wrap yourself

Aztán persze egy kicsit veszélyes vizekre evezel – na nem mintha amúgy egy percig is azzal áltatta volna magát, hogy mostantól szűziesen fogtok vigyázni az erényeitekre, nem –, de túlságosan is jóleső, túlságosan is bizsergető is az ujjaid nyomán szárba szökkenő érzés ahhoz, hogy el akarja nyomni, hogy le akarjon állítani.
És amikor végre mégis erőt venne magán – elképzelte pedig szépen, hogy ezúttal ő maga simít végig az alkarodon, a csuklód és a tenyereden lévő szívdomb találkozásánál talán elidőz egy pillanatot a mutatóujja, utána finoman a kezébe veszi a kezedet, és lágy csókot hint az ujjaid hegyére, mind a tízre, aztán úriember lesz, és visszateszi a kezedet az öledbe –, akkor a halántékodat a vállára hajtod, és nem tud mást tenni, mint hogy átkaroljon, és összekulcsolja a lapockádon az ujjait, az arcát pedig a hajadra döntené.
Amikor legutóbb magához ölelt valakit, az már három napja halott volt, és már igazán nem időzhetett vele tovább, mert kezdett bűzleni.
Most mélyen beszívja a parfümöd és a samponod illatát – emberi orra nem képes megkülönböztetni, hogy abból a finom, édes elegyből, ami belőled árad, vajon mi lehet a te sajátod, és mi eredhet mindabból, amit nap mint nap használsz –, és elmosolyodik, ahogy azt mondod, emlékeztetni fogod a tartozására.
Pedig azt kifejezetten nem szereti.
– Vége a filmnek – suttogja vissza válaszul, aztán mégis csak hátradől, végigsimítja a karodat a válladtól egészen az ujjaid hegyéig, ahogy elképzelte, a kezébe veszi a kezedet, de a lágy csókot az ujjaid hegye helyett a bütyködre hinti. Pár szívdobbanásnyi idővel tovább, mint ahogy az mondjuk illene, ha most találkoztatok volna először.
– Köszönöm ezt a felejthetetlen randevút – mondja még mindig levegősen, alig hallhatóan, aztán felemelkedik ültő helyéből, és csak most engedi el a kezedet. – Ha jól tudom, három napon belül telihold lesz – teszi hozzá, aztán kisétál a folyosóra, a zakója zsebéből előveszi a telefonját, hogy vagy a teliholdat ellenőrizze, vagy beírja a határidőnaplójába azt, amit amúgy sem felejtene el, amikor váratlanul kap egy gyomrost.
Két nem fogadott hívás: Leon. Egy új üzenet: Leon.
Már az első értesítés láttán összevonja a szemöldökét: Leon sosem hívja egynél többször, ha nem veszi fel a telefont. Hiszen tisztában van vele, hogy úgyis visszahívja, amint alkalma adódik rá, most viszont---
Megfeszül az állkapcsa, ahogy elolvassa az üzenetet.
Lényegre törő és rövid. Ennyi erővel akár azt is írhatta volna, hogy elfogyott otthon a tej.
Nagyot nyel, aztán felpillant a telefonjáról, és újra realizálja, hogy még itt van, nálad, hogy egy pillanattal korábban még a holdtöltét akarta ellenőrizni, hogy még annál is egy pillanattal korábban pedig próbált ellenállni, hogy lecsúsztassa a válladról a folyékony aranyhoz hasonló ruhád pántját, és a nyakadba fúrja az arcát.
Aztán nyugalmat erőltet magára, és hosszan kifújja az orrán a levegőt, mielőtt feléd fordulna.
– Tehát legkésőbb három nap múlva találkozunk. Persze, ha addig nem bírnád ki, akkor nyugodtan írhatsz vagy kereshetsz telefonon, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ha két napnál korábban tennéd, akkor végtelenül elkeseredettnek tűnnél – mondja már-már csevegő hangon, de gondolatban már két lépéssel odébb jár, valahol a kórházban, és meg sem fordul a fejében, hogy ott éppen beléd fog botlani.
Vagyis abba, akinek a közvélemény szerint újabban udvarol.
Azt viszont már ebben a percben realizálja, vagy legkésőbb akkor, amikor beteszi maga mögött az ajtót, hogy nagyon gyorsan nagyon kiábrándító véget ért az estétek, és ez nagyrészt az ő hibája.

Those cocaine kisses

A gimi királynői úgy vonulnak a folyosón, mintha egy kikúrt kifutó lenne.
Amikor elsőéves volt, elképzelte párszor, ahogy szétszórja tincseit a huzat, ahogy minden mozdulata egy kecses lassított felvétel pillanatképe, hogy utánafordulnak, hogy összesúgnak a háta mögött, de leginkább csak azért tették, mert a de la Cruz ribancot minden bizonnyal dugta a tesitanár – egy idő után a felesége is felült a találgatásoknak, legalábbis nagyon úgy tűnt a jelenetből, amit az iskola előtt rendezett, a megítélésén az sem segített sokat, hogy az anyja többször erkölcsös keresztény lányként hivatkozott rá közben, odavetette a kutyáknak a kibaszott csontot –, a harmincas évei végét koptató gondnok – ebben egyébként látott fantáziát, csak közbejött Warren és már akkor is jobban szerette a szépen egymás után fűzött láncszemeket –, a pályaválasztási tanácsadó – ő mondjuk nem dugta a fejekben, hanem ujjazta, kedves volt, huszonéves, tanársegéd, ragyogó, szőke és törékeny, kísérletnek belefért, ha egyéb döntésekben nem is, de a szexuális orientációja behatárolásában mindenképpen segítségére volt –, és a focicsapat minden tagja.
A gimi királynői és focicsapat minden tagja szerint legalábbis.
És az izomagyú talpnyalók jogi, közgáz, mérnöki diplomára cserélték azóta a labdát, gondoskodó, feleség formájú biodíszletet növesztettek az oldalukra egy-két-három gyerekkel, és a nyomába sem érhetnek, és irigylik, és emailben, privát üzenetekben zaklatják, és akiket egykoron irigylésre méltónak és szépnek tartott, most úgy loholnak a nyomában, mintha felülírta volna fejükben a csenevész kamaszlányt, akit annak idején kiröhögtek, mert képtelen volt normálisan kézen állni.
Nem érzi, hogy ez elégtétel lenne.
Felvonja a szemöldökét.
No, nem feltétlenül csodálkozása jeleként.
Ő sosem volt a gimi királynője, sosem sétált be sehova úgy, hogy mások csodálják, hogy valakivel – aki látszólag felette áll az egész rongyrázásnak, aki elég különleges, hogy így vagy úgy kilógjon a sorból – összeakadjon a tekintete, és még évekbe telt, mire megszokta, hogy ő is választhat.
Amikor először látott – nem két héttel ezelőtt vett észre –, grafitszürke öltönyt, hófehér – ezt mindig megjegyezte, rajongott a makulátlan dolgokért, a kívülről sterilnek tűnő otthonodért, a friss, fenyőből szabott, új bútort, erdőt, vakító, napsütötte havat, tengerparti sós levegőt idéző illatodért, az íriszeid jegeces kékjéért – inget viseltél, és méterek szakadéka, az állandó mozgásban lévő társaság elé keverte akadályok sem tudták elvonni tőled a figyelmét. Akkor eldöntötte, hogy ebbe a csapdába nem sétálhat bele.
Most pedig lassan – hacsak ideiglenesen is –, de ledobja a vértjeit.
És ettől nem érzi magát annyira borzalmasan, mint először gondolta.
- A meztelen erdőjárás számomra valószínűleg elkerülhetetlen, szóval jobb híján ezt is bevállalom. - Leheletnyit dől a támla felé, álla egy vonalba kerül a válladdal, ujjai fesztelenül, végtelen finoman csúsznak egy-két centiméterrel feljebb, ahogy karja is követi a mozdulatot. Szemlesütve követi az útjukat, halk sóhajjal támasztja halántékát a válladra.
Hogy mi adj bele?
Mindent.
- Majd emlékeztetlek a tartozásodra, ha eljön az ideje. - Lehunyt szemekkel suttogja a nyakadra.
Pulzusod ütemére súrolja ajkát a meg-megugró artéria.

wrap yourself

– Zavarból összehordott butaságok – ismételi meg elmélkedve, és megállja, hogy halkan felnevessen.
Amikor írni kezdett, szélhámos-szindrómája volt. Az első sikerei után még hosszú évekig várta, hogy valaki majd jön, és megcáfolja. Hogy mondjuk megvádolják azzal, hogy csak lopta az ötleteit – ez amúgy rémes fóbiája, hogy esetleg nem emlékszik arra, hogy valahol látott, olvasott vagy hallott valamit, és a sajátjaként adja elő, nyilván ezért is öl rengeteg kutatómunkát mindenbe, értekezésekbe és emberekbe és halhatatlanokba egyaránt –, és minden egyes kritikát remegő kézzel nyitott meg, mert nem akart azzal szembesülni, hogy amiket ír, azok valójában csak „zavarból összehordott butaságok”.
Akkoriban persze a csaknem két méteréhez mindössze hetven kiló volt, előnytelen frizurát és arcszőrzetet hordott, és egyetlen egy barátja volt, Leon Krasinski. Azóta legalább harminc kilónyi izmot pakolt magára, kialakította a kényelmes stílusát, és egyetlen egy barátja van, Leon Krasinski. Aki amúgy nem mellékesen Domino de la Cruz társa volt, ugyebár, és lehet, hogy idővel ezt is meg kellene osztania majd veled, de bármennyire tiszta és önzetlen is a Leonhoz fűződő barátsága, most éppen nem rá szeretne gondolni.
Persze, ha tisztában lenne vele, hogy azzal töltötted a napodat, hogy azokat a hullákat takarítsd el az útból, akik még hullává válásuk előtt megpróbálták őt kivégezni, akkor biztos neheztelne magára azért, amiért nem akar rá gondolni. Majd ha megcsörren a telefonja holnap vagy holnapután, és megtudja a hírt – na, majd akkor valószínűleg rátér erre a témára is. Most azonban még a boldog tudatlanságban lebeg, és könnyedén megmártózik arany-cirógatta tekintetedben, a zsíros pizza gyors örömöt nyújtó izében és a vacak horror nyújtotta fehér zajban.
– Egyetlen egy randim sem volt kamaszként – mondja aztán, és ez mondjuk olyasvalami, amit azokon kívül, akik közvetlen közelről élték meg a tinédzserkorát, nem sok mindenki tud – őket viszont minden bizonnyal sosem érdekelte igazán. – Leginkább csak a filmekből és mások elmondásából tudom, hogy milyennek is kellene lennie, szóval ha valahol rosszul lépek, akkor nézd el nekem. Bár, ezen a vonalon elindulva, meglehet, hogy te sem tudod, mikor rontom el a koreográfiát, szóval felesleges aggódnom – vonja meg a vállát, és ő a maga részéről azért tisztességesen elfogyasztja a szelet pizzáját, viszont újért már nem nyúl, csak leteszi a tányérját.
Valahol hízeleg a hiúságának, amikor beismered, hogy csak akkor egyszer futottál. Nem mintha nem sejtette volna – no nem a technikád miatt, egyszerűen csak ismert már annyira, hogy joggal feltételezhesse a turpisságot –, de mégis, mennyivel jobb így, őszintén, nem? Igazán felesleges titkolóznod előtte.
Bőven elég, ha az egyikőtök simlis, nem?
Aztán éppen csak hátradől pár centit törzsből, ahogy a térdére támaszkodsz. Tekintete az ujjaidon, még akkor is, amikor beszélni kezdesz, aztán – talán zavarában! – önkéntelenül felnevet.
– Hát, felajánlanám, hogy ha már levetkőzzük a civilizált énünket, akkor bevállalok egy meztelen erdőjárást, de ennél azért jobban tartok a kullancsoktól – mondja, és most már a szemedbe néz, aztán az ajkadra, aztán pillantása párszor bejárja ezt a háromszöget, mielőtt végre levegőt venne.
– Mit adjak bele? – Éppen csak hangtalanná vált a hangja, levegősen sóhajtja a köztetek lévő, minimális térbe.

Those cocaine kisses

- Egy tisztességes randevún. - Megfeledkezve magáról ismétli, majd olyan őszintén mosolyodik el, ahogy talán nem volna ildomos, de ez most ilyen játék, ebbe beleférnek botlások, kitérők, elvétett dobások – a szerencsét mégsem irányíthatja, nem igaz? –, rosszul húzott kártyák, apró, jelentéktelen kitérők, pontok, szerencselapok, amiket felelőtlenül dob oda, hogy rá ne unj időközben.
Nem mintha egyébként ettől komolyan tartana, annál jóval stabilabb az önbizalma.
- Tulajdonképpen lehet, hogy túl kevés kapkodó kamasszal randevúztam annak idején, hogy jogom legyen megítélni, de azt hiszem, a zavarból összehordott butaságok is simán beleférnek a profilodba. Az új profilodba. De szívesen próbálkozom, ha szeretnéd, a világért sem tenném tönkre ezt. - És jelzésértékű pillantást vet a körétek rendezett vacsora-jelenet díszleteire, aztán rád is, amíg az alsó ajkát rágcsálja. - Igazából ez is új. Még sosem rendeltem pizzát ebbe a lakásba, ez fel sem teszem már a listára. Nem szoktam futni, azon az egy alkalmon kívül az erdőben, még sosem csináltam, és lássuk be, azt is elég béna lenne próbálkozásnak nevezni. Még sosem alakítottam tinédzsert, tinikoromban általában a felnőttet szerettem játszani, valószínűleg ezért nem megy valami jól. - Nem voltam soha, ennyire felkészületlen. Nem aggódtam amiatt, hogy elszalasztok bárkit. Nem engedtem be senkit az otthonomba, mielőtt meggyőződtem volna róla, hogy ártalmatlan. Nem kapcsoltam ki a mobilom órákra csak azért, hogy Domino ne rondíthasson bele valamibe ismét, amiről azt sem tudom, hogy mi. Nem rukkoltam még elő ennyire ügyetlen kedvcsinálóval.
Halk, keserédes kuncogással zárja – magán nevet, a hibákon, amiket játékon kívül vétett, te vagy a legnagyobb, de ez van, ha egyszerre hallgat és nem is az ösztöneire -, lehunyt szemhéjain át is látja ruháját karistoló ujjad, mintha hangyák zsizsegnének a gerince mentén, fesztelen simítja tenyerét a kézfejedre, hogy eltávolítsa a közeléből. Csilingelő kacajjal jutalmazza az előadásod, aztán visszafordul a filmhez. Egyetlen másodpercét sem tudná felidézni, pedig minden bizonnyal roppant színvonalas filmművészeti alkotás. A címe amúgy mi?
- Az emberek nagyon bátrak és még gátlástalanabbak névtelenül, arc nélkül egy monitor mögül. - Megvonja a vállát. Úgy tűnhet, jeleket, rosszkor megránduló arcizmot, elvont pillantást, hazugságot, oda nem illő hangsúlyt remél rád összpontosított figyelme – ó, ő lepődne meg leginkább, ha épp nálad botlana ilyesmibe –, valójában őszinte kíváncsiságnál nem motiválja több. Hátha képes vagy meggyőzni. Erről is.
Meg a harmadik, negyedik, ötödik randevúról.
Meg arról, hogy kiadja egy olyan szeletét az életének, amit eddig csak a testvérével osztott meg.
- Ugyan, én farkasnak is roppant civilizált vagyok. Csak két kérdésem maradt. - Tányérját, az épp csak megrágott pizzával az asztalra csúsztatja és most ő fordul feléd. Tenyere a térdeden pihen meg, ahol ezelőtt a tiéd időzött. Feléd eső keze feneke mellett támaszkodik, nem dönti vállát a háttámlának.- Mikor? És mit adsz te az ismerkedésbe?

wrap yourself

– Egy tisztességes randevún erre azt mondanák, hogy veled kapcsolatban minden érdekel, és tudod, mit? Így is van. De azért igazán előállhatnál valamiféle kedvcsinálóval – vonja meg finoman a vállát. – Nem hozzátartozik a randevúkhoz az is, hogy az egyik fél kellemetlenül sokat beszél saját magáról? Örülnék, ha nem nekem kéne lennem annak a félnek – teszi hozzá, és kortyol egyet a vízből, a korábban leküldött whisky önmagában még csak az arcára sem ült ki rózsás pírként, a pizza zsírja és a víz pedig még az emlékét is mélyre temeti.
Az lehetsz a játékban, aki csak szeretnél. Valójában már most az: az elbűvölő udvarló, aki éppen elég megnyerő ahhoz, hogy ez a csodálatos nő – te – méltónak találja a figyelmére és az érdeklődésére. Az igazat megvallva, nem gondolta volna, hogy ennyire könnyű dolga lesz veled: nem mintha gondjai lennének az önbizalmával, de azért joggal merült fel benne, hogy esetleg nem lesz az eseted, vagy nem leszel vevő arra az intellektuális profilra, amelyet kiépített magának, vagy mