Dühös voltam magamra, dühös voltam a világra, és mindenkire, amiért az egyetlen értelmes, csinos, és rendkívül elragadó nő, akit az utamba sodortak egy volt azon lényeg közül, akik ellen küzdöttem. Szívesen ki is borultam volna ezen a ponton, és nagyon úgy éreztem, megint rám férne egy üveg vodka, pont úgy mint régen, még Gabe és az egész vadászlét előtt. De jelenleg nem tudtam ezzel foglalkozni, nem akartam lebukni, így is talán túl sok mindent árultam el magamról, Belisa pedig még többet. A rúnák kapcsán, amikről pontosan tudtam miért voltak az ajtókeretbe vésve, de persze egyszerű emberekről nem mondta meg, hogy vadászok voltak-e vagy sem, így nem is izzott fel egyik sem a jelenlétemtől. Meghúztam a sörös üveget, és nagyon igyekeztem úgy tenni, mintha igazán nem történt volna semmi sem. És úgy láttam, be is vált, mert a nő nem kezdett el furcsán méregetni.
A munkahelyével kapcsolatos válaszára bólintottam és hümmögtem csak, aminek az volt az oka, hogy éppen beleittam a sörömbe, amikor meghívott a bárba, és bár mosolyogva végül belementem, tudtam, hogy ez hazugság. Nem szabadna még csak rá sem gondolva a jövőben… Ám annak ellenére, hogy a hang ott üvölt a tudatom hátuljából, őrült módjára rázva a vészharangot, nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy volt valami egészen elemi szinte vonzás Bel és köztem, és ennyire közel hozzá, ennek nem tudtam ellenállni. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kis alak a fejemben toporzékol egy sort, s végül feladja a próbálkozást, hogy eltérítsen attól a szándékomtól, hogy megcsókoljam a nőt. Biztosan megleptem azzal, amint magamhoz húztam és gondolkodás nélkül préseltem az ajkainak az enyémeket, de úgy tűnt, élvezte ezt az egészet, mert viszonozta a közeledésemet és átkarolta a nyakamat, úgy csókolt engem tovább. Könnyű lett volna ebbe a pillanatba belefeledkeznem, és könnyű lett volna valami egészen más dolog felé terelni mindezt, de nem akartam, hogy azt gondolja Bel, semmi mást nem akartam tőle, mint megdönteni. Így aztán elhúzódtam valamennyire, és élveztem a lány érintését a mellkasomon, ahová keze csúszott le. Mély lélegzetet vettem, amikor megszólalt és bólintottam. Egy hosszú pillanatig nem tudtam megmozdulni, miután Bel besietett a lakásba. Megráztam az fejemet, majd bezártam magam mögött az erkély ajtaját, és hagytam, hogy a nő a fürdőszobában eltűnjön.
A kanapén ültem, és írtam egy újabb üzenetet Gabe-nek, aki időközben válaszolt nekem. Megbeszéltem vele, hogy hajnalban, a napfelkelte után találkozunk néhány sarokkal arrébb egy motelnél, mert nem akartam megmondani neki, hogy Belnél töltöttem az éjszakát, az túl sok kényes kérdéshez vezetett volna. Én pedig nem akartam, hogy a mentorom tudja, a nő boszorkány volt. A szöszi fekete bundás kis állatkája az ölembe férkőzött közben, én pedig hagytam neki, egészen addig, amíg Belisa ki nem jött a fürdőből, és elköszönt. Sóhajtva néztem utána, majd bevetettem magamat én is a fürdőszobába. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy semmit sem jelentett ez az este, sem pedig a nő, akitől csak egy fal választott el.

Szinte semmit sem aludtam, bár a macska dorombolása segített valamennyit a gyomromban gyűlő rossz érzésen. Aztán négy óra felé felkeltem a kanapéról, és írtam egy rövid üzenetet Belnek, amelyen ennyi állt: „Köszönök mindent.” Majd amint megláttam az első fényeket beszűrődni az ablakon, felhúztam a nadrágomat és a bakancsomat, és a lehető legnagyobb csendben elhagytam a lakást. Alig tíz perccel később Gabe autójában voltam, és az ostoba kérdésére, hogy becsajoztam-e, csak mordultam egyet, az egyik gyorskajáldánál meg közöltem vele, álljunk meg. Nevetséges módon mégis a boszorkány lasagne-ja járt a fejemben.

Úgy tűnt, alapvetően nem tűnt fel neki a ferdítésem a „felkészültségemet” illetően, mert hát mégsem mondhattam meg neki, hogy vadász voltam, főleg hogy ebben a nyomorult városban voltam, és főleg mert felmerült az esélye annak, hogy ő maga is egy a potenciális célpontjaim közül. Bár fogalmam sem volt, mit csinálnék, ha hirtelen úgy alakulna, hogy a szöszire kellene vadásznom, mert őszintén megkedveltem és nem igazán akartam volna ártani neki. Persze másik kérdés a kötelesség. Kötelességből öltem, nem élvezetből.
A kérdése valami olyasmihez vezetett, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, ezért is akadt el a szavam és ezért is bámultam csak rá szótlanul, mert mégis mit mondhattam volna. Hogy vele el tudom képzelni? Egyrészt baromi hülyén jött volna ki, hiszen alig néhány órája találkoztunk, másrészt meg… nem is ismertük egymást. Ennek ellenére pedig ijesztően könnyen bele tudtam volna esni ebbe a nőbe, és ez nagyon is kiakasztott, mert rohadt régen volt ilyen. Mármint úgy egyáltalán az elmúlt időszakban. Kicsit talán örültem is neki, hogy Bel elterelte a témát, mert úgy éreztem, ha még egyetlen percet kellett volna kibírnom a közelében, akkor biztosan folytattuk volna a csókolózást, éppen ott ahol félbeszakított minket. Tudtam, hogy ő is észrevette, pattogtam közöttünk.
Aztán az erkély felé vettük az irányt, és muszáj volt rákérdeznem a rúnákra, tudnom kellett, hogy boszorkány volt-e. És közben baromira drukkoltam, hogy a nem felé billenjen a mérleg. De úgy tűnt, nincs ekkora szerencsém. Csak egy villanás, ahogyan megdermedt és a baromi gondos függöny igazgatás közben, valamit összehord arról, hogy hisz az ilyen hókuszpókuszban… A kurva életbe!
– Igazad lehet – hazudtam nevetve, magamban pedig átkoztam magamat. – Mindenesetre ha nem is tudnak semmit, legalább jól mutatnak – tettem hozzá, ha már hazudoztunk egymásnak, akkor csináljuk rendesen. Nem fogok kiesni a szerepemből. Amíg nem tudja, hogy vadász voltam, addig olyan nagy gáz nem volt, és rohadt késő volt ahhoz, hogy most induljak tovább innen. Kiléptem utána az erkélyére, és egy pillanatra elgondolkodtam, mit csinálja. Gabe arra tanított használjam ki a meglepetés erején, és jelenleg ez az lett volna, ha az első adandó alkalommal megöltem volna a nőt. Közben viszont nem tudtam nem foglalkozni azzal a ténnyel, mennyire tetszett nekem, mennyire könnyedén tudtunk beszélgetni és… A kurva életbe!
