Bastien & Kendra •• Infinity war

Elküldésének ideje -- Szer. Szept. 16, 2020 4:27 pm

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Nem tudom, mit várt tőlem. Amikor a fülemet megütötte a "szörnyeteg" szó, elmosolyodtam. Hosszú életem során nem először bélyegeztek meg, és ezt a jelzőt sem most kaptam meg először. Már mikor megteremtettek, tudták, hogy ami létrejött, nem nevezhető másnak: csak és kizárólag szörnyetegnek. Bár végül ellentmondtam a küldetésnek, amit nekem szántak, de egy pillanatra sem cáfoltam rá saját magam bestiális viselkedésére. A magyarázat pedig mindennél egyszerűbb volt: nem akartam. Ha már szörnyeteggé tettek, úgy döntöttem, megkóstoltatom velük a saját maguk fegyverét. És azóta is ennek a levét itták. Még volt mit lenyomnom a torkukon. És nem késlekedtem benne. Azzal is tisztában voltam, hogy nem sokáig tarthatom így fenn ezt a birodalomnak nevezett képzetet. De jelenleg kellő elégtételt éreztem.
- Ha a jó oldalon állnál, te is élveznéd. - A hangom könnyed volt, még ha az ő nézőpontja szerint az én oldalam soha nem lehet majd "jó oldal". Nem akartam egeket rengető és világokat felforgató hitvallásokba gázolni, neki szíve joga volt eldönteni, hogy hol akart tudni engem: a barátai vagy az ellenségei között. A jelenlegi ábra szerint inkább az utóbbi felé vette az irányt, én pedig nem ezért a döntésért akartam őt megbüntetni. Inkább azért, amit annak idején velem tett, mert úgy tűnt, addig nem nyugszom, amíg valaki nem fizet meg Kendra bűneiért.
Ezt pedig szemmel láthatóan ő is tudta. Amint fenyegető szavaim elhangzottak, hiába próbálta titkolni, de rögtön megmerevedett a teste. Szinte a levegőbe került a jeges félelmének illata. Nagy levegőt vettem, majd újabb lépéseket tettem a kijárat felé. - Abban ne kételkedj, hogy sikerrel járok-e. - Címeztem még neki, ekkor azonban már nem fordultam felé. A bejáratnál azonban még megálltam, és fél szemmel visszapillantottam rá. Küzdött a könnyei ellen, ennyire már ismertem őt. - Egyszer te már szeretted ezt a szörnyet. És ő viszont szeretett téged. - Mondtam merev hangon, majd ismét az ajtó felé bukott a fejem. Nem volt már maradásom, egy perc múlva pedig már messze jártam.

Elküldésének ideje -- Szomb. Aug. 22, 2020 1:43 pm

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Nyilván ki akart zökkenteni a szavaival, de nem sikerült. Sőt, mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Ugyan már, Bastien! Ne áltasd magad. Mégis ki tudna beléd szeretni? Ki tudna szeretni egy… szörnyet? – Az utolsó szót megnyomtam, némi éllel a hangomban. Habár teljességgel magam ellen beszéltem, hisz nem tartottam őt akkora szörnynek, csupán őt magát is egy áldozatnak, és ugyanakkor éreztem is valamit iránta, de el kellett nyomnom mindezt. Így volt helyes. Rég nem dönthettem arról, hol állok. Hisz ha mellé is álltam volna… nem bízott volna bennem, teljesen jogosan. Talán még ki is használt volna a saját kénye-kedve szerint és őszintén? Nem panaszkodhattam volna.
Aztán dühösen néztem rá némileg. Félelmet keltett bennem, nem tagadhattam le. A vérző kezemre néztem, majd ökölbeszorítottam azt.
- Örülök, hogy élvezed – Elmosolyodtam, majd így emeltem fel újra a fejemet, ránézve teljesen. Aztán figyeltem, miképp fordít nekem hátat. El akart menni. De nem volt erőm megállítani, sem bátorságom, azt hiszem.
A szavaira összehúztam a szemeimet. Nem engem, hanem…? Ahogy visszafordult és a tekintetünk találkozott, szinte kirázott a hideg. Szinte? Nem. Valóban kirázott a hideg. Megráztam gyengén a fejemet a szavakra. – Bastien… - A barátnőmnek nem árthatott. Carának nem. Ez… bassza meg. Elszúrtam az egészet azzal, hogy idehívtam? A torkomban gombóc kezdett kialakulni. Valami visszavágáson agyaltam, de egyre inkább csak azt láttam a lelkiszemeim előtt, hogy a legjobb barátnőm torkát feltépi. Már a gondolat is kikészített, hogy elveszíthetem.
Léptem felé egyet, majd még egyet, végül megálltam. Hagytam magam mellé ejtődni a kezemet, így a vérem a földre csöpögött a tenyerem apró vágásaiból. Nem volt jogom tőle kérni semmit, és a büszkeségem sem engedte, hogy bármit kiejtsek a számon. Pont emiatt, az egész a könnyektől csillogó szemeimben csapódott le. Abban a pillanatban valóban gyűlöltem Bastient.
- Meglátjuk, sikerrel jársz-e… Szörnyeteg – Sziszegtem a fogaim közt, küzdve magammal, hogy ne előtte boruljak ki. Nem kaphatta meg azt az örömet, hogy sírni lásson.

