+18
Szerinte még én se tudtam volna visszafogni. Ezen szavaira hangosan nevetni kezdek, de érezni rajta, hogy ez leginkább az az erőltetett, hitetlenkedő nevetés. -Azért ebben ne légy olyan biztos, de végtére is, már mindegy, nem igaz?- mosolygok rá gúnyosan, hiszen ez már a múlt. Már nincs mit tenni. Elrohant, itt hagyott a fenébe, hát most már küzdjön meg a démonaival, melyeket magára szabadított. Nincs olyan, hogy valakit nem lehet visszafogni. Jó pár frissen átváltozott vámpírt láttam már. Mindenkinél meg van a módszer, amivel kordában lehet tartani, csak rá kell jönni, hogy mi az.
-De legalább nem vagyok olyan gyerekes, mint egyesek, hogy fogjam magam és elrohanjak. De valóban. Inkább hagyjuk is az egészet.- sziszegem dühösen, ahogy elfordul tőlem és bár valóban makacsságnak tűnhet ez neki, mégis inkább a fájdalom ez, amit akkor éreztem, mikor eltűnt. Vagy éppen az önvád, amiért nem segithettem neki, mert megfosztott ettől a lehetőségtől. Borzasztóan haragudtam rá, de egyben fájt is, hogy elhagyott és ezek szerint csak én éreztem úgy, hogy van köztünk valami . Igen, talán némi sértettség is van bennem.
-Egy hetet? És, ha nem sikerül egy hét alatt? Elmész? Ugyan már. Kell neked az a varázslat, szóval meg fogod szépen várni, hogy megszerezzem.- mosolygok rá fölényesen, mert már csak azért sem vagyok hajlandó sietni ebben az ügyben, mert nem akarom, hogy olyan gyorsan megkapja, amit akar. Legyen csak türelemmel, ha már annyira kell neki. Mindez azonban olyan durván felhúz végül, hogy képtelen vagyok nem a képébe vágni, hogy konkrétan valószínűleg tojt rám magasról, de a válasza belém fojtja a szót. Őszintének hangzik, szóval most még inkább bánt, hogy nem volt mellettem. Szuper.
Nem is tudok rá mit válaszolni, csak arra vagyok képes, hogy nyaktöréssel fenyegessem, mintha egyáltalán képes lennék ártani neki. Na jó, az utóbbi időben mondjuk elképzeltem párszor, hogy tökön rúgom vagy ilyesmi, de komolyabban bántani sosem tudnám. Ezt mondjuk neki nem feltétlenül kell tudnia és éppen ezért is próbálok rideg lenni, hogy még véletlenül se szerezzen róla tudomást, hogy milyen fontos is (volt) nekem. -Remek. Remélem, minél előbb el tudom intézni, amit szeretnél, aztán már mehetsz is. Nem kell elviselned.- mosolygok rá gúnyosan, igyekezve megőrizni a büszkeségemet. Csak ne tudnám, hogy hazudok, mint a vízfolyás. Csak ne akarnám azt hinni, hogy az a valami, amiért jött, valójában nem is a varázslat. Azt kívánom, bár én lennék.
Aztán megcsókol, de ez nem az a romantikus, lágy csók. Ez az a dühös, vad, követelőző csók, amihez az kell, hogy már túlságosan sokat várjon rá az ember és túlságosan az agyára menjen a másiknak. Próbálok ellenállni. Esküszöm, hogy próbálok, de amint elhúzódok egy pillanatra, hiányérzetem támad és folytatom. Elő tör belőlem minden, eddig elfojtott vágyam Vele kapcsolatban, az inget szinte letépem róla, hogy végre szabadon érinthessem a bőrét, miközben ő felpakol az asztalra. Az egész annyira hirtelen és heves, hogy már most totálisan beindított, hát még amikor csókokkal hinti a melleimet, keze pedig a combjaim közé indul. Felnyögök, ahogy bugyin át megérzem az érintését, szavai hallatán pedig, csak szemet forgatok és magamhoz húzom egy csókra, mely végén aztán mosolyogva beharapom az alsó ajkát. -Sosem mondtam, hogy nem tartalak szexinek. - suttogom ajkaiba, majd figyelem, ahogy szép lassan kibontakozik és bebarangolja a testem ajkaival és az érintéseivel. Túl sokáig vártam már arra, hogy ez megtörténjen, szóval most nem fogok a következményekkel foglalkozni. Csak átadom magam az érzésnek, ahogy végig csókolja a hasam, majd megállapodik a lábaim között, miközben én elfekszem az asztalon, kezemmel pedig hajába túrok és egy kicsit még is húzom azt. Még jó, hogy az irodám hangszigetelt, na nem, mintha bárki hallgatózna odakint, de elég kellemetlen lenne, ha valaki mégis hallaná a jól eső nyögéseimet, melyeket előcsikar belőlem a nyelvével. Nem beszélve arról, amikor elélvezek, ő pedig elhúzódok, hogy megszabaduljon a nadrágjától. Újra felülök, hogy tökéletesen láthassam minden porcikáját, majd forró csókra hívom, mikor a lábaim közé férkőzik és belém hatol végre. Ha volna fogalma róla, hogy hányszor lejátszottam már ezt a fejemben, most biztos az orrom alá dörgölné, de helyette csak közli, hogy az övé vagyok, ami valami morbid módon csak még jobban felizgat. Legszívesebben két nyögés közt közölném vele, hogy ez már jó ideje így van, de inkább csak kacéran az ajkaiba suttogok. -Ahoz egy kicsit többet kell bizonyítanod, édesem. Inkább te vagy az enyém, nem gondolod?- lihegem, majd finoman végig csókolom álla vonalát, majd a nyakát is, miközben szorosan magamhoz ölelem. Annyira vágytam már arra, hogy a karjaiban tartson, hogy most alaposan ki akarom élvezni minden percét. Kezeimmel végig simítom a hátát egészen le a fenekéig, melybe végül elégedetten belemarkolok, így húzva teljesen magamhoz, miközben már másodjára jutok fel nem valami halkan a csúcsra.