– Elég jól néznek ki – jegyeztem meg, és megerőltettem magamat, hogy ne áruljam el neki, mennyire ki voltam akadva, és mennyire küzdöttem magammal, hogy az ösztöneimnek ellent mondva ne azon gondolkodjak, hogyan tudnám… nem, képtelen lettem volna kiiktatni, még ha boszorkány is volt. Ahogy belenéztem a szemeibe, ami ugyanúgy mosolygott rám… A kurva életbe már! Felnevettem, ahogy közelebb léptem hozzá az aprócska erkélyen, és megtámaszkodtam mellette a korláton az egyik kezemmel, majd én is ittam a sörömből. Mondjuk ennél valami töményebbre lett volna szükségem, de ez jutott, beértem vele.
– Egyébként hol dolgozol? – kérdeztem végül Belt nézve, és bármennyire akartam, nem tudtam nem azzal foglalkozni, hogy mennyire tetszett nekem. Túlságosan is megkedveltem ennyire rövid idő alatt. Újra beleittam a sörömbe, és aztán nem tudom, hogy történt, de valahogy megint olyan közel kerültem hozzá, mint a kocsija tetején, és egészen közelről bámultam bele a szürkéskék íriszekbe. Egy pillanattal később pedig a tarkójára futott a szabad kezem, úgy húztam magamhoz közelebb és csókoltam meg ismét. Túlságosan vonzott magához, túlságosan nagy volt a kísértés, én pedig képtelen voltam ellenállni neki. Most is olyan puhák voltak az ajkai, kicsit keserűbbek a sörtől, de ez baromi nem érdekelt. Hosszú pillanatok teltek el, aztán elhúzódtam tőle, és kezdtem rájönni ez mennyire hülyén jöhetett ki. De a kezem még mindig a bőrét súrolta és a távolság csak annyi volt közöttünk, hogy a szemébe nézhessek.
– Ne haragudj, nem akarom, hogy félre értsd – suttogtam kettőnk közé, aztán hacsak nem akarta folytatni elléptem tőle, észre sem vettem eddig, hogy ennyire közel álltam hozzá, szinte hozzá simultam. Nem tudom, mit csinált velem, de valahol egy hang azt mondogatta, sőt üvöltötte, hogy ez így nincs rendben. A kurva életbe!

Mosolyogtam csak a zavarán, igazából én is így éreztem magamat, de nekem nem volt szokásom fecsegni, inkább magamba fordultam, ha úgy éreztem, túl kényessé váltak. Jelen esetben pedig nem csak zavarban voltam, hanem kicsit ideges is, mert ott motoszkált, hogy talán csak be akarom magyarázni magamnak, nem volt boszorkány, mert túlságosan bejött. Ezért sem közöltem Gabe-el, hogy hol voltam, mert ő egészen biztosan likvidálta volna a nőt, hiszen felmerült egy komoly gyanú. Sokszor még szerintem is túl agresszív volt.
Mikor visszatértem a konyhába, ő már melegítette a kajánkat, és amikor felhozta a furgonos fazont, bármennyire is ellenkezett egy részem, elhívtam randizni. Mióta felfordult az életem kilenc éve, azóta egyszer sem találkoztam, olyasvalakivel, akivel ennyire könnyen tudtam együtt lenni, akinek a jelenléte egyszerűen csak megnyugtatott, és csak egyszerűen jó volt.
– Ennek örülök – mondtam vigyorogva, amikor beleegyezett, hogy találkozzunk majd. Komolyan örültem ennek, még ha ott villogott a fejemben egy piros vészjelző lámpa. De szerettem volna azt hinni, ennyi szerencse igazán kijárt már nekem. Időközben helyet foglaltam, és neki láttam a vacsorámnak, ami az elmúlt években az első igazi házi koszt volt, bár ezt nem jegyeztem meg Belnek, mert akkor magyarázkodnom kellett volna.
– Tőlem kapsz egy Michelin csillagot, ha ez számít – mondtam egy széles mosollyal, miután lenyeltem a falatot, és figyeltem, ahogyan leült velem szemben a nő. Furcsa volt egy lánnyal vacsorázni, ettől teljesen elszoktam már. Néha persze találkoztam más vadászokkal is, nem csak Gabe-el lógtam folyton, de az nem ilyen volt. Aztán ahogyan a felkészültségemre terelődött a téma, felnevettem, bár nagyon jól ráérzett a dolgokra. Persze ezt nyilván nem most fogom neki bevallani, ahogyan azt sem, hogy vadász voltam. Amúgy is… jobb ha ezt nem tudja senki.
– Ja, nem – hazudtam teljes meggyőződéssel, mintha valami egészen másról folyt volna a szó. – Annak idején az egyetemen tanultam önvédelmet – folytattam, és ezzel sem hazudtam akkorát, mert annak idején majdnem minden sportot kipróbáltam a kampuszon, annak ellenére, hogy a sportösztöndíjam az úszásra koncentrált. Inkább ezt csináltam, mint az óráimon ültem. Sokszor szerettem volna újra boldog tudatlanságban élni, mint akkor. Belisa újra beszélni kezdett, miközben én folytattam az evést. Aranyosnak találtam. Talán ő volt az első, aki esetében nem zavart a fecsegése. Bólintottam párszor, amíg hallgattam, jelezve, hogy figyeltem rá. A kérdésére kissé meglepetten pillantottam fel.
– Öhm, egyszer biztosan – nem tudtam, miért kérdezte ezt, és őszintén zavarba hozott, mert úgy éreztem, átlát rajtam, amihez nem szoktam hozzá. – De korábban nem találkoztam senkivel, aki miatt megváltoztattam volna az életemet… – észre sem vettem, hogy Bel tekintetében elvesztem, amíg beszéltem, és egy hosszú percig az sem tűnt fel, hogy egyszerűen csak elhalkult a hangom, majd el is csendesültem. Nem értettem mi történt velem, azt főleg nem, mit csinált velem a nő, hogy ilyen hatást gyakorolt rám. Megköszörültem a torkomat, és megdörzsöltem a jobb szememet, mintha belement volna valami, aztán megettem a lasagne maradékát a tányéromról. Pár perccel később Bel után léptem, hogy a tányéromat betegyem én is a mosogatójába, de hirtelen fordult vissza, így majdnem neki mentem.
– Bocs – mosolyogtam rá, majd elhajoltam mellette letéve a tányért, de így alig centik maradtak kettőnk között. Nem tartott ugyan sok ideig, ellenben nagy volt a kísértés, hogy ne csókoljam meg ismét. Bármennyire is örültem, hogy a furgonos összeszedett minket, aztán nem bántam volna, ha később jött volna, csak egy kicsivel. Elvettem a sörömet, amit a pulton hagytam, aztán elfordultam a nőtől, és a nappali felé pillantva bólintottam az erkélyre.
– Mindig szerettem volna fűszernövényeket termeszteni, de sosem bírták túl sokáig nálam – fordultam vissza, még mindig nagyon kevés volt közöttünk a távolság, de valahogy kellemes volt ilyen közel lenni Belhez. – Megnézhetem? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ha nem változtatok valamit, akkor biztosan egymásnak esünk a konyhájában, ami bármenyire tetszett is, nem akartam, hogy úgy érezze, meg akarom csak fektetni. Annál jobban érdekelt. Ha igennel felelt, akkor elindultam a nappalin keresztül az erkély felé, ahol az ajtófélfába ugyanolyan védőrúnák voltam vésve.
– Ezt amúgy nagyon király, te csináltad? Láttam a bejárati ajtón is. Biztos sok munka volt vele – a kérdés közben visszafordultam Belisa felé, és a kezemet végig húztam a rúnákon. Áltattam magamat, már én is tudtam, és magamnak nem akartam hazudni, de attól még túlságosan tetszett a lány. Azonban a hangom és a mozdulataim nem árultak el semmit abból, amire rájöttem a nővel kapcsolatban, a kérdést inkább azért tettem fel, mert érdekelt, hogyan reagál arra, ha tudja, észrevettem a rúnáit, de ezt persze ő nem tudhatta.