◉ 311 words ● she's got you high ● note: Szeri

◉

Elküldésének ideje -- Szomb. Aug. 22, 2020 8:31 am

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Számtalan olyan dolog volt az életemben, amit mások csináltak helyettem. Nem véletlenül. Egy ideig magam küzdöttem mindenért. Felküzdöttem magam a legfelső polcra, majd ahogy szaporodtak mellettem a csatlósok, egyre többet rázhattam le magamról. Ennek az egyik elszenvedője Killian volt. Bíztam benne, mint testvér a testvérben - de néha a testvérek is elárulják egymást, nem? Mindennek ellenére nem hagytam senkinek, hogy elbizonytalanítson Killiant illetően. Ahhoz nekem kellett olyat tapasztalnom tőle, hogy feltegyem a kérdést: veszélyt jelent-e számomra? Egyelőre messze állt ettől a bizonyos ponttól, és reméltem, egy ideig nem is kell még számot vetnem arról, vajon mennyire súroltam Killian határait. Voltak-e ott egyáltalán határok? Vagy hogy ő mennyire bízott bennem? - Bízom abban, hogy azért nem szerelmes belém. - Röhejes szavakkal próbáltam kiverni a fejéből Killiant. Semmi másra nem volt most szükségem, minthogy rajta keresztül próbáljanak meg behálózni. Ez amúgy is büszkeség kérdése volt. Mi ritkán beszéltünk szerelemről, nem osztottuk meg egymással mindenfajta nő-ügyeinket. Killian listáját amúgy is legalább két napig hallgathattam volna... Felvontam a szemöldökömet, hangomba némi él költözött. Bár az egész beszélgetésünk arra épített, hogy nem felejtettük el, mit tett a másik.
- Ah, na látod! - Emeltem meg egy pillanatra a hangomat, mikor az övében dühöt véltem felfedezni. - Düh. Ez táplál mindent. Olyan, mint egy gyúlékony gáz, és a legapróbb szikrától is képes belobbanni. És erősebb mindenfajta félelemnél. - Ekkor már nem közeledtem felé, ahogyan a kérdésére sem szándékoztam válaszolni. Felsóhajtottam. Az, hogy megöljem, ezúttal még nem volt opció. Fogalmam sem volt arról, vajon ismét a lehetőségek közé lép majd-e.
Hátat fordítottam neki, és az ajtó felé indultam. - Te megölted bennem a régi, halandó énem utolsó emberi vonásait is az árulásoddal. Neked nem büntetés, ha megöllek. És éppen ezért nem téged foglak megölni, Kendra. - Visszafordultam felé, tekintetemmel azonnal az övébe ásva. - Nem nyugszom, míg meg nem találom a társaidat, és ki nem végzem mindet. És miután a vérük átáztatja az egész búvóhelyetek alapzatát, majd ismét megkérdezem tőled, hogy megérte-e? - Tudta, hogy nem szoktam üres fenyegetéseket villogtatni. Ahogyan azt is, hogy az én dühömnél rosszabb nincs ebben a városban. Mégis, ahogyan fogvatartottam a pillantását, eszembe jutott egy pillanat, pár évvel ezelőttről, mikor még nem tudtam, hogy ő lesz életem legnagyobb árulója. Egy pillanat, amiben azt kívántam, bár akkor ismert volna meg, mikor még egyszerű halandó voltam.

Elküldésének ideje -- Szomb. Aug. 15, 2020 6:10 pm

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Nem pont azt a reakciót kaptam, amiben reménykedtem. Bár ez is egy ostoba szó: nem reménykedtem én, csupán volt egy elképzelésem arról, hogyan reagál. És nem jött be. Pech, de néha előfordul, hogy nem jönnek be a számításaink. Azt hittem, majd elgondolkozik a szavaimon, netán kiakad, hogy miért merek így beszélni a haverjáról, vagy… hogy talán megbánthatom a feltételezésemmel. Azonban elég könnyedén fogadta a szavaimat azzal, hogy visszadobta a kérdést. Felvontam a szemöldökömet.
- Vele hiába beszélnék… csak azt hallgatnám, hogy Bastien így, Bastien úgy… el tudom képzelni legalábbis, hogy vélekedik rólad, ha képes bármikor ugrani, ha hívod – Jelentőségteljes pillantással mértem végig, majd gyengén megráztam a fejemet. Egy részem talán örült neki, hogy volt mellette valaki, akiben bízhatott, egy másik részem viszont baromi féltékeny is volt erre. Én voltam mellette ugyanis, és megbízott bennem egykor, most pedig… ez… sehol sem volt. Elrontottam és most két oldal közt, mondhatni pengeélen táncoltam. A kötelesség és a szív volt a két oldal.
Habár meg akart ijeszteni a viselkedésével, agyam gyorsabban pörgött annál, minthogy hagyjam magam legyűrni és kétségbeejteni. A vérem kapóra jött és sikerült is a tervem; el tudtam tőle húzódni. A szívem hangos dobogása viszont elárult. Egy kicsit talán még megijedtem. Felszegtem az állam, kissé dühösen.
- Jól van, legyen, igazad van. Képes vagy félelmet kelteni bennem… vámpír vagy, Bastien, akit elárultam. Hülye lennék, ha nem félnék. De kockáztattam, idehívtalak. Mégsem ölsz meg, csak szórakozol. Feszegeted a határokat, de nem léped át azokat. Miért? – Kérdeztem, de ő is kérdezett, így csak megforgattam a szemeimet. Aztán a fejemet is megráztam kissé.
- Bármit teszel, nem megyek el – Azt nem mondhattam el, miért. De nem mehettem el csak úgy. A vadászok nagyon utat akartak találni a vámpírhoz és ott akartam lenni, hogy tulajdonképpen én dönthessek. El akartam végre dönteni, melyik oldalra állok. Hisz akkor, ha a vadászok mellett maradok, akkor egyértelmű, hogy Bastient sikerült magam mögött hagynom. Ha viszont a szívem arra sarkall, hogy a vámpírnak segítsek… az egy olyan döntés lesz az életemben, amit talán sosem vonhatok vissza. – Egyetlen mód van rá, hogy eltüntess. És te is tudod, az mi – Ha megöl, akkor nem okozok neki több problémát.

