Megrándulnak az ujjai – te már nem láthatod, a saját kezedre száradt vörös-bordó-barna vért nézed –, tűszúrás a begyekben, az idegeken rohan végig a karjaiban, megfeszíti az izmokat, a válla is felugrana, a tekintetét oldalra kapná, mélyre venné a levegőt, és gúnyosan szisszenne az elfojtott nevetése. Felhúzná a felső ajkát, a mellkasodba vágná a karmait, a kifeszegetett bordakosárból fordítaná ki a szíved, és csak belebaszná a mosdókagylóba melletted.
Menekülőre fognád?
Hátrébb lépnél?
Megteszi ő helyetted, neked visszavonulót sem kell fújnod.
De nem rándítja a vállát, nem csóválja a fejét, nem néz félre, nem húzza fel a felső ajkát, a mellkasodból sem kaparja ki az életet, csak csendes sóhajt hallat. Elvonja a pillantását, a tükörbe les inkább helyetted, a haját figyeli, ahogy elbukik rajta a körétek zárt meleg fény, és ennél jobban nem is fázhatna. Valószínűleg nem érted. Valószínűleg nem is akarod megérteni, valószínűleg azt hiszed,  hogy kifordult magából, hogy elment a józan esze, hogy vak, hogy ---
- Semmit - úgy mondja, mintha ez magától értetődő volna, mintha tényleg te lennél ostoba, amiért azt hiszed, választ vár a válaszra, amit kierőltettél belőle - nem azért mondtam el, hogy bármit reagálj, kérdeztél, feleltem - és még mindig nem néz a szemedbe, mert képtelen végignézni, hogy omlik össze az egész – leginkább remények, talánok és tömény feltételes mód - az ő ügyetlenségétől még egyszer. Nem, ezentúl okosabb lesz, ezentúl tartja magát az elveihez, ezentúl
nem hagyja, hogy ennyire kicsússzanak az események az irányítása alól, nem.
- A helyedben hazamennék, amíg maradt egy kevés méltóságom - csak egyetlen pillanat elég, hogy futólag mérjen végig, meglehet, utoljára, mielőtt a kilincsért nyúlna.

A folyosón ébred rá aztán: legalább a kezét megmoshatta volna. Idegesen törli csípőjébe a sötétbarna port, mielőtt lejjebb húzná ruhája ujját, hogy legalább a csuklóját eltakarja. Kapkodva igazít a haján, elrendezi a dekoltázsát, mire a terembe ér, pont úgy néz ki, mint akit mérsékelten megviselt a sebtében leküldött három pohár pezsgő, de semmi több.
Töredelmesen elnézést kér, szabadkozik, nem róják fel neki, korai munkára, temérdek meetingre hivatkozik, a vállát simogatják, a lapockáját paskolják, a derekára csúsztatják a kezüket, olykor kicsit lejjebb, mosolyog, pedig legszívesebben rájuk okádná a fájdalmát.
Gyalog indul haza.
És végre nem vársz rá a sötét lakásban.

Csak tartja a kezedet a kezében, és hallgatja a szavaidat, és eluralkodik rajta valami, amit egyelőre még a saját számára sem képes megfogalmazni. Éppen egy kicsit ereszkedik meg a válla, éppen egy kicsit hajtja lejjebb a fejét, az ajka már az ujjaid hegyéhez ér, mintha nem is oxigén éltetné a továbbiakban, hanem csak az illatod, aztán halvány csókot nyom az ujjaidra.
– Újra meg újra meg tudsz lepni – suttogja csendesen, mielőtt lehunyná a szemét, aztán pedig leeresztené a kezedet, és lassan visszahúzná a sajátját. Pár szívdobbanásnyi ideig szemléli a lassan rád száradó vérét, ahogy vörösből bíborba, bíborból barnára vált, aztán jégkék tekintetét az arany cirádákkal tarkított bronzaidra emeli.
– Erre nem voltam felkészülve. Fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom – hárít, mert legszívesebben tenne két lépést hátra, de nincs hova menekülnie, pedig igenis megtenné. Ahogy a pánik eluralkodik rajta, kénytelen ráébredni, hogy elintézted, hogy ne csak fizikailag ne menekülhessen, hanem semmilyen értelemben sem, soha többé.
Önkéntelenül, görcsös mozdulatokkal lazít a nyakkendőjén.