Felháborít, amit mond és nem arra a részére gondolok, amikor arról beszél, hogy valószínűleg én is csak úgy gyilkolászok és kész, ahogy kedvem tartja. Pedig nem. A vámpír lét szerintem nem erről szól és attól, hogy valaki vámpír lett, még nem kell gyilkossá válni. Sajnálatos módon azonban, amikor friss ez az egész, még előfordul, hogy a vérszomj győz. Úgy tűnik nála is ez volt, de nem hagyom ki az alkalmat, hogy ismét felhívjam valamire a figyelmét.
-Persze, hogy öltél! Mert eltűntél a fenébe és esélyt sem adtál arra, hogy segítsek, hogy tanítsalak vagy, hogy elmagyarázzam neked ezt az egészet! Egyszerűen itt hagytál, pedig én segíteni akartam neked! Én vissza tudtalak volna fogni és megtanítani, hogyan uralkodj magadon...- ordítom dühösen a képébe, hiszen ez volt az, ami a leginkább kiborított az eltűnésében, hogy én magam sem tudtam, hogy valóban jó döntés volt-e Őt átváltoztatni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit vagy kit szabadítottam rá a világra. Így is mázli, hogy nem akadtak a nyomára a vadászok.-Meg is halhattál volna és akkor feleslegesen strapáltam magam.- sóhajtom egy legyintés kíséretében, de aztán szavai hallatán a fejemet kezdem rázni mosolyogva.-Azt hiszed, hogy én nem jártam ugyanabban a cipőben, mint te? Csak épp mellettem volt valaki, aki segített. Melletted is lehetett volna...- vágom oda szemrehányón, de nem is értem, minek erőlködök, mikor ez már úgyis mindegy? Már a múlt része. Most meg itt van teljes valójában, mert van valami, ami mégis kell neki tőlem. Annyira nevetséges! Hirtelen annyira próbál bevágódni nálam, hogy még azzal is megvádol, hogy az én testem bármivel is reagál rá. Na jó, ez lényegében igaz, hiszen oda voltam érte, de akkor sem kellene ezt a képembe vágnia. Főleg nem azzal az önelégült vigyorral az arcán. Jobb szeretem, ha én vagyok a nyeregben és én irányítom a helyzetet. Nem vagyok hozzászokva, hogy engem bárki is zavarba akarjon és tudjon hozni.
-Nem látsz te semmit. Eddig se láttál túl az orrodon...- válaszolom gúnyos mosollyal az arcomon, hiszen ez az egész már jóval korábban indult. Már akkor tetszett, amikor a hátsómat furikázta ide oda, csak annyira bele volt gyöpösödve az életébe, hogy nem vette észre. Most bezzeg hirtelen mindent lát. Hát persze.
-Nem mondtam, hogy nem fog menni, csak épp nem egy-két nap alatt fogom tudni elintézni.- sóhajtom a szememet forgatva, bár tény, az a tervem, hogy direkt húzom majd az időt. Mondjuk az is igaz, hogy a mostani helyzet egy kissé káosz jellegű, így az sem lepne meg, ha épp nem az lenne bárkinek is a legfőbb gondja, hogy nekem segítsen.
Felajánlom neki a lakásom egyik részét, hogy ott éldegéljen, de persze ő ezzel kapcsolatban is megragadja az alkalmat, hogy megpróbáljon kibillenteni. Nem fog menni.-Nahát. Eddig nem érdekelt a biztonságom? Fogadjunk, hogy eszedbe se jutottam, miközben valaki mással szórakoztál és gyilkolásztál. Ne add nekem elő, hogy most mennyire vigyázni akarsz rám...- morgom sértetten és már most tényleg kezdek nagyon kijönni a béketűrésből. Iszonyúan pimasz -na nem, mintha más esetben ez nem tetszene-, és olyasmiket hoz szóba, amikről én nem feltétlenül szeretnék beszélni. Mondjuk, mint a vele való feszültség levezetés.
-Ó, én most is nagyon jól le tudnám vezetni a feszültséget. Eltörhetném a nyakad, hogy végre egy kicsit csendbe legyél.- sóhajtom megjátszott fáradtsággal, miközben ügyesen hárítom, de minen erőmre szükségem van ahhoz, hogy ezt megtegyem. Minden kibaszott porcikája vonz magához és legszívesebben itt és azonnal neki esnék, de nem tehetem. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy rögtön azután, hogy besasszézik ide, megfektethet. Vagy mégis? Te jó ég. Teljesen összezavart.