◉ 355 words ● she's got you high ● note: Szeri

◉

Elküldésének ideje -- Vas. Aug. 02, 2020 10:43 am

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Elvigyorodtam. Nagyjából sejtettem, hogy mit gondoltak az egyszerű emberek vagy éppen a hitetlenek, hogy miért tartottak velem a társaim. Vagy ahogy ők hívták őket: alattvalóim. Azonban ez nem egy középkori mese volt, nem valami ostoba romkom, aminek a vége feltétlenül boldog lesz majd. Akik ismertek, tudták, hogy utolsó véremig küzdeni fogok az eszméimért, és azért, hogy akinek kell, az megkapja a maga jussát.
Hol is tartottam? Igen. Azok az alattvalók csakis félelem miatt tartottak velem, ez tartotta őket mellettem, és amúgy az első esélyes pillanatban, amikor szorult helyzetbe kerülnék, ők már el is párologtak. Ezt gondolta többek között Kendra is. Azonban bármit is állítson Killianről, én magam az életemet is rábíztam volna. Ahogyan nem féltem rábízni az irányítást sem, ha úgy szükségeltetett. Remek tanonc volt, és a sors szomorú fintora volt, hogy alig egy évtizede ismertem meg. Ha előbb hozott volna össze minket az élet, valószínűleg lett volna pár békés évünk is. - Miért nem kérdezed meg tőle? - Villantottam meg az első kérdést. - Sőt. Ha Killian érzelmi világáról akarsz beszélgetni, talán neki kellett volna üzenetet hagynod. - Fontos volt az, hogy ne nyomja fel a nemlétező vérnyomásomat. Habár egy-két alkalommal már kihozta belőlem a legrosszabb énemet. Talán szándékosan, talán nem. Erre ma nem fogok választ kapni. Erre sem.
És ezt az énemet láthatta akkor is, mikor éppen a torkán lavíroztam azzal az éles üvegdarabbal. Szavai miatt elvigyorodtam. Hallottam, mennyire felgyorsult a szívverése, így ha ki nem is mondtam, de magamban cáfoltam azt, hogy nem fél tőlem. A haláltól mindenki félt a maga módján.
A következő percben azonban a vérét éreztem a nyelvemen. Kihasználta azt a pillanatot, amit minden vadász kihasznált volna, és szétkente édes halandó vérét az arcomon. Mikor eldobtam az üveg nyakát, már volt köztünk egy méter távolság. A vigyor továbbra sem távozott az arcomról, ujjamat végighúztam orcámon, majd a számba vettem. - Hm. Meleg. - Mormogtam, majd nem tettem több próbálkoztást, hogy letakarítsam az arcomat. - Azt mondod, nem félsz. A szíved azonban ott dobog a torkodban. Naiv vagy, Kendra. Egyetlen eszközzel azonnal elintézhetném, hogy még a kontinensről is eltűnj. Én ennek ellenére meghagytam neked a szabad választás jogát. - Továbbra is tartottam a távolságot, amit felvett velem szemben. Kezdett lohadni a harci kedvem, egyre inkább hajlottam abba az irányba, hogy megigézzem, habár vadászként talán erre is talált már ki valami trükköt. Amire én is trükkel válaszoltam volna. - Mit kell tennem ahhoz, hogy kiszállj? - Ezúttal ismét megemeltem a hangom. Elveszítettem az imázsomat. Már tudta, hogy nem fogom megölni.

Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 18, 2020 1:12 am

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Tulajdonképpen még én is kerestem az okát annak, amiért fel akartam venni a kapcsolatot vele. Nem reméltem semmit igazán, sem jót, sem rosszat. Sőt, ha mélyebbre akartam volna ásni és mégis megtalálni egyféle választ… talán azért kerestem fel, hogy megadjam neki a lehetőséget a bosszúra. Hisz amit tettem vele, az tényleg nem volt szép, bármi is volt az indítékom. Egész életemben arra képeztek, hogy végezzek Bastiennel, mikor eljön az ideje, én mégis képtelen voltam rá. Nem hiába Még ha nem is vallottam be hangosan és nem is akartam, egyértelmű volt, hogy kötődtem ehhez a vámpírhoz. Talán azt vártam volna a találkától, hogy elszakad köztünk ez a láthatatlan fonál…? Hogy tesz valamit, amitől megszűnnek a felé táplált érzelmeim? Balga gondolat.
A felismerésére csak vágtam egy grimaszt, miközben bólintottam és vállat is vontam egyszerre.
- Lehetséges. De feljavíthatjuk felelsz vagy mersz játékká is – Újabb vállvonás következett a részemről. Magam sem tudom, hogy mit akartam tulajdonképpen elérni vele. Bastien agyát már ígyis túlságosan húztam, félő volt, hogy valóban bántani fog. Mármint, ezt vártam… hogy megtegye.
Elkapta a csuklómat, de nem ijedtem meg. Álltam a pillantását.
- Legalább valaki bízik benned. Úgy igazán. Vagy várj, tényleg… ott van az a vámpír, a jobb kezed. Bár néha inkább tűnik úgy, mintsem egy bábu, akit magad elé löksz, ha baj van – Ouch, talán nem kellett volna játszanom a tűzzel, még akkor sem, ha szerettem feszegetni a határokat. – Tulajdonképpen nem is bízik benned, hanem valami Istennek kezel, igaz? – A fejemet csóváltam.
Akkor ijedtem meg először, mikor megragadta azt a sörös üveget és a pulthoz csapta. Összerezzentem, a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem vettem le egy pillanatra sem Bastienről a tekintetemet; a szemeit néztem, azt kutatva, tényleg megtenné-e, amire látszólag készült. Ahogy felsértette a bőrömet, halkan felszisszentem.
- Nem megyek… - A hangom suttogásba fulladt, ahogy megéreztem az ujjait is a nyakam köré fonódni. Elkaptam a csuklóját, hogy megpróbáljam leszedni magamról a férfit. – Nem félek tőled… - Sziszegtem, még úgyis, hogy egyre inkább fogyott a levegőm. Aztán gondoltam egyet és a pulton levő szilánkok felé nyúltam. Felmarkoltam, hogy felsértse az egész tenyerem, majd a véres kezemmel nyúltam el Bastien arcához, hogy végül végigsimítsak rajta, vörössel színezve be azt. Igen, azt reméltem, a vérem majd eltereli annyira a figyelmét, hogy elengedjen engem…
Ha bevált a tervem, hátrébb léptem tőle, zihálva kapva a torkomhoz. S bevallom, kissé riadt volt a tekintetem, ahogy ezek után rápillantottam.