Azt leszámítva, hogy kezdett nagyon idegesíteni az a gondolat, talán boszorkánnyal volt dolgom, egészen jól voltam, és ami azt illeti a macska dorombolása eléggé megnyugtatott. Persze ez nem jelentette az, hogy a vészharang elnémult volna a fejemben, ami jelenleg nagyon idegesítő volt, mert… a szöszi nagyon bejött és úgy tűnt ez a szimpátia kölcsönös volt. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy csak beképzeltem és paranoiás lettem már az évek alatt, vagy az ösztöneim most is igazat mondtak. Általában ezekre hallgattam és tudtam, most is ezt kéne tennem, de túl jól nézett ki Bel, és volt benne valami, amit nem tudtam volna megmagyarázni mi is, viszont megfogott.
– Akkor mindjárt meg tudom, hogy főzöl – szólaltam meg, aztán elmosolyodtam. Inkább csak azért tettem, mert láttam, hogy zavarban volt, és az az igazság, hogy én is, de én nem kezdtem el magyarázni ilyenkor. Aranyosnak találtam, hogy a nő viszont igen. Sokáig nem volt lehetőségem ezen merengeni, mert a kis szőrpamacs nagyon is követelőzve igényelte a további kényeztetését, én pedig megadtam neki, amit akart. Felnevettem Bel megjegyzésén, bár ettől annyira nem féltem. Csak nem fogja lekarmolni az arcomat este, ha ilyen elégedetten járkált körülöttem a cicus. És ha egy kisállatot megnyertél magadnak, a gazdájával is könnyebb volt, márpedig én nagyon szerettem volna megnyerni magamnak a szőkeséget.
– Ha nem bánom lemosom a macskaszőrt a kezemről – jegyeztem meg, amikor a nő a konyha felé vette az irányt, én pedig a korábban emlegetett fürdő felé. Na nem a tisztaságmániámról voltam híres, de akartam írni egy üzenetet Gabe-nek, hogy tudja, egyben kiértem a vámpírtanyáról, és jelenleg merre jártam. Holnap reggel majd felhívom, ha már tudom mi a helyzet a lánnyal is, egyelőre róla nem akartam beszélni. Tudtam, hogy képes lenne értem jönni, én viszont nem akartam elszúrni a lehetőséget Belisa-val, ha már volt. Megmostam a kezemet, elküldtem az sms-t, aztán a konyha felé indultam én is a lakásban. Addigra egy adag lasagne már a mikróban melegedett. A megjegyzése a furgonosról tudtam mit takart, de először csak hümmögve bólogattam rá. Megtámaszkodtam a nővel szemben, a konyhaszigeten, alig néhány lépésnyire tőle.
– Öhm, nem tudom, lenne-e kedved hozzá egyszer, de elmehetnénk vacsorázni valami kevésbé kései időpontban is – ez félig-meddig kérdés akart lenni, de végül is nem olyanra sikerült a hangsúly, úgyhogy talán nem is volt az, és amúgy is, egy barom voltam, mert nem randira kellett volna hívnom, hanem kiderítenem, boszorkány volt-e vagy sem. De én hülye nem az eszemre hallgattam még mindig, pedig a mindenféle füveket meg a nyomorult rúnákat nem kellett volna figyelmen kívül hagynom. Idő közben elvettem a felém nyújtott sört, és belekortyoltam. Nem akartam, hogy igazolódjon a gyanúm, mert annyira rohadtul tökéletes volt ez a nő. Szexi volt, okos, laza, szórakoztató, és még a sört is szerette. Miután a macsek is megkapta a kajáját, Bel elém teszi megmelegített lasagne-t, aminek elég jó illata volt, én meg amúgy valóban elég éhes, úgyhogy nem keresgéltem helyet, ahová leülhettem volna, csak levágtam egy darabot a villámmal a lasagne-ból, és bekaptam. Elégedetten hümmögtem, amíg tele volt a szám és nem tudtam megszólalni.
– Ez baromi jó, Bel – mondtam, miután lenyeltem a falatot, mert tényleg nagyon finom volt. Még egy jó pont a szöszinek, hogy tudott főzni. És azért ez fontos. Néha főzőcskéztem én is, és a mentorom ezt általában értékelte is, de azért azok elég egyszerű kaják voltak. A kérdése annyira nem volt váratlan, hiszen nem volt titok, hogy ez a város tele volt mindenféle szörnnyel, de a válaszomra néhány pillanatot várnia kellett, míg lenyeltem az újabb falat ételt.
– Alapvetően felkészült vagyok, mármint nem csak természetfeletti lények hajlamosak megtámadni másokat – na persze… csak egy vámpír vagy egy vérfarkas szét is tépi azt, akit megtámadott, ez a különbség igazából. De a hangom természetesnek hatott, ezt sokat gyakoroltatta velem Gabe, mert úgy gondolta sosem lehet tudni mikor jöhet jól. Tulajdonképpen igaza volt. – Te mióta laksz itt? – kérdeztem, nem teljesen hátsó gondolatok nélkül. Nagyon sok természetfeletti költözött ide és a környékre, miután a vámpír feldúlta a várost. Itt biztonságosabbnak tűnt. Tovább eszegettem a lasagne-t és reménykedtem… 

Baromi hosszúnak tűnt az út Baltimore-ig, és még kínosabb volt úgy beszélgetni a furgonossal, aki volt kedves összeszedni az út széléről, hogy semmi más nem járt az eszemben, csak a mellettem utazó nő szája, az illata, ahogyan az ujjai a hajamba túrtak és magához húzott. Évek óta nem ért annyi inger, mint Bellel néhány óra alatt, ezt pedig nehéz lett volna elfelejteni. Az öldöklés már nem járt semmivel, közönyössé váltam, és egyszerű rutinfeladattá vált egy vámpír fejének levágása, vagy lelőni egy vérfarkast. A mentoromon kívül pedig senkim nem volt már. Az egyetlen célom az volt, hogy megtaláljam a családom gyilkosát. És olyan sok idő után egyszerűen csak ott volt, hirtelen és váratlanul robbant be az életembe ez a nő, akinek ha csak hozzáért az út során az combja az enyémhez, kellemes melegséget éreztem. Bár egyáltalán nem számítottam rá, felajánlott a kanapéját éjszakára. Ahogy a lépcsőház felé igyekeztünk, kikívánkozott belőlem egy bocsánatkérés.
– Rendben – mondtam egy mosollyal, amikor felszólított, hogy szükségtelen elnézést kérnem tőle. Ennek alapvetően persze örültem, és azt is tudtam, az hogy elhívott magához, nem történt volna meg, ha berágott volna rám, amiért rámozdultam a kocsija tetején. Ilyen egyébként hányszor történik meg egy emberrel?
– Tökéletes – jegyeztem meg, ahogyan a kulccsal szöszölt Bel, hogy kinyissa az ajtót, és rám sandított. Az az egyetlen szó persze szándékosan volt kétértelmű, és bíztam benne, hogy venni fogja a lapot, közben pedig nem hiszi azt, hogy az első adandó alkalommal ágyba is akartam bújni vele, mert teljes mértékben tiszteletben tartottam, hogy a meghívása a kanapéra szólt.