-Ugyan.- legyintem fintorogva, lemondóan majd az ablakhoz sétálva összefonom magam előtt karjaimat és úgy beszélek tovább a tükörképéhez.-Megkapod, amit szeretnél, hogy ne vághasd a képembe, hogy feleslegesen hoztalak vissza, de aztán ennyi. Mehetsz a dolgodra.- közlöm magabiztosan, ridegen, bár az, amilyen komolysággal közölte, hogy marad, elgondolkoztat egy kicsit. Tényleg annyira megváltozott volna, hogy már nem érzi azt a vonzalmat, ami volt köztünk? Hiszen, képes volt meghalni értem és kétlem, hogy ez a kötelességtudata miatt lett volna. Végül visszafordulok felé, hogy láthassa rajtam az elszántságot és, hogy őszintén gondolom, amit mondok. Megoldom azt a bűbáj dolgot, aztán mehet. Csak ne érezném olyan pocsékul magam már a gondolattól is, hogy ismét eltűnik.
-Egy pillanatig sem voltál több, mint ahogy én se neked. Nem is értem, miért avatkoztál akkor közbe. Akkor most egyikőnknek sem lenne semmi gondja. Én halott lennék, te pedig élhetnél boldogan.- vonok vállat, mintha cseppet sem zavarna ez a gondolat, pedig valami beteges, érthetetlen módon ragaszkodom az életemhez. Akkor régen is ragaszkodtam, amikor kértem, hogy Albert segítsen rajtam. Mentségemre szóljon, hogy haldokoltam.
-Rendben. Akkor vedd úgy, hogy már munkába is álltál. Itt azonban biztonságban vagyok, szóval nyugodtan menj és... mérd fel a terepet.- közlöm kezemmel egy hessegető mozdulatot téve, mert már alig várom, hogy eltűnjön a közelemből, de ahelyett, hogy tenné amit mondok, már meg is jelenik előttem túlságosan közel hozzám, fejem mellett az ablaknak támaszkodva.
Meglep a csókja, de legalább olyan vehemensen reagálok, mint ahogy ő nekem esett és halkan nyögök egyet. Annyira csodás az íze és annyira finom. Milliószor elképzeltem már ezt, most mégis lehengerel az, amilyen hévvel nekem esik. Akartam, hogy akarjon és az érzéstől, amit bennem keltett, újra élőnek éreztem magam. Hittem benne, hogy mi összeillünk és, hogy majd valami több is lehetne köztünk, de a gondolat, hogy ez most nem egyéb, mint állatias ösztön és, hogy mi minden történt azóta, hogy ilyesmik jártak a fejemben, keserűvé teszik a pillanatot és feldühítenek. Szórakozik velem. Annyira tudom, hogy szórakozik! Már pedig, nem fog rajtam röhögni a hátam mögött, hogy visszatért és én máris elolvadtam tőle, bár lehet, hogy ezzel már elkéstem.
Az egyik pillanatban még élvezettel csókolom az ajkait, simítok a tarkójára, túrok a hajába és simulok hozzá, míg a másikban eltaszítom magamtól az íróasztalhoz, hogy az hangosan nyikorogva odébb csúszik fél métert. Az egyik pillanatban még határozottan tudom, hogy mit nem kellene csinálnom, míg a másikban már ott is termek előtte, hogy tovább csókoljam, miközben a zakót szinte letépem izmos vállairól és durván alsó ajkába harapok. Nem kellene ezt ennyire élveznem. Nem kellene egész testemmel neki feszülni és egyáltalán nem kellene a nyakát végig csókolnom le a mellkasáig, de képtelen vagyok ellenállni. Na jó, ha nagyon akarnék, biztosan menne, hiszen a vérre is nemet tudok mondani, de az is lehet, hogy nem akarok annyira ellenállni, mint kellene.  Mi van, ha nem adom át magam ennek és holnap megbánom? Annál szarabb érzés nincs.

Cseppet sem félek elárulni neki, hogy miért is tettem azt, amit. Még akkor sem, ha szemmel láthatóan meglepi, sőt. Valahol mélyen ez elégtétel számomra, mert ezek szerint ő azt hitte, hogy csak valami sunyi, önző érdek vezérelt, bár azt, hogy nem akartam elveszíteni, akár önző érdeknek is vehetjük. Talán, a saját magam boldogsága miatt mentettem meg vagy csak, mert képtelen lettem volna elviselni, hogy miattam halt meg. Szeretném azt hinni, hogy így van, de valójában az a helyzet, hogy hosszú idő óta Ő volt az egyetlen, akit közelebb engedtem magamhoz, mint amennyire másokat szoktam. Nem meséltem én neki magamról szinte semmit, de Őt meghallgattam, ami által akaratlanul is kialakult köztünk valami. A mindennapjaim része volt és az ember -avagy vámpír- hajlamos azt hinni, hogy az is marad. Hogy majd nem fog egyszer csak eltűnni hirtelen, de ez ostobaság volt részemről. Én tudhatnám a legjobban, hogy ez mennyire nem így van.
-Olyan nehéz ezt elhinni? Hányszor láttál engem bárkit is bántani, Nash? Kellett valaha hullákat eltüntetned utánam?- kérdezek vissza némi éllel a hangomban, mert számomra baromi sértő, amikor azt feltételezik rólam, hogy össze-vissza gyilkolászok. Civilizált nő vagyok nem valami kicseszett vérfarkas. Azt persze nem mondom, hogy sosem öltem még, de arra mindig nyomós indokom volt, bár ezt leginkább annak köszönhetem, hogy Albert volt az, aki azzá tett, ami vagyok. Sokat segített nekem és Nasnek is járt volna a hasonló segítség.-Én vissza tudtalak volna fogni, de most már mindegy.- sóhajtok is fáradtan és egy laza kézmozdulattal jelzem, hogy hagyjuk inkább a fenébe az egészet. Nem akarok azon idegeskedni, hogy mi minden történhetett volna másképp, mert abból semmi jó nem születik. Az ember csak bánkódik és fantáziálgat, aminek sosincs vége és legfőképp nem válnak soha valóra.