◉ 395 words ● she's got you high ● note: Szeri

◉

Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 04, 2020 8:02 pm

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Néhány alkalommal, amikor agyamról lemászott a köd, végiggondoltam, milyen lehetne az a világ, ahol nem gyűlölöm az embereket. Valójában elrugaszkodott gondolatnak tűnt, hisz mióta ezt a vámpíri életet éltem, folyamatosan halandók által okozott csapdákba estem. Hol kínoztak, hol megpróbálták megmondani, milyen szuperkatona legyek. Akiből ez nem írtott ki minden normális emberi érzést, az már az empátia egy új csúcsát tapasztalhatta meg. Nem tartoztam közéjük. És vámpírként még erősebb volt a gyűlöletem. Erősebben akartam nekik fájdalmat okozni. És mikor elhitetettem magammal azt, hogy békében élhetünk egymás mellett, mindig eszembe jutott annak a hadnagynak a tekintete. Sütött belőle a megvetés, és az, hogy csak és kizárólag az emberi faj adhat nekem parancsot. Eltelt ugyan már több, mint hatvan év, ennek ellenére éltettem a mondást: senki nem változik. És nem bántak meg semmit. És most éppen úgy gyűlöltek engem, ahogyan én őket.
- Szeretném letörni a magabiztosságodat. Egyelőre kutatom a módját. - Tekintetemmel végignéztem a helyiségen. Használható fegyvert nem pillantottam meg első ránézésre, habár mivel ő egy egyszerű halandó, még egy széklábbal is kemény fájdalmat tudtam volna neki okozni. - Ez az egész egy végtelennek tűnő kérdezz-felelek. - Nagy sóhajt hallattam, miután elém lépett. Nem szándékozott válaszolni, én pedig már hozzászoktam, hogy a kérdező szerepe rám hárult. Szívesen éltem ezekkel a lehetőségekkel, elvégre válaszolni kevésbé szerettem. De az, hogy szándékosan játszadozott a megmaradt türelmemmel, emlékeztetett arra, hogy mindig ilyen volt. Játszadozott. És véresen szerette a játszmákat. Hát ebben tudtam neki segíteni.
Elkaptam a csuklóját, mikor a nyakam felé közeledett, majd elvigyorodtam. - Talán túlzottan bízol bennem. Végiggondoltad? - Ismét felvontam a szemöldököm. Én, aki tönkretettem a saját húgom életét. Én, aki mindenhol pusztítást kezdeményeztem. Én. Én lennék kegyes hozzá, azok után, hogy meg akart ölni? Ez nem fért össze a rám kiosztott szereppel.
Szabad kezemmel a pulthoz nyúltam, és megfogtam az első sörös üveget, ami a közelben volt, majd a pultra csaptam, és szilánkjai ezer darabban hullottak a pultra. Az üveg nyakrésze a kezemben maradt, éles felével pedig megközelítettem Kendra nyakát, hogy alig érve bőréhez, végighúzzam rajta. Kibuggyant egy kevés vér a bőre alól. Épp annyi, amennyit elképzeltem. - Ez az utolsó alkum hozzád. Tűnj el a városból. Nem akarlak még egyszer ezeken az utcákon látni. - Szorult másik kezem is nyaka köré, elengedve csuklóját. Én hoztam létre a városhatárokat. Én tudtam egyedül kiengedni.

Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 12, 2020 1:31 am

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Nem tagadtam, bár ellenkezhettem volna. Miért? Mert nem én választottam más utat, hanem ez az út… választott engem. Mikor jobban megismertem Bastient, pontosan tudtam és láttam, hogy nem érdemelné meg azt, amire engem kiképeztek. Nem érdemelt halált. Talán pontosan emiatt van most is életben és nem azért, mert elhibáztam aznap éjjel. Vagy talán is-is. Életben maradt, ahogyan én is, pedig végezhetett volna velem. Mégsem tette. Mai napig nem tudom, miért és nagyon is foglalkoztatott mindig ez a kérdés. Talán azért nem ölt meg, mert tényleg érzett valamit irántam? Vagy csak maga sem tudta, mit tegyen velem? Elárultam őt. Úgy támadtam őt hátba, mint még soha senki. Figyeltem a ravasz mosolyát, de nem tudott annyira meggyőzni.
- Majd meglátjuk, Bastien – Szűrtem a fogaim közt, majd kikísértem azt az idegent. Jobb is volt, hisz így kettesben maradhattunk. Mély levegőt véve sétáltam hozzá vissza. Miután felültem a székre, a fejemet kezdtem ingatni.
- Nem feltétlenül kell választani, nem igaz? Az emberek miatt vagy ilyen. S ha innen nézzük a dolgot, még jogos is, hogy az embereket elnyomásban tartod… - Nem tagadhattam, ha ebből a szempontból vizsgáltam a dolgot, tényleg jogos volt az uralma. Az életvitele. De az élet nem volt teljesen fehér vagy fekete. Sok-sok árnyalat létezett még ezen kívül. Nem mondhattuk egyik oldalra sem azt, hogy az a jó, vagy épp a rossz.
A szavaira kicsit megütköztem, bár magam sem értettem, tulajdonképpen miért. Mosolyt erőltettem magamra, majd lepillantottam a földre.
- Mi tart vissza akkor, Bastien? Ha meg akarsz ölni, akkor miért nem mozdulsz végre? – A további, gúnnyal átitatott kérdéseire néztem csak rá. Őszintén szólva igen, valami ilyesmit akartam tőle hallani, de ostoba lettem volna, ha ezt bevallom. – Ó, dehogyis. Hiszen pontosan tudom, hogy ezért nem öltél meg – A tekintetébe fúrtam a magamét, ha nem nézett félre. Aztán az utolsó kérdésére vállat vontam. – Szeretek a tűzzel játszani és igen, jelen esetben a tűz Te vagy. – Fel is nevettem röviden. Valahogy a hevessége nem ijesztett meg. Ha végezni akart volna velem, esélyem sem lett volna ellene. De volt egy olyan érzésem, hogy életben fog hagyni és én sem szándékoztam rátámadni. Ez esetben tényleg csak látni akartam őt újra, szemtől-szembe, mint egykor régen. Tényleg hiányzott. Talán csak újra érezni akartam valamit…
Megráztam gyengén a fejemet, majd leszökkentem a székről és elé léptem.
- Legyél őszinte magadhoz, Bastien. Miért jöttél el? Ha nem lettél volna kíváncsi rám, fogod magad és letiltod a számom. Nem jöttél volna el. De itt vagy. Mondd, mégis Te miért jöttél ide? – Tettem felé még egy lépést, így a távolságot minimálisra csökkentettem kettőnk között. A mellkasára csúsztattam a kezemet gyengéden, onnan pedig lassan a nyakára.

