Az élet számomra sosem volt igazán egyszerű… illetve ez így nem igaz. Sokáig egyszerű volt. Pont huszonegy évig. Akkor minden megváltozott, tényleg minden.

2011. nyara
Emlékszem, hogy forró július eleji nap volt, amikor elindultam haza a nyári szünetben az egyetemről. Sokat melóztam, hogy sportösztöndíjjal bejussak a Berkeley-re, és úszhassak. Tudtam, hogy a családom büszke volt rám, még a húgom is, aki talán sohasem vallotta volna mindezt be. Az út hosszú volt, a kontinens másik felére kellett visszajutnom, de örültem, hogy végre hazamehetek egy rövid időre. Ám fogalmam sem volt mi vár a repülőút végén. Otthon azonban szokatlanul csendes volt minden, és már a bejárat előtt rossz érzésem támadt, mintha elnyelte volna a föld a családomat. Odabent a nappaliban találtam mindenkit, vérbe fagyva. Az anyám, az apám… halottak voltak. A döbbenettől zokogva estem a padlóra és a rendőröktől tudom, hogy legalább fél óra volt, mire képes voltam tárcsázni az őrsöt. A húgom holteste nem került elő, de vérnyomok vezettek ki a házból, amelyekből a halottkém azt szűrte le, hogy valószínűleg Katherine sem élte túl a brutális gyilkosságot. Hetek teltek el, a házat kitakarították, a testeket elvitték. Az emberek hónapokig suttogtak a környéken. Passziváltattam a félévemet az egyetemen, nem voltam képes visszamenni Kaliforniába. Összeomlottam.

2011. nyara
Körülbelül másfél hónappal később bizonyosságot kaptam afelől, hogy a húgom, mégsem halt meg. Nevetségesen hangzik, hiszen a hivatalos szervek ezt mondták, és az embert addig hisz is nekik, ameddig lehetséges, mert nincs más, akire számíthatna és ők nem találják. Ám amikor Katherine megjelent a ház mögötti kiserdő szélén, azt hittem megbolondultam. Ugyanúgy nézett ki, mint amire emlékeztem az előző együtt töltött karácsonyról, és úgy tűnt a világon semmi baja. Emlékszem, hogy kiesett a kezemből a teás bögre és a hátsó ajtóhoz rohantam, próbáltam meggyőzni magamat, hogy káprázat, de még ekkor sem tűnt el. Kiléptem a házból, és elindultam felé. Ekkor azonban, mintha nem is jelent volna meg, elpárolgott a szemem elől az alakja. Úgy rémlik furcsán torz volt az arca. Másnap mindez csupán rossz álomnak tűnt, hallucinációnak. Biztosra vettem, hogy csak a gyógyszerek hatása, amit a pszichiáter írt fel, akihez terápiára jártam.

2011. ősze
Már bőven elmúlt a szeptember közepe, lassan kezdtem megszokni a gondolatot, hogy egyedül maradtam a világban, és hogy a hatóságok nem tudnak igazságot szolgáltatni a családom számára. Eladtam a házat, és egy lakásba költöztem Philadelphiába. Akkoriban sokat ittam a nyugtatóimra, ami nem tett kifejezetten jót, s nem is ajánlanám senkinek. Éjszakai műszakom volt, hajnalban abból mentem hazafelé a külvárosban. Nem számítottam arra, ami történt akkor velem, azt hiszem, senki nem számítana ilyesmire, amíg normális és tudatlan emberként éli a mindennapjait, bármi is történt vele korábban. Egy férfi állta az utamat, s először azt hittem, ki akar rabolni, ám ahelyett, hogy fenyegetőzött volna, szinte kedvesen szólt hozzám: – Nem fogsz ellenállni, nem fogsz menekülni.
– Menj az útból, haver – szinte csak köptem a szavakat felé, és el akartam lépni mellette, hogy folytassam az utamat. Ekkor elkapta a karomat és mire újra az arcába néztem, eltorzult, agyarai nőttek és a torkomnak esett. Az utasításával ellentétben üvöltöttem és igyekeztem ellökni magamtól. Nem igazán tudom, mi történt ezután, mert elvesztettem az eszméletemet. Csak arra emlékszem, hogy acél suhanását hallottam a levegőben.

2011. ősze
Másnap egy idegen kanapén ébredtem, egy raktárhelyiségben. Legalábbis arra emlékeztetett a szoba. A nyakamhoz kaptam, amin kötés volt. Értetlenül pillantottam körbe, fel akartam kelni, de szédültem.
– Lassabban kölyök – szólalt meg egy hang, akiről a következő fél órában kiderült, hogy Gabe-nek hívják, és hogy ő mentett meg egy vámpírtól. Felvilágosított a vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról. Elmondta, hogy már évek óta vadászik az ilyen lényekre, akik az emberiségen akarnak élősködni. Először ostobaságnak tűnt, értelmetlennek, de aztán szép lassan megértettem. Letettem a piát, és a nyugtatókat is. Gabe lett a mentorom, pótolta az apámat, és megtanított a vadász lét minden trükkjére. Ő lett a családom.

2020 – a jelen
Washingtonban voltam, természetesen nem fedve fel valódi céljaimat. Gabe-el külön váltunk, de tudtam, hogyha gáz van, és nem jelenkezem nála időről-időre elindulna megkeresni engem, épp úgy, ahogy az elmúlt kilenc évben is, minden egyes alakalommal, amikor szétváltunk. Annyi év után is kerestem a vámpírt, ami megölte a szüleimet és talán a húgomat is – Eileen halálában azóta sem voltam biztos.
Néhány hónappal ezelőtt találkoztam egy nővel, aki annyira kedves és klassz volt, akivel a kocsija tetején nevettem. Életem egyik legjobb estéje volt. Egészen addig, amíg el nem furikázott egy tag őhozzá, ahol egy hajszál híja volt csak, hogy összejöjjek vele. Az a hajszál pedig a kiléte volt… Amekkora szerencsém volt, boszorkány volt az első normális csaj, akivel kialakult valami annyi év után. Nem voltam képes megölni aznap éjjel, így eltűntem, amint pirkadni kezdett. Nem akartam többé látni, el akartam felejteni, hogy ne kelljen szembenéznem a ténnyel, gyenge voltam végezni vele.
Most azonban úgy tűnt, szükségem lesz rá, hogy a családom gyilkosának a nyomára bukkanjak, végre elégtételt vehessek, és igazságot szolgáltassak a számukra. Nem fűlt hozzá a fogam, nagyon nem, de talán ez volt az egyetlen lehetőségem…