Látom a küszködését és látom, hogy össze van zavarodva. Tudom, hogy sosem volt az az ömlengős fajta pasi, aki folyamatosan az érzelmeiről beszél mindenkinek és legfőképp nem mutatta ki soha őket, így megértem, hogy ez most furcsa és kellemetlen neki. De mégis, mit tehetnék?
-Miért ne érezhetnél? Azt hiszed, hogy örökké magadba fojthatsz mindent? Ez nem így működik, pedig hidd el, én is ezt szeretném. De ez nem ilyen egyszerű.- vonok vállat, bár amikor a vágyai kiélését kezdi emlegetni, egy pillanatra majd, hogy nem elképedek. Nem mondom, hogy ne tetszene, hogy ilyen kis incselkedős lett, de régebben ez inkább rám volt jellemző, miközben ő csendben, higgadtan tűrte. Kellett neki mindent magában tartania.
-Micsoda egója lett valakinek...- forgatom a szemeimet, de tény, hogy jól néz ki. Furcsa, más, idegen de mégis ismerős, magabiztos, szemtelen, érzelmekkel teli... más, de mégis Ő az. Megnyugtat de ki is borít, hogy most kell megismerjem fél év után. Sokkal másabb lett volna ez az egész, ha első perctől kezdve mellette vagyok.
Ezzel szemben most, ahogy közelebb lép hozzám, leginkább szeretnék távolabb kerülni tőle. Összezavar teljesen, de azért még időbe mentem a menthetőt, miközben vázolom neki az ajánlatomat. Ó, még szép, hogy nem lesz egyszerű. Az életben semmi sem az.
-Igyekszem majd minél előbb elintézni, de a jelenlegi helyzetben ez nem olyan egyszerű.- válaszolom egy vállvonás kíséretében, mert hát nekem egyáltalán nem érdekem, hogy megkapja amit akar, mert az azt jelentené, hogy azon nyomban el is tűnik... újra. Nem akarom, hogy lelépjen. Most még nem, bár ettől függetlenül próbálok kellő távolságba kerülni tőle, mintha akarnám is, hogy itt legyen de nem is. Megőrülök tőle, főleg, amikor utánam jön és duruzsol, mint valami kicseszett kisördög a vállamon.
-A lakásom épp elég nagy ahhoz, hogy nyugodtan éldegélhess jó pár szobával odébb, szóval azzal alhatsz, akivel csak szeretnél. Nem az én reszortom ezt eldönteni.- lesek fel rá rideg arccal, amit igen nehéz most magamra erőltetnem, mert ahhoz már végképp nem vagyok hozzászokva, hogy ilyesmiket csináljon. Nem, mintha nem tetszene, ahogy a csípőmre simul a keze és tovább incselkedik, közölve velem a tényt, hogy pucéran alszik. Ügyes. Nagyon ügyes, meg kell hagyni, hiszen őrjítő, amit csinál. A fülcimpámba harap, a nyakamba csókol én pedig lehunyom a szemeimet és oldalra hajtom a fejem, hogy tovább ízlelhesse a bőrömet. Ácsi.
Szemeim kipattannak, majd lassan hátrébb húzódok és miközben kezemet állára simítom, csábos mosoly jelenik meg az arcomon.
-Édesem. Ne hidd, hogy nem tudom mit forgatsz a kis fejedben.- sziszegem dühösen, miközben ajkaimat épp csak az övéihez érintem.-Hetven múltam. Tényleg azt gondolod, hogy nem ismerem ezeket a trükköket? Megkapod amit akarsz, amint sikerül elintéznem és pont.- tolom el az arcát magamtól, hogy aztán cseppet sem finomkodva odébb sétáljak tőle és töltsek magamnak egy italt, bár bunkó sem akarok lenni, így aztán töltök neki is és elé teszem az asztalomra.-Gondolom, a feladatodat nem kell ismertetnem... és nem. Nem szerepel benne az, hogy bemássz az ágyamba. Ez nem a több, mint testőr új része.- vágom oda ridegen, majd kortyolok egy nagyot a pohár tartalmából és dühösen kibámulok az ablakon. A fenébe is! Az imént majdnem elvesztettem a fejemet. Majdnem hagytam, hogy átvegyék az irányítást az érzelmeim, hogy aztán még kínosabb legyen ez az egész. Össze kell szednem magam.
-Mikor tudsz kezdeni?- fordulok végül ismét felé és bár a késztetés, hogy visszasétáljak hozzá és folytassam, amit Ő elkezdett az imént nagyon erős, de nem vagyok kezdő. Tudok uralkodni magamon és neki is ezt kell megtanítanom, ha már itt lesz.