◉ 434 words ● she's got you high ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 27, 2020 9:21 am

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

- Te választottál más utat. - A testem minden porcikáját adrenalin uralta. Az őszinteség nagy vesszőparipám volt, nagy ritkán borultam csak titokzatosságba: ez elég nyilvánvalónak bizonyult akkor, mikor mindenféle paktum kísérlete nélkül átharaptam a polgármester nyakát élő adásban. Egy másodpercig sem sajnáltam a pillanatot, hiszen éppen azt a szerepet töltöttem be, amire megteremtettek. Vért ontottam. Csak éppen nem azokét, akikre megtervezték ezeket a harapófogakat.
Gondolkodtam azon, hogy egyáltalán kommentáljam-e azt, amit mondott. Úgy tartotta magáról, hogy ismer engem, nyilván azt is tudta, hogy tét nélküli, üres fenyegetésekre soha nem vetemedtem. - Legalább tudom, hoyg bizonyos dolgokban még fogok tudni meglepetést okozni. - Ravasz vigyor rajzolódott amúgy meggyötört arcomra, bár inkább a düh torzított rajta, semmint aggodalom. Azt tartották, hogy előbb-utóbb mindenkinek el kell buknia. De ha már ennyire tudtam előre, hogy egyszer ez a sors vár rám, miért hagynék itt mindenkit? A legegyszerűbb, ha buknak velem együtt.
Követtem a tekintetemmel, ahogyan kikísérte az egyetlen vendégét, majd megfordította a táblát. Ennyi idő pont kevés volt ahhoz, hogy némi önuralmat tessékeljek magamra, de nem is akartam színészkedni. Azonban még mindig nem értettem, hogy mit keresek itt. És miért kaptam az üzenetet. Nem tudtam elhinni azt, hogy csak úgy hiányoztam. Megtanultam az első leckét. Ő maga tanította meg, milyen az, amikor az ész és a szív kegyetlen játékot űz egymással. Szív. Vicces szó volt ez az én számból. Én voltam a megrendíthetetlen bástya. És egy egyszerű, halandó vadász kifogott rajtam pár szép szóval. Lehet, mégis megértem a bukásra? - Nem tudom, melyikünk a rosszabb ebben a sztoriban. - Felvontam a szemöldökömet, mikor odaült a mellettem lévő székre. Még mindig a pulton könyököltem, de a fejemet felé fordítottam. Rólam legalább mindenki tudta, hogy mi vagyok és mit képviselek. Kettőnk közül ő játszotta meg magát, ezzel átverve engem. Ugyan nehezen képzeltem el azt, hogy valaha is érzéseket tápláljak valaki iránt, ő annak idején elkezdte lebontogatni azokat a téglákat, amikkel körbevettem magam. Mikor átvert, a téglákat acélra cseréltem. Megközelíthetetlennek tűntem, habár a húgom egész közel tudott kerülni hozzám. Milyen meglepő...
- Vannak olyan hibák az életben, amiket bármikor kijavíthatok. - Utalást tettem arra, hogy talán elhibázott döntés volt akkor nem megölni őt. Elvégre egy áruló valahol mélyen mindig is áruló marad. Ő pedig még árulók között is a legrosszabb volt. Nemcsak az életemmel játszott. - Bár könnyebb utólag okosnak lenni. - Egyszerű vállvonást intéztem irányába. Próbáltam a lehető legtárgyiasabb maradni vele, elvégre nem voltunk barátok. Sőt. Mélyen, elzárva őriztem őt a szívemben. Oda zártam, ahová soha többé nem engedek majd be senkit. - Mit akarsz hallani? Hogy az irántad érzett vak, őszinte szerelmem állta utamat abban, hogy megöljelek? - Némi gúny költözött a hangomba, bár ő általában átlátott az ilyesmin. Azon is, hogy soha nem mondtam neki neki: szeretem. Ezt soha nem kellett mondanom. - Miért hívtál ide? Mit akarsz tőlem? - Rúgtam ki magam alól a széket, amire az előbb felültem. Egyszerű volt a forgatókönyv. Ha most támadni akarna, és én húznám a rövidebbet, ő sem távozna innen élve.

Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 13, 2020 3:17 am

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Próbáltam nem magamra venni a szavait, helyesbítve… próbáltam nem kimutatni, mennyire rosszul esik az, ahogyan érez irántam. Persze, nem volt meglepő, hogy látni sem akart engem. Bár az a tény, hogy életben hagyott, úgy éreztem, nem volt véletlen. Megölhetett volna. Ahogyan én is őt. De végül egyikünk sem tett semmit. Ennek oka volt. Még akkor is, ha ezt voltaképpen egyikünk sem látta be.
- Nos, lehet nem volt igényed rá, de nekem igen. Hiányoztál, Bastien – Fürkésztem néhány pillanatig és ezt kivételesen még őszintén is gondoltam. Nem mintha jelentett volna bármit is ez a helyzetünkre való tekintettel.
Felvontam a szemöldököm az ő „ó”-jára, majd kíváncsian figyeltem őt tovább, hogy vajon fűz-e még hozzá valamit, vagy ennyiben hagyja. Nem kellett sokat várnom a válaszára és ami azt illeti, élből rávágtam volna, hogy de, a szívemre venném a halálát. Viszont ilyet nem mondhattam; tudnom kellett, hol a helyem. Melyik oldalon. Sosem állhattam volna át Bastien oldalára, ha akartam volna, akkor sem. Már csak egy név voltam a listáján, feltehetőleg, a kivégezendők listáján… Sóhajtottam egy nagyobbat.
- Mi miért buknánk veled, Bastien? A vadászok és az emberek legalább békét kapnának, ha ti eltűnnétek – Újabb sóhaj hagyta el a számat. Érdeklődve bámultam rá és elgondolkodtam a fenyegetőzését illetően. Rémlett még régről, hogy mindig jól megválogatta a szavait és ok nélkül sosem dobálózott nagy szavakkal. De nem tudtam, most mi lehet a háttérben. Tényleg annyira stabil lenne a kis birodalma? Megdönthetetlen és lerombolhatatlan? Nem. Kellett lennie valaminek, vagy valakinek, aki… szóval, egyfajta gyenge láncszemnek. Mindig van olyan, hát nem? A maga értelmében én is az voltam a magamfajták között.
- De nem tetted. Nem öltél meg, mert néhány pohár ital és néhány kedves szó levett téged a lábadról – A kiakadására elhallgattam. Számtalan dolgot tudtam volna még mondani neki, de nem volt rá lehetőségem, hisz tovább beszélt, egyre hevesebben. Valahol igazat adtam neki. Az emberek teremtették őt és a hozzá hasonlók is az emberek miatt létezhettek. Nem volt csoda, hogy az emberiség ellen fordultak, mégis… talán nem így kellett volna ennek az egésznek lennie. Ahogy befejezte, összeszűkült szemekkel figyeltem pár másodpercig, majd ahogy feltűnt, hogy az utolsó vendégem kissé ijedten felállt, így inkább kisétáltam a pult mögül és végül kikísértem az ajtón. Nem is volt baj, hogy kettesben maradtunk Bastiennel. Nem kellett ehhez közönség… Az ajtót is bezártam, ráfordítva a kulcsot, majd átfordítottam a táblácskát is, hogy kifelé a következő felirat díszelegjen: „Ebéd szünet. Nyitás: 13:30-kor.”
Visszafordultam a férfi felé és nagy levegőt véve odasétáltam mellé, majd a pultra könyökölve fordultam felé, miközben a szőke tincseimbe túrtam.
- Néhány dologban igazad van. Az emberek teremtettek, de nem azért, hogy szörnyeteg váljon belőled… bár én sosem tartottalak igazán annak – Vállat vontam és elszakadtam a pulttól, hogy aztán felüljek a férfi melletti székre. Veszélyesen közel voltam hozzá, de vállaltam a kockázatot, azt, hogy nekem támad.
- Miért nem öltél meg aznap, Bastien? – Ezt tudnom kellett. Nekem. Nem a vadászoknak, nem Clarke-nak, nem másnak, hanem csakis nekem. Engem érdekelt. Ez… ez egy személyesebb dolog volt. Miért kímélte meg az életem, mikor hátba támadtam őt?

