Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 14, 2020 7:11 pm
You climbed my heart
And you came alone
Hagyja, hogy szótlanul vond magad után. A tenyerét azzal a kellemes megnyugvással simítja tenyeredbe, amit a puszifészek lopott a tudatába. Mintha kamasz lenne, mintha valóban tinédzser, akinek már az is biztonságot nyújt, ha a kezét fogod, ha mindezek ellenére fenntartod az érintéssel járó intimitást, ha nem távolodsz el azért, mert magát is meglepte a döntésével. Eszébe sem jut: a választása miatt haragudhatnál rá.
Hagyja, hagyja, hogy letámaszd a pult mellé, és nem esik jól megszólalnia, hát türelmesen, csendes mosollyal figyeli a mozdulataid, mert hagyja, hagyja, hogy azt tégy vele, mellette, körülötte, ami jólesik, és ettől a legkevésbé sem érzi magát fenyegetve. Vár, de nem a botlásodra, hanem a következő lépésedre, mintha ostoba, ostoba, szerelmes kamasz volna, ostoba, ostoba, ostoba, ostoba. Mintha természetes volna. Mintha --- Eleinte csak arrébb rendezi a falatokat, közben elmélázva fürkész, mert igenis észreveszi, ahogy valami megváltozik, és szóvá akarná tenni, de helyette inkább evésre használja a száját, és valahol már ekkor megbánja, hogy a zuhany után nem a kijáratot célozta meg, hogy nem hagyott eltávolodni az ajtótól, hogy nem kért töredelmesen elnézést, nem hivatkozott valami halaszthatatlan határidőre, nem kapta fel a kulcsát és kereste meg az erdő szélén hagyott autóját, az erdő szélén hagyott autójában a telefonját és nem hívta Dominót, mert még mindig nem volt éhes, de valami keserűség, valami éles kőként nyomta a gyomrát, és sötét ködként felhőzte el a gondolatait, valami vészterhes, valami rossz, valami, amiben egyszerre érezte nyomát a ténynek, hogy Leon már farkas, a testvére farkas, ő maga farkas, te meg nem, és talán ez az egész nem zavarná a legkevésbé sem, ha nem lenne --- - Mi a - ha nem lenne kába, és tehetetlen a szerelemtől, vagy attól a megmagyarázhatatlan, rózsaszín ködtől, a kibaszott vonzalomtól, aminek több köze van holmi vegyi reakciókhoz, mint a menthetetlen romantikusok által emlegetett szerelemhez, hát a homlokához kap, és amikor felnéz, nem lát tisztán. Talán sosem látott tisztán.
Amikor a homlokához kap --- Valójában csak kapna, de túl lassan, túl nehezen emeli meg a kezét, ráncolja a homlokát, érzi, az ujjbegyei alatt érzi felhullámosodni a bőrt, a fogait összeszorítja, mert a halántékába nyilalló éles fájdalomtól hányinger kerülgeti. Aztán csak felkönyököl, nehézkesen. És nem lát tisztán. Nem érti, a fémes csörgést, ami a mozdulatai követi, nem érti. És sosem látott tisztán. Hiába szorítja, hiába erőlködik. Az ágy szélén áthajolva okádja a padlóra a kevéske fel nem szívódott reggelit.
Félig nyel csupán, kurtán, ahogy a tenyered a nyaka oldaláról a kulcscsontjára, onnan pedig a mellkasára csúszik. A szíve mintha ugyanolyan tempóban verne, mint korábban – végtelenül normális a vérnyomása, végtelenül normális a pulzusa –, éppen csak erősebben – dumm, dumm, du-dumm –, és éppen abban a pillanatban nyitja szóra a száját, amikor te is, de most már valószínűleg sosem fogod megtudni, hogy mit mondott volna. Lehet, hogy ő maga sem tudja igazán. Félmosolya nyomán puszifészek keletkezik az arcán – milyen komolytalan kifejezés ez arra a genetikai mutációra, ami valószínűleg tíz vagy tizenöt éve még végtelenül megnyerővé tehette a korabeli lányok számára (ó, ha tudnád, hogy mennyire nem tette!), most viszont már talán túlságosan is megöregedett (harminc hét éves, még azért annyira nem öreg) ahhoz, hogy ezzel bárkit is levehessen a lábáról. Ahhoz pedig, hogy téged levegyen a lábadról, ennél nyilvánvalóan sokkal, de sokkal több kell. Mindenesetre rásimítja tenyerét a kézfejedre, az ajkához húzza, az ujjaid hegyére nyom csókot, aztán úgy húz maga után, mintha tinédzserek lennétek, pedig az egész valahogy nincs rendjén. Nem vagytok tinédzserek, nem vagytok együtt, bár ebben a korban már valószínűleg szükségtelen is mindent a nevén nevezni – meg ugyebár ott motoszkál az a valami a koponyád hátsó szegletében, ami minduntalan elillan, ahányszor csak megpróbálnád megfogalmazni, hogy konkrétan mi is lehet az. Lehúz maga után a lépcsőn, finoman, korántsem erőszakosan, aztán letesz a pulthoz, mintha törékeny baba lennél, visszatér a konyhasziget túloldalára, és szolgaian megmelegíti a reggelit, mielőtt eléd terítené: egészséges, telis-tele fehérjével, kellő mennyiségű rosttal és szénhidráttal, ez a bajnokok reggelije, ez kell a szervezetnek, ha nehéz éjszakád volt, és hát... A tiéd nehéz volt, nem? Vagy éppen hogy végtelenül könnyű? Az ő álmai nyugtalanok voltak, kísértette a múlt, baljóslatúnak tetszett a jövő és megfoghatatlannak a jelen, egyszerre lehettél számára bosszúálló, kegyetlen fúria és a megváltó maga. Hiába eszi ezt minden áldott reggel, most egykedvűen falatozik, nem nagyon tudja lekötni a figyelmét az otthonos, megszokott ízvilág, de mintha rád sem figyelne oda eléggé. Na nem azért, mert büntetni akarna, amiért mégis a reggelit választottad helyette, de valami off, valami nem stimmel, és te valószínűleg ezt előbb veszed rajta észre, mint ő saját magán. De legalább amíg azon gondolkozol, hogy mi járhat a fejében, addig sem azon merengsz, hogy mi rejtőzhet a fűszerek alatt. Nem, nem fogod észrevenni, csak akkor, amikor már túl késő, de akkor sem úgy, hogy rászegezhetnéd az ujjadat, és megvádolhatnád, hogy valamit az ételedbe csempészett, de nem ám: majd akkor, amikor magadhoz térsz odalent, az alagsorban, ami mindeddig hűvösen csalogatott maga felé.
Ő tökéletes, ő mindent megtervez – mesterkéltnek ítélhetnéd, amint megáll előtted egy szál törölközőbe és millió vízcseppbe csomagolva, ahogy elnyílnak az ajkai, pedig ebben nincs semmi csel, semmi szándékosság, ha van ideje átgondolni, talán a törölközőt sem tekerte volna magára -, most mégis tehetetlenül várja, hogy megtedd azt az egy lépést és csak akkor nyúl ki feléd önkéntelen, amikor mutatóujjad oldala az álla alá simul. Balja a nyakad oldalára csúszik fel, ujjbegyei könnyen pihennek meg a tarkódon, ő maga nem húz, nem kapaszkodik meg, talán nem tudja eldönteni, talán képtelen elfelejteni, hogy ez még mindig csak a második randitok, és ő még mindig játékban van, talán képtelen nem észrevenni, hogy rándul össze torkától az ágyékáig minden izma ajkaid érintésétől az alsó ajkán, ettől viszont nem jobban, csak még elveszettebbnek érzi magát. Megfeszíthetné az alkarját, viszonozhatná a csókot ahelyett, hogy leengedett pillákkal tűri, ahelyett, hogy túl kapkodva, túl rövidet sóhajtana utána, hogy egyszínű, bronzfényű íriszekkel tanácstalanul pillantana fel, ahelyett, hogy tőled várna megerősítést. Meg is kapja, hiszen innen már egyszerű volna, megfeszíthetné, viszonozhatná, utasíthatna, megválaszolhatná, anélkül, hogy beszédre használná a száját. Mégis kordában tartja. Tenyere ráérősen, finoman csúszik a nyakad oldaláról a kulcscsontodra, csak a mellkasodon pihen meg. Nehézkesen süti le tekintetét, saját bőrét, a mellkasán ülő cseppeket, a törölköző szegését fürkészi, valójában egészen máshol jár. A gyomrában, alhasában repdeső pillangókkal vív harcot, a felszínre bukott önmagával, a felismeréssel, ami éppenséggel még jobban zavarja, mint a farkassá válásod, avagy nem válásod kérdése. Ha megfeszítené, ha viszonozná, ha megválaszolná, ha tényleg leengedne, ha --- Vajon elmúlnának? Vajon megszűnne a bizsergés a derekánál a gerince mentén, a borzongás a tarkóján, a lúdbőr a combjáról, a reszketés a gyomrából, ami miatt a reggelit – legyen bár hideg, vagy friss – alig kívánja. - Igazából - igazából lecsókolná a távollétében elszívott cigaretta keserűségét a szádról - akár meg is melegíthetnénk. - Akkor talán nincs minden veszve. Bárcsak éhes lenne.
Talán egy pillanattal tovább bámulta a félig zárt fürdőszobaajtót, mint kellett volna – megrohanják az emlékek az összes alkalomról, amikor az alagsorban nézte így a csukott biztonsági ajtót, csak akkor éppen álldogálhatott ott órákat is, hallgatta a dörömbölést, hallgatta a jajveszékelést, hallgatta a zokogást, a sikítást, és töltekezett az ihlettel –, és nem pattan el az ajka, ahogy meglát egyetlen szál törölközőbe és egymilliónyi vízcseppbe öltözve, inkább csak halványan elmosolyodik. Ott van a nyelve hegyén a megfelelő válasz. Arra hegyezné ki az egészet, hogy a tökéletességet hajszolod, látszik minden mozdulatodból, igen, még abból is, ahogy a hajadat hátraveted a vállad felett, abból is, ahogy farkasként is letörlöd a mancsodat, amikor bejössz a házba, abból is, ahogy viselted azt a folyékony aranynak tetsző ruhát, és hogy ebből a szempontból a kihűlt, ennek megfelelően már nem tökéletes reggelit akár ki is vághatná a kukába, vagy kitehetné a ház elé a kóbor kutyáknak, hogy ne vesszen kárba. Vagy elengedhetnéd a rögeszméidet, elkölthetnétek együtt a petyhüdtté vált reggelit, ha már volt gondja arra, hogy előkészítse, de a halvány mosolya mögött nem tudja nem regisztrálni, hogy mindössze egy szál törölközőbe és egymillió vízcseppbe vagy öltözve. Smink, filter, farkasbőr és Domino álcája és ki tudja, hogy kinek a vére nélkül. Még sosem látott ennyire önmagadnak. A fátyolos hangod mintha hanyag mozdulattal billentene át egy kapcsolót, a kapcsoló áramot küld az idegrendszerének, az áram végigcikázik a sejtjein, és mozdul a lába, meztelen talpa a sötét fapadlóra tapad, és éppen csak annyira ér hozzád, hogy a mutatóujja oldalával maga felé emelje az álladat, és finoman megcsókolja az alsó ajkadat. Ahogy hátrahajol, láthatod, hogy izzó lánggal lobog szemének jegeces kékje, mégis kordában tartja. Mintha roppant gát állná a fékevesztett folyót, és a gát őrének egyetlen egy kérdésre kellene csupán válaszolnia: végül is akkor annyi annak a reggelinek, vagy sem?
Elküldésének ideje -- Szer. Szept. 30, 2020 5:26 pm
Too late to say I don't know, Too late
to turn back time
Úgy porlad szét feszültséged, mintha mérgező gázként igyekezne kitölteni a rendelkezésére álló teret, mert leplezheted a érzéseid bármilyen ügyesen, lehetsz bár ura a vonásaidnak, az üres házban, a reggeli sercegése keltette monoton fehér zajban, a város szélén, az erdő vajúdta tömör csendben, a nyersbeton falak keretezte képben, amiben rajta kívül te vagy az egyetlen élő, pengeéles érzékei úgy fókuszálnak minden rezdülésedre, a szemed színének árnyalatnyi változására, az izmaid megfeszülésére, mintha hajtott vad volnál, ő maga pedig a kopó.
Nem méltatja szóra, gondolatra sem igazán. Tudata árnyékos sarkába bújtatja későbbre, az utánra, hogy vállairól hagyja lesiklani az inget, hogy ráérősen felballag a lépcsőn, hogy rényire hagyja nyitva a fürdőszoba ajtaját. Amikor a reggeli sercegését felváltja a zuhany sistergése, akkor marad magára, akkor nyúl a jelek után a félhomályba, körbe veszi magát velük, megnézi őket közelebbről, hagyja, hogy a langyos víz ébresztette lúdbőr alá bújjanak, a térdéhez dörgölőzzenek, és olyasmit hívjanak elő, amire végképp nem számított.
Fogalma sincs, mi zajlik valójában a fejedben, és – ha ez önmagában nem volna elég nagy probléma – nincs hatással arra, mi történik a sajátjában. Óvatlanul éri hát a felismerés: amennyire aggódott az ébredéstől a szemrevételezésedig eltelt röpke időben a testi épséged miatt, annyira bánja ebben a pillanatban, hogy nem a te véred színezi rózsaszínre a tusfürdődből képződött puha habot. Hiszen pontosan ugyanazt látja, kört, amit bezárult, láthatatlan falat, amiről nem beszéltek most, és nem beszéltek később, amikor úgy tesztek, mintha ez az egész nem jelentene semmit, de semmit a világon. Pedig akár —
De vállalná vajon, hogy a rosszabbik kimenetel esetén jóval hamarabb veszítsen el? Vállalná, hogy a jobbik kimenetel esetén mégse találj a számításaidra, hát őt vádold a nyakadba varrt átokért? Vállalná-e, hogy igenis aggódik, amiért kint rekedtél, hogy ez a – teljesen indokolatlan, hiszen olyan sokáig tartható ez még, évtizedekig akár, évekig, de nem hónapokig, nem kellene még ezzel foglalkoznia, nem kellene ---
Miféle hetek, miféle napok? Holnapig sem képes tervezni.
Épp időben zárja a vizet, hogy megcsapja a kókusz jellegzetes illata - ezt is valahogy így képzelte el, tisztán, fehéren, tökéletesen -, épp időben lép ki, hogy még lássa eltűnni az alkarod, és bár elnyílnak ajkai, ahelyett, hogy szólna, a törülközőért kap inkább. Septében tekeri maga köré. Épp azelőtt nyitja ki az ajtót, hogy elfordulhatnál. - A reggelinek gondolom, már annyi. - Fátyolos a hangja, akárcsak a tekintete. Vizes tincsei sötét kígyókat festenek fedetlen vállaira.
Elküldésének ideje -- Vas. Szept. 27, 2020 3:45 pm
>lose you deep inside my thoughts
i'll drag you into my home
Őt magát is meglepi, hogy milyen mértékben megkönnyebbül, amikor azt mondod, hogy nem a te véred borít. Nem, nem arról van szó, hogy leplezte volna maga előtt az irántad érzett vonzalmát – nem tartozik azok közé, akik baromságokkal áltatnák magukat, vagy akik szívesen hazudnának önmaguknak –, de azért ezzel együtt is meglepi, hogy milyen mélységig fontos a számára a hogyléted ahhoz képest, hogy-- Nem, nem pillant arra a folyosóra, amelyen keresztül le lehet jutni az alagsorba. Nem, nem ennyire amatőr. De akkor is ott motoszkál a fejében, hogy ahhoz képest, hogy... Aztán azon kapja magát, hogy a távolba révedt, mert amikor tömören megválaszolod a Leonnal kapcsolatos kérdését, arcul csapja a tudat, hogy most már Leon is közétek tartozik. És ez azt jelenti, hogy bezárult egy kör, hogy ő maga most már egy bizonyos halmazon kívül rekedt, és egyik dologból következik a másik, méghozzá az, hogy egyedül fog megöregedni és végül meghalni. Önkéntelenül is megfeszül az állkapcsa – hogy te ezt miként értelmezed, az már egészen más kérdés, nyilván azt hiszed majd, hogy ugyanúgy aggódott Leonért, mint ahogy egy fél perce érted, és persze, valahol ez is az igazsághoz tartozik –, aztán csak biccent, amikor azt mondod, hogy felmész zuhanyozni, és alig veszi észre, hogy a lépcső alján ott hagyod az ingét. Szinte rajtakapottan pillant rád, amikor visszalopakodsz, és biztosítod afelől, hogy Leon volt az. Már-már hálásan elmosolyodik, még biccent is mellé, és csak akkor feszülnek meg a pultot markoló ujjai, amikor újfent eltűnsz a felfelé vezető lépcsőn, és üvölteni tudna, és a falhoz vágná a reggelit, de jobb híján csak felkapja a pulton hagyott cigarettás dobozt, és kimegy rágyújtani, amíg te odafent tusolsz. A jobb napokat is látott reggeli pedig szépen, lassan kihűl odabent.
Nem várja meg, hogy végezz, a benne rezgő feszültséget automatikus feladatokba öli: hófehér, patyolat törölközőt keres neked, amely ropogósan tisztán van tartva, és kókuszillatú, a leharcolt ingje helyett pedig kerít egy másikat, mert tetszettél neki az elsőben, éppen csak bassza a tudatát az állott vér, amely talán a Leoné. Bekopogtat a fürdőszoba ajtaján, amelyet résnyire nyitva hagytál, de nem várja meg a válaszodat, éppen csak annyira nyitja ki az ajtót, hogy a kagyló szélére tegye a törölközőt és a keményre vasalt inget egyaránt, és még egy pillanatig kivár, hátha megszólítod, mielőtt visszakocogna a konyhába.
Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 25, 2020 4:49 pm
Too late to say I don't know, Too late
to turn back time
Csak megemeli a bal szemöldökét, pillantása tekinteted helyett melengetőn őszintének tetsző, borzongatón alamuszira színezett mosolyodon időz. Tökéletességhez – egy percig se hidd, hogy az ő adottságaival nem nyúl photoshophoz, mielőtt bárhol publikálná a képeit, egy percig se hidd, hogy nem küldi el a picsába az értékesítőket, akik számára előnytelen holmikat akarnak rátukmálni, egy percig se hidd, hogy nem fordul fel a gyomra, ha olyanhoz kell nyúlnia, akinek nem hibátlan legalább a megjelenése, egy percig se hidd, hogy nem futkároz hátán a hideg Domino depressziós melegítőitől, és gyakorta elhanyagolt lakásától, de miért is hinnéd, maximalizmusával és kényszerességével egy ideje tisztában vagy már, ugyebár - szokott szemeinek persze feltűnik, na, nem az a pár tizedmilliméter, sokkal inkább az általa okozott, másoknak jócskán jelentéktelen hiba. Saját szabálytalanságait – a folyamatosan változó, egyre betegesebb szépségideál mellett egy dolog állandó: az emberi szem érzékeny a szimmetriára, általánosságban elmondható, hogy egy szimmetrikus, arányos arcot jóval többen találnak szépnek – is ilyen szigorral vizsgálja, magával azonban sokkal kevésbé elnéző. Élénken, dallamosan kacag fel, mielőtt figyelmét a tenyerei közti pultszakaszra szegezve megcsóválná a fejét. Mintha legalábbis rajtakaptad volna valamin, amiről azt hitte, eltitkolhatja előled – pedig egyre inkább érzi, lófaszt sem titkolhat előled, és ez sokkal jobban megrémíti, mint az apró jelek, amik józanságra inteni igyekeznek -, ajkait ugyan összezárja, de képtelen eltüntetni vonásairól árulkodó vigyorát. - Úgy értem, a külseje alapján valami ilyesmire számítottam a belsejét illetően. - Csak felles végre, szája válaszra nyílik, de zavarod bénító gázként tölti be a rendelkezésére álló teret, hát némán szorulnak össze a fogai. Számára értelmezhetetlen bizonytalanságod – a tapintatlanságot fel sem veszi, hiszen számára teljesen egyértelmű önnön sértetlensége, sőt immár a tiéd is, micsoda megkönnyebbülés! –, oldószerként szivárog a közétek szorult levegőnél tömörebb testbe, végigszalad az erein, felgyorsítja a szívverését, megcsiklandozza az idegeit, felhígítja a magabiztosságát. Abbahagyja a hintázást, kezei közelebb siklanak egymáshoz, majd elszakadnak a pulttól, hogy karjait összefonhassa maga előtt. Nem szemérmességből, pusztán azért, hogy ne legyél kénytelen a mellkasára száradt vért csodálni. - Nem. A szaga alapján nem is a tiéd, sőt - Ha nem csal a szimata. Többnyire nem szokott, az elmúlt pár hétben mégis magasról tesz rá. - nem is tűnik emberinek. Jobbra billenő csípővel és fejjel hallgat, látszólag teljesen neked szentelt figyelemmel, látszólag eszében sincs félbeszakítani, valójában azonban képtelen is volna szólni. Torkát kaparássza, a mellkasát feszíti, ujjai ugyan nem látványosan, de szorosabban ölelik a saját könyökhajlatait, tudom, hogy tudod, tudom, és ott táncol a nyelve hegyén a kérdés, ott kopog a halántékán a vallomás, belesajdul a feje - mert napok óta meg akar osztani veled dolgokat, ilyesmire mindeddig csak a testvére esetében volt példa -, de továbbra is pont úgy néz, miként előtte: őszintének tűnő együttérzéssel. Közben pedig megőrül, mert fogalma sincs, milyen a kapcsolatok a barátoddal, azóta alig beszéltek, hát fogalma sincs, Domino mennyit árult el neki a történtekről, és ezért fogalma sincs, mennyit tudhatsz te magad. Kivárja a két szívdobbanásnyi időt, mert nincs kedve olyasmit vetni oda, amiről jobb, ha még egy ideig nem tudsz. - Át. - Rekedtebbre sikerül, mint szeretné, hát elsimítja egy mosollyal, és megköszörüli a torkát, mielőtt folytatná. - Hacsak Domino nem talált magának egy másik éjfekete farkast, akivel játszhat. - A vállát is megvonja, de az még vissza sem ereszkedik a mozdulatból, amikor hátát fordítja feléd, és könnyed léptekkel táncol el a pult mellől. Útközben az ing gombjaival babrál.- Ha nem bánod élnék a felajánlott lehetőséggel. - Vissza sem pillant, amikor a lépcső alján elhagyja a vállairól lecsúszó ruhadarabot. Hangja már az emeletről lopakodik vissza, mielőtt belefakulna a zuhanyrózsából szabaduló víz sistergésébe.- Ne aggódj, ő volt az, felismertem az illatáról.
– Hasonlóra számítottál? Megnyerő félmosolya ezúttal nem mesterkélt, ellenben kisé sunyi, mintha egy balerina piruettjének előkészítéseként lépne hátra, hogy elég erőt gyűjtsön a következő, négyszeres forgáshoz. Nem tökéletes a fogsora: bár éppen annyira fehér, mint amennyire egy celebritássá avanzsált írótól elvárható, ha jobban megfigyeled, észreveheted, hogy a két első metszőfoga nem elég hosszú, hogy hollywoodi aranymetszetet formázzon a fogsora, tizedmilliméterekkel rövidebbek talán, mint lenniük kellene. A két oldalsó metszője pedig vékony, már-már hegyes, mintha két pár szemfoga lenne. Lehet, hogy ez elsőre fel sem tűnik, lehet, hogy másodjára valahol elbűvölőnek tartod, és az is lehet, hogy egy ponton majd, amikor visszaemlékszel arra, hogy ezt észrevetted, akkor a homlokodra fogsz csapni, hogy nem láttad meg benne még idejében a ragadozót. – Azt hittem, hogy ugyanúgy, ahogy lecsekkoltad, merre szoktam futni, körbeszaglásztad az otthonomat is – viszi be aztán a mélyütést, de semmi rosszallás, semmi neheztelés nincs a hangjában, közben megforgatja a húst a serpenyőben, valahonnan, valamikor tojás is került bele, a pult másik szélén csinosra aprított zöldségek várják a sorukat. Szinte te magad is illesz közéjük. Nem gátlástalanul és nem perverz módon ugyan, de azért csak legelteti a szemét a kulcscsontjaid közti gödrön, a szegycsontodon, a csupasz bőrfelületen, a-- – Ha gondolod, nyugodtan lezuhanyozhatsz. Persze, nem szeretnék finnyásnak tűnni, de... – Végignyalja az ajkát, a lehető legkevésbé erotikus felhanggal. Mintha csak most jutott volna eszébe valami, amit először kellett volna kérdeznie ahelyett, hogy a zuhanyzással meg a háza körbejárásával basztatna – a zavara egy pillanat alatt sűrűsödik olyan töménységűvé, mint amikor Leon kórházba kerülése miatt egyik percről a másikra magára hagyott. Akkor látott életében először nyakig véres de la Cruzt. – Az nem a te véred, ugye? – És talán furcsa lehet, de akármit válaszolsz is, nem fogja utána megkérdezni, hogy „de akkor kié?”. És talán, egy ponton majd, amikor visszaemlékszel erre, akkor a homlokodra fogsz csapni, hogy nem láttad meg benne a pszichopatát. De most lehet, hogy mindössze tüneményesnek fogod értékelni az aggodalmát, bensőségesnek a bizalmát, hogy nem akar faggatni, hogy nem akar tőled válaszokat, pedig valójában csak kurvára leszarja, ha esetleg kárt tettél valakiben az éjszaka. Történetesen tisztában van vele, hogy miként kell eltüntetni egy holttestet. Történetesen, ha nem éppen holttestek még precízebb eltüntetésével foglalatoskodott volna a minap, akkor valószínűleg azzal is tisztában lenne, hogy te is tisztában vagy vele, hogy miként kell eltüntetni egy holttestet. Hát csak finoman megvonja a vállát, a tekintetét elszakítja a tiédtől, hogy a reggelitek is megfürödhessen a figyelmének dicsfényében, aztán elzárja a gázt, és tányérokat vesz elő. – Az első randevún én szívódtam fel egyik percről a másikra, a másodikon te, szerintem most már kvittek vagyunk. Bár én elszúrtam azzal, hogy nem kopogtam be hozzád hajnalok hajnalán, hogy megjöttem, igaz? – Újra téged néz. – Egy barátom kórházba került aznap éjjel – támaszkodik meg a pulton. – És alapvetően semmi sem szokott meglepni, de kis híján dobtam egy hátast, amikor bementem hozzá, és téged találtalak az ágya mellett. Vagyis az ikertestvéredet, akit kábé ugyanannyi vér borított, mint most téged. Kivár két szívdobbanásnyi időt, mielőtt feltenné azt a kérdést, amit nem neked kellene feltennie ugyan, de nincs sok kedve külön köröket futni, még akkor sem, hogyha ezzel talán valamelyest elárulja a barátságuk bizalmas szentségét. – Szerinted Leon Krasinski is átváltozott tegnap éjjel?
Elküldésének ideje -- Szer. Júl. 01, 2020 10:17 pm
Too late to say I don't know, Too late
to turn back time
Úgy tartják, a kutyák megérzik, ha valaki rossz ember. Csakhogy, ami igaz a kutyákra, amik évezredek óta élnek a közelükben, amik mostanra jóformán teljesen ráhangolódtak az energiáikra, az nem feltétlenül igaz vadon élő őseikre. Nem észleli az intő jeleket – vagy egyszerűen átsiklik felettük, mintha ennyire naiv volna, mintha sose lett volna dolga a fajtáddal –, hiszen te sem tagadhatod, hogy vannak, te sem hitted, hogy ilyen könnyű lesz – már nem tizenhárom éves, szerelmes kamaszlány, hogy aggodalomként értelmezze a fenyegetést, szerelemként a féltékenységként megnyilvánuló birtoklásvágyat, felüljön a hazugságoknak, a tökéletességnek, amiről pontosan tudja, hogy nem létezik, hogy mindig van valami oda nem illő –, és mégis. Szorosabbja fonja karját felsőteste körül, ajkai közé támasztja a cigit, fogaival óvatosan rácsíp a füstszűrő végére, miközben néhány rövid lépéssel éri el a közelebbi rózsabokrot. Talpai alatt nyirkos a fű, de nem bánja, hűs szél simítja válla mögé a haját. Szabaddá váló kezét nyújtja az egyik virág felé, orrából a szirmok illata, és valami más - beazonosítani képtelen, de oda nem illő, túlságosan természetellenes – mossa ki a bent gyűjtött ingereket, és önkéntelen ugrik meg egy izom az arca bal oldalában, és az önkéntelen ugrás felrántja a felsőajka szélét, mintha még mindig nem tért volna vissza ebbe a másik testbe. Megcsóválja a fejét, összerándul a gyomra, mert ez a kibaszott másik test viszont úgy viselkedik, mintha arra tervezték volna, hogy rád reagáljon. Beleborzong, maga sem tudja, mibe – újra lúdbőr simul a combjára a tekinteted nyomán –, mégis a ház felé fordul, hogy ott a hátaddal szembesüljön. Még szentel egy utolsó, pár másodperces, gyanakvó pillantást a fura szagú növénynek, mielőtt felbillegne a verandára, elnyomná a cigi maradékát, a meggyűrt csikket pedig bedobná a bejárat melletti hamutartóba.
Csendben, puhán húzza be maga után az ajtót, és épp olyan finoman, és némán lopakodik utánad, ahogy az ébredés utáni percekben a házad járta körbe. Bájos mosollyal jutalmazza az elbűvölő fogadtatást, de ellenáll a kísértésnek, hogy mellette cövekeljen le. A másik oldalára kerül a pultnak – ó, hát persze, ez majd biztosan elég lesz, hogy távol tartsa magát tőled –, és éppen veled szemben támasztja tenyereit a munkalap élére, nagyjából vállszélességben. A mindössze hasfala előtt gombolt ing pont annyira nyílik szét, hogy közszemlére tehesse a kulcscsontjai közti gödröt, teljes hosszában a szegcsontját, még pár centi csupasz bőrfelületet alatta, és a mindezekre rátapadt, vörösesbarnára száradt vért. - Szép ház, valami hasonlóra számítottam. - Sarkain hintázik, pillantása ajkaid és tekinteted közt ugrál. Arcáról nem akar lefagyni az elégedettnek tűnő mosoly. - Félek megkérdezni, élvezted-e a második randevút.
Hosszasan ült a sötét lakásban. Csak a villámok ragyogták be vakuként olykor-olykor az otthonát, árnyékát hosszan és élesen festették a nyersbeton falakra. A kezében tartott kristálypohárban lassan átmelegedett a whisky, amit akkor töltött ki magának, amikor bőrig ázva hazaért. A karosszék előtt takaros pocsolyába rendeződött a hajából és a ruhájából csöpögő esővíz, a bőre pedig ragadt a rátapadt portól és levelekről. És csak bámult az éjszakába, és várta, hogy visszatérj.
Már az ajtóban fogadott, kölcsönösen nem néztetek egymás szemébe: ő azért, mert eleget rángatta már az oroszlán bajszát, te pedig-- Nos, arról fogalma sem volt, de jobbnak látta, hogyha nem kezdi rángatni az oroszlán helyett a farkas bajszát. Megtörölted a mancsodat a lábtörlőben, amire azért elismerően lebiggyesztette az ajkát, talán a szótlanságától megsavanyodott és berekedt hangján megjegyezte, hogy nyugodtan lerázhatod a bundádról a mocskot és a vért, ami rád tapadt, de a füled botját sem mozdítottad. Bár mindvégig előtte sétáltál, valamilyen kifacsart módon mégis ő kísért a hálószobájába: az ágyba nem voltál hajlandó bemászni, hát jobb híján kiment lezuhanyozni, hogy magadra hagyjon, hogy... nos, ki tudja, mit csinálj. Mire visszajött, már az ágy előtti sezlonyon horpasztottál: a legpuhább plédjét terítette rád, aztán befeküdt az ágyba, és még legalább másfél órán keresztül képtelen volt elaludni, csak hogy aztán reggel meg ne legyen képes előtted felkelni.
Az ébredés pillanata minden esetben derűs. Az első három-négy szívdobbanás idején még nem emlékezünk sem a gyászra, sem a stresszre, mindössze naiv optimizmussal bámulunk a semmibe. Az ő szeme sem úgy pattan ki, hogy egyből a nyomaidat keresi, de az ötödik szívdobbanással már igenis úgy ül fel, mintha rugó rántotta volna, idegesen járja be a tekintete a helyiséget, regisztrálja a plédet, regisztrálja, hogy az egyik inge hiányzik – hét fekete inge van, állítólag a hét az a legmagasabb szám, amit ránézésére képesek vagyunk megmondani, nem emberfeletti teljesítmény tehát, hogy észlelte –, hát nagyot nyel, szárazan csattan a torka, az éjjeli szekrényen lévő pohárért nyúl, aztán majdnem kiköpi, amikor a langymeleg whiskyt ízleli. A fürdőszobába megy, kiöblíti a száját, és egyenesen a csapból iszik. Igyekszik a tudata mélyére száműzni azokat a gondolatokat, igen, az összeset, amely úgy kezdődik, hogy mi van, ha. Nagyot nyel, aztán a tükörképe tekintetébe mélyeszti a sajátját, miközben a kézfejével törli meg a száját. Némi hezitálás után megmossa az arcát, aztán felfedezőútra indul a tulajdon otthonában, hogy kiderítse, vajon merre bújhattál el. Amikor a konyhába érve kinéz a verandára, és megpillant a rózsabokor előtt, már majdnem beharapja az ajkát, de végül csak hátat fordít a sziluettednek – hiába, képtelen lesz kiűzni a tudatából, ahogy az ing alatt eltűnnek a hosszú combjaid –, és nekiáll reggelit csinálni sok hússal. Ha bejössz, akkor majd mosolyogva feléd fordul, és elbűvölő lesz, és egy kicsit bele fogsz szeretni, most már több lesz ez puszta érdeklődésnél. Ha nem jössz be... Nem. A tudata mélyére száműzi azokat a gondolatokat, igen, az összeset, amely úgy kezdődik, hogy mi van, ha.
Összeszalad a szájában a nyál, megnyúlt szemfogai hegyére ül, ahogy valamivel jobban elnyílnak ajkai, ahogy figyelmeztetésül teljes fogsorát közszemlére teszi. Nem mintha óvatlannak találna, de a maga részéről ösztönösen jelez, gondolkodás nélkül gesztikulál, mozdul, hiszen kikopott belőle az alattomos számítás, amikor négy lábra ereszkedett. Képtelen úgy tenni, valamilyennek mutatni magát, átverni. Arany-cirmos tekintetét elvonja tőled, hús reccsen, csont roppan, csak füleinek látszólag indokolatlan, állandó mozgása emlékeztet,figyellek. A kibelezett test túl gyorsan hűl, túl gyorsan veszíti érdeklődését, hát felpillant újra, s már feszülnek is izmai, ahogy lassan - talán tétovázás benyomását kelt a tempó –, óvatos léptekkel indul feléd, s lefaragva a távolságot, egészen közelről veszi szemügyre az arcodat. Sűrű légvételei a bőröd karistolják, vértől szaglik a pofája, nyála átbukik az alsó ajkán, mert túl csábító az illatod, mert egy hónapnyi éhség, egy hónapnyi szomjúság aligha éri be egy kibaszott nyúllal, talán az egész nem volt annyira jó --- Farkasüvöltés hasít a szuszogásába csomagolt csendbe. Először csak a fejét kapja oda. Aztán már vissza sem fordul, úgy rugaszkodik el. Magához öleli a fák közti sötétség.
A nyelve mozdul meg először a szájában. Összeszorítja szemhéjait, vér ízével van tele a torka, a szaglóhámja, a tudata, és hirtelen nem tudja kibontani, hogy miből – vagy kiből - származhat. Zavarja a hideg, hajnali fény, hunyorog, állkapcsa alatt puhák a szőnyeg szálai, megemeli a fejét, csontjaiban még ott az éjszaka emléke, mintha kibaszottul másnapos volna. Lecsúszik a válláról a rá terített takaró, ahogy feltámaszkodik. Bordóra alvadt foltok a szőnyegen, a bőrén, végig a mellkasán, a hasfalán, de fájdalom nem kínozza. Egyébként is kevesebb oka van maga miatt aggódni. Felkapja a fejét, dobhártyáján - mintha még mindig kiélesedett érzékekkel próbálná befogadni az erdő árulkodó neszeit - szívverésed csendes, nyugodt üteme duruzsol. Szóval valószínűleg nem is belőled lakott jól, micsoda megkönnyebbülés. Óvatosan áll fel, a takarót egyelőre hátrahagyva sétál az ágyhoz, a te ágyadhoz, a te otthonodban, ahova fogalma sincs, mikor, és hogyan jutott, nem emlékszik, hogy követett-e, abban biztos, hogy Domino illatát érezte, először csak a távolból, aztán egészen közelről, de zavaros, az egész olyan zavaros, nem tudja, hogy végül beért-e hazaúton a sötét erdőből, hogy a kezedhez törleszkedett-e, hogy --- Vajon a kocsijának kulcsa még mindig a szétázott futócipőjében van az erdőben? Másodpercekig oldalra billentett fejjel figyeli, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasod, másodpercekig küzd a késztetéssel, hogy szeretetéhes ölebként melléd gömbölyödjön, aztán megfordul, és mezítlábas-puha léptekkel hagy magadra. A fürdőszoba helyett a gardróbot keresi. Meg-megállva mélázik el az erdőre tekintő üvegfelületek előtt, mielőtt rábukkanna az ingeidre, és különösebb tétovázás nélkül becsomagolná magát egy feketébe. Azon legalább nem látszik, ha összevérezte. Nem pazarolja az időt arra, hogy végiggombolja, beéri a középső kettővel, erre is már a lépcső felé félúton kerít sort. Ujjbegyeit úgy húzza végig a korláton, a fal kézre eső szakaszain, a földszintre érve a pult élén – megakad a tekintete valamin, ami nem a tiéd, tehát annyira még futotta, hogy a kocsikulcsot a fogai közé kapja –, egy szék támláján, olyan gyengéden, mintha téged érinthetne, mintha nem csak látni, de érezni is akarná a holmijaid, aztán megtorpan. Nem biztos benne, hogy tényleg megcsapja a dohány szaga, vagy csak az elméje szórakozik vele, de égető szükségét érzi, hogy rágyújtson, hogy megálljon, hogy leeresszen egy percre, hogy összerakja a kirakós szanaszét hagyott darabjait, hogy --- A kabátod zsebében találja meg a dobozt, kilop belőle egy szálat, a maradékot – tőle szokatlan nemtörődömséggel - a pultra dobja, és kisétál az éjszakai vihartól ázott kertbe, a sárízű levegőre. Lehunyt szemekkel hallgatja, ahogy felciripel a fehér papír. Pillái önkéntelen rebbennek, tekintete a rózsabokrokhoz kap, majd ott is ragad. Karjait összefonja hasfala előtt, csupasz combjain lúdbőr kúszik fel, ahogy beleborzong a reggel hűvösébe. Ajkai elnyílnak, füst szivárog közülük.
Ahogy balra vetődsz, a fák közé, még szüksége van néhány lépésre, hogy lassítson, csúszik az avaron a lába, egy fa törzsében kapaszkodik meg, csukott szájjal szuszog, amíg a tudata regisztrálja a történteket, amíg észleli a bundádon megcsillanó holdfényt, ahogy tudatosítja magában, hogy merre vesztél a sűrűbe hangtalanul. Hosszan beszívja a levegőt, és immár nem rohanvást indul utánad, hanem minden lépést megfontolva – ágakat és száraz levélhalmokat kerülget, hogy a lehető legkevesebb zajt csapja, nem mintha ugyebár felvehetné veled a versenyt, de emberi mértékkel mérve igenis igyekszik. Több percbe telik, amíg letudja azt a távolságot, amelyet te négy lábon, talán mindössze néhány ugrással hagytál magad mögött, csak hogy aztán megtorpanjon egy faágba kapaszkodva, és összetalálkozzon a tekintetek. Vicsorgás festi a háttérzenét a holdfény-szimfóniához. De nem tesz semmit, ami okot adna, hogy megmorogd: mindössze ott, ahol van, törökülésbe telepedik, legfeljebb egy halvány félmosolyt láthatsz a szája szegletében, ahogy arra gondol, ez valahogy egészen máshogy alakul, mint az Így neveld a sárkányodat, de értékeli, hogy nem öklendezel fel a számára egy félig elfogyasztott nyulat, amelynek a teteme fölött örök barátságot köthettek. Na, amúgy nem mintha eleve is a barátod szeretne lenni ugyebár. Éppen elég barátja van – az az egy! –, köszöni szépen.
Volt idő, években mért szakasza az életnek, amikor épp úgy képtelen volt uralni ezt a testet – szándékosan nem hivatkozik maga sem farkasaként az entitásra, ami izmait, keringését, szerveit, csontjait használja –, épp úgy elveszítette az irányítást a tudata felett minden alkalommal, mint Domino. Megoldásként szűkös keretek közé, szigorú szabályok köré rendezte az életét - sajátjával együtt az övét is –, a kínok ellenére addig gyakorolta a szándékos átalakulást, míg meg nem tanulta elindítani, vagy szükség esetén leállítani a folyamatot. Indulatait ketrecbe zárta, a lakat kulcsát pedig messzire hajította, hogy semmilyen formájában ne találjon a nyomára. Aztán jössz te. Orrlikai légvételei ütemére tágulnak ki, húzódnak össze, jóformán fújtat, íriszei egyszínű, homogén arannyá olvadnak, ahogy figyel, ahogy a tüdődből szakadó levegőben fürdik, ahogy szaglóhámjára telepedik az illatod, összefut a nyál a szájában, fogsorai elnyílnak, mielőtt egyszerűen hátrébb húzódna, hogy letelepedve figyelje a terepszemlét. Akkor sem mozdul, amikor elindulsz, csak fejét fordítja utánad, fülei radarként gyűjtik a környezet neszeit, akkor hallja meg --- Ültéből rugaszkodik el, alig harminc másodperc alatt kerül mögéd, a maradék körülbelül tíz métert könnyűszerrel faragja semmivé, de nem szegődik a lábadhoz, két-három lépés távolságban, a fák közt üget, lopva pillant feléd, önkéntelen mordul bele a csendbe. Addig gyorsít a tempón, míg eléd nem kerül, legalább annyira, hogy ne akadályozzon, amikor keresztben vág át előtted. Az eredeti menetirányra merőlegesen veti be magát a fák közé, füleit lecsapja, teste ruganyosan nyúlik meg minden elugrásnál, és már nem hall, már nem érzi az illatod, az egész jelenléted csak fehér zaj, körülmény, részét képezed a környezetnek, de megszűnsz célnak lenni. Még két rugaszkodás, a lendülettől hemperedik el a földön, pulzusa a dobhártyáján dobol, a nyúl adrenalintól édes vérével telik meg minden, csigolyák roppannak, bőr reccsen a bunda alatt. Aztán jössz te, megtalálod a kurva kulcsot, összetúrod a gondos rendszert --- Vörössel mázolt felső ajka meg-megemelkedik, tappancsai ugrásra készen feszülnek meg az avarban, vicsorgással fogad, ha követed.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 30, 2020 4:22 pm
love is just
easing the waiting
Forrónak tetszik a farkas szimata az ujjbegyein, a dércsípte hidegben is melegnek, de sokkal-sokkal tüzesebbnek, mint amilyennek elképzelte. Erre gondolt akkor is, amikor a térded finoman a combjának simult. Még az öltönynadrágja szövetén keresztül is érezte, hogy mennyire meleg, mennyire élettel teli a tested, hogy a fűszeres véred a szíved minden egyes dobbanására folyékony tűzzel tölti ki a bőrödbe csomagolt mindenséget, ami te vagy. Kivár még néhány szívdobbanásnyi időt, amíg úgy nem ítéled, hogy alaposan megszaglásztad, és csak ezt követően támaszkodik a másik kezével a térdére, csak ezt követően egyenesedik fel, előbb jobbra, aztán balra fordítja a fejét, belehallgatózik az éjszakába, mintha nem tudná, hogy ha nem lennétek egyedül, arról te jóval előbb tudnál, mint ő. Csak ezt követően kezd kocogni, ám a jól bevált útvonala, a járt ösvény helyett egyenesen bevág a fák közé, és annak ellenére kezd minden erejével rohanni, hogy történetesen tisztában van vele, a farkas számára ez maga a vörös posztó. Ezt a futást nem a lendület viszi, hanem a tiszta erő, a testére pakolt izmok, még csak zihálnia sem kell, mert a tökéletesen olajozott gépezet kiváló indulóvá tenné bármilyen rövidtávfutó versenyen: eléggé karbantartja magát ahhoz, hogy ne kelljen attól tartania, hogy hamar kifogy a szuszból, attól már annál inkább félhet, hogy ráveted magad, és letéped a húst az alkarjáról, a szegycsontjáról, de máris ott dobog a fülében a vére, ágakat kell félrecsapnia az arca elől, gyökereket és gödröket kerülget, és emberként engedi el a civilizált énjét,hogy egy kicsit eggyé válhasson az éjszakával, az erdővel, a természettel és talán veled is.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 7:26 pm
almost so perfect
the way that i want you
Meg kell mentened a világot, mielőtt a hold a fogyó szakaszába lép. Lassan zárja le a szemhéjait, kéjesen, mint lusta macska – furcsa hasonlat, de mindig irigyelte a nagymacskák légies, ösztönös könnyűségét, manipulatív puhaságát - lassan, olyan lassan, azt hinnéd, ki sem akarja nyitni többé, beleburkolózna az illatodba, amit belőled lop neki a szél, összekuporodna és átaludná magát egy másik életbe, ahol nincs senki más, csak te, meg a játékaid. Ismertek és ismeretlenek. Lassan zárja le a szemhéjait, csendes szusszanása hangos sóhajként visszhangzik a fák közt, úgy kergetőzik az avarban neszező rovarok zsivajával, mint fejedben a kihívó női kacaj a kinti ágak roppanásával. Te biztosan nem hallod, te biztosan nem érzed, te biztosan nem telsz meg nyirkos fűvel, távolban csobogó patakkal, zizegő fészekkel, bundán átsüvítő széllel, az eső mindentől elkülönülő, hideg, éles, karcos, fojtogató ígéretével, a zivatart megelőző, fullasztó békével, a többiek szőrszálai közt párolgó, kalandra hívogató aromával, az orgazmus elégedettségével, az elégedettségből sarjadzó még követelőzőbb akarással, a bizsergéssel a gerincükben, a tudattal, hogy nem lehetnek messze, hogy végre, hogy újra, hogy most őt önti el a te múló boldogságod, vagy az a jelentéktelen, akaratát vesztett, csendes valamit, ami már képtelen hozzáférni az irányításhoz, de nem is vágyik rá igazán, annál jobban élvezi a szabadságát, jobban élvezi, hogy nem gondolja át, amikor kinyitja a szemét, de meglepetés nem rándul át a pofáján, mert tudta, hogy meddig merészkedsz, hát kíváncsiság veri vissza folyékony-arany tükörként a pillantásod. Lejjebb engedi az állát, óvatosan mozdítja mellső lábait, a hátsókról lassan emelkedik, és hiába húzódik feléd, hiába üzeni minden mozdulata, nyúlj ki, mert Canyon emberi kétségeit a szándékaid felől ugyan hátrahagyta a holdtölte idejére, a farkas meg akar szagolni, a farkasnak biztosíték kell, a farkasnak kell, hogy te megbízz benne, mert egyelőre túl sok a tér, egyelőre közétek tolakodik az erdő. Gerince mentén finoman megemelkednek, és úgy is maradnak bundája ezüstfényű szálai. Farkát mégsem húzza hátsó lábai közé, izmai nem reszketnek, torkában nem duruzsol morgás, szemfogait elrejti, csak orrlikai mozdulnak sűrűsödő légvételei ritmusára alig arasznyira az ujjaidtól.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 3:23 pm
love is just
easing the waiting
Úgy jelenik meg a farkas az ösvény közepén, mintha legalábbis egy álomból lépett volna elő: a természet minden bölcsességével, már-már lassított felvételben ül le, számára pedig úgy tetszik, hogy ha odamenne hozzá, akkor egy hősöknek szóló küldetéssel bízná meg. Meg kell mentened a világot, mielőtt a hold a fogyó szakaszába lép. Különös módon nem esik nehezére, hogy könnyedén belehelyezkedjen a hős szerepébe, és egyáltalán nem tűnik paradox gondolatnak, hogy megmentse a világot. Még a három, semmivé foszlott holttesttel a háta mögött sem. Mégis megtorpan egy pillanatra, mintha az ösztönei azt súgnák, hogy nem feltétlenül te vagy az, hogy éppen egy másik farkas is járhat erre, hogy ez a farkas talán nem azért van itt, hogy randevúzzon tele – ilyen esetekben azért nem árt ismerni a kontextust, mert ez a megjegyzés még az ő gondolatmenete számára is megakasztó kissé –, hanem hogy eltegye láb alól. Csakhogy a farkas nem morog, mindössze oldalra billenti a fejét: persze, oldalra billenthetné azért is, hogy megnézze, hősünk mennyire gyorsan tud futni, ha szükséges. És bár – ha szükséges – nagyon gyorsan tud futni, azért annyira talán mégsem, hogy maga mögött hagyjon egy farkast. Hát éppen csak fél ütemmel lassabban, mint eddig, de mégis megindul felé, feléd, és úgy másfél méterre tőled torpan meg, hogy leguggoljon, és az arcotok egy magasságban lehessen. Annak ellenére néz a szemedbe, hogy még a gyerekek is tudják, hogy a kutyáknak és a farkasoknak nem szabad a szemébe nézni, mert kihívásnak veszik: annak ellenére nyújtja feléd a kezét, hogy a pofádat elnézve nem hogy pár ujját, hanem kapásból az egész kézfejét képes lehetnél leharapni. – Fenséges vagy – suttogja aztán csendesen, és a tekintete végigszalad a fényes bundán, az értelmes ábrázaton, a farkasokhoz méltatlanul intelligens szempáron, amelyben cikáznak az arany szikrák, a hegyes füleken, a lompos farkon, a széles mancsokon. És bár semmilyen tekintetben nem vonzódik az állatokhoz, mégis lát benne téged, és egyáltalán nem tűnik idegennek számára, hogy a két test egy lélekhez tartozik, és már most tudja, hogy lehetetlen és természetellenes lenne elválasztani egymástól az emberi Canyont és a farkas Canyont. És bár erről az axiómáról már több száz oldalnyi értekezést írt, azért ezek mindeddig szigorúan szociálfilozófiai fejtegetések voltak, lényegében csak fennkölt gondolatkísérletek – és bár meggyőződése, hogy minden szavát igenis komolyan gondolta, alapos és terebélyes kutatómunka eredményei, azért meglehet, hogy csak most, veled nyert bizonyosságot ez az egész.
Elküldésének ideje -- Szer. Május 20, 2020 10:15 am
almost so perfect
the way that i want you
Illedelmesen csókot lehelt az arcéledre – még véletlenül sem a szád szélére –, aztán megértő mosollyal nézte végig a távozásod. Még téblábolt pár percet az előszobában, elsétált a konyhába a saját cipőiért, gondosan a helyükre tette azokat a gardróbban, kiürítette a négy poharat és a tányérokkal együtt a mosogatógépbe pakolta, majd elnyúlt a kanapén, a maradék pizzát és a kartonból hajtogatott dobozt fürkészte, aztán elindított valami borzalmasan üres, bugyuta sorozatot és egy ideig csak üveges tekintettel bámulta a plafont. Talán eltelt egy óra is, mire elmúlt tested melege a gerince alól – legalábbis úgy érezte –, mégis amikor feljebb húzta a szoknyáját, amikor ujjai végigszaladtak a kulcscsontján, csípője ívén, ahol nem is olyan rég a tieid jártak, és eszébe jutottál, elment a kedve az egésztől.