Kevés olyan dolgot tudnak nekem mondani, ami annyira meglepne, hogy belém fojtsa a szót, de Nashnek természetesen ez is ugyanúgy sikerül, mint anno beférkőznie a bőröm alá. Az a "befejezted" olyannyira nagyképű és gőgös megnyilvánulás és én annyira nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy el is akad a szavam és csak fortyogok a dühtől. Meghalt volna a nőért, aki fontos neki? Nem hiszem el, hogy ezt most így kimondta és válaszul nem is tudok akkor rögtön semmit se mondani, csak bámulok rá dühösen, összeszorított szájjal és igyekszem megemészteni azt, amit mondott. Fontos voltam neki. Igen, ezt sejtettem abból, hogy halandóként képes volt a védelmemre kelni, de így kimondva megint más. Már-már megható, de egyben dühítő is.
-Ugyan már! Mégis mi méltóságos abban, ha meghalsz valakiért úgy, hogy esélyed nem volt elmondani neki, hogy fontos számodra?- morgom halkan, összeszorított fogakkal, miközben farkasszemet nézek vele, aztán sóhajtok egyet és a pillantásom is megenyhül valamicskét.-És milyen érzés lett volna számomra végig nézni a halálod úgy, hogy tudom, megmenthettelek volna? Képtelen lettem volna végig nézni és soha ne is kérj tőlem ilyet!- vágom a képébe sziszegve, majd elfordulok és megpróbálok úrrá lenni a gondolataimon és az érzéseimen. Fogalma sincs róla, hogy hányszor kellett már végig néznem egy-egy szerettem halálát, így aztán nem is értheti, hogy miért lettem volna képtelen hagyni, hogy Ő is meghaljon. Ráadásul épp miattam. Azt már nem. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy azért halt meg, hogy engem megmentsen. Azzal a tudattal viszont, hogy amiatt lett vámpír, mert megmentett és, ha nem is emberként, de tovább létezik, azzal már együtt tudok élni. Az sem érdekel, ha az örökkévalóságig gyűlölni fog. Legalább nem leszek nagy dilemmába amiatt, hogy bele vagyok-e zúgva vagy sem.
-Nos, ha mellettem maradtál volna, akkor ez nem történik meg, de te elszaladtál, mint egy hisztis gyerek. Sajnálom, hogy ebbe páran belehaltak, de már nem tudok mit tenni.- vágom oda a válaszomat, mert az ártatlanok élete már rég nem hat meg annyira, mint egykor. Én is egy ártatlan lány voltam, akit meggyilkolt valaki, hiszen végtére is az volt a gyilkosom, aki megerőszakolt. Miatta kellett ezt az életet választanom és még nagyon sok minden mást is elveszítettem amiatt a rohadék miatt. Mégsem sajnált senki. Járulékos veszteség voltam. Ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek is. Nagyon sokan meghalnak manapság, akiknek nem kellene, mondhatni, az erősebb kutya b.szik.
-Az sosem baj, ha dühös vagy. Ez is bizonyítja, hogy nem vagyunk mi annyira üres és lelketlen lények, hiszen akkor érzelmeink sem lennének. Azonban idővel meg kell tanulnod ezeken uralkodni, de ne aggódj. Menni fog. Sok más vámpírnak sikerült már.- világosítom fel már jóval nyugodtabban, hiszen nekem is megértőnek kell lennem vele, mert most teljesen más számára minden, mint amilyen volt. Valószínűleg meg is változott, csak nem tudni, hogy jó avagy rossz irányba. Az apja halála amúgy is megváltoztatta és, ha megmaradt annak a keserű, magába fordult lénynek, ami akkor volt, akkor érthető a dühe.
A legdurvább érzés az egészben az, hogy nem ÉN voltam mellette. Nem engedte, nem akarta, inkább elhagyott. Elmenekült. Pedig Én akartam segíteni neki megérteni és feldolgozni ezt az egészet. Mellette akartam lenni és látni, hogy boldogul. Mondjuk a tudat, hogy azért mégsem volt egyedül valamicskét vigasztal, de akkor is haragszom rá. Itt hagyott a francba, most meg visszakúszik, amikor rájött, hogy mégis csak szüksége van tőlem valamire. Nem fogom én azt olyan könnyen megadni neki. Kiváltságos dolog egy ősboszorkától ilyesfajta ajándékot kapni és ki is kell érdemelni, de persze, megoldani mindent meg lehet.
-Ennek örülök.- bólintok csak végül, mert olyan sok minden zajlik a fejemben, de nagyon nagy részét ennek nem mondhatom ki. Nem engedhetem, hogy belelásson az elmémbe és meglássa, hogy mennyire megbántott azzal, hogy itt hagyott.
Közelebb lép hozzám. Túl közel. Túl kellemes az illata és túl lehengerlő az a magabiztosság, ami most árad belőle. Túl szexi lett azzal, hogy vámpírrá tettem, így most azért egy picit bánom talán, hogy megtettem. Igyekszem persze rezzenéstelen arccal felpillantani rá és egy pillanatig sem hagyni, hogy meglássa, mennyire felizgat a közelsége. Ez már régebben is így volt, amikor egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, csak akkor még könnyű volt ellenállnom, mert nem volt olyan pofátlan, hogy incselkedjen velem.
-Tudom ajánlani a harcművészetek valamelyikét és, ha nagyon szeretnéd, van pár prosti a klubban, akiken kiélheted magad. Nem mondhatod, hogy nem segítettem...- kúszik aljas, ördögi mosoly az arcomra, hiszen tudom én, hogy engem akar zavarba hozni, de korábban kell ahhoz felkelnie, hogy ez sikerüljön neki. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ennyire kiismerjen. Most nem, mert én sajnos már nem tudom, hogy Ő kicsoda.