Átköltözik belé a különös békéd.
Először csak alábbhagy, majd teljesen elcsitul ujjainak remegése a tenyeredben. A vért ő sem realizálja – mintha mostanra része lenne mindennek, mintha valóban állat volna, aki naponta a préda vagy épp saját testnedveiben fürdőzik, hát csak a nyáltermelése indul meg automatikusan, se undor, se elemi vonzalom nem zökkenti ki – csak bőrén a kézfejed szokatlan melegét, és legszívesebben elmosolyodna, helyette mégis olyan tanácstalan a tekintete, mintha épp a szeme láttára cincálnád szét a tulajdon szívét.
Bánja akármennyire is a módját, nem akarja visszacsinálni.
Nem, ez így nem igaz, ha csak arra vágynál, ő visszaadná a régi életed. Visszaforgattatná az időt, de akkor már nem a harapásig, hanem mindjárt az első estéig, amikor beszállt melléd az autóba, de ezúttal magadra hagyna a járdán.
- Volt egy szeglete az életemnek, ahova igazán sosem engedhettelek volna be , és - itt elhallgat, másodpercekig keresgéli a szavakat, hiszen nem készült ilyesmire, azt hitte, sosem fogod megkérdezni, ezerszer eltervezte, de sosem álltál előtte, azt hitte, sosem fogsz újra így előtte állni - és ez most ugyan nem gond, de később - az alsó ajkára harap, mert túl sok a feltételezés, a ha, a felelőtlen előrerohanás - nem tervek, csak vágyak, mert megleped, mert anélkül érdekled, hogy hasznot húzhatna belőled -, talán ostobaság az egész, talán nem tart majd tovább néhány hónapnál, ha egyáltalán - elkezdett volna zavarni téged, engem, vagy mindkettőnket, csakhogy akkor már képtelen lettem volna megtenni.

– Néhány percet – ismétli már-már bűvöletben – ahogy elpattan az ajkad, ahogy a pillantásod megváltozik, ahogy a combodra simul a kezed, ahogy úgy érzi az illatodat, mint korábban még soha –, aztán megrázza a fejét. – De az a lehetőség már elillant, már nem forgathatjuk vissza az időt, hogy--
Aztán előrelépsz, és a körmeid hegye – bár elsőre piszkavasként égeti – megállásra készteti nemcsak őt magát, hanem a légzését és a szívét is.
Valójában visszaforgathatnátok az időt.
Némán szökik a levegő az ajkán ki és be, aztán nagyot nyelt, ahogy megkapaszkodik a csuklódban. Azt sem veszi észre, hogy a tenyerére folyt vér membránként feszül a bőrötök közé, mindössze finoman a tenyerébe veszi a kezedet, és egészen, egészen halkan szólal meg újra.
– Visszacsinálhatjuk – suttogja.
Akkor nem lesz lázálom-könyv. Akkor nem lesz halhatatlan. Akkor nem lesz vérfarkas.
De azt akartad, hogy az legyen.
Összevonja a szemöldökét, még egyet nyel, önkéntelenül nedvesíti meg az ajkát, és lebámul az ujjaidra, végigsimítja őket, mielőtt az ajkához emelné őket, és szinte tőlük kérdezné:
– Miért volt fontos neked, hogy én is farkas legyek?

A szemét forgatja, megcsóválja a fejét, megugrik a felső ajka.
Ellöki magát az ajtótól, de csupán egy fél lépésnyit távolodik tőle, amikor végre biztos abban, hogy ha rád néz, nem fog labilis csitriként keserves zokogásban kitörni. Szólna, reagálna, védekezne, mentegetőzne, bocsánatot kérne, a térdeidhez borulva könyörögne, biztosan megint, ismét és újra meglepne. a tekinteted keményítő haragba csomagolná magát, a mozdulataid feszességébe kapaszkodna, kérné, hogy ne gyűlöld, hogy tégy belátásod szerint, csak ne, ne gyűlöld, mert ebbe nem te fogsz belepusztulni, hanem ő maga, és mégis, ha ez az ára a megváltásodnak ---
Szólna, aztán még csak el sem nyílik a szája, előbb lágyulnak el a vonásai, előbb akad meg kerekből macskásan lapossá finomodó tekintete az ing nadrágodból szabadult szegélyén, az alkarodra szoruló  ujj gyűrődésén, az idegességtől elődomborodó ereken, minthogy lassan mégis rés szakadna az ajkai közé, előbb tapasztja tenyereit a combja oldalára, aztán fonja össze ismét a karjait, mintha téged másolna, pedig csak kapaszkodik, hogy ne beléd kapaszkodjon, mert nem, ez végképp nincs rendjén, nem teheti meg, nem, elutasítanád, és az nem lehetséges, nem vagy olyan állapotban, az érintése biztosan nem segítene, a közelségétől csak még borzalmasabb lenne, ugye?
- Néhány percet - röviden bólint, de a szemkontaktust eszében sincs megszakítani. Ugye? És most már nem üres a pillantása, olyasmit fedezhetsz fel benne – borostyán szikrákkal rajzolva ében keretbe –, aminek sem helye, sem ideje, sem értelme. Túl ösztönösen – ó, ha tudnád, mennyire retteg – lép közelebb, nyúl ki, és ha nem húzódsz el, körmei az állkapcsod élén pihennek meg reszketve.