◉ 504 words ● she's got you high ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Vas. Feb. 09, 2020 6:45 pm

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Továbbra sem ittam bele a pohárba, amit nekem készített a pultra. Talán gyerekes dacnak tűnt, de nem kellett semmi olyan, amihez ő egyszer már hozzáért. Valamit úgy tűnik, mégis megőriztem gyermeteg énemből. Ezt a pokolian nagy makacsságot és dacosságot.
- Megjegyzem, örültem volna, ha legutoljára a kilépőd hatásosságán kell elmélkednem. Semmi igényem nem volt egy újabb beköszönésedre. - Elhúztam a számat. Az első időszak kegyetlenül ocsmány volt azok után, ami történt közöttünk. Számtalan földi halandó bánta azt, amit velem tett, és egyetlen vadász sem lehetett biztonságban. Azóta némileg visszavettem az ölési vehemenciámból, de aki rászolgált, annak továbbra sem ismertem kegyelmet.
- Ó. - Az egekbe szaladt a szemöldököm. Az egész úgy hangzott, mintha azon aggódott volna, az én bokám mibe törhetne bele. Tudtam, hogy minden egyes napon pengeélen táncolok. Bárki az utcán nekem ronthatott volna egy karóval, már ha teljesen ostoba. Még Kendra sem volt tisztában azzal, hogy Patricia milyen szerepet töltött be az életemben. Tényleg azt gondolta, hogy hagyom magam így kivégeztetni? Egy karó? Ne becsülj le, drágám! - Nehogy a szívedre vedd majd a halálom. Azt mindenesetre tudd, hogy ha én bukom, buktok majd mind. - Megvontam a vállamat. Olyanba üti a dolgát, amihez semmit nem értett. És ami ennél is fontosabb volt, azt sem tudta, hogyan működött az én birodalmam a háttérben. Tökéletes volt olajozva minden métely rágta rés. - És mielőtt azt mondanád, hogy váratlanul ért... én szóltam. - Felemeltem mindkét kezem, mintha védekezni próbáltam volna valami elől, de közben a ficsúr vigyorom ott időzött szám mindkét szegletében. Tényleg nem tudták, kivel szórakoztak. Azt is tudta, hogy nem szokásom ok nélkül fenyegetőzni, és ezek valójában nem ijesztő fenyegetések, inkább burkolt ígéretek.
- Az első pillanatban meg kellett volna ölnöm téged. Őket véded. A halandó korcs népséget, pedig mindaz, ami történik... önnön hibájuk. - Kirúgtam magam alól a széket, mindkét tenyerem a pultra tapadt. - Ti teremtettetek! Katonákat akartatok. Hát íme! Uralkodnak az átkozott városotokban. Lázadoznak? - Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de már majdnem légszomjam lett a heves beszédtől. - Előbb nézek tükörbe tiszta lelkiismerettel, mint ők. Mint ti. - Elfintorodtam, de még mindig dühtől gyöngyödzött a halántékom. Azt már mindenesetre most tudtam, hogy ez a nap nem azé a halandó féregé, aki éppen békésen szürcsölgette a kávéját. Vagyis szürcsölgette volna, mert a kirohanásomnak hála ő is felállt, és ijedtség csillant a szemében.

Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 10:47 pm

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Értelmetlen? Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Ha értelmetlennek tartja ezt a gyilkolást, az övéinek miért engedi ugyanezt? Az is pont annyira volt értelmetlen… de persze, nekik egyértelmű volt, hogy vámpírként ölnek. Az olyan rohadt természetes dolog, ugye? Bezzeg, ha mi csináljuk. Az már értelmetlen. Meg a fenéket. Inkább nem vettem fel a szavait, legalábbis nem reagáltam rá, csak magamban reagáltam le a dolgot. Fortyogtam. De persze kívülről ez nem látszott; ebben már jó voltam. A színészkedés mindig ment, ezért is sikerült huzamosabb ideig megjátszanom magam Bastien előtt. Még akkor is, ha bizonyos dolgokat egyáltalán nem is játszottam meg.
- Ouch, ez övön aluli volt. Vagyis csak lenne… ez nem az én vérem, szóval nyugodtan megihatod – Vállat vontam, de ha ezek után is visszacsúsztatta elém, akkor sem nyúltam hozzá. Őt kezdtem figyelni, miközben a pultra támaszkodtam.
- Tudod, csak szeretem a hatásos belépőket… meg kilépőket – Vállat vontam. A kilépő alatt határozottan az utolsó találkozónkat értettem. Oldalra döntöttem a fejemet. – „Bébi”? Ilyet álmaidban sem mondanék. Nem vagyunk olyan helyzetben – Vontam fel az egyik szemöldökömet, majd figyeltem, ahogy leül velem szemben. Ezek szerint nem akart azonnal távozni és úgy tűnt, nagyon nagy vérengzésbe sem óhajt kezdeni, ha ennyire kényelembe helyezte magát. Elmosolyodtam. Egyelőre nem válaszoltam, hagytam, hogy végigmondja, amit akar. Amikor azzal dobálózott, hogy előtte ott az örökkévalóság, a szemeimet kezdtem forgatni.
- Miért vagy abban olyan biztos, hogy nem döf valaki karót a szívedbe? Tudod, magasról lehet nagyot esni és te igencsak magasan vagy – Fürkésztem, majd felegyenesedtem kissé. – Csak egyszer mondom el, Bastien. Ha nem fejezed be ezt az egyeduralmat, akkor meg fogod ütni a bokádat. Jobb lenne, ha feladnád ezt az egészet… nem te fogsz kijönni belőle jól – Magyaráztam ezúttal komolyan. Nem volt fenyegető a hangom, pusztán a tényre akartam rávilágítani, miszerint ha nem adja vissza az irányítást azoknak, akiktől elvette, komoly háborúnak nézünk elébe. Bár volt egy olyan gyanúm, miszerint ez kicsit sem fogja érdekelni.
- Mindenesetre dönthetsz úgy, hogy továbbra is dédelgeted a kis hatalmadat… de meglátjuk, melyik oldal fog végül nevetni. Hidd el, ideje volna körülnézned és látnod, hogy mennyien lázadnak ellened… - Sóhajtottam egy aprót, majd elemeltem egy kekszet a vendégeknek kihelyezett tálból és a számba vettem. Rágcsálni kezdtem jóízűen, miközben a férfira mosolyogtam.

