Érintésére automatikusan felel édesen megkínzott testem, cirógatása mentén lusta libabőr bontakozik ki, hátizmaim ösztönösen feszülnek meg, gerincem keskeny völgybe rendeződik, fenekemet sóhajtásnyira megemelem. Külső szemlélő kelletésnek aposztrofálná, valójában összehangolt rítusainkhoz alkalmazkodnak érzékszerveim, Pavlovi reflex, igen, azt hiszem, ennél pontosabban meg sem fogalmazhatnám. Olyan mélységekig ismerjük egymást, ahogyan sokan ötven év házasság alatt sem képesek rá, bennünk nincs szemérem, sem félelem, nem szükséges lenyűgöznünk egymást, adott a szabadság, az őszinteség, a némán lefektetett szabályrendszer. Akkor jön és megy, amikor kedve tartja, érkezhet korábban, lehet rajtam kinyúlt póló, vagy törölgethetem még valaki másnak a vérét a bőrömről, akkor is megkíván, mert nem szerelemből vagy elköteleződésből táplálkozik a vágyunk.

Orromat játékosan a combjába fúrom, mélyen belélegzem szeretkezéstől nehéz, izgató illatát. Másra gondolok, valamivel vékonyabb, de hasonlóan izmos fennsíkra, lágyabb, érzékibb illatra, de ez képtelenség, egyrészt soha nem tudnék tartozni valakihez, mert a tartozás a merészség halálát jelentheti, másrészt ha már tartozni akarnék valakihez, biztosan nem a kijelölt célpontot lenne ildomos választani. Hóbort, nyugtatom magam, hamiskás mosolyt erőltetek az ajkaimra, úgy pillantok fel ismét, mintha egy pillanatra sem kalandoztam volna el. Végül ez is tönkremegy, amint hazudozni kezdünk egymásnak, márpedig most először izzunk egymásért és hidegülünk el egymástól egyszerre.

Meg se rezzenek a természetességen, tulajdonképpen sosem embereket képzelünk el, nem életeket és érző lényeket, hanem leölendő, kártékony állatokat, ragadozókat, amelyek túlszaporodtak, megkerülték a természetes szelekciót. Sőt, magát a természetet. Kiirtottak egy csapat vámpírt, úgy hallgatom végig, mintha csak azt mesélné, milyen nehéz napja volt az irodában, és mennyi felesleges, valamiért mégis nélkülözhetetlen papírmunkával kellett megharcolnia. Fesztelen berendezkedésű kapcsolatunkban még sosem fordult elő, hogy ne próbáljak kiszedni belőle többet a vadászat körülményeiről, a felmerült problémákról és módszermódosításokról, most viszont hallgatok. Mélyen. Nem megrendülten, azt nem mondanám, inkább… Eszembe jut az a lány, a vámpír, aki megcsókolt valakit a kapualjban, a meghitt pillanat, és eszembe jut Balzac, az egészen ártatlanul sóvárgó tekintete.

Beleborzongok, párhuzamosan Samuel lágy cirógatásával, bejárja az ismerős utat, amire akaratlanul válaszolok, és ha nem gondolnék másra, talán feljebb vándorolnék a számmal, megízlelném, őt és rajta magamat, csakhogy meghasadok, pontosabban belehasadok ebbe a furcsa kettősségbe. – Ne is reménykedj, Sam, ilyen könnyen nem húzol le – a hangom is egészen más, távoli, mint egy rosszul befogott rádióadás. A máshova vágyódás sercegés hallatszik ki belőle, de sosem vágytam máshová ezelőtt, így Samuel fülét valószínűleg elkerüli, ha mégsem, képtelen dekódolni. Ahhoz ismernie kellene. Egyelőre azonban úgy tűnik, én sem ismerem magamat. – Egyébként a Shakira-J. Lo párosra gondoltam, engem is megvettek kilóra a vonaglással.

Végül feljebb merészkedem, átugrom érzékeny pontjait, a mellkasán kötök ki, államat a horpaszába mélyesztem, ajkaim meg-megérintik beszéd közben: – Bíztam a statisztikában, ezért buktam el, lassan kezdem elfelejteni, az élet alapvetően kiszámíthatatlan.

Oké, ez keserűbbre sikerült a kelleténél.

Tarkóm zavarba ejtő természetességgel simul combjának, hajtincseim két lába között tekergőznek, eljutnak egyik végpontból a másikba, látszólag önálló életet élve, nekem pedig hirtelen mozdulni támad kedvem, fejem könnyedén gördül az ellazult, puha húson. Így találkozik tekintetünk, otthonosan, mintha az első pillanattól az utolsóig egymásra lennénk hangolódva, mintha valamelyikünk teste mindig befejezné a másik – szigorúan idézőjelbe tehető – mondatát. Más terepen is tökéletesen hasznosíthatnánk, például vadászatok alkalmával, de lehetnénk egymás szárnysegédei vagy mentőövei, a telefonhívás egy rossz randi közepén, a felmentősereg szorult helyzetben, ugyanazon fegyver két vége. Érthetetlen, miért, de ritkán társulunk, mindketten saját módszerrel, taktikával, közegben és közösségben teszünk eleget a kötelességeinkben.

Kötelességünk ölni.