A sarokba szorított vadállatok páni félelme szűköl a tekintetében, ahogy rebegve szökken az elpattanó ajkaidról a hosszú ujjaidra, ahogy a könyöködbe kapaszkodsz, a te pillantásodat követi, tükör, lábfej, térd, a tulajdon csuklója, a vére--
Aztán ahogy megszólalsz, csak csendesen felnevet. Kínjában feltűri a másik ingujját is, hogy aztán a feje tetején fonja össze az ujjait. Ingjének alja kiszökik a nadrágja alól, nem mintha észrevenné, nem mintha megjelent volna valaha is ennyire rendezetlen külsővel a nyilvánosság előtt, mióta azzá kovácsolta magát, aki.
– Ez kurvára megnyugtató. Esetleg elejthetted volna, hogy mire számítsak – vágja az arcodba, pedig tudja, hogy ő hajtott el, és esélyt sem adott arra, hogy gyorstalpalót adj neki. Nem mintha a kutatásai ne ugyanezt mondták volna, de hát egészen más dolog olvasni arról, hogy halhatatlanná válik az ember, mint hogy átélje, ahogy a sejtjei a hétéves megújulás helyett egyetlen holdciklus alatt akarják lezavarni az egész folyamatot.
– Mindegy – fújja aztán ki a levegőt, szétfonja az eddig görcsösen összetartott ujjait, csípőjét a mosdó szélének támasztja, mielőtt ő maga is keresztbe fonná maga előtt a karját. – Megmondtam, nem akarok többet írni. Vagyis azt hittem, hogy nem akarok. Ha csak néhány percet adtál volna, mielőtt...
Nem tudja. Meglehet, hogy az egész csak hiú ábránd volt, légvár, tévképzet.
Te voltál a tévképzet.

Keserűen szusszan ismét, a fejét csóválja, mert valójában sosem gondolta, hogy Cherry elég okos bármihez, mégis rendelkezik valami különleges varázserővel. Amihez csak nyúl, arannyá váltak a kezében. Ért, ha az emberekhez nem is, de ahhoz mindenképpen, hogy éppen az adott pillanatban, a világ aktuális állása szerint mivel tudja kiszúrni a kíváncsi közönség szemét. Cherry nem egy rakétatudós, de azt te sem tagadhatod, hogy az ilyesmihez igenis van érzéke.
Szóra nyitná a száját – na, nem azért persze, hogy a másik nőt védje, magasztalja, valójában magasról szarik a fejére –, aztán megfeszül az állkapcsa, és összeszorulnak az ajkai inkább. Mély levegőt vesz – nem hagyhatja, hogy rátelepedjen a feszültséged, épp csak abbamaradt gyomra remegése, ujjai elfehérednek, miközben saját könyökeibe kapaszkodik, de legalább azok sem rándulnak meg idegesen újra, meg újra –, majd ahelyett, hogy terveinek megfelelően lassú sóhajjal engedné útjára, végül tüdejében akad. Szemei kerekebbre nyílnak, ahogy emeled a hangod, karjait szétfonja, maga mellé ereszti, nyújtóztatja, ujjait ökölbe zárja, aztán ismét ellazítja. Látványosan tehetetlen, látványosan érti, látványosan érzi, a földre pillant, a mosdókagylóra, a tükörbe, a lábfejedre, a térdere, a csuklódra, a csuklódon a vérre, a csuklódon a vérre, a csuk ---
- Nem fogsz meghalni. Akkor már meg kellett volna történnie - Akaratlanul bukik ki belőle, élesebben, hangosabban, mint szeretné, és ha megpróbálsz leolvasni valamit az arcáról, se örömre, se csalódottságra nem lelsz, legfeljebb kétségbeesésről árulkodnak a rényire nyitva felejtett ajkak, a bronzból jószerivel feketévé sötétült íriszek.
Dehogynem érti.
Csak ezúttal hiába a tudás, nem tudja, mit kezdjen vele.

Nem is válaszol az első kérdésedre. Hát nem megvezetted már elégszer?
Tajtékozna, igazságtalan lenne, letagadná, hogy ő miféle játszmákat űzött veled, elbagatellizálná őket, mert azok mind semmisek, tényleg, semmisek ehhez képest. Az eredendő bűn egy kifacsart, torz másával kárhoztattad szenvedésre. Tucatszám történik ilyesmi Washington utcáin, ezerszám szerte a világban, de tudtad, tudnod kellett, hogy mit akar. Még ha nem is volt képes megfogalmazni. Látnod kellett volna rajta. Érezned kellett volna.
És azért támad szikrázó gyűlölet a szívében, ahányszor csak eszébe jutsz, mert pontosan tudja, hogy igenis sejtetted, láttad és érezted. Mégis megtetted. De miért? A miértre nem talált választ azóta sem, háromszáz oldalon keresztül sem, pedig valószínűleg ez volt mindennek a mozgatórugója.
– Zseniális? Egy szót sem ért belőle – fúj keserűen, Cherry valóban a nyelvtan és a szabályok mágusa, de ehhez nem elég okos, ehhez nem elég művelt, de hát ki is lehetne az? – Minek adassam ki? Félremagyaráznák, megerőszakolnák, méltató kritikákban fogadkoznának, hogy elérték a megvilágosodást, hogy megváltoztatta az életüket, aztán mégis arról faggatnának, hogy mit akartam vele mondani. Semmit. Ez a válaszom – mondja, és óhatatlanul rója a köröket a mosdóban, akár egy ketrecbe zárt állat, az ujjai zilált hajában maradtak, és szíve szerint a koponyája csúcsáról bontaná vissza a bőrét, hogy a vécébe vágja az arcával együtt.
– Mert ha meghalok, nem lesz felette kontrollom! – Üvöltve válaszol, vérben forog a szeme, nyál fröccsen a szájából. – Mert ha átváltozom, minden egyes leütés álszent igézet lesz! Nem érted?!
Dehogy. Hogy is érthetnéd?