◉ 369 words ● you belong with me ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 9:56 pm

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

- Ha te ajándéknak nevezed ezt az értelmetlen gyilkolást, felőlem. - Megvontam a vállamat. Valójában nem az életeket sajnáltam, habár nekem is akadt egy-két apróság a tarsolyomban, amit ő még nem is sejtett. Elvégre friss információ, egyenesen Killiantől, hogy sikerült megtalálniuk a megszökött vadászokból egyet-kettőt, és gondoskodott arról, hogy erről tanúbizonyosságot is tegyen. Egy-két testrésszel.
A belépésem óta először mértem végig, és megállapítotam, hogy az elmúlt pár év nem ártott neki, sőt. Ha lehetséges, még szebbé varázsolta, de nem véletlenül mondták egyesek, hogy a kor nemesít. A nők olyanok voltak, mint a legfinomabb borok. És azoknak is csupán idő kellett. A valóságba az lökött vissza, mikor kitett a pultra egy pohár vöröslő nedűt, én pedig elhúztam a számat. - Nem szeretem az árulók ízét. - Rögtön vissza is toltam. Igya meg ő, amit kevert. Mondhatni, ezúttal szó szerint is érthettem. - Mióta megkaptam az sms-t, és a levelet, azon gondolkodom, mire ment ki ez a játék. Vagy arról szólt az egész, hogy tudasd velem, még élsz? Ezt magamtól is tudtam. - Nyilván nem volt nagy titok, elvégre a halott vadászok ügyeit mindig vizsgáltam. Feltűnt volna, ha a neve szembejön velem. Mert egy vadász halála soha nem történhetett titokban. - És ehhez egy egyszerű sms is elég lett volna. "Élek, bébi!" - Forgattam meg a szemeimet, miután a mondatom végére megemeltem a hangomat.
Kerestem egy közeli ülőhelyet, hogy pont szembe kerüljek vele, majd rögtön helyet is foglaltam. Felkönyököltem az asztalra, ekkor már egy ravasz vigyort villantva. - Mire megy ki a játék? Tudom, hogy egyedül vagy. - Arra utaltam, hogy hallottam volna, ha egy kisebb banda gyülekezett volna az italraktárban. A kávézó személyről ügyet se vetettem, engem sosem érdekelt, ki nézi végig a véres csatározásaimat. - Esetleg van egy újabb üzeneted? Gyerünk, mondd. Játssz velem! Én ráérek. Az egész k*baszott örökkévalóság az enyém! - Újra megemeltem a hangomat. Nagyjából sejtettem, hogy egy erőteljes kiakadást várt tőlem, és azt, hogy némi kétségbeesést, vagy mi több, félelmet produkáljak. De ő ebből ma nem fog enni.

Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 5:58 pm

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Nem voltam benne egészen biztos, hogy eljön. Egy részem talán sejtette, hogy mégis itt lesz, de ha nem így lett volna, nem esett volna zokon. Hisz pontosan tudtam, hogy fekete listás vagyok nála. Még azt is megkockáztattam, hogy esetleg néhány emberét küldi rám és ezzel a saját vesztembe rohantam volna bele. De vállaltam ezt is. Viszont, ha meg akart volna ölni, már rég felkutathatott volna és megtehette volna. Ám éltem. Nagyon is. Pontosan ezért nem féltem túlságosan tőle. Ellenségek voltunk, igen, de… de ez sokkal mélyebb volt ennél. Lopva elpillantottam a faliórára és tudatosult bennem, hogy elmúlt dél. Csak egy kisebb sóhajra futotta tőlem, majd az egyik vendégre pillantottam, aki a pulthoz sétált.
- Kérnék egy latte-t, utána pedig fizetnék is – Mosolygott rám, én pedig viszonoztam és bólintottam neki.
- Máris intézem – Azzal elfordultam a kávégéphez, poharat készítettem oda, és megnyomtam a gombot. A kávé hamar elkészült, kiszolgáltam a férfit, majd lefizettettem és végül visszament az asztalához. Újságot olvasott. Milyen ódivatú. Egy ideig arrafelé nézelődtem, amerre ő volt, majd ahogy kinyílt az ajtó, halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. Odanéznem sem kellett, tudtam, hogy ő az. Valahogy a zsigereimben éreztem, hogy nem lehet más, csak Bastien.
- Ó, Bastien! Tetszett az ajándékom? – Fordultam felé egy széles mosollyal. Hangomból sütött a gúny és nem volt titkolt célom felbosszantani őt. – Apropó, készültem neked még egy meglepetéssel – Ezért is volt jó, hogy Cara lelépett egy időre. Már fél órája… nem is volt baj, nem bántam, ha még további fél órán keresztül távol van. A pult alól vettem elő egy poharat, ~~vér~~vörös színű folyadékkal. – A kedvenc koktélod, meghívlak rá – A pultra raktam a poharat és felé csúsztattam. Lassan pedig végigmértem őt, a feje búbjától egészen addig, amíg… nos, a pult látni engedte őt. Nagyot nyeltem. Még mindig furcsán éreztem magam a közelében, pedig azt hittem, ennek vége. Ideje lett volna kiölnöm magamból mindent, ami hozzá kötött. Úgysem volt semmi értelme. Gyűlölt.