-Szóval, szeretnél újra a napon járni. Ez nem olyan egyszerű ám, mint gondolod és kénytelen leszek cserébe én is kérni valamit.- köszörülöm meg végül a torkom, majd mutatóujjammal a mellkasára bökök és finoman odébb tolom magamtól, hogy aztán az íróasztalom mögé sétálhassak. Igen. Gyáván az asztalom mögé bújok, de szükségem van egy kis térre.-Tehát, a kérdés az, hogy hajlandó vagy-e visszajönni Nekem dolgozni? Esetleg a sofőr posztot bővíthetjük egy kis testőrködéssel is.- gondolatban azért hozzá teszem még, hogy úgy legalább rajta tudom tartani a szememet és amúgy is azt akarom, hogy a közelemben legyen. Mielőtt bármit is tennék érte, meg kell enyhülnie. Az, ha engem örökké utálni fog, megkeserítheti az egész vámpír létét.

Nem akartam Őt itt látni. Nem akartam, hogy mindent összezavarjon, bár ezzel már elkéstem, hiszen itt van, de amit a leginkább nem akartam az az, hogy lássa rajtam, hogy mennyire összezavar a jelenléte. Egyrészt mérhetetlen örömmel tölt el, hogy életben van, hiszen az utóbbi pár hónapban nem tudtam, hogy mi lehet vele- oké, ha akartam volna kinyomozom és kész, de tiszteletben tartottam a döntését, hogy nem kér belőlem. Másrészt borzasztóan dühös vagyok rá, amiért lelépett. Életet adtam neki, megmentettem erre Ő nekem esett és elment mintha hibát követtem volna el azzal, hogy olyanná tettem, mint amilyen én is vagyok. Erre ő lelép. Még szép, hogy meg vagyok sértve. De ez most nem is számít, mint ahogy az sem, hogy milyen tiszteletlenül beszél velem. Végtére is, már nem dolgozik nekem. Ettől függetlenül pontosan jól tudja, hogy mivel tud megsérteni és nem is rest felhasználni ezt ellenem. Szavai hallatán gyilkos pillantást vétek rá és közelebb lépek hozzá.
-Nem, mintha bármiféle magyarázattal tartoznék neked, de mivel a legutóbbi sofőröm szó nélkül lelépett és magamra hagyott, találnom kell valakit a helyére...- válaszolom szándékosan nem reagálva a kínosabb részre és természetesen, az arcomról se lehet leolvasni sem azt, hogy mennyire fájt, hogy Őt elvesztettem, sem azt, hogy milyen nehéz döntés volt ezt tenni Vele.
-Ne merészelj engem kioktatni, Nash. Meghaltál volna, ha nem csinálok valamit és azt nem hagyhattam. Nem volt idő végig gondolni, hogy vajon Te mit akarsz.- lestem rá fagyos tekintettel, hiszen azt várná az ember, hogy hálás legyen, amiért életet adtam neki, erre Ő ezt vágja már megint a fejemhez. Dühös, mert nem ő hozta meg ezt a döntést meg ki tudja még, hogy mi miatt, de nem haragszok. Nem is tudnék, mert valójában engem is furdal a.... van nekem olyanom egyáltalán?
Miközben felsétálok az irodámhoz, végig magamon érzem a dühös pillantását, de nem érdekel. Megtámadni úgysem merne, másrészt meg, még mindig sokkal erősebb vagyok, mint ő, vagy legalábbis valamennyivel tapasztaltabb és erősebb vagyok, szóval nem félek tőle. Amúgy sem hiszem, hogy az, aki egykor megmentette az életemet, most képes lenne bántani.
Ahogy felérünk, már közli is, hogy mit szeretne, nekem pedig csodálkozásom hatására felszaladnak szemöldökeim. Ki akar menni újra a napfényre? Mi a fene?
-És azt hiszed, hogy azzal, hogy megjelensz itt és sértegetsz, eléred, amit akarsz?- lesek rá talán túl negédesen is, mint várható lenne de a pillantásom épp annyira rideg, amennyire kell, miközben felállok és két tenyeremen megtámaszkodok az asztalomon.-Amúgy sem tartozom neked semmivel. Többet kaptál tőlem, mint azt egy ember remélhetné. -sziszegem dühösen, mert ez aztán végképp kiborít. Ahelyett, hogy áldásként tekintene arra, hogy erőssé és már-már sérthetetlenné tettem, még itt követelőzik nekem. Megáll az eszem! Én vagyok az egyetlen, aki hálás azért, hogy egykor egy vámpír volt olyan kegyes és megmentett a haláltól?
-Ha az átváltozás kiölte belőled, akkor sosem volt benned igazán, bár ezt kétlem. Ott van az, csak elvakít a düh. Nem lehet gonosz az, aki képes volt egy magamfajta lényért az életet adni.- lesek rá kutakodón, majd hátrébb lépek az asztaltól és fel-alá kezdek járkálni az irodában. Tudnék neki segíteni, de nem kaphatja meg ilyen egyszerűen azt, amit akar. Előbb be kell látnia, hogy milyen csodás ajándékot kapott és amúgy is látnom kell, hogy tényleg nem lett szörnyeteg. Na jó. Valójában, csak szeretném, ha elérhetném nála, hogy ne utáljon.-De ugye, mit is tudhatsz te erről? Nem hagytad, hogy segítsek, csak leléptél. Legalább volt valaki melletted, hogy segítsen?- kérdezem kíváncsian - talán szándékosan terelve kissé a témát-, hiszen fogalmam sincs, hogy teltek az első hónapjai. Ha mellettem lett volna, most biztos nem lenne ilyen: dühös, keserű és arrogáns. Nem, mintha nem lenne őrülten szexi ez az új Nash, aki most elém sétált, de nem így kellene látnia a dolgokat. És főleg nem örülök, hogy ennyire utál, amikor nekem olyan nagyon sokat jelentett. Hát nem látja be, hogy azért mentettem meg, mert fontos volt nekem? Vagy mert nem akartam, hogy épp miattam haljon meg?

