Röviden felnevettem ezen a ki kinek az adósa dolgon. A végtelenségig tudnánk azon vitázni, ki tartozik többel a másiknak… Csak nem lenne semmi értelme.
– Egyezzünk ki abban, hogy kvittek vagyunk – emeltem meg a poharamat, egy mosollyal az arcomon, majd ittam egy nagyobb kortyot a whiskyből. Rám fért. Kurvára rám fért, még ha Gabe-hez képest rajtam nem is látszott meg egyáltalán mennyire úgy éreztem, szét vagyok csúszva. Pedig így volt. Belisa folyton ott volt a gondolataim között, és nem tudtam elzavarni. Nem tudtam miért, illetve… minek ámítom magamat? Pontosan tudtam, miért, csak nem akartam foglalkozni vele, mert nem tűnt rendjén valónak, elvégre olyasmi volt, amire vadásztam. De talán túlságosan kisarkítva láttam a világot, ezért viszont nem tudtam senki mást okolni, csak és kizárólag magamat.
– Itt ez még jól is jöhet – utaltam a városra, meg az egész megborult helyzetre, ami elhatalmasodott itt. A központban bérelt lakás ötlete onnan jött, hogy kevésbé tartottam valószínűnek, hogy egy vadászt éppen a város szívében keresgélnek, mint a kevésbé forgalmas külvárosi motelekben. Eddig bejött ez a módszer, mert senkinek nem szúrtam szemet, annak ellenére, hogy valószínűleg pellengérre állítottak volna a vámpírok, ha rájöttek volna, a kedvenc elfoglaltságom, hogy lenyakazom őket. Mindenesetre azért kiérződött Gabriel szavaiból, hogy kicsit aggasztja a választásom, bár a Blasphemy nem volt a legjobb hely, hogy vadásztippeket osszunk meg egymással, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy meggyőzzem a férfit.
A kérdéseimre végül válasz is érkezett, én pedig összeráncoltam a homlokomat, ahogyan arról kezdett beszélni, milyen szarul volt. Mondjuk ismertem annyira, hogy tudjam, komoly oka volt annak, ha egymás után rendelte ki a whiskyket. Újabb korty a sajátomból, amíg felvázolta, mi is a helyzet vele.
– Hát tulajdonképpen én is valami ilyesmiben vagyok éppen – jegyeztem meg vontatottan, félig a poharamnak beszélve. Úgyis találkozott már a boszorkánnyal, valószínűleg előbb-utóbb Gabe is levágná, hogy belezúgtam Belbe, és ami a legrosszabb, hogy hiába tudom, hogy ez nincs rendben, a nő mellett olyan gondtalannak érzem magamat… De azért az igenis meglepett, hogy a mentorom is ilyen helyzetbe sodródott. Mármint persze, nem mi választjuk meg kibe fogunk beleesni, de azért ez így egy szívás.
– Mesélj, ki az, aki ennyire elérhetetlen? – kérdeztem végül, elfogyasztva az első pohár whiskymet, hogy aztán az első adandó alkalommal jelezzem is a pincérnek, kérek még egy kört, Gabrielnek is. Mindkettőnkre kurvára ráfért, hogy elengedjük a szerelmi bánatunkat.

Samuel & Gabriel

Szószám: 334 ― Zene: Runnin' ― Megjegyzés:    

Talán nem szabadna rázúdítanom a problémáimat. Hiszen mi értelme lenne? De úgy érzem, ha továbbra is magamba fojtok mindent, egy szép nap felrobbanok. Tehát Sam, sajnálom, de talán megutálsz majd, ha elmondom magamról az igazat.
A mai világban az elfogadás egy nagyon kényes dolog. Aki más, azt egyszerűen kinézik a sorból. Pedig úgyis fel lehetne fogni, hogy ő különleges. De az emberek gonoszak és inkább elutasítják azt, aki nem olyan, mint ők. Sam ugyan jó gyerek, de azért én sem tudok róla mindent. Talán pont azt nem, hogy elítéli a „másokat”. Sóhajtok egy aprót.
- Az adósom? Nem. Ezúttal én tartozom neked – Komolyan gondolom. Lehet, hogy annak idején én mentettem meg őt és segítettem neki, de most mégis ő volt az, aki a segítségemre sietett. Ha nem jött volna, halott lennék. Gyengén megrázom a fejemet, miközben a poharammal szemezek. A válaszára bólintok.
- Vagy úgy. Így érthető – Elgondolkozok. – Elég központi helyen vettél ki lakást, ami nem feltétlenül baj – A fiúra emeltem a tekintetem. Azért nem tagadom, hogy aggódom érte, azért, hogy kivel vagy mivel kerül szembe egy forgalmasabb helyen. Azonban bízok is benne annyira, hogy tudjam, képes megvédeni magát. Tőlem tanult. Noha én sem vagyok mindenható, sem pedig ő, azért ritka, mikor szorult helyzetbe kerülünk.
Rám tereli a témát, aminek cseppet sem örülök. Vállat vonok.
- Talán egy órája jöttem… vagy kettő? A pultos talán többet tud mondani – Erőltetetten nevetek fel, elpillantva a pultos felé, majd megköszörülöm a torkom. – És hogy velem mi a helyzet? Arról inkább… ne is beszéljünk – Félrenézek. Egyelőre tényleg fogalmam sincs, hogyan hozakodjak elő a dologgal. De erőt kell vennem magamon és néhány hosszabb pillanat, azaz csend után szólalok meg újra. – Illetve, fogalmazzunk úgy, hogy minden pocsék. Habarodtál már bele olyanba, aki a háta közepére sem kíván? Ráadásul lépten-nyomon érezteti veled, hogy örülne, ha eltűnnél az életéből? – Tartok egy leheletnyi szünetet, de ha közbeszólna, azonnal folytatom. – Tudom, őrültség. De valami ilyesmi szituációba keveredtem és lövésem sincs, hogyan vethetnék ennek véget – Inkább kortyolok a whiskymből, hogy nehogy további hülyeségekkel traktáljam Samet.