Távoliak vagyunk mindketten, állapítom meg szívdobbanásnyi idő alatt, érintkezési pontjaink ellenére óceánnyi távolság ékelődik közénk. Azt hiszem, mindketten másra gondolunk – valami másra, valaki másra. Jobb karomat szórakozottan két térde alá csúsztatom, ismerős völgyek és mélyedések útját követem, izzadságának illatában nem találok semmi kivetnivalót, kissé érdes, pézsmaakkordokkal átszőtt, azt hiszem, a gyerekkorom jut róla eszembe, fojtó nyarak, poros-nedves ruhák, apám fegyvert tisztogat a kerti padon, tekintetét időről időre rám emeli. Talán mindez meg sem történt. Lehet, így emlékszem, mert így akarok emlékezni rá.

Samuel hasonló biztonságot áraszt, amiről – feltételezem – fogalma sincs. Hasra gördülve várom be válaszát, érintésére önkéntelenül reagál a testem, gerincem íve megfeszül, fenekem leheletnyire megemelkedik. Állakat a csípőcsontja melletti keskeny árokba illesztem, innen egyaránt láthatom az arcát és szépen kidolgozott, ingerlő felsőtestét. Egyszerű ember vagyok – mondhatni –, ha tetszik valami, ha örömömet lelem valamiben, attól nem tartom távol magam mindenféle morális és erkölcsi kódexre hivatkozva. – Sikeres vadászat? – tudakolom könnyed hangon, mintha valami átlagos dologról beszélnénk, papírmunkáról egy multinacionális cégnél, határidős tenderről, egyeztetéssel kivitelezőkkel vagy irodai dolgozókkal. – Néztük, vettem vagy két tucat BBQ csirkeszárnyat, egy pakk sört, és a harmadik negyed végén fogadást kötöttem, hogy a 49ers viszi, erre a Chiefs behúzta. Buktam húsz dollárt, de nem bántam, mert élvezet volt nézni a négy egymást követő touchdown-t. Mondjuk most simán fogadnék arra, hogy neked a félidei show legalább annyira tetszett, mint maga a meccs – hamiskás mosolyt villantok felé.

Nagymacskákat megszégyenítő komótossággal – nem, nem kecsességgel – nyúlok el Samuel mellett, mértani tökéletességre törekedő átlóban, természetesen meztelenül, kimelegedve, tarkón gyöngyöző izzadságcseppekkel. Két karommal könnyedén kiseprem szabadjára engedett – sokszorosan megmarkolt, rántott és becézett – hajtincseimet, egyenesen Samuel ugyancsak fedetlen combjára, miközben fejemet a csípőcsont alatti izomkötegnek támasztom.

Békés így. Megszabadulva a vágy iszonyú görcsétől, ajkaimon precízen kimért csókok ízével, elernyedő végtagok tétlenségét élvezve, tekintetem lustán végigfut alkarom mentén, rajta halványuló ujjlenyomatok, egy-egy erősebb szorítás, szelíd leigázás felszívódásra kész pecsétjei. Átmenetileg megjelöl, alkalomszerű egymáshoz tartozottságunkat egyértelművé teszi, nem is kérek tőle sem kevesebbet, sem többet. Rövidre szabott találkáink rendszerint így végződnek, negyven perctől hajnalig tartó epizódokban esünk egymásnak – néha adrenalintól elnehezülő gondolatokkal, néha reszkető izzással, néha veszteségérzettel a szánkban, néha diadalittas lobbanásban. Időnként nyugtalanul, máskor ingerülten, egymást tépve vagy ódákat lehelve ujjbegynyi fennsíkokra és árkokra.

Ezúttal elhomályosuló gondolatok szegélyezték hibátlan kémiától intenzív együttlétünket. Az jut eszembe, igen, éppen most, Samuel tenyerének barázdáit körberajzolása közben, hogy egy másik hálószoba másik ágyán heverészve ezt az idilli csendet folyton megtörné egy bizonyos amerikai pitbull terrier andalító horkolása. És valószínűleg egy másik tenyér másképpen érne hozzám, nem tapasztalt átutazóként, nem testi kényszerektől görcsösen és görcstelenül, hanem…

Felpillantok rá, borostás állán otthonosan siklok végig tekintetemmel, még ebben a kötetlenségben sem fogadtunk soha egymásnak kizárólagosságot, rutintalan és rendszertelen szisztéma szerint sodródunk össze, majd szét, meghatározhatatlan időintervallumok beiktatásával. Nincs ezzel gond, sőt, éppen ettől működik, sosem láttam, kicsoda Samuel, ha éppen nem vadász vagy minden szempontból kielégítő partner, sosem kérdeztem, hol nőtt fel, mi volt az első háziállata, kiket szeretett, mert sosem érdekelt, mit felelne.

Soha senki válaszai nem érdekeltek, bennem ugyanis nincs elég hely megfelelő kérdéseknek, egyébként sem tudom, mihez kezdenék mások életével, fájdalmával és örömével, ha a sajátom is átláthatatlan a számomra. Most mégis kérdezni akarok, de nem tőle.

Valaki másra gondolni szex közben snassz, nincs benne semmi különleges, de valaki másra gondolni szex után, valaki mást akarni szex után… Mit szokás ilyenkor csinálni? – Nézted az idei Super Bowl-t? – Biztosan nem ezt kérdezni, viszont tőlem éppen ennyire futja.