Ugyan nem sok erőt érzett magában a romeltakarításra másnap, azért csak felhintett egy vékony réteg korrektort a szemei alá, halvány, rózsás árnyalatú, áttetsző rúzst az ajkaira, kevés pirosítót az arccsontjára, mielőtt a műve nagy részét elrejtette volna méretes napszemüveg lencséivel. Magassarkú helyett futócipőt húzott, sötétkék farmert és testszínű, mélyen kivágott, hosszú ujjú bodyt a fekete bőrkabátja alá. Taxit fogott, de útközben még beugrott reggeliért a megszokott helyére, csak utána kocogott be a kórházba. Ott nyugtázta, hogy minden érintett él, ha nem is virul, lepasszolta a kaját Dominonak, ellátta remek tanácsokkal az átalakulásra, meg úgy általában az életre vonatkozólag, és igyekezett rezzenetlen arccal válaszolni a kérdésekre az Isaac Kijowski ügy kapcsán, és még véletlenül sem úgy bámulni a a tolakodón pittyegő gépekre kötött áldozatra, mintha valami kurva nagy összeesküvésre derült volna fény, majd indult is tovább, hogy legalább ötven minta közül jóváhagyja hamarosan piacra kerülő kontúrpalettája háromszor hat színét. És amúgy gecire unta az egészet, bosszantották a nővérek – akik feltétlenül ki akarták deríteni a személyazonosságát, mielőtt megosztották vele a kórterem számát –, bosszantotta az orvos - akivel az ajtó előtt futott össze, és úgy meredt rá, mintha szellemet látna, pedig éppen csak kettő van belőle, NAGY DOLOG –, bosszantotta a taxisofőr - akinek nem működött a bankkártya terminálja –, az asszisztense, a gyártói képviselő, a PR-osa, mindenki az irodában, aki kérdezni akart tőle valamit. Mindenki. Úgy általában. És végül senkit nem küldött el a picsába – oké, a kórház recepcióján talán egy egészen kicsit megemelte amúgy is gúnyos hangját, aztán a meetingen a minták felét leszarozta-, mert annyira azért nem került padlóra, hogy átmenjen amatőrbe. A tulipánjaid viszont dühből baszta ki a kukába, aztán a – az árcímke alapján is - folyékony aranynak tűnő ruhát is utánuk küldte.
Nagyon rövid – legalább nem köldökig dekoltált, nem is ujjatlan, mindig kínosan ügyelt az egyensúlyra, könnyűvérűnek akart tűnni, nem olcsónak – ruhában ment bebaszni azzal az influencer picsával – sokkal emberközelibbnek tűnt, ha nem csak száraz reklám dumával, hanem látszólag baráti nyáladzással osztották meg a szponzori termékeinek unboxing videóit insta-sztoriban –, egy olyan bárba, ahova egyébként önszántából valószínűleg kurvára nem tette volna be a lábát. Látszólag teljes érdektelenséggel vonta meg a vállát a „Domino tényleg Isaac Kijowskival (ábrándos sóhaj) kavar?” kérdésre, és megfelelő mennyiségű alkohol után egyszerűen elfelejtette lerázni a szemérmetlenül ráhajtó farkast, aki kicsit sem hasonlított rád. Mert neki semmi köze hozzád. Legalábbis semmi olyan köze, ami visszatarthatná, ugye?
És valamikor ekkor kezdett lelkesen pittyegni a telefonja, hát végül csak haza ment, nem más lakására. És valószínűleg itt, amikor lefújta gyerekes bosszúhadjáratát – amiről pontosan tudta, hogy gyerekes és te úgysem tudsz róla –, követte el a második igazi hibát.
Testhez simuló nadrágját gondosan összehajtva helyezte el cipői és pulóvere kupacán egy fa tövében, jó húsz méterre az ösvénytől.
Másodperceken át tartó halk kocogás. Felső és alsó állkapcsa csendesen csapódik egymásnak, mint amikor a macskákat elkapja a vadászat heve, de ő csak reszket, másodpercekig reszket, míg csontjai ki nem rázzák magukból a fájdalom emlékét. Másodpercekig vak, vak a fényekre, mert összeszorulnak a szemhéjai, vak a szagokra, mert szaglóhámján ott bizsereg egyszerre minden, mintha az elmúlt napok minden ingerében kellene rendet raknia úgy, hogy nincs is teljesen jelen, de nem vak a hangokra. A cipőd surranására, a lépteid rezgésére, és a sötét káoszból lassan mindent kimos az öblítő, a a bőröd semmihez nem hasonlítható tiszta illata, összefut a nyál a szájában. Nem jó, nem jó, dehogynem, ráérősen emelkedik fel öltéből és óvatosan lopakodik az ösvény széléig, csendben, nagyon csendben, ág nem reccsen, aztán kihúzza magát és látszólag végtelen nyugalommal sétál ki a fák közül, hogy alig tíz méterre tőled leüljön az út közepén. Fejét érdeklődőn billenti oldalra. Felső ajka meg-megrándulva teszi láthatóvá hosszú szemfogait.
Mindent leellenőrzött újra és újra és újra, amíg már fejből tudta, hány lépést kell megtennie a konyhából a bejárati ajtóig, a rózsabokrok alatt húzódó sírokig – mintha hallotta volna a jajveszékelésük visszhangos kánonját, de Canyon nem fogja hallani, nem hallhatja, nem érezheti, a rózsák bódító illatán felül csak a saját, fáradságos munkájának izzadságszagát hagyta ott –, aztán a biztonság kedvéért lement a beléptető rendszerrel őrzött alagsorba, fényesre törölte a láncokat, megvetette az ágyat, új, ropogós ágyneműt húzott rá annak ellenére, hogy már másfél éve nem feküdt ott senki. Leszámítva őt, a legmagányosabb óráin, amikor tágra nyílt szemmel meredt a sötétbe, és hagyta, hogy az éjszaka és a semmi bekebelezze, aztán pedig megtisztulva jöhessen elő újból ebbe a gyengeséget nem tűrő világba. Nem készült vacsorával, csak tiszta, meleg ruhákkal, öblítő illatú pokrócokkal. Becipzározta fekete pulóverét, amelyet amúgy csak futáshoz használt, és a telefonja helyett egy zseblámpát vett magához. Ahogy kilépett az éjszakába – nyolc órakor máris koromsötét volt –, kicsit csípősnek érezte a levegőt, de egyből kitisztította az ezerszeres ellenőrzésbe belefásult gondolatoktól terhes tudatát. Nem álldogált az ajtó előtt hűséges kutyaként, aki visszavárja a gazdáját, hanem elindult ugyanazon az útvonalon, ahol futni szokott. Ezúttal csak lendületes léptekkel bejárta a környéket, mintha szeretné leellenőrizni, hogy ott, ahol máskor nincs senki, továbbra se legyen senki. Időnként vadászok bolyonganak a környéken, narancssárga kabátjuk és sisakjuk már messziről szemet szúr – ő mindig előbb veszi őket észre, mint viszont, hát még sosem kellett felemelt karral integetnie, hogy ne nézzék nagyvadnak, de most azért mégsem akar kockáztatni. Tudomása szerint mindenesetre nincs szezonja sem a fácánnak, sem a szarvasnak, sem a nyulaknak: a 2012-es eseményeket követően pedig azért a legtöbb vadász pontosan tisztában van azzal, hogy szezon ide vagy oda, holdtöltekor nem érdemes az erdőket járni, mert könnyen slamasztikába keveredhetnek. Mögötte ág reccsen: feszült idegvégződései okán hirtelen kapja arra a fejét, de nem lát semmit, sem téged, sem mást – női kuncogás hangja bujkál a fák között, de erre már volt példa korábban is, amikor nem alszik és nem eszik eleget, megesik, hogy játszadozik vele a tudata, de ha valaki rákérdezné, hát azt mondaná, hogy akivel ilyesmi nem fordul elő, az nem is való igazán írónak. Még ha ebben amúgy ő maga kurvára sem hisz, de reklámszlogennek egész szórakoztató lenne. Már ha tudna erről bárki is rajta kívül.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