A férfi kissé erőltetett mosolyából tudtam, hogy cseppet sem jókedvből és ünneplésből állt neki inni. Bár úgy őszintén, ünneplés címén elég ritkán szokás egyedül inni. Szóval annyira nem lepett meg ez a kis hazugság, csak még azt nem tudtam, hogy mi történt vele, amiért magába borított már jó néhány pohárral. Elég jól ismertem Gabrielt, de az elmúlt időszakban keveset beszéltünk és én is titkoltam előtte az egész boszorkányos sztorit. Elvégre hogyan mesélhetném el éppen annak az embernek, aki megtanított ölni, hogy nagy valószínűséggel első pillantásra beleestem egy bosziba, és történetesen csak azért segített megmenteni, mert talán a nő részéről is kölcsönös ez az egész. Az egész el volt cseszve…
– Ugyan már, Gabe! – emeltem meg én is a poharamat, hogy összekoccintsuk őket. – Adósod vagyok amúgy is – persze nem csak ezért mentettem meg, és szedtem össze egy elhagyatott épületben. A testvéremként, talán kicsit az apámként, ragaszkodtam a férfihoz, aki többször kisegített már, és rengeteget segített, hogy talpra álljak. Ő ott volt, amikor nem volt senkim sem, lehozott az antidepresszánsokról és a nyugtatókról, meg a mértéktelen ivásról is. Ezért életem végéig hálás leszek neki.
– Nem messze van a lakás, amit kivettem – nem volt annyira tudatos döntés, hogy ilyen közel lakjak ehhez a helyhez, meg a boszorkányhoz. Sőt valószínűleg ha lett volna eszem a város másik végében veszek ki egy motelszobát, de nem… Gabriel biztos lecseszett volna, ha tudta volna ezeket az összefüggéseket. De ahhoz, hogy mindezt elmondjam neki, még szükségem volt némi alkoholra. Addig legalább nem kellett arra várnom, hogy mikor kap le a tíz körmömről, amiért hülye voltam.
– Veled mi a helyzet? Mióta ücsörögsz itt? – kérdeztem aztán belekortyolva a whiskybe, majd szórakozottan meglöttyintettem az italt, hogy körbe szaladjon egy párszor a pohárban.

Samuel & Gabriel

Szószám: 252 ― Zene: Runnin' ― Megjegyzés:    

Amíg nem érkezik válasz, csak az üres poharamat bámulom, miközben az agyam folyamatosan kattog a kis idiótán. Meg magamon. Miért pont ő? Miért nem valaki más, valaki elérhető? Saját magamat készítem ki ezzel, nem őt. Neki meg se kottyan az egész. Elvan a lányokkal, akiket az ágyába csábít, meg a festményeivel. Mindene megvan. Nincs szüksége rám valójában, csak az apja láncolt lényegében egymáshoz minket. Gyengén megrázom a fejem és fel sem tűnik, hogy már fél óra is eltelik, mire Sam megérkezik. Pont akkor, mikor a whisky is odaér az asztalunkhoz. Pont időben! Már nyúlok is a poharamért, amit megfogva felemelek.
- Nem is tudom. Mert olyan jó buli – Egy mosolyfélét villantok rá, de sejtheti, hogy ez csak álca. Közel sincs olyan jó kedvem és ez az elfogyasztott italmennyiség után sem változik. Hiába mondják, hogy az alkohol megold minden problémát, vagyis… a francba. Ilyet soha, senki sem mondott még. – Csak meg akartam köszönni a múltkorit. Nélküled már nem élnék – Összekoccintom a poharamat az övével, ha a kezében van, ha nem, akkor csak megemelem kicsit, majd ezután kortyolok a folyékony mámorból.
- A közelben voltál? – Érdeklődöm, keresve valami olyan témát, amivel elüthetjük a következő 5 percet, egészen addig, míg rájövök, hogyan álljak elő a valódi témával, amiért idehívtam. Hiszen nehéz. Sosem mondtam el neki, hogy a férfiakhoz is vonzódom. Továbbá pedig semmi jelét sem adtam ennek. Tartok attól, hogy őrültnek néz majd vagy megundorodik tőlem. Benne van a pakliban, nem? És semmi pénzért nem akartam ellökni magamtól Samuelt. Az egyetlen ember volt, akire számíthattam.