Az ajtóban, immár a lakásban, letettem a táskámat, és kioldotta a bakancsomat, amit a cuccaim mellé pakoltam. Aztán beljebb sétáltam a nappaliba. Hasonlított arra a lakásra, amit Philly-ben kiadtam most. A lány közben lepakolta a cuccait a konyhában, majd visszatért az előszobarészhez kialakított kis térbe, és akkor feltűnt egy indokolatlannak látszó pillantása. Az ajtó keretét figyelte, én pedig úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel ez a mozdulat. Közben megjelent a házigazdám macskája, így amikor Bel a macskát simogatta néhány másodpercig a tekintetem az ajtó felé villant. Rúnák… Mi a… nem lehetett boszorkány?! A szőrös ki állat felém vette az irányt, s bár elsőre igencsak furcsán méregetett, azért mégis közelebb jött és körbe dörgölőzte magát a lábaimnál.
– Hát szia, már sokat hallottam rólad – lehajoltam a fekete macskához, aki megszagolgatta a kezemet, majd hozzábújt, jelezve, ideje hogy végre megsimogassam, én pedig hagytam magamat neki, és megvakargattam a fejét, néhányszor végig simítottam a hátán, a cicus pedig lelkes dorombolásba kezdett. Ahogy Bel megszólalt rápillantottam, és elmosolyogtam a szavaira.
– Ha nem bánod, hogy megeszem a maradék kajádat, elfogadom a lasagne-t – mondta, mert rájöttem, hogy az éhségem egyáltalán nem múlt el. – De ha gondolod, meghívlak egy rendkívül gourmet pizzára is, ha tudsz valami jó helyet ahonnan rendelhetünk – tettem hozzá nevetve, mielőtt az italról döntöttem volna, így végig néztem, ahogy elővett magának egy sört. Egyre szimpatikusabb volt… de kezdett az a rossz érzés felkavarodni benne, hogy a növénygyűjtemény és a rúnák egyáltalán nem véletlenek… Egy ember lakásában sem láttam még rúnákkal kidekorált ajtófélfát.
– És a sörre szavazok én is – mondtam, majd a hangos nyávogásra lepillantottam. A fekete szőrgombóc éppen a lábamat bökdöste további simogatást követelve. – Azt hiszem végleg megnyertem magamnak – mondtam Belnek, és leguggoltam a macskához, hogy kielégítsem minden vágyát, aki ennek örömére ismét dorombolásba kezdett. Tényleg szerettem ezt a hangot. El is terelte a megérzésemről a figyelmemet.  

Bár vicceltem, azért mégis csak megjelent egy igen korhatáros képsor a fejemben arról, mi lenne, ha valóban nekünk kellene benépesíteni újra a földet. Nem lett volna ellenemre, ha ezt éppen Belisával kellett volna megtennem, aki nagyon is vonzó volt. Elhessegettem a gondolatot, és próbáltam inkább arra koncentrálni, ahogyan a nő nevetett, majd válaszolt a megállapításomra. Az egész pillecukor sütögetéses ötlet azonban egy olyan irányt vett, ami kissé kínossá alakult. Szerencsémre a mellettem ülő szöszi egészen jól kezelte a helyzetet, és megnyugtatólag közölte, tetszik neki az elképzelésem.
– Akkor várom az SOS-üzenetet – mondtam egy félmosolyt villantva Belre, és beletúrtam a hajamban. Kissé megnyugodtam, hogy nem csesztem el az esélyeimet ennél a gyönyörű és vicces nőnél, aki olyasmit ért el néhány óra alatt, amit nagyon régen senki sem. És bár még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy lehet nem a legjobb ötlet belemenni ilyesmibe, mert az én életmódommal nem annyira összeegyeztethető a randizás. Ezért nem is próbálkoztam az elmúlt években. Viszont most valami más volt, és tudtam, hogy ennek a nőhöz van köze.
A kissé béna megjegyzésemre, ami az egomra vonatkozott megdöbbentően komolyan válaszolt a lány, és nem bírtam nem rábámulni. Mármint oké, megpróbáltam bevágódni nála, de azért nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan sikerülni fog. Nem tudtam, mit mondhattam volna, Bel pedig folytatta és újra nevetett, és ez nagyon is tetszett. Nevettem én is.
– Ó, igen, ezt én is olvastam. Állítólag rákos betegeknek is segít csillapítani a kemoterápia okozta kimerültségérzetet és fájdalmat – most, hogy ilyen rendkívül hozzáértően megbeszéltük a macskadorombolás csodás hatásait, egy pillanatra eltekintettem a távolba, ahonnan még mindig nem lehetett sem látni, sem hallani semmit sem, s megállapítottam, még mindig ketten voltunk csak. Megadta a telefonszámát, aztán pedig én is az enyémet, mert valóban szerettem volna, ha egyszer kapok tőle egy sms-t, csak úgy, bármiről, hogy tudjam, érdeklem.
– Mindent értek – nevettem el magamat, amikor elmondta a nő, hogy ha valakivel nem tudott beszélgetni, akkor egyszerűen csak el szokott tűnni a raktárban. Nem is rossz megoldás, ami azt illeti. Bár nem tudtam, hogy engem lepattintott volna-e a munkahelyén, azért bíztam benne, hogy az eddigi beszélgetésünk alapján előlem nem menekült volna el a raktárba, meg sehová máshová sem.
Aztán, ahogy hirtelen megszűnt közöttünk a távolság, elbizonytalanodtam, ám ez az érzés hamar elszállt, ahogy visszacsókolt. Az ajkai puhák voltam, és édesek a csokoládétól. Érzem a finom érintést a nyakamon és a tarkómon, úgy húzott magához. Az egyik kezemet a derekára simítottam és közelebb vontam, amennyire ez lehetséges volt a kocsi szélvédőjének dőlve. Tökéletes volt. Fogalmam sincs, hol álltunk volna meg, ha nem jött volna egy autó, amelynek hangos berregésére eszmélve szétrebbentünk. Bel leugrott a kocsiról és én is lecsusszantam a motorháztetőről, mire a kocsi tulajdonosa mellénk ért.
– Igen, köszönjük – bólogattam én is, kissé még zavarban voltam, és egyszerre maradtam volna a sötétben Bellel, és mentem volna már tovább onnan az út széléről. Felkaptam a táskámat, visszadobtam bele a vizet. Amikor a nő megszólított az elmúlt percek óta most először találkozott a tekintetünk. Mosollyal az arcomon bólintottam, majd átvettem a kosarat, amiben a gyógynövényei voltak. Amíg a nő pakolt a tekintetem a kosár tartalmára tévedt és nem tudtam nem észre venni az egyik csokor növényt, amiről pontosan tudtam kik vagy inkább mik szokták használni. Elhessegettem a gondolatot, mert hát akár használhatta valami teljesen normális dologra is a lány, de azért ott mozgolódott az agyamban a gondolat, ami bekapcsolta a vészjelzőt nálam, hogy talán egy boszorkánnyal volt dolgom.
Végül beszálltunk a furgonba, és nagyjából negyven perc alatt el is értük a várost. A pasas, aki felvett minket, megkérdezte, hol tehet ki, mire Bel határozottan válaszolt, merre lenne a legjobb. Így kötöttünk aztán ki a lakásán. Az út során nem különösebben beszélgettünk, de most, hogy végre újra kettesben voltunk, megköszörültem a torkomat.
– Figyelj, ne haragudj, nem akartam nagyon nyomulni és igazán hálás vagyok a kanapéd felajánlásáért – mondtam, miközben újra a kezembe fogtam a kosarát, hogy kinyithassa a bejárati ajtót.  

