pártállásom: semleges

1966. július

A tenyerem annyira izzadt, hogy nem győztem törölgetni, hiszen életem első autósmozijába készültem épp a barátaimmal. Carlával egész délután készülődtünk, csicseregtünk, hogy vajon milyen is lesz az este, amikor majd Logan, én, Carla és a barátja, Scott beülünk egy jó kis filmre egy romantikus duplarandi keretében. A lábam szinte remegett, amikor ajtót nyitottam, Logan pedig rám villantotta azt a szívdöglesztő mosolyát, amitől cseppet sem lettem nyugodtabb. Szívdöglesztő pasi volt. Az egyetem minden csaja őt akarta, ám mégis én lettem az, aki megkaparintotta végül.
A tűzpiros Chevy Impala, melynek fehér teteje most a jó idő miatt le volt nyitva, elképesztően menő volt, úgyhogy Carla és én a lehető legvagányabb csajoknak éreztük magunkat, amikor behuppantunk. És vagányak is voltunk. Mindenki irigykedve nézett minket, ahogy lassan begurultunk a mozi területére, majd szerelmesen, összebújva néztük végig a filmet, amire viszont azóta sem emlékszem, mert sokkal jobban lekötött, ahogy Logannel csókolóztam. Aztán közölte, hogy elmegy a büféhez, én pedig ott maradtam Carlával és Scottal. Ami utána történt, igazából annyira nem is lényeges. Legalábbis, nem ez életem legmeghatározóbb pontja, hacsak nem vesszük azt figyelembe, hogy amiatt indultam el egyedül haza a sötétben.
Carla és Scott vadul smároltak a hátsó ülésen, ami egy idő után igazán zavaróvá vált számomra, így inkább Logan után indultam, ő azonban sokkal fontosabbnak tartotta, hogy flörtölgessen valami szőkével a büfénél.  
Veszekedtünk. Nagyon durva dolgokat vágtunk egymás fejéhez, melyben még az is szerepelt, hogy csak meg akart fektetni, most pedig már nincs szüksége rám. Akkor azt hittem, hogy semmi sem fájhat úgy, mint azok a szavak, de tévedtem.
Zokogva indultam el hazafelé egyedül a sötétben. Utáltam magam, amiért ilyen hiszékeny picsa voltam és utáltam abban a pillanatban mindent. Talán, emiatt nem vettem észre azt a gyanús pasast, aki az utca sötétebb részén bagózgatott. Talán, ha épp nem vagyok kibukva, rájöttem volna, hogy más úton kellene hazajutnom, de mit is törődtem én ilyesmivel?

Emlékszem az első pofonra, amit kaptam. A saját vérem ízére és a fájdalomra, melyet a szétrepedt ajkamban éreztem. Emlékszem a saját sikolyomra. Kétségbeesett, velőt rázó, rettegő sikoly. Emlékszem az újabb pofonra, ahogy erős vasmarok fonódik a csuklómra. A ruhám recsegő hangjára, ahogy megadta magát a pánt. A hűvös szélre, amit a szabaddá vált bőrömön éreztem, de az adrenalin úgy tombolt bennem, hogy nem fáztam. Remegtem, de nem azért, mert hideg volt, hanem, mert tudtam, hogy nem menekülhetek. Rúgkapáltam, karmoltam, haraptam, de semmit nem értem el vele, maximum csak annyit, hogy újabb pofon csattant az arcomon. Emlékszem a súlyra, ami rám nehezedett és a hideg aszfaltra. A nem messze lévő kuka szagára. A forró könnyekre, melyek patakokban csorogtak le az arcomon és a nyüszítés szerű hangra, mellyel kérleltem a férfit, hogy engedjen el. Emlékszem a lihegésére és a forró leheletére, ami sör és rum szagú volt. Még most is felfordul tőle a gyomrom.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor végleg feladtam. Csak feküdtem csendben az eget bámulva, üresen, legyőzötten, mint a vad, melyet megsebeztek és tudja, hogy itt a vég. Mozdulatlanul, néma könnyek kíséretében vártam, míg az a mocskos állat kiélvezkedi magát, majd ott hagy a földön fekve, mint valami szemetet, melyet az imént dobott el az utcán.
Emlékszem, ahogy magamra rángatom a szakadt ruhámat és remegve a falig hátrálok, hogy aztán ott kuporogva bámuljak a semmibe. Üresnek éreztem magam, mintha a lelkemet épp most vették volna el tőlem. Fájt a lelkem, de nem is sejtettem, hogy testileg is örök nyomot hagyott rajtam az a szemetláda.

Egy idős férfi talált rám végül az út szélén botorkálva és elvitt a legközelebbi kórházba.
Az anyám zokogva rohant be az ágyamhoz apámmal a nyomában, aki olyan arcot vágott, amilyet még sosem láttam rajta. Rendőrök jöttek, felvették a vallomásom, de mindez már teljesen összemosódott. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

Pár nappal később megírta az újság, hogy valakit különös kegyetlenséggel meggyilkoltak. Hogy egészen pontos legyek kiherélték és még nagyon sok más sérülést is elszenvedett. Hosszasan szenvedett én pedig tudtam, hogy a nagyapám tette és annyira hálás voltam érte, mint még semmi miatt. Sosem kérdezett arról, ami történt és én sem kérdeztem soha, hogy ő állt-e bosszút a férfin. Egyszerűen csak tudtam, hogy szeret és bármit megtenne értem.
Hetekkel később abortuszom volt, ami olyan szuperül sikerült, hogy örökre meddő lettem.
Évekkel később kiderült, hogy AIDS-es vagyok és bár egészen addig igyekeztem összeszedni magam és kiheverni azt, ami történt, ez a hír újra elindított a lejtőn. Drogoztam, ittam, buliztam. Semmi nem érdekelt, hiszen nem volt már számomra jövő. Alig emlékszem arra az időszakra, mert szinte egy tiszta pillanatom sem volt. A szüleim nem tudtak mit kezdeni velem, hiszen már felnőtt voltam és amúgy sem érdekelt az egész. Az sem érdekelt, hogy ők is szenvedtek, mert magukat hibáztatták amiatt, ami történt. Arra sem emlékszem, hogy mikor temettük el a nagyapámat.

Albertre viszont emlékszem. Korábban nem sokszor találkoztam vele, mégis ő lett az, akinek az életemet köszönhetem, mert pár évvel mindezek után felajánlotta, hogy segít. Mindketten tudtuk, hogy az AIDS előbb vagy utóbb meg fog ölni, én pedig az életet választottam. Nem azért, mert eddig olyan jó lett volna hozzám a sors, hanem, mert élt bennem a remény, hogy talán lehet még jobb.

1972. május

Csodálatos volt, ahogy a természet újjászületett. Ahogy virágba borult minden és szinte lüktetett az élet, akárhova nézett az ember. Talán, a sors akarta úgy, hogy épp ekkor határozzuk el magunkat. Tökéletesen passzolt a tavasz az alkalomhoz, melyet Albert gondosan megtervezett és előkészített. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni, de talán közre játszott az is, hogy Paolot legalább annyira szerette, mint én (ha nem jobban) és úgy érezte, hogy régi barátja unokájával gyengéden kell bánnia.
Forró fürdőt készített, míg én bevettem a tablettákat és rózsaszirmokat is tett a vízbe, hogy valamivel barátságosabb legyen ez az egész morbid helyzet. Igen. Ha az ember megtervezhetné a halálát , szerintem mindenki ilyenre vágyna.
Nem féltem. Olyan kába voltam, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy a kádba egyedül másztam be. Albert nyugtató szavaira viszont tisztán emlékszem, a mai napig a fülemben csengnek. Bíztam benne annyira, hogy rá bízzam magam és ez volt életem legjobb döntése. Valahol, talán még hálás is vagyok a sorsnak, hogy minden úgy történt, ahogy. Másképp, talán sosem váltam volna azzá, aki most vagyok.

A lányt, akit megerőszakoltak és halálra ítéltek; aki gyenge volt, törékeny és feladta az életet, örökre eltemettük. A helyébe lépett egy új, erősebb nő, aki tudta, hogy képes bármit túlélni, már csak azért is, mert olyasvalaki állt mellette, mint Albert. Nélküle nem ment volna.
Bár manapság eltávolodtunk egymástól, mert a legutóbbi találkozásunkkor nem valami szépen váltunk el, mindig tudom, hogy ott van nekem, bármi is történjen. Számíthatok rá, ahogy akkor régen is és ő is számíthat rám, hiszen a testvérem a szó legnemesebb értelmében: az Ő vére csordogál az ereimben.