Rosszul képzelt el.
A fantáziája új színnek festett fel, új árnyalatokat kaptál, új ízeket, új illatot, új, éles, tiszta vonalakat, olyasféle tökéletességgel ruházott fel cserébe a viselkedésedért, ami üvegként roppan szét, amikor elkezd feloldódni az a szörnyű, szörnyű rózsaszín köd. Oktalan volt, olyan ostoba kamaszlány, mint tinédzserként sem soha - hányszor bántotta érte az anyja, szent meggyőződésétől, hogy egy gyermeknek felhőtlennek, ragyogónak, tisztának kell lenni nem tántoríthatta el semmi, démonoknak, ördögtől fogant átoknak tulajdonította a kényszerességét, felnőtteket megszégyenítő komolyságát, acélos akaraterejét, szkeptikus hozzáállását, eredendő hitetlenségét -, hát most végtelen távolságtartással méreget, mintha nem ismerne rád.
Valójában pedig sikítana, nyüszítve vágná a fejedhez a bűneid, amiket el sem követhettél, zokogva kapaszkodna az ingedbe, éhesen túrna a hajadba helyetted, de csak áll, összefont karokkal az ajtónak támaszkodva, és csendben megszakad a szíve. Aztán eljön az ideje, hogy ezúttal ő vihogjon fel, hidegen, őszintétlenül.
- Az hiszed, magam miatt aggódom? - Önző volt, amikor ezt tette veled, önző volt, amikor nem fordult ki  az étteremből az első pillanatban, és akkor is, amikor kényszerített rá, hogy bezárkózz vele. Mi mást gondolnál? - Úgy hallottam zseniális, meg azt is, hogy nem akarod kiadatni. - Ó, nem, ezt megint nem így tervezte, nem, eszében sem volt beleavatkozni, úgy tenni, mintha bármi köze volna hozzá, de te, te akartad, te nem hagytad csendben elfutni. - Felejthetetlent alkotni, nem ez volt talán az életed? Miért akarsz most mégis megszabadulni tőle?

Kicsúszik a száján egy keserű félnevetés, már-már gyermeki, mintha csak megint hazafelé tartana, mintha megint lerúgnák a bicikliről, és megrázza a fejét, de a testének satuszorításán nem enyhít.
– Én? Én fejezzem be? – És az még csak fel sem merül benne, hogy mégis mit kéne befejeznie: hogy engedjen-e el itt és most, vagy hogy vessen véget ennek az estének, vagy hogy tegye le a poharat, amit két napja felvett, és azóta nem hajlandó elengedni, vagy--
Aztán eltolod magadtól, ellentmondást nem tűrően, újabb keserű félnevetést hallat, szétzilálódott tincsei közé túrna, de megtaszajtod, amúgy is bizonytalan lábakon áll, hát szinte beesik a mosdóba, ingje megfeszül a bicepszén, ahogy kitámasztja magát hiúságát óvón, és bár üvölteni tudna, csak a szeme forog vérben, ahogy nagy nehézségek árán újra rád fókuszál.
– „Miről”? – Megint felnevet. Nem szép nevetéssel. Végre tényleg a hajába túr. – A kis titkodat félted? Ne aggódj, ha valamilyen szinten bele is keveredett, annyi réteg tapadt rá, hogy te magad sem ismernéd fel – fújja, mielőtt megcsóválná a fejét. Aztán lebiggyeszti az ajkát, és megrázza a fejét újból. – Semmiről. Mindenről. Életről és halálról, semmi különösről – bugyogja fel kásásan a szavakat, és elbagatellizálja az egészet, lényegtelen, nem fontos, axiómaszerű kinyilatkoztatás vagy isteni reveláció, csakhogy Isten nem létezik, az axiómáknak pedig kizárólag a matematikában van létjogosultságuk.

Nem számít rá, nem számít rád, mert kótyagos a feje, egy csomóba törleszkedik a hasában minden szerve – ha józan lenne, ha észnél volna, valószínűleg akkor is váratlanul érné, hogy nem kikerülöd inkább -, hát meglepik az erős ujjak az alkarján, a lendület, amivel magadhoz rántod. Az is, ahogy a falhoz koccannak a lapockái, és hiába lenne alapvetően elég erős az ellenkezéshez, most mégis olyan gyengének érzi magát, ha te nem tartanád, talán fel is adnák a térdei.
Először képtelen a szemedbe nézni. Remeg a keze, a torkát marja a szénsav - vagy a bűntudat -, de amikor elé tartod a csuklód, mintha áthatolhatatlan, jegeces hófelhő gomolyogna végig a tudatán elsöpörve azt a temérdek új érzést, zavarodottságot, indulatot, amit az elmúlt napoktól kapott, és amikbe úgy kapaszkodott, mintha azzal, hogy a veled kapcsolatos benyomásait magához láncolja, egy kicsit mellette maradnál te is.

Bronzos szikrákkal szabdalt tekintete a sebről szádra, szádról a sebre szökell, míg beszélsz, végül a szivárgó véren állapodik meg, mikor befejezed. Önkéntelen nyalja végig az alsó ajkát, mélyre veszi a levegőt, mintha erőt gyűjtene, mintha nem kellene attól tartania, hogy az alkohol átható szaga alól alattomban előlopakodó illatod megkavarhatja a gondolatait, közben pedig mellkasodra simítja szabad tenyerét.
- Te fejezd be. - Halkan szólal meg. Az elmúlt hetekben tapasztaltakhoz képest szokatlanul kimért a hangja, ahogy karját megfeszítve tol el magától a szűk folyosó szembeni faláig. Maga is követ, de épp csak annyi időre, hogy a mosdó kilincséért nyúljon, aztán óvatosan ugyan, de határozottan lökjön be a nyitott ajtón, mielőtt magatokra zárná azt, és a hátát dönteni a sötét, lakkozott felületnek. - Írtál. - Jelenti ki a szemkontaktus keresése közben, mintha legalábbis nem neked kellene a legjobban tudni. - Miről?

Aligha tudná már tisztábbra mosni a kezét.
Azért pumpál még egy adagot a modern, mozgásérzékelős szappantartóból, és végigdörzsöli még egyszer a kivörösödött kezét. Tekintete önkéntelenül szökik az ingujja alól kikandikáló sebre, ami az elmúlt egy hét alatt még alig halványult.
Minél idősebb az ember, annál nehezebben gyógyulnak a sebek. Amikor gyerekkorában laposra verték, pár nap leforgása alatt zöldes sárgára váltottak az eredendően haragos-lila sebek, aztán mintegy tizenkét óra alatt teljesen felszívódtak. A vágások, amiket a sikátorban ejtettek rajta brahiból, egy-kettőre összeforrtak, heg nélkül gyógyultak be. A felszakadt szemöldökéről semmilyen más nyom nem árulkodik, csak az, hogy néhány szállal ritkább a szemöldöke pont azon a ponton, ahol megrepedt a bőr.
Harminchét éves. Harminchét évesen már nem tűnnek el a kék-zöld foltok. Ha közelebbről megszemléli a helyüket, akkor még látja őket a bőrénél éppen egyetlen árnyalattal sötétebben. Ha elvágja az ujját, miközben zöldségeket szeletel, élete végéig árulkodó, fehér-ezüst heg marad utána.
A levetett zakójára bámul, amit a mosdókagyló oldalára terített. Feltekeri az ingujját, és részleteiben szemléli meg a fogaid nyomát, a hirtelen tépés nyomán ott maradt szakadást. Ha pár millimétert szűkült azóta, hogy megtörtént. Úgy kezdi kapargatni a vart, akár egy rossz gyerek, a kicsorduló vére felbosszantja, hát kiviharzik a vécéből, a zakóját már rég el is felejtette,
és persze éppen beléd botlik a szűk, sötét folyosón.
Az ital gondolkodik helyette, hát megmarkolja az alkarodat, és úgy penderít maga elé, mintha nem lennél több egyszerű rongybabánál – már ha nem tiltakozol, persze, mert akkor aligha bír el az erőddel. De ha nem teszed, ha váratlanul ér, hát a testével szorít a falnak – a belőled áradó, keserű csokoládéillat megborítja whiskey-gőzös tudatát –, és az arcod elé tartja a frissen felszakított sebét.
– Fejezd be – sziszegi olyan halkan, hogy ha nem hajolna közvetlen közel hozzád, hát egy szavát sem hallanád a túloldalról szóló zene és zsivaj miatt. – Tépd fel, szakítsd a húst, folyjon a vérem, és legyen vége.

Pedig akkor tehetnél egy szívességet
akaratlanul fordul a székláb sikolyának feltételezhető forrása felé, aztán ugyanazzal az ösztönös mozdulattal mindjárt végig is mér. Üres tekintete - semmi közük hozzá, mi zajlik a fejében, te pedig nyilván nem vagy rá kíváncsi, hát megtartja magának -, hiába fordul egy-két arc érdeklődőn felé,  kielégítetlenül hagyja kíváncsiságuk.
de így
- Tessék? - Koccannak a poharak, és bár rettenetes ötletnek tűnik még ilyen rövid mérlegelés után is, kortyolgatás, ízlelgetés nélkül gurítja az édes pezsgő. Már int is a pultosnak, hogy készítheti a következő kettőt. Nem mintha okuk lenne ünnepelni.
- Semmi, igazából talán nem kellene elmondanom - de spicces, és láthatón képtelen magában tartani, ami valószínűleg már napok óta emészti. Közelebb hajol hát, bizalmasan közel - persze neki fel sem tűnik beszélgetőpartnerének állandósuló borzongása -, és  suttogásig halkított altján duruzsolja az étcsokoládé-szín tincsek közé. - Írt egy könyvet. Kijowski. - Itt kicsit hátrébb dől, cinkosan vigyorog, bólogat is egy keveset, pedig ennyi erővel igazából gyomron is rúghatta volna.

