telt el azóta, hogy Bastient odahívtam a bárba. Aznap Cara már nem jött vissza az üzletbe és nem is zavart, mert így nem látta a felfordulást, nem kellett magyarázkodnom miatta és azt sem látta, hogy sírtam. Sem pedig a sérülést a kezemen, amit most is be kellett kötöznöm. Fájt, csípett, akárhányszor csak valami nedves dolog érte. Reméltem, hogy hamar gyógyulni kezd majd a seb, de néhány nap után nem kellett csodát várnom. Abban mellesleg nem voltam biztos, hogy jó ötlet csajos estét tartanunk Carával. Nem tudtam, képes leszek-e leplezni a történteket. Bastient. Ahogy a telefonom rezgett, azonnal magamhoz vettem és kinyitottam az üzenetet. Halványan elmosolyodtam, majd visszapötyögtem.
„Semmi gond, bár a koktéloddal szemezek épp. xoxo, Kendra”
Oké, nem volt igaz, nem ittam bele sem az övébe, sem a sajátomba, csak kikértem őket néhány perce. A kedvencünket kértem kezdésnek. Kellett is az alkohol, hogy tompítsa az agyamat és ne idegeskedjek minden másodpercben. Hallottam, hogy a bár ajtaja kinyílt, így a szemem sarkából néztem csak el arra, majd Carát megpillantva elmosolyodtam és odaintettem neki az ép, sértetlen kezemmel. - Az idióta főnököd még mindig a bátyád, ugye tudod? – Nevettem fel röviden, majd megcsóváltam a fejemet. – Ő soha nem fog már megváltozni, Cara. Sajnos ő már csak… ilyen – Elhúztam a számat. Sosem kedveltem azt a férfit és tudtam, hogy ez az érzés nem fog megváltozni. Szorosan megölelgettem a barátnőmet, miközben válaszoltam neki. - Nem fárasztasz vele, Cara! Én meghallgatlak és még tervet is készítek veled ellene… - Újabb nevetés hagyta el a számat, majd elengedtem lassan és a kezemet az asztal alá rejtettem. – De mondd, hogy van jó híred is – Mosolyogva fürkésztem, de gondolataim vissza-visszakanyarodtak Bastienhez és arra, amit mondott: „Nem nyugszom, míg meg nem találom a társaidat, és ki nem végzem mindet. És miután a vérük átáztatja az egész búvóhelyetek alapzatát, majd ismét megkérdezem tőled, hogy megérte-e?” Mély levegőt vettem. Nem akartam erre gondolni. Nem, nem és… nem.
Clarke nagyon is értett ahhoz az utóbbi időben, hogyan menjen totálisan az agyamra. De most komolyan. A lakásában gubbasztott vagy a bázison ette a fene, nekem pedig már fogalmam sem volt róla mi jár a fejében, vagy mire készül. Egykor kimondatlanul ugyan, de a jobbkeze voltam, vagy talán a tanácsadó jobb szó rá. Most? Mintha csak egy egyszerű tag volnék, akin át lehet nézni. Minden voltam, csak nem átlátszó, sőt, ha hétköznapi ruhában jelentem meg, ki is tűntem a többiek közül. A bátyám viszont újabban a saját fejében létezett csak, néha abban sem voltam biztos, egyáltalán van-e sörön kívül más a hűtőjében, de nem avatkoztam az életébe. A lakását sem látogattam sűrűn, az maradjon csak az ő kis rejteke, a legénylakása. Ezúttal is Kendrához menekültem, szinte szó szerint, mert nem bírtam elviselni azt a távolságot, amit akkor éreztem, ha a tulajdon testvérem arcára néztem. A szemei pedig egyenesen egy fekete veremre emlékeztettek, pedig mindig is ragyogó íriszek jellemezték. Nagyot sóhajtva húztam fel a magassarkúmat, a blézeremet megigazítva pedig kivágtáztam a lakásból, a telefonomat mélyre süllyesztve a táskámban. Mert ha megszólalt volna, és újra Clarke neve villan fel a kijelzőn, kidobom az útra a kocsik alá, vagy a járdán taposom agyon a cipőm sarkával. Aztán mégis előhalásztam azt a nyamvadt készüléket, hogy üzenjek a barátnőmnek, nem hagyom cserben.
"Már úton vagyok. Sietek, ahogy tudok!"
Pötyögtem, de ezúttal már nem rejtettem el, a kezemben szorongattam, szinte remélve, hogy Clarke visszahív és bocsánatot kér. Nagyjából öt perc séta után odaértem a bárhoz, kivételesen nem a munkahelyünk ajtaján léptem be, ide szórakozni jártunk, nem munkaruhát öltve vigyorogni, mint a dilisek, csak azért, hogy remek borravalót kapjunk. A kedvenc szöszimhez siettem, remélve, hogy már kikérte az italokat, amíg rám várakozott. - Bocsi, hogy késtem. Az idióta főnököd az idegeimen táncol. Sőt! Egyenesen megtaposta őket, átment rajtuk egy tankkal, mert ezt teszik a tesók. - forgattam a szemeimet, miután szegényre rázúdítottam egy lélegzetvétel alatt a gondomat. - Sajnálom. Nem akarlak megint ezzel terhelni, de meg tudnám ölni! - sóhajtottam, s dühösen ráncoltam a homlokomat. Odaléptem hozzá, ügyesen kikerülve a székét, majd szorosan köré fontam a karjaimat néhány pillanatra.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