◉ 316 words ● you belong with me ● note: Cute

◉

Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 4:20 pm

iI'll be with you from dusk till dawn

bastien & kendra

Emlékeztem még halványan azokra az időkre, milyen érzés volt először szeretni. Először félni attól, hogy mindent elveszítünk. Előbb voltam az a férfi, aki attól tartott, hogy elveszíti mindazt, amit szeret. S csak utána köszöntött be az az időszak, mikor már inkább a hatalom volt a szerelmem, mintsem az, ami tényleg jelentőségteljes lett volna.
Amikor tegnap délután Mona becsoszogott az irodámba, szinte rögtön elfeledtette velem azt, hogy szívem szerint kinyírnám, annyira idegesítő. Méghozzá az terelte el a figyelmem, hogy egy levelet hozott, méghozzá a túlélő vámpírtól. Az egész már ekkor bűzlött. Aztán mikor megláttam magát az üzenetet, már egy fikarcnyi kétségem sem volt afelől, kitől származik az üzenet. Maga az egész támadás. Letagadni is felesleges lett volna, hogy dühös lettem rá. Még ennyi év után is az én életemet akarta megkeseríteni, az én hatalmamat akarta megbuktatni, márpedig ő abból nem fog enni. Fájdalmat akart okozni. Ez javarészt sikerült is neki, de soha nem vallottam volna be, hogy a fizikai fájdalom mellett helyet kapott egy másfajta sajgás is, az pedig a szívemet vette birtokba. Nem akartam tudomásul venni, vagy akár elismerni, hogy voltak valaha mélyebb érzéseim is Kendra iránt. Nem érdemelte meg.
Nagyjából öt percet töltöttem a bár előtt, mellkasomon összefont karokkal, az autónak hátradőlve. Azt sem értettem, minek jöttem el. Nem volt vele közös elintéznivalóm, nem volt neki mondanivalóm, szívem szerint a vérével festettem volna ki az irodát. És a környéken minden mást is. Már annyi életet kioltottam, nem most fog felébredni a bűntudatom. Gyűlöltem őt. Ő is engem. Mit kellett volna ezen tárgyalnunk?
Már késésben voltam, legalább 10 perce. Nem is akartam elsietni, nekem nem volt sürgős, hogy vele beszélgessek. Nyilván neki sem, ha ennyi éven keresztül ráért várni. Nagy levegőt véve közelítettem meg a bejáratot, majd belépve szinte már éreztem a parfümöt. Ez sem változott meg az elmúlt években. Azonnal meg is találta a tekintetem, ahogy a pultban állt, én pedig a szokványos mosoly helyett csak felvontam a szemöldökömet. - Mikor adod fel végre? - kérdeztem rögtön a lényegre térve. Nem érdekelt, hallja-e bárki a beszélgetésünket, bár a nap ezen szakaszában elég üres volt még a bár. Nem időztettem rajta sokáig a szememet. Semmi jelét nem akartam adni annak, hogy egy másodpercre is eszembe juttatta a régmúltat. Gyűlöltem.

Elküldésének ideje -- Szer. Feb. 05, 2020 12:10 pm

To: Bastien Monagham

I hate you I love you

Biztos voltam benne, hogy az üzenetem célba ért. Legalábbis Nerissa átadta az egyetlen kis túlélőnek a borítékot, tehát csak idő kérdése volt, hogy Bastien kiboruljon. Bár nem sok emberből váltottam ki ilyen reakciót, nála ez valahogy kiszámítható volt. Elvégre elárultam és hátba támadtam akkor, mikor a legkevésbé számított rá. Eljátszottam a bizalmát, talán örökre és joggal gyűlölhet engem; már ha gyűlöl. Azóta a nap óta nem találkoztunk és jobb is volt így. Fogalmam sem lett volna, hogy akkoriban, évekkel ezelőtt mit kezdtem volna a helyzettel, ha újra egymásba botlunk. Egyrészt, mert két szerepkörben is elbuktam, másrészt… nos, nehéz lett volna szembenéznem vele. Azonban most, évek múltán könnyebb volt. Legalábbis igyekeztem elhitetni magammal, hogy már semmit nem jelent nekem az a vámpír és próbáltam tényleg csak egy feladatként tekinteni rá. Clarke ugyanis újfent magához hívatott az elmúlt hetekben, hogy Bastient most már sürgősen el kéne távolítani az útból… félt tőle. Félt attól, hogy sokkal nagyobb hatalomra tesz szert, mint amit jelenleg is birtokolt. Félt attól, hogy még többen állnak mellé; de szerintem ez lehetetlen volt. Sokan nyitott szemmel jártak és nem dugták homokba a fejüket. Tehát annak, aki nem csukta be a szemét, az észrevehette a pusztítást. Igen, az emberek is követtek el olykor hibát, voltak gyilkosok közöttünk, de mégis… azért az emberiség nagyobb hányada nem gyilkosnak született. Ellenben a vérszívók… és társaik.
Vettem egy mély levegőt, majd halkan dúdolni kezdtem egy dalt még azokból az időkből, mikor Bastient megismertem. Volt egy idióta dal, ami kb. minden egyes találkozónkkor felcsendült; akarva-akaratlanul. Ha épp hozzám mentünk, akkor a rádióban szólalt meg, ha a városban sétáltunk, akkor valaki ablakából hallottunk. Furcsa volt, már-már irónikus. S most is ez a dal járt a fejemben. Fülbemászó volt, annyi szent. Közben a pultot törölgettem. Elég csendes délelőttnek néztünk elébe Carával. Ő hátul mosogatott, míg én próbáltam rendet rakni idekint. Közben lopva el-elpillantottam az ajtó felé, hisz… igen. Vártam valakit. Néhány órája küldtem egy sms-t Bastien számára a következő üzenettel:

„Frozen Blue Bar; 12:00.”

Semmi többet nem pötyögtem hozzá. Se nevet, se további kommentárt. Úgy sejtettem, pontosan tudja majd, kitől kapja az üzenetet. Ha pedig elég érdekelt az ügyben, akkor el is fog jönni. Ha pedig nem… nos, nem csodálkoztam volna.
- Kendraaaa… elfogyott a mosogatószer, az ördögbe – Lépett vissza a mosogatóból Cara, mire ráemeltem a tekintetemet. – Elugrok a boltba, jó? Addig… nem hiszem, hogy túl sok dolog történne – Pislogott a szinte teljesen üres bárra. Három vendég volt talán, ők is már rég elfogyasztották, amit kikértek és csak beszélgettek, vagy ilyesmi.
- Jól van, én nem mozdulok sehová – Rámosolyogtam, aztán néhány perc múlva már sehol sem volt a lány. Nem bántam. Talán a sors akarta úgy, hogy ne legyen itt, mikor Bastien megérkezik.
Még egyszer áttöröltem a pultot, majd leraktam a rongyot és igazítottam végül a hajamon.

◉ 460 words ● you belong with me ● note: Cute

◉