Mondanám, hogy meglepetés számomra az, amikor észre veszem a hallban, de a meglepetéseknek általában örülni szoktak az emberek, Vele kapcsolatban azonban milliónyi érzésem van. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt, mint ahogy azt sem tudom, hogy mire számítsak tőle. Talán azért jött, hogy megbosszulja, amit vele tettem? Mert esküszöm, amilyen ridegen szól hozzám, még ezt is el tudnám képzelni, bár amilyen hangnemben én üdvözlöm, talán nem is kellene ezen csodálkoznom. Nem engedhetem meg azonban magamnak, hogy lássa rajtam, hogy valójában örülök neki. Örülök, hogy jól van és, hogy él, mert az utóbbi pár hónapban rengetegszer eszembe jutott, hogy vajon hogy boldogul és hasonlók, azonban tiszteletben tartottam a döntését, miszerint nélkülem akar mindezzel megbirkózni. Legalábbis azt, hogy elég durván leszidott majd eltűnt, így tudtam értelmezni. Nem kért belőlem és a segítségemből, mint ahogy azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a vámpírlétből sem kért volna, ha rajta múlik. Én mégis örömet érzek amiatt, hogy él és jól van, bár sejtem, hogy mennyire nem volt egyszerű számára az utóbbi pár hónap. De miért nem hagyta, hogy mellette legyek?
-Tudhattam volna, hogy az az önéletrajz túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.- sóhajtom kelletlenül, de valójában egyáltalán nem is sejtettem, hogy valaki olyan küldte azt a papírt, akit valójában nagyon is jól ismerek. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy Ő vár majd idelent a hallban, mert ha sejtettem volna, bele se mentem volna a találkozóba. Felzaklat a jelenléte és furcsa dolgokat ébreszt bennem már az is, hogy láthatom, ugyanakkor azt is pontosan jól tudom, hogy Ő mennyire nem örül nekem. Hiszen, legutóbb nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire haragszik rám, amiért vámpírrá tettem. A gondolat azonban, hogy talán azért jött, hogy ártson nekem, olyan gyorsan hal el bennem, mint amilyen gyorsan érkezik. Nem, az nem lehet, hogy bántani akarna. Képtelen lennék róla elhinni azok után, amilyen kapcsolat volt köztünk. Még akkor sem, ha elvettem tőle a halálát.
-Igen, jól sejted.- varázsolom magamra a "jéghideg ribanc vagyok" mosolyomat, amit a hosszú éveim során már a legtökéletesebb védelmi rendszeremmé avanzsáltam. Nem szeretem kimutatni az érzelmeimet, mert azok gyengeséget sugallnak, úgyhogy tökéletesen megfelel nekem, ha egy érzéketlen ribancnak tartanak. Akár Nash is tarthat annak, bár talán ő az egyik olyan személy, aki nagyon is jól tudja, hogy ez nem igaz.-Milyen kis parancsolgatós lett valaki...- harapok mosolyogva az ajkamba, miközben alaposan végig nézek rajta. Nem úgy tűnik, mint akinek rosszul menne a sora, így aztán végképp nem értem, hogy mit keres itt? Ha olyan jól meg volt nélkülem, akkor most miért ácsorog mégis itt, az orrom előtt?
Olyasmiről akar beszélni, ami csak kettőnkre tartozik. Ezen el is mélázok jó pár pillanatig, miközben immár komoly arccal, kutakodó tekintettel bámulok az arcára. Talán, egy pillanatig még a fájdalom is látszódhat rajtam, amit azzal okozott, hogy egyszerűen csak elhagyott. Lelépett. Elment. Ezt a fájdalmat azonban gyorsan el is tüntetem és inkább újfent a fölényes mosolyomat veszem elő, miközben felszegem az államat. -Hát jó. Beszéljünk, de fogd rövidre, mert utána találnom kell magamnak egy sofőrt.- vágom oda szúrósan, szándékosan pillantásába fúrva az enyéimet, majd megindulok a lépcsők felé, miközben finoman hátra dobom a hajam. Csak ne lennék tisztában vele, hogy Nash pontosan jól tudja, hogy ilyenkor azért viselkedem ilyen tenyérbemászón, mert kényelmetlen helyzetben vagyok. Ettől függetlenül büszkén lépkedek fel a lépcsőn, majd onnan végig a folyosón az irodámig, ahol aztán kitárom az ajtót és egy erőltetett mosoly kíséretében intek neki, hogy akár be is jöhet de természetesen, csakis utánam.
Lassú, elegáns mozdulatokkal lépek oda a székemhez, amibe aztán leereszkedek és kényelembe helyezem magam, hogy aztán kíváncsi pillantásomat rá szegezzem.