Arra eszméltem, hogy kissé elkalandozott a figyelmem és a mosolyán ragadtam le, amelyet kiérdemeltem, amikor hölgynek neveztem. Van egyáltalán olyan nő, aki ennek nem örült? Nyilván abban az esetben, ha vénasszonyként használtam ezt a kifejezést, mert az igen illetlen lett volna, és jelen esetben nem is illet volna Belre. Mert hát csak rá kellett nézni, és akinek volt szeme, az láthatta, milyen jól nézett ki. Egyetlen dolog aggasztott csak, mégis hogyan lehetne elmagyarázni neki a vadászléttel kapcsolatos dolgaimat. Eleve azok, akik nem űzték ezt a foglalkozást, nem értették meg, mi a különbség ölés és ölés között, ezért sem ment túl könnyen egy barátnő keresgélése, és ezért volt jó, hogy volt valaki, akivel le tudtam vezetni a stresszt, de az mégsem olyan volt, mint egy barátnő.
– Akkor el kell hangzania egy nagyon fontos mondatnak, ami ilyen sci-fikből nem hiányozhat: „nekünk kell újra benépesíteni a földet” – megköszörültem a torkomat, elmélyítettem egy kissé a hangomat, ahogyan elmondtam az ikonikus és rendkívül klisés szavakat, végül pedig felnevettem. Tetszett Belben, hogy ilyen lazán kezelte ezt a patthelyzetet, ami kialakult, és emiatt én is úgy éreztem, kevésbé voltam feszült, annak ellenére, hogy nem tudtam elérni Gabe-et. Amíg a csokoládét fixírozta, én az arcát fürkésztem. Próbáltam belőle a lehető legtöbb információt kiolvasni, bár erre igen kevés esélyem volt igazából.
– Ha nem akarnám, hogy a szavamon fogj, nem dobtam volna be az ötletet – mosolyogtam a nőre, aki éppen „megfenyegetett”, hogy behajtja rajtam a sütögetés ígéretét. Szívesen vállaltam ezt a kockázatot, bár az egész kimondva hangosan elég randiszagúra sikerült, s ugyan nem ez volt vele az elsődleges célom, azért nem bántam meg. Tulajdonképpen szívesen randiztam volna Bellel. Kedves volt, szórakoztató, szép és borzasztóan szexinek találtam az autó tetején ücsörögve. Fogalmam sem volt róla, vajon teljesen hülyének nézett-e az egész sütögetősdi miatt, vagy tetszett-e neki, mert azért a sötétben nehéz lett volna rendesen olvasni a mimikájából, de a hanglejtése alapján úgy tűnt, nem gondolt idiótának, amit jó jelnek véltem.
– Van benne valami – merengtem el, tetetett komolysággal. – Lehet célszerűbb lenne nem szólni senkinek sem róla, hogy megmaradjon a rejtekhelyünknek – a nyelvem gyorsabb volt, mint az eszem, pedig ez kicsit túlságosan is direktre sikeredett, és talán nem így kellett volna megfogalmaznom, amit mondani akartam. – Öhm, ez hülyén jött ki… khm – még cikisebb lett volna, ha úgy tettem volna, mintha nem is mondtam volna semmi félreérthetőt, úgyhogy a kisebbik rossz mellett döntöttem, ami a felvállalás volt. Röviden felnevettem és az egyik kezemmel a tarkómon végig húztam a kezemet. Szerencsémre a téma gyorsan tovább terelődött és a macskája jelen esetben megmentett, hogy még kínosabb dolgokat hordjak össze. Tényleg kiestem annyi év alatt a csajozásból, ami elég nevetséges volt, mert azt hinné az ember, ez olyan, mint a biciklizés, ha egyszer ment, soha nem felejted el többé.
– Kivételes pasi vagyok – kicsit túljátszva az egomat mondtam mindezt, ami elég érzékelhetővé tette, hogy vicceltem, ilyesmit sosem mondtam volna komolyan, ami azt illeti. Bár ismertem olyat, aki tökéletes meggyőződésében állított ilyet és ehhez hasonló dolgokat magáról. – De szerintem a macskák szórakoztatóbbak, és van valami furán megnyugtató a dorombolásukban – jegyeztem meg, magyarázattal szolgálva, amiért jobban kedveltem a cicusokat, mint a kutyákat. Bár figyeltem a válaszára, és fel is fogtam, hogyan hívják a nő macskáját, egy pillanatra elterelte a figyelmemet, hogy addig fészkelődött a mellettem, hogy a vállaink összeértem, ahogyan a szélvédőnek támaszkodtunk, én pedig nem akartam elhúzódni tőle. Nyeltem egyet, mielőtt ismét megszólaltam volna: – Akkor igazán találó név neki.
– Ó, köszi – mondtam kicsit magamhoz térve, amikor felajánlotta a segítségét és meg akarta adni a telefonszámát. Előhalásztam a zsebemből a saját mobilomat, és miután ő lediktálta a számokat, én is megadtam a sajátomat. Majd mosolyogva nyugtáztam, hogy a macskáján kívül nincs senkije. Ez persze nem örömteli, bár én nagyon is felvillanyozódtam a ténytől, hogy szingli volt. Kellemetlen volna, ha bepróbálkoztam volna nála, és aztán kiderült volna, egy izomkolosszussal jár. Senkinek sem lett volna túl vicces. Amikor elkérte a vizet, átnyújtottam neki, majd hallgattam a válaszát a munkahelyét illetően.
– Én sosem voltam az ilyesmiben jó. Nem fárasztó vadidegenek süketelését hallgatni? – kérdeztem aztán tovább érdeklődve a munkájával kapcsolatban. A bárokban és éttermekben dolgozókkal korábban úgy kerültem kontaktusba, mint bárki más, vendégként. Néha nem túl jó vendégként, mert volt pár alkalom, amikor csúnyán eláztam, és úgy kellett kirakniuk. Mentségemre szóljon, ebben közrejátszott a  családom erőszakos halála. Bel kérdésére felé fordítottam a fejemet, és egy pillanatra elgondolkodtam, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat. Rá kellett jönnöm, hogy hirtelen nagyon kicsire szűkült a távolság kettőnk között, de valahogy vonzott magához ez a nő.
– Ami azt illeti, volt és van is – a hangom halkabb lett, elég hülyén jött volna ki, ha kiabáltam volna ennyire közel hozzá, és a tekintetét figyeltem, ami az arcomat fürkészve, jó ideig megpihent a szám magasságában is. Éreztem, hogy kissé szét is nyíltak az ajkaim, miközben Belt figyeltem. Olyan rohadtul hosszúnak éreztem ezt a pillanatot és annyira nem tudtam, mi lenne a jó döntés… De akkor úgy döntöttem, hogy egyszer élek, és ki tudja mikor fog megölni valamilyen bestia, úgyhogy még közelebb húzódtam a nőhöz, és megszakítottam a kettőnk közötti kevéske távolságot is, és megcsókoltam. Puhán, óvatosan, szinte az engedélyét kértem, és nagyon bíztam benne, hogy nem fog lelökni a kocsiról, csak hogy megszabaduljon tőlem.

Nézhettem volna akár furcsán is a lányra, amikor kifejtette, hogy értékelte a jelenlétemet és a társaságomat, de egyrészt elég valószínűnek tartottam, egy nőnek semmiképpen nem az a vágya, hogy tök egyedül robbanjon le az isten háta mögött két város között, segítség nélkül, másrészt pedig adott egy szikrányi esélyt rá, hogy talán nem egyoldalú szimpátiáról volt szó a részemről. Márpedig ha nem pont úgy alakult volna az életem, ahogyan és nem így találkoztunk volna Bellel, egyből megpróbáltam volna befűzni. Így azonban kissé visszafogottabb voltam.
– Igazán nagy örömömre szolgál, hogy megvédhetem a hölgyet – kissé túljátszva, széles vigyorral az arcomon meghajoltam előtte és reméltem, hogy értékelni fogja a humoromat, nem pedig totál idiótának néz majd. Bár ez utóbbi is benne volt a pakliban, azért megért egy próbát a dolog. Ha nem jött volna be neki, legalább elengedhettem az elképzelésemet az előbbi megjegyzésével kapcsolatban. Persze ott motoszkált a fejemben, hogy vajon engedhetek-e most az érzéseimnek, a vágyaimnak vagy erre egyszerűen nincs lehetőségem, s talán soha sem lesz. Elvégre a vadászlét elég magányos dolog volt. Mégis azt gondoltam, nem véletlen, hogy összeakadtam a szőkeséggel, éppen akkor, amikor Gabe-el sem tudtam volna felvenni a kapcsolatot. Ha nagyon meg akartam volna magyarázni, akkor azt mondtam volna, ez egészen biztos jelzés értékű találkozás, hogy végre ne csak az öldökléssel foglalkozzak… de igazából nem akartam bemagyarázni magamnak semmit sem.
– Ha nem halt ki az emberiség időközben vagy nem kerültünk időhurokba, akkor biztos – nevettem fel saját hülyeségemen. Eddig úgy tűnt vevő a kissé szokatlannak mondható humoromra, úgyhogy bíztam benne, most sem fog majd furcsán méregetni ezért a megjegyzésért.
– Hidd el, én a csokoládéért is imába foglalom a neved – mondtam, amikor kifejtette, hogy legközelebb a hűtőfolyadék mellé néhány napi hideg élelmet is bepakol majd az autójába. Aztán felnevettem, amikor pillecukorra áhítozott mellettem a nő. – Jó lenne… tudod mit, ha ezen túl vagyunk, egyszer kijöhetnénk ide pillecukrot sütögetni – vetettem fel az ötletet, bár nem titkolt célom az volt ezzel az egésszel, hogy megtudjam, hajlandó lenne-e velem találkozni, miután magunk mögött hagyjuk ezt a senki földjét.
– Azt hiszem igazad van – kuncogtam a számban a csokival. – Mi leszünk az elsők, akikkel később reklámozni fogják ezt – bólogattam a lány felé fordulva. Valóban igaza volt abban, hogy az emberek mostanság könnyedén elsiklottak a körülöttük történő dolgokon, és amikor olyan szorult helyzetbe kerültek néha, mint mi éppen, hogy nem volt esélyük elérni a társadalom többi tagját, semmilyen formában, akkor képesek voltak túllépni a dolgokon, és kicsit nyitni az ismeretlen felé. A csillagles viszont olyasmikre emlékeztetett, amikkel nem szerettem foglalkozni újabban. Annyi idő telt el, és annyira reménytelennek tűnt, hogy valaha is megváltozott volna mindez, hogy kezdtem elengedni az elképzelést, miszerint a húgom mégsem halt meg akkor. Bár fogalmam sem volt, mihez kezdtem volna, ha viszont láttam volna valamilyen bestiaként.
– Mindenképp. Rögtön bejelentem helyetted is az elégedetlenséget a rendszerrel szemben – nevettem, és nem törődtem a ténnyel, hogy semmi közöm sincs már egyik telekommunikációs multicéghez sem, hiszen Philadelphia óta nem volt normális munkám, a bevételem gyakorlatilag csak a régi lakásom kiadásából bejövő összeg volt, meg az a kevés, ami még maradt a családi ház eladásából. Nem tartható fenn ez az örökkévalóságig, de jelenleg nem volt más mód.
– Ami azt illeti, ezt nem találtad el, mert nagyon is szeretem a macskákat – mosolyogva mondtam mindezt. Bár semmi bajom nem volt a kutyákkal, és tök jól kijöttem velük is, mindig is szerettem volna egy macskát. Aztán sose lett, mert mégis hogyan láttam volna el, ha folyton úton voltam… – Hogy hívják az éhenkórász cicust? – kérdeztem végül a lányt figyelve, és ami azt illette, valóban érdekelt a macskája neve, nem csupán udvariasságból kérdeztem rá.
– Ó, köszi, de a cég fizet egy szobát egy motelban – nem akartam az orrára kötni, hogy a mentorommal együtt egy lepukkant kis szállóban alszom majd, mert eleve nem akartam magyarázni Gabe kicsoda, hiszen akkor el kellett volna mondanom, hogy vadász voltam. Ezt pedig szerettem volna elkerülni. – De ha a városban segítesz tájékozódni, azt szívesen veszem. Sose jártam még Baltimore-ban – ezzel egyébként tényleg nem hazudtam, mert egyáltalán nem ismertem a várost, és jól jöhetett még, ha egy olyan embertől kapok infókat róla, aki valóban ismerős volt ott, és persze így megmaradt az esélyem is, hogy még láthattam Belt, s én akartam még találkozni vele. Az újratervezett életemben most először éreztem azt, hogy a mellettem ülővel ki tudna alakulni valami. Talán ezért sem zavart, hogy az éjszakában még mindig csak a tücsökciripelés volt az egyetlen zaj.
– Khm… nem, nincs kihez becuccolnom – mondtam végül, és egy kissé elégedett félmosoly jelent meg a fejemen, mert a kérdéséből azt szűrtem le, érdekeltem. – A macsekon kívül téged vár valaki? – elég merész kérdés volt, de talán nem vette rossz néven a dolgot. Bekaptam az utolsó kocka csokoládémat, majd magamhoz vettem a vizet és ittam néhány kortyot. Megtöröltem az üveg száját és a lány felé nyújtottam. – Még egészen hideg – ajánlgattam az innivalómat.
– Te mivel foglalkozol amúgy? – kérdeztem aztán, pusztán kíváncsiságból.  

A kocsi motortere fölé hajolva is láttam a szemem sarkából, hogy a nő engem figyelt, amitől egy aprócska félmosoly jelent meg az arcomon, amelyet talán észre sem lehetett venni a sötétnek és a zseblámpa kellemetlen, sárgás fényének köszönhetően. Nem voltam hülye, tudtam hogyan nézek ki, és azt is, hogy általában bejöttem a lányoknak, amíg gondtalan és tudatlan volt az egyetemi éveim alatt a legnagyobb problémáim közé tartozott, adott este kit fűzzek éppen. Azóta eltelt majdnem tíz év, és ez az énem kikopott a vadászatok során, hiszen sok mindenre volt időm, de csajozni nem igazán. És most, amikor összekeveredtem egy nagyon is vonzó nővel, akinek valószínűleg én sem voltam semleges, kicsit zavarba jöttem.
– Legalább már nem vagyunk egyedül – vontam meg a vállamat, amikor megjegyezte, hogy időszerű lenne, ha valaki erre járna végre. Abban egyetértettem vele, hogy a világ ezen környékén sose lehetett tudni mivel találkozik szembe az ember, és amennyiben lehetséges volt, nem akartam lebuktatni magamat, mert a kilétem felfedése sosem volt szerencsés civilek előtt. Most magyarázd el valakinek, hogy miért vágtam le valaki fejét, még akkor is, ha eltorzult arccal próbálta éppen elkapni valaki torkát. Nem a legjobb beszéd téma… És amúgy is, nem akartam, hogy baja essen Belisának.
Elmosolyodtam, amikor örömmel konstatálta az ítéletemet a kocsijáról, amit tulajdonképpen megértettem, bár ez a mostani helyzetünkben nem volt nagy segítség, sem neki, sem pedig nekem.
– Legalább ennyivel jobb a helyzet – válaszoltam még mindig mosolyogva. – Valami nyilván leárnyékolja ezt a környéket, ami nekünk most jó nagy szívás – mondtam a térerőről beszélve, miközben elfogadtam Beltől a csokoládét, amiért valóban őszintén hálás voltam, mert kezdtem éhes lenni. Nem gondoltam, hogy fel kell tankolnom magamat kajával is, ha Gabe itt hagy az isten háta mögött az egyik főút mellett… a tanulságot levontam, legközelebb az irtás helyszínéről fogok telefonálni. Ott még volt térerőm.
– Ugyan, egyikünk sem gondolta, hogy itt fog ragadni az út szélén. Nálad legalább van valami ehető – mondtam őszinte hálával a csokiért, mert komolyan jól jött, hogy nem csak a vizet tudtam a gyomromba tölteni. Utáltam éhes lenni… Végül felnevettem én is, amikor megjegyezte Bel, hogyha összerakjunk a rágcsálnivalót és a vizet, akkor már pizsibulit is szervezhetünk. – Milyen igaz! És mennyivel hangulatosabb, mint a négy fal között – tettem hozzá még mindig nevetve. Jó fej nő volt, és ennek is örültem, mert ha már ott kellett dekkolnom a semmi közepén valakivel, legalább jó társaság legyen az illető. Egyelőre az egyetlen negatívum az éhség volt, ám ezen kívül nem panaszkodhattam, hiszen egy szórakoztató és csinos nőbe botlottam, és kár lett volna tagadnom, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Nem hittem már igazán semmiben sem, mióta elvesztettem a családomat és a normális életemet, de valahogy mégis úgy éreztem, oka van, hogy találkoztam vele.
A csokoládémat eszegetve figyeltem, ahogy Belisa lecsukta a motorháztetőt és felpattant rá. – Ha már így alakult, elfogadom – bólintottam mosolyogva az ülőhely kapcsán, majd bekaptam az utolsó kocka csokit is és felmásztam a nő mellé a kocsi tetejére. Az ismételten felajánlott édességet elfogadtam most is, és törtem egy újabb sort magamnak.
– Valószínűleg az a gond, hogy nem akadnak el a semmi közepén, és nincs jó társaságuk sem, aki felhívja a figyelmüket a helyzet szépségére – nevettem fel ismét a nem kifejezetten elegáns bókolásom leplezésére. Belt néztem, ahogy feljebb csúszott, majd rádőlt a szélvédőre és a csillagokat kezdte el nézni. Felpillantottam én is az égre, és eszembe jutott, hogy utoljára évekkel ezelőtt csináltam ilyesmit, teljesen egyedül, pont a családom elvesztésének évfordulójának éjjelén. Kissé elhúztam a számat, majd egy újabb kockát haraptam le a csokoládéból.
– Alapvetően a munka. Az egyik telekommunikációs cégnél dolgozom – és ezzel nem hazudtam, mert az utolsó munkahelyem tényleg egy ilyen helyen volt – Panaszt is teszek majd, hogy ilyen pocsék a környéken a lefedettség – folytattam viccelődve, miközben én is neki döntöttem a hátamat a szélvédőnek.
– És te? Merre tartottál éppen? – kérdeztem vissza aztán a tekintetemet Belisán hagyva, míg a maradék csokimat eszegettem.

Egyelőre úgy tűnt, nincs mitől tartanom a nővel kapcsolatban, és mivel semmi gyanús nem volt benne, így nem volt rá okom, hogy ne próbálnék meg segíteni rajta, és mivel sehol nem volt senki, aki elvihetett volna minket bármeddig is, nem volt arra sem okom, hogy paraszt módon ott hagyjam őt. És néha elég magányos volt szakma volt a vadászat így pedig ismeretlenekkel néha jó volt beszédbe elegyedni. Még ha gyanakvóvá is váltam. Lepakoltam a cuccomat a kocsi mellé, miközben hallottam a lány válaszát. Elmosolyodtam, mert aranyosnak találtam, hogy próbálja megmagyarázni mit látott, de egyértelmű volt, fogalma sem volt arról, amiről kérdeztem őt.
– Semmi gond, mindjárt megpróbálok utána járni a dolognak – egyébiránt elég felkészült volt, hiszen volt zseblámpája, ami nem ártott így a sötétben, ha bármit is meg akartam nézni az autón.
Bemutatkozott és így én is, majd kezet ráztunk. Továbbra sem tűnt veszélyesnek, és egyre inkább az az érzésem volt, hogy én voltam a paranoiás, amiért mindenkit természetfelettinek láttam. Talán lazábbnak kellett volna lennem, bár Gabe mindig pontosan erre a gyanakvásra tanított. Bel viszont szimpatikus volt és nagyon is csinos, meg valahogy olyan természetes, aki nem erőltetett magára semmit sem.
– Nem gondoltam, hogy ennyire kihalt ez az útszakasz – jegyeztem meg, miközben próbáltam kinyitni a hűtőfolyadék tartályát, majd tovább kotorásztam a motorház terében a hiba okát keresve. Nem néztem a nőre, amikor a gyógynövényeket említette, de összehúztam a szememet… valahogy ez olyan furcsán hatott, de persze semmit nem jelentett igazán, hiszen nem csak a boszorkányok használtak mindenféle füveket. Ez kevés lett volna arra, hogy eldöntsem, természetfeletti vagy sem, mindenesetre az információt elraktároztam.
– Azt hiszem, szerencséd van, és a motort nem égetted le, – folytattam az autóról szóló véleményemet – nem érzem, hogy égett szaga lenne – ami jó hír, tekintettel arra, hogy egy motorcsere egy olcsóbb autó ára is lehetett. Ettől függetlenül persze egyikünknek sem volt szerencséje, mert ott ragadtunk a semmi közepén, de talán jó társaságban voltunk.
– Járhattunk volna rosszabbul is – feleltem mosolyogva Belnek, aztán amikor a térerőről kérdezett megráztam a fejemet. – Az a helyzet, hogy szerintem egy kilométeren belül nincs elérhető hálózat. Legalábbis amerről jöttem, arrafelé biztos – vontam vállat, és elkezdtem törölgetni a kezemet, amit kicsit összekentem olajjal, ahogy megnéztem azt a tartályt is. Majd a benzintartályban is megnéztem az üzemanyagszintet. Elég kevés volt már benne, de talán elvitte volna a tulajdonosát Baltimore-ig.
– Ó, köszi, kérek – elég éhes voltam, és a közelben nem volt egyetlen hely sem, ahová beülhettem volna kajálni. – Ez most elég életmentő – vettem a csokoládéjából egy sort, és egy kockát a törtem belőle, immár tiszta kézzel. – Cserébe fel tudom ajánlani az ásványvizemet, ha gondolod – ajánlkoztam én is, ha már Bel felajánlotta a készleteit, úgy volt fair, hogy ezt én is megtettem. A táskából előhúztam az üveget, amiből alig hiányzott néhány korty, amit még a vámpírvadászat után ittam, amikor elindultam a tanyáról. Igyekeztem úgy fordulni, hogy a nő ne lásson a táskámba, hiszen ott minden volt, ami alkalmas lett volna gyilkolásra, és nem akartam, hogy félreértse, hiszen nem voltam sorozatgyilkos.
– Bocs, hogy nem tudtam megbűvölni a kocsidat – jegyeztem meg aztán, miután a szélvédőnek támasztottam a vizespalackot. Nem voltam túl nagy segítség Bel számára. – De hátha nagyobb szerencsénk lesz együtt – ha már a helyzet ilyen baromi béna volt.

A szöszi nem tűnt kifejezetten veszélyesnek, sem vámpírnak, se vérfarkasnak, se semmi egyéb természetfeletti mocsoknak, úgyhogy meg mertem kockáztatni, hogy a táskámból nem kell előkapnom semmiféle fegyvert, amivel kicsinálhattam. Amúgy is elég felkészült voltam, szóval ha a megérzéseim és az első benyomásom nem jött be, nagy valószínűséggel megoldottam volna a helyzetet. Folyton így éltem, úgyhogy már hozzászoktam a készenléti állapothoz.
A nő szemmel láthatólag nem értett az autókhoz, és bár én sem kifejezetten voltam nagy szakértő, azért tenni akartam egy próbát vele, elvégre a motoromat, amit ma otthon hagytam, meg Gabe autóját is többször kipofoztam már egyedül is. Azok sem voltak jó állapotban, öregek is voltak, viszont a vadász szakma nem volt egy jól kereső biznisz. Persze ezt sosem kötöttem senki orrára.
– Nem vagyok éppen szerelő, de értek valamennyire hozzá, szóval megnézem, ha gondolod – mosolyodtam el, miközben figyeltem, ahogy a kezét törölgette. Csinos volt, ezt csak a vak nem látta, ám ezzel nem akartam foglalkozni. – Füst vagy gőz volt? – kérdeztem, miközben letettem az autó mellé az úttestre a táskámat, és kibújtam a kopott bőrkabátból. A meleg nyári estén nem éppen volt a legkellemesebb viselet, de egy szál pólóban soha nem mentem volna vámpírokat ölni. Időközben az esti társaságom megtisztogatta a kezét és felém nyújtotta a jobbját. Kezet fogtam vele, hogy bemutatkozzak én is, ha már ő megtette.
– Örülök, Bel! Sam vagyok – közben azon gondolkoztam, hogy mit mondhatnék, miért voltam tök egyedül az úton trappolva a legközelebbi város felé, ami feltételeztem, hogy ebben az irányban Baltimore volt, ami megfelelt volna úticélnak. Aztán arra jutottam, amíg nem kapom meg ezt a kérdést, tökéletesen elég lesz az is, ha nem beszélek róla, közben pedig kitalálom a fedősztorimat. Aztán amikor megjegyezte, hogy szívesen kisegítene, felnevettem.
– Kösz, ezt értékelem – mondtam a motorház fölé hajolva, és elvettem egy másik rongyot, amit valószínűleg korábban használhatott a lány. – Baltimore-ba, de nem igazán volt szerencsém a stoppolással ma este – feleltem a kérdésére, ezzel kivédve elég sok keresztkérdést egyelőre. Legalábbis úgy véltem.
– Te mit keresel itt a semmi közepén? – kérdeztem, miközben a hűtővíz tartás fedelét próbáltam letekerni, ami egyértelműen felforrhatott. Nem tudtam mióta dekkolhatott itt a szöszi, de azt elég valószínűnek tartottam, hogy az autóból az összes víz elpárolgott már. Némi kínlódás árán megadta magát a kupak, úgyhogy letekertem és félretettem.
– Az biztos, hogy a hűtővizet felforraltad és enélkül nem fog tovább menni az autó. Gondolom, nincs a csomagtartódban egy üveggel, hogy pótolni lehessen? – felegyenesedve pillantottam ismét Belre, miközben én is próbáltam letörölgetni a kezemről a gépzsírt.

Gyorsabb munka volt, mint hittem. Persze volt néhány év tapasztalat a hátam mögött, és ez sokat számított egy vámpírral szemben, de azért mégis csak egyszerűbb volt, mint vártam. Még egyedül is. Gabe-nek máshol volt dolga, így vissza a kocsit, amivel elhozott egy darabon, majd kitett, szóval maradt a két lábam közlekedési eszköznek. Térerőről a környéken nem igazán hallhattak, tökéletesen esélytelen volt, hogy fel tudjam hívni a barátomat… bár nem csak a barátom volt: a mentorom, a családom, kicsit talán még az apám is. Fura kapcsolatom alakult ki a férfival az elmúlt években.
A tanya, ahol végeztem a vámpírral nem volt messze a főúttól, úgyhogy miután megmosakodtam elindultam, jobb híján, gyalogszerrel. Arra gondoltam, hogy ha van egy kis szerencsém, valaki csak jár arra, akit leinthetek, hogy elvigyem a legközelebbi városig, ha pedig szerencsém van, talán épp jó irányba tart hazafelé.
Egy körülbelül fél órás sétát követően értem el a főutat. Forró nyári nap volt, és a földút pora szinte kellemesnek tűnt a hőt visszaverő, meleg aszfalthoz képest. A mobilon még mindig tanácstalanul kereste a hálózatot, s végül én is beláttam, hogy nincs esélyem a segítséghívásra, ahogy arra sem, hogy ott helyben felvegyen valaki, hiszen a szürkületben egyedül voltam. Nem volt mit tenni, a sporttáskámat elegánsan a hátamra kaptam, és elindultam abba az irányba, ahonnan jöttünk néhány órával korábban Gabe-el. A séta nem hiányzott igazából, éreztem, hogy a bakancsomban a lábamnak különösen nem, de nem volt választásom, csak próbáltam nem törődni a kellemetlen érzéssel. A vadászat járt a fejemben, a vámpír arca… Ilyenkor mindig a húgom vonásai jutottak eszembe, ahogyan a régi házunk melletti kis erdő szélén állt a sötétben. Nem akartam arra a lehetőségre gondolni, hogy ő is olyanná változott, mint amilyenek vadásztam minden nap. Gabe nem is tudott erről… ezért is volt a három dögcédula a nyakamban. Amíg nem volt bizonyosságom másról az egész családom halott volt, akiket eltemettem, még akkor is, ha a húgomat egy sírkő és egy üres koporsó jelezte csak.
Jó ideje gyalogolhattam már, amikor halovány fényt láttam meg magam előtt. Térerőm még mindig nem volt, és sok választásom sem, hogy keresztezem-e a fényforrás tulajdonosát, hiszen felé tartottam, és az tuti biztos volt, hogy nem fogok hátraarcot csinálni, ha eddig elkutyagoltam. Így hát haladtam tovább, és felkészültem minden lehetséges forgatókönyvre fejben, hiszen a sötét úton, napnyugta után egy – ilyen messziről elhagyatottnak tűnő – autó nem volt éppen bizalomgerjesztő. Vagy csak paranoiás lettem az elmúlt évek alatt, ki tudja.
Közelebb érve, úgy látszott, ez utóbbi fog beigazolódni, ugyanis egy elakadás jelző háromszöget elhagyva egy autóból jött a fény, amely mellett egy nő állt és engem nézett. Legalábbis próbált nézni.
– Helló, esetleg segíthetek valamiben? – kérdeztem meg az elég magától értetődőnek tűnőt, bár az is igaz volt, hogy én is megmentésre szorultam volna bizonyos szempontból. De ezzel akkor nem foglalkoztam különösebben. A nő amúgy is ártalmatlannak látszott.