A húsos ajkak úgy nyílnak el, mintha a hír legalábbis csodaszámba menne, és megint a torka körül az a fojtogató szögesdrót, mint amikor először találkozott a tekintetetek, és reszket a térde, és köd ereszkedik a tudatára, és könnybe lábadnak a szemei, és mielőtt észbe kapna már húzza is le a második pohár alkoholt.
Micsoda szerencse, hogy a szerkesztődbe nem sok empátia szorult.
- Ez persze nem lenne nagy szó, de én ilyet még életemben nem olvastam, ez felülmúl bármit, amit eddig kiadott a kezéből. Ez egyszerűen zseniá - Ekkor csúszik le a harmadik kör. Egyébként nincs panasza, jól bírja az ivást, csakhogy rég nem nyúlt már üveg után, az éjszakái sem pihentetőek, az étvágya borzalmas, hát kénytelen lezárni a szemeit, amikor megszédül, és mire rájön, hogy ez minden, csak nem jó ötlet, már fel is fordult a gyomra. - ...lis.
- Bocsáss meg, de ki kell mennem a mosdóba. - Hirtelen eszébe sem jut, hogy arra távozhattál, hirtelen kiürül minden, hirtelen sötét lesz, és ő követi az egyetlen ösvényt, amin ezek közül elmenekülhet.

Már harmadjára kérdezik meg tőle, hogy jól van-e. Státuszából és elismertségéből fakadóan ezek nem számonkérő kérdések, amelyek a magas véralkohol-tartalmára vonatkoznának – ó, és még ha tudnák, hogy mi más száguldozik a vérében! szinte látja maga előtt, mikroszkopikus felvételen, ahogy a farkasméreg beleissza magát a vörösvérsejtekbe, a plazmába, a vérlemezkékbe, belemászik a csontvelőbe, ahol visszavonhatatlan, végérvényes változásokat hoz létre –, sokkal inkább tűnnek aggodalmas sopánkodásnak, esetleg némi aprócska vágynak arra vonatkozóan, hogy a kérdező felek megtudhassanak valami szaftosat a mindeddig érinthetetlen írómágnásról.

A harmadik kérdés után azonban megelégeli a faggatózást, a széke fals sikollyal csúszik hátra, ami egy pillanatra megakasztja a társalgást – tekintetek szegeződnek rá, ajkak nyílnak, hogy összesúghassanak a jelenlévők, de aztán egy szívdobbanásnyi idő sem kell, hogy visszatérjen a csevegés általános zajszintje –, összegombolja az enyhén fényes anyagú zakóját, és hosszú, célirányos léptekkel vonul ki a mosdóba.
Mire beteszi maga mögött az ajtót, a jelenlévők nagy része már el is felejtette, hogy egy perccel korábban még itt ült közöttük. Végül is csak egy író, akár érinthetetlen, akár nem.

Magára zárja a vécéfülke ajtaját, homlokát a hideg márványcsempének támasztja, és csak vár. Maga sem tudja, hogy mire. Maga sem tudja, hogy miért. Lehunyt szeme mögött egész testében szédül, mégsem nyitja ki, mert akkor kénytelen lenne ráébredni, hogy újabb hibát vétett azzal, hogy idejött. De ez kell ahhoz, hogy minél előbb meglegyen a végrendelete, ez kell ahhoz, hogy leszerelje a szerkesztőjét, ez kell ahhoz, hogy--
Maga sem tudja igazán, hogy mihez.  

Egy ideig azért járt ilyen rendezvényekre, hogy elfogadtassa, megszerettesse magát, olyanokra találjon, akiken át kisebb szívességekért, akár a társaságáért cserébe feljebb kapaszkodhat, akiknek a vállára léphet, akiken keresztül küzdheti magát, hogy igazán, nagyon, nagyon magasra juthasson.
Most azért jelenik meg, hogy ne felejtsék, hűségüket biztosítsa, és olyan információkhoz jusson, amik a Tanácsban ücsörögve, az otthona kényelmes biztonságába vonulva sosem jutnának el hozzá.

De hiába akar koncentrálni a figyelme minduntalan elkalandozik, a szavak artikulálatlan, ködös fehér zajjá simulnak a szívverésed dobhártyáján pattogó üteme mellett, mintha a jelenlétedben megváltozna a légnyomás, elfogyna az oxigén, leoltanák a villanyt, és egyetlen éles reflektor egyenesen rád köpné a fényt. Erőlködnie kell, hogy másfelé nézzen, ne kapkodja a levegőt, ne süsse le zavarában a tekintetét, ne legyen árulója a pániknak, ami fojtogatja, és a nyilvánvaló feszültségnek, amit a – a szaga alapján nyilván tekintélyes mennyiségű – piában sem tudtál feloldani. Senkinek nem lenne jó, ha ---
- Úristen, de la Cruz, már vagy ezer éve! - Hangosan nyel – még szerencse, hogy a folyamatos beszéd, az itt-ott felcsapó hahotázás, a már elfogyasztott alkohol miatt valószínűleg senkinek nem tűnik fel, hogy egyetlen gyorsan múló másodpercre összerándul a vállára simított érintésre –, mielőtt elmosolyodva emelkedne fel, hogy természetesnek tűnő – pedig milyen nehéz, amikor katonás rendbe állnak az áttetsző pihék a gerince mentén, mert megérzi rajta a te illatod, és hiába van tisztában vele, hogy minden bizonnyal téged is így üdvözölt, mégis féltékenységtől keseredik meg a nyál a szájában - könnyedséggel csókot hintsen a szerkesztőd füle mellé a levegőbe.
- Tudod hallottam valamit, ami egyébként nem is tűnt annyira lehetetlennek – lapos pillantást küld feléd abban a hiszemben, hogy te úgysem érzékeled, és hiába a sajnálkozó fejcsóválás, nem hagyja eltántorítani magát. Mikor ismét szóra nyitná ajkait, az alkarjára ereszkedő könnyű ujjak fékezik meg a mondandóját.
- Nem történt semmi. - A pultnál szólal csak meg, halk, de biztos hangon, pedig reszket a gyomra. A fotók elég homályosak voltak, helyesbítésre kényszeríthette a magánéletében turkáló bulvárlapokat. Reménykedett benne, hogy ezzel bebiztosította magát az ilyen pletykás picsák ellen, csakhogy úgy tűnik, a pletykás picsaságon a hivatalos állásfoglalás sem segít.
- Pedig akkor tehetnél egy szívességet, de így - pletykás picsa lemondó sóhajjal vonja meg a vállát, mielőtt áldozata pezsgőspoharához koccintaná a sajátját.

Akkor kezdett üvöltözni, amikor betetted magad mögött a bejárati ajtót. Addig ordított, amíg véresre nem sebezte a torkát. Szétverte az alagsort. Szisztematikusan zúzott mindent apró darabokra, szilánkokon taposott keresztül, a bütykei véres felkiáltójelekként hirdették, hogy hol találkoztak össze a fallal. Kitépett néhány ajtót a keretből, kitörte a padlótól plafonig terjeszkedő ablakok némelyikét. Amikor a tombolásának orkánja felkavarodott volna az emeleti dolgozószobájába, és már nyúlt volna a számítógépéért, mégis megtorpant.
Aztán leült, és írni kezdett.
Két és fél nap múlva elkészült az új könyvével.
Elküldte a szerkesztőjének, aki nem tudta értelmezni a lázálmot. A visszajelzésében azt írta, hogy soha az életében nem látott még ehhez hasonlót. Lehetetlen bekategorizálni. Pszichológiai tanulmány? Filozófiai értekezés? Fikció? Életrajz? Dráma? Horror? Meghazudtolja a szerkesztés tradicionális elemeit, nincs bevezetés, nincs tárgyalás, nincs befejezés, ellenben van benne valami különös refrén, mintha nem is regény lenne, hanem dal. Tele van az íróra nem jellemző elgépelésekkel és hiányos mondatokkal, amelyeket mielőbb javítani kéne, de mindezzel együtt is ez a legzseniálisabb valami, amit valaha is olvasott. Felforgathatja az irodalmi szcénát. Akár az egész világot is.
Megtámaszkodott a kiszakadt ajtó keretében, miközben szemlélte otthonának romjait, és azt suttogta a telefonba a szerkesztőjének, hogy égesse el a kéziratot. Törölje ki. Szabaduljon meg tőle. Semmisítse meg.
A szerkesztő nem jutott szóhoz.
Ő letette a telefont.

A következő napokat azzal töltötte, hogy a romokkal együtt minden mástól is megszabadult, amit feleslegesnek ítélt. A berendezés nagyját felajánlotta a jótékony célra, míg végül nem maradtak más, csak csupasz, tört fehér falak. Bántotta a rengeteg fény, hát bevette magát az alagsorba, és a padlóra terített pokrócon aludt. Elmaradta a tápanyagdús reggelik. Ellenben vallásos áhítattal időzött a fürdőszobában, mintha tisztára tudná mosni magát a mérgedtől.
Felhívta az ügyvédjét, és végrendelkezett. A sztárügyvéd felvetette, hogy ha már úgyis beszélnek, igenis megjelenhetne az ő tiszteletére rendezett ünnepségen. Nemet mondott. A sztárügyvéd ragaszkodott hozzá. Ő kiikszelt egy újabb napot a naptárban, és azt mondta, hogy talán lehet róla szó.
Gyűlölt, amiért egy hónappal a holdtölte előtt tetted ezt vele.
Gyűlölt, amiért egymás után kell fekete filccel kiikszelnie a napokat.
Gyűlölt, amiért nem hajlandók gyorsabban fogyni.

Végül részegen érkezik a vacsorára, de senki sem veti a szemére, mert túlságosan is tisztelik ahhoz, hogy megtegyék. A szerkesztője, szintén egy a meghívottak közül, már a bejáratban megkörnyékezi a lázálommal kapcsolatban, de elhajtja. Hányingere van, de nem tudja, hogy a halandók és lények közelségétől, vagy attól, hogy nem eszik, vagy attól, hogy túl sokat iszik, vagy attól, hogy nem iszik eleget.
Helyet foglal, aztán megdermed körülötte a levegő, amikor összetalálkozik a tekintetek. Ökölbe szorul a keze a villa nyele körül, elképzeli, ahogy a szemedbe döfi, ahogy szétszabdalja vele az arcodat, és hogy majd csak azért támad a kiérkező rendőrökre, hogy agyonlőjék. De nem, így korántsem lenne elég drámai. Ennél többet érdemelsz. Ennél többet érdemel.
Tovább iszik.

Nem gondolta, hogy meggondolod magad, hogy marasztalni fogod.
Menj innen.
És akkor hazament.
És a véreddel átitatott hálóinget levette ugyan, de nem volt szíve megválni tőle. A gardróbban rejtette el, légmentesen lezárt dobozban a rendőrök maradványaitól mocskos ruhái mellett, mint valami ereklyét, miután a felismerés, hogy valami hiányzik, olyan elemi erővel nyilallt bele, mintha gyomron rúgták volna. A puha, világosbarna szőnyegen nyomta el a megelőző napok stressze vajúdta nehéz, ólmos, keserű, viselhetetlen fáradtság, és veled álmodott, az illatoddal, rengeteg vörössel, és álmában még mindig láncok voltak a csuklóin, és újfent elkapta a zokogás, amikor ébredésnél nem érezte a súlyukat.
A következő hétre időzített találkozóit mind lemondta.
A következő hét minden napján ellátogatott a házadhoz. A második nap erőt vett magán, és becsengetett. Az ajtónak döntötte a homlokát, keménynek tűnt, a csalódottságodnál, a haragodnál mégsem erősebbnek. Úgy tetszett érzi, a tömör anyagon keresztülszűrődni, a tenyere vékony bőrén apró tűszúrásokként az elutasításod a testébe szivárogni, a bűntudatával vegyülni. Többet nem próbálkozott – valójában kétszer megkísérelt felhívni, várakozásainak megfelelően nem fogadtad a hívását –, megelégedett az estére olykor felkapcsolt világítással, azzal a kevés mozgással, ami odakintről is láthatott, és borzasztó küzdelmek árán végül beérte ennyivel.

Mögé lépsz, érzi, látnia sem kellene a padlótól plafonig nyújtózó tükörben. Megigazítja mélyen dekoltált, lábszárközépig érő fekete ruháját.
- Nem kell ezt tenned. - Kérdőn néz, de pont olyan hűvös a tekinteted, mint bármikor máskor. Tehát nem fogsz neki segíteni. - Miért ne válaszolnék? - Megcsóválja a fejét, megigazít inkább egy hátrafelé tekeredő, laza hullámot, mielőtt végigmérné magát. Az elmúlt tíz napban alig evett, az arca még karakteresebb, a kulcscsontja alatt mélyült az árok.
- Mire mennék a válaszoddal? - Végre felnevetsz, kénytelen elmosolyodni ő is.
- Ha az a bajod, hogy csak a fejedben létezem, el is mehetek. - Lefoszlik a vigyora, lebiggyed az ajka, könnyekkel telik a szeme, de nem, nem hagyja őket kibuggyanni, túl sok időbe telt tökéletessé tenni a sminkjét. Erőlködik, hogy mélyeket lélegezzen, valami mintha reszketne a szegycsontja alatt. - Ahova most megyek, oda nem jöhetsz velem.

A sofőrnek int, nem kell megvárnia. Nem mintha abban a hiszemben lépné át az étterem küszöbét, hogy hosszúra fog nyúlni a találkozója, sőt reménykedik benne, hogy elég unalmas társaságnak bizonyul egy gyors vacsorához, és magányosan sétálhat majd haza. Mondhatott volna nemet is, nyilván, csakhogy akkor most otthon lenne, egyedül, veled, és nem, nem bírna ki még egy estét, ha már az éjszakáját úgyis újra, meg újra neked áldozza.

Úgy nyilall bele a felismerés, mintha gyomron rúgnák
észre kellett volna vennie, az őt üdvözlő hoszteszre mosolyog végül, rekedten közli a nevet, elnézést kér a hangjáért, megköszörüli a torkát, és engedelmesen követi a nőt az asztalig közben pedig kurvára igyekszik nem keresni, kurvára igyekszik a sztárügyvédre koncentrálni, kurvára igyekszik könnyednek tűnni, pedig rosszul van, gombóc szorítja el a légcsövét, és amikor végre leül, csak akkor mer körülnézni
a nyelvén érzi a véred ízét, a nyelved hegyén érzi a
összeszorítja az ajkait, amikor találkozik a tekintetetek.
Túl gyorsan – vagy túl lassan? - rántja el a pillantását.