-Nos, hallgatlak. Miről akarsz velem beszélni?-biccentem kissé oldalra a fejem, bár be kell valljam, miközben a válaszát várom, kihasználom újra az alkalmat arra, hogy alaposan megnézzem magamnak. A vámpír lét, ha lehet, csak még tökéletesebbé tette. Jól néz ki és a kisugárzása is olyan... izgató. Halandóként sem volt semmi, de most pláne tetszik. Öreg hiba. Hiszen, épp az Ő esete mutatta meg nekem, hogy mennyire nem jó, ha az ember kedvelni kezd bárkit is, legyen az halandó vagy akárki más. Hiszen ennek volt köszönhető, hogy most olyannyira utál és megvet.

Imádom, amikor minden olajozottan működik. Amikor időben megérkezik az áru, a pénz, a dolgozók, a Dj és mindenki más, akiknek köszönhetően ez minden áldott este lehetővé válik. Természetesen nekem sem szokásom a babérjaimon ücsörögni, hiszen az üzleti ügyeket még mindig én magam irányítom és ez nem azért van így, mert ne bíznék meg senki másban a világon -na jó, talán ez is közre játszik-, hanem azért, mert szeretem én is kivenni a részem az egészből. Hiszen, hogy is nevezhetném amúgy a saját klubbomnak?
Amúgy is, az öröklét meglehetősen unalmas lenne, ha nem csinálnék soha semmit. Épp ezért megyek el szívesen a városba ide-oda, hogy újabb ötletekkel bővítsem a kínálatunkat vagy épp a vendégekkel ismerkedek és ápolom a kapcsolatokat. Elég sokan vannak, akik örömmel fogadták, hogy áthelyezkedtünk Washingtonba, mert valamiért ennek az egész őrületnek épp ez lett a csomópontja. Gondolom ebben az is közre játszik, hogy Bastien is a városban tartózkodik, de ez még nem kellene azt jelentse, hogy a világ minden természetfeletti lénye ide jön. Már pedig, egyre inkább az a gyanúm, hogy ez így van és, mivel én rendes nőszemély vagyok, nem is teszek különbséget egy vérfarkas vagy épp egy boszorkány pénze között. Mindenkit szívesen látok, ugyanakkor a sok teendő általában azt eredményezi, hogy bővítenem kell a csapatot. Sofőr posztra például jó ideje nem vettem fel senkit, magam sem értem miért. A legutóbbival túlságosan kaotikus lett minden. Nash remekül végezte a feladatát, ahogy egy jó katonához illik és bár nagyon vonzódtam hozzá, végül kicsúszott a kezemből az irányítás. Képes lett volna meghalni értem, de én nem tudtam volna ezt végig nézni, szóval megtettem, amire megesküdtem, hogy soha nem fogom: átváltoztattam egy halandót. Ezzel nem lenne semmi baj, ha nem önös érdekek vezéreltek volna, mert hiába is mondogattam én magamnak, hogy Érte teszem, mert még fiatal volt ahhoz, hogy miattam meghaljon. A valódi oka az volt, hogy Én nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam elveszteni sem azzal a tudattal élni, hogy az életét adta az én semmit sem érő lelkemért. Azonban ez balul sült el. Megharagudott. Nem is kicsit és miután a szememre hányta, hogy nem akart szörnyeteggé válni, lelépett. Eltöprengtem azon, hogy vajon engem is annak látott-e az idő alatt, amíg nekem dolgozott, de végtére is, most már mindegy, nem?
Fáradtan sóhajtok egyet, ahogy feltörnek az emlékek, majd kész akarva visszazárom őket Alona kis dobozkájába a többi fájdalmas emlék mellé, miközben az irodába az előtér felé sétálok. Az új jelentkező egy bizonyos Nathan Brooks, akinek több éves tapasztalata van mások szállításában, úgyhogy ígéretesnek tűnik, bár nagyon remélem, hogy pocsék a természete és mellé még ronda is, mert még egyszer nem akarom eljátszani azt, ami Nash-el történt. Kerül-fordul eszembe jut, hogy vajon merre lehet, de igyekszem nem is tépelődni ezen. Elment és kész.
Kíváncsian lépek a hallba és mérem végig a terepet, miközben rendületlenül sétálok előre. Próbálok idegen arcot keresni vagy valakit, aki úgy nézhet ki, mintha épp állásinterjúra érkezett volna, de a legtöbb embert ismerem. És az a baj, hogy az egyik bőrfotelban egy olyan ismerős arc bukkan fel, amire egyáltalán nem számítottam. Jobb ötlet híján, először inkább elhaladok előtte, mintha észre se vettem volna, de aztán képtelen vagyok tovább menni. Megtorpanok, sóhajtok egy nagyot és megpróbálok erőt meríteni, bár fogalmam sincs, hogy honnan.
-Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy soha többé nem akarsz látni meg még hasonló ocsmányságok, amiket inkább fel sem idéznék.- szólalok meg, de egy idegen azt gondolhatná, hogy magamban beszélek, mert csak az utolsó szavaim elhangzása után pillantok a férfira.-Mit keresel itt, Nash?- fordulok végül felé türelmetlenséget játszva, de valójában olyan ideges, izgatott és talán egy cseppet még rémült is vagyok, mintha épp az Ördög jött volna el a lelkemért. Nem tehetek róla. Nagyon kedveltem, igazán, de piszkosul megharagudott rám. Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok Tőle.