Még mindig azon rágódtam, jó ötlet volt-e elmenni a nőhöz, és a segítségét kérni a húgommal kapcsolatban, aki talán már nem is él. Nem is tudom mire számítottam, vagy mit akartam elérni a boszorkánnyal. A lelkem mélyén tudtam, bármennyire is szeretném tényleg megtalálni a talán egyetlen élő rokonomat, az egész csak ürügy volt, hogy találkozhassak vele. És ez, illetve a tény, hogy mennyire nem kellett volna éreznem semmit vele kapcsolatban, teljesen összezavart. Mostanra pedig már nem csak a szívesség miatt voltam Belisa adósa, hanem azért is, amiért megmentette nekem Gabe-et. A vadász félholt volt, amikor összeszedtem legutóbb a kiirtott vámpírfészekben, és rohadtul szükségem volt rá, az egyetlen emberre, aki megmaradt nekem az elmúlt években. Fogalmam sincs mihez kezdtem volna, ha ő is meghalt volna.
A telefonom finom rezgése zökkentett ki, amely jelezte, hogy üzenetem érkezett. Az épp emlegetett férfitől jött először csak annyi, hogy a Blasphemy-ben van, és igényt tart a társaságomra, azután pedig, hogy az első whiskyt már meg is rendelte, nekem. Megráztam a fejemet, aztán csak annyit pötyögtem válasz gyanánt, hogy érkezem.
Bő fél óra múlva léptem meg a bár ajtaján. Kissé nevetségesnek tűnt, hogy éppen idejött Gabriel inni, pont annak a boszorkánynak a munkahelyére, aki alig egy hete a mágiájával összefércelte a sebeit. Bár az könnyebbé tette a helyzetet, hogy tudtam, a nő ma egészen biztosan nem lesz itt. Azt hiszem, majd elmondom neki, ha beszélek vele, de csak mert őszinteséget ígértem neki, és tartani akartam a szavamat.
A mentoromat, aki nem csak egyszerűen kitanított a vadászat minden apró trükkjére, amit ismert, aki a családom lett és maradt azóta, hogy a vérszerintieket elvesztettem, az egyik beljebb eső asztalnál találtam meg. És látszott rajta, ő már nem az első poharán van túl.
– Szóval miért piálunk? – kérdeztem, éppen akkor amikor az egyik pincérlány lepakolt az asztalra két pohár whiskyt. Ledobtam magamat a székre, és magamhoz húztam az egyik poharat.

Samuel & Gabriel

Szószám: 257 ― Zene: Runnin' ― Megjegyzés:    

Az, hogy engedtem az érzéseimnek, valami olyasmit idézett elő, amire rég nem volt példa. Elveszítettem a józan gondolkodás képességét és egymagam akartam kitakarítani egy vámpírfészket. Habár sikerült, mégis olyan súlyos sérülésekkel végeztem, hogy kishíján ott hagytam a fogam. És kit hívtam fel? Na vajon kit? Nyilván nem Cassiant. Miért is tettem volna, mikor tudtam, hogy nem számít neki, mi van velem? Csak egy nem kívánt személy az életében.
Samuelt hívtam. Amióta megmentettem, az életem részévé vált. Olyan volt, mintha a fiam… nem, inkább a testvérem lenne. A soha meg nem született testvérem. Fogalmam sincs, ő hogyan tekint rám, vagy mit gondol rólam, de pontosan tudtam, hogy nem hagyna cserben. Számíthattam rá.
Egykor én, most pedig ő mentette meg az életemet. Megúsztam a halált, hála neki.
Néha magam sem tudom, mi a helyes vagy mi nem. Helyes-e maradnom Cassian mellett, helyes-e mentorkodnom Samuel felett, mikor talán már rég túlnőtt rajtam. Helyes-e vágynom dolgokra, helyes-e ez, helyes-e az… talán semmi sem az.
Már a negyedik pohár whisky csúszik le a torkomon, de egyáltalán nem érzem a hatását. Az azonban már tiszta számomra, hogy egyedül csak az ökör iszik. Pont ezért írok sms-t Samuelnek, megadva a címet, hogyha gondolja, ugorjon be kicsit és beszélgessünk. Kicsivel később írok még egy üzenetet, amiben az áll, hogy a whiskyt már kikértem neki. Ez hazugság ugyan, de remélem, elérem a kellő hatást vele.
Kikortyolom az utolsó csepp whiskyt a pohárból, majd egy nagyobb sóhaj után elhúzom a szám. Néha jólesne kiönteni a lelkem valakinek, de valahogy, mikor körbenézek, sosem látok senkit, akinek mesélhetnék. Szívás.