szerepkör

Nagyot nyögök, miközben fordulok egyet az ágyamon és próbálok felébredni, amiben be kell valljam, nem vagyok valami jó. (Egyáltalán létezik, hogy valaki nem jó az ébredésben?) Általában úgy egy órába telik, mire az agyam hajlandó elindulni és tényleg, totálisan bekapcsolni, mert egészen addig, amíg meg nem kapom az első kávéadagomat, csak csökkentett üzemmódban működik és úgy járkálok, mint egy zombi. Imádom viszont, hogy ilyenkor még azok az érzések uralkodnak rajtam, melyeket álmomban éreztem és percekig próbálom megfejteni, vajon mit üzenhet az elmém azzal, amit átéltem. Nem, mintha valami gyakorlott álomfejtő lennék, de boszorkányként tudom, hogy sok mindent elárulhatnak az álmaink, így nem árt rájuk figyelni. A mostani azonban meglehetősen zavaros volt és nem is igazán tudom felidézni mindazt,ami történt, olyan hirtelen váltakoztak az események, hogy úgy érzem, mintha órákig álmodtam volna, pedig a nagyokosok szerint pusztán pár pillanat az egész. Nem beszélve arról, hogy mire megpróbálnám végig gondolni az eseményeket, már a felére nem is emlékszem.
A kávémat szürcsölgetve aztán a pár felidézett jelenetnek köszönhetően eszembe jutnak olyan dolgok, melyeken már rég nem töprengtem. A gyerekkorom, a szüleim, az elmúlt években történt dolgok. A nap, amikor a képességem a frászt hozta rám, mert azt a bunkó kis Tracyt, aki folyton a börtönben gubbasztó apám miatt cikizett, majdnem agyonvágta egy villám. Vagyis pontosabban három. Nem csak ő rémült meg, hanem én is, mert valahol mélyen éreztem, hogy ez nem normális dolog. Oké, hogy percekkel korábban, miközben ökölbe szorított kézzel, könnyes szemekkel és megalázottan álltam egy csomó gyerek előtt azt kívántam, hogy bárcsak villám csapna belé, de a hideg futkosott a hátamon, amikor ez majdnem meg is történt.
Hónapokig történtek még hasonló események, míg egy nap oda nem jött hozzám valaki, aki felnyitotta a szememet. Egy nálam jóval idősebb boszorkány volt, aki aztán elképesztő türelemmel próbált engem a jó útra terelgetni. Csak később derült ki, hogy mindezt azért csinálta, mert ismerte a dédanyámat, akitől valószínűleg örökölhettem ezt. A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem beszélhettem róla senkinek. Még a saját anyámnak sem, mivel ő nem rendelkezett semmi hasonló képességgel. Átlagos emberként élt és halt meg, amikor autóbalesetet szenvedett én pedig majd' beleőrültem abba, hogy nem tudtam megmenteni.
Aztán eszembe jut az, amikor az apámtól leveleket kaptam még a gimi kezdete előtt, de anélkül, hogy elolvastam volna őket, kivágtam mindet a kukába. Miatta cikiztek az osztálytársaim. Miatta híresztelte Tracy azt, hogy én is biztos tolvaj vagyok és vigyázzon mindenki a cuccaira. Borzalmasan szégyelltem Őt és soha többé nem akartam vele beszélni, hiszen miféle ember az, aki befektetési tanácsadóként ellopta csomó más ember pénzét és tönkre tette a családját? Olyasféle, akire nincs szükségem. Évek óta nem hallottam róla, mivel elköltöztem New Jerseyből és megfogadtam, hogy mindent magam mögött hagyok. Ebben mondjuk nagyrészt ösztönzött az is, hogy nem találtam a helyemet a világban.  Valójában még mindig nem tudom, hogy pontosan mit akarok, mert csak azt tudom, hogy nyugodtan és békében akarok élni, de a mai világban ez luxusnak számít. Az apám pedig... így utólag már bánom, hogy nem olvastam el a leveleit, de tekintve, hogy mi vagyok, talán jobb is, ha nem veszek részt az életében.
Felidézem a pillanatot, amikor a világ a feje tetejére állt én pedig olyan mérhetetlen dühöt és csalódottságot éreztem, amilyet talán még soha. Az emberek létre hoztak egy szörnyeteget, ami aztán elszabadult és nincs senki, aki az útjába állhatna. Elszomorít a gondolat, hogy milyen sokan álltak mellé. Még a saját fajtám tagjai is, pedig a mi dolgunk elvileg az lenne, hogy fenntartsuk az egyensúlyt, az a lény viszont, szerintem sehogy sem passzol a világba. Eleinte tenni akartam valamit, azonban idővel rádöbbentem, hogy hiába vagyok boszorkány, se nekem se másnak nincs akkora hatalma, hogy megállíthassa azt az őrültet, így végül úgy döntöttem, hogy inkább csak szimplán megpróbálok kimaradni az egészből vagy, ha már mindenképpen választanom kellene, hogy melyik oldalra állok, azok mellé állnék, akik ellene vannak. Nem normális dolog mindaz, ami történik és sosem lesz nyugta senkinek, amíg az a pszichopata a főnök, ráadásul terrorban tart mindenkit. Vadásznak a magamfajtákra, így nincs is értelme, hogy bármi célom is legyen az életben azon kívül, hogy túléljek és várjam, amíg történik valami.
Fásultan bámulok a falon lógó órára és egy fáradt sóhaj kíséretében szembesülök a ténnyel, hogy egy órája gubbasztok a konyhaasztalnál és töprengek olyasmiken, amiken úgysem tudok változtatni, szóval végül úgy döntök, hogy inkább elvégzem a napi teendőimet, majd elindulok melózni.
A munkám legalább leköt és eltereli a figyelmemet ezekről a baromságokról.
-Basszus, Sátán a frászt hoztad rám!- kapok a szívemhez, ahogy a hatalmas fekete szőrmók felugrik az ölembe és borostyán színű szemeit vádlón rám mereszti.
-Tudom, máris adom a reggelidet.- sóhajtom, miközben végig simítok rajta párszor, mire hangos dorombolás a jutalmam, aminek nem is szakad vége még akkor sem, mikor már javában falja a reggelijét a tányérkájából. Imádom ezt a kis bunkó macskát, mert három éve, mióta rátaláltam az utcán összeszakadva és csupa retkesen, ő az egyetlen lény, akiben meg tudok bízni. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten aljas tud velem lenni, imádom és hát amúgy is, mégis miféle boszorkány lennék, ha nem lenne egy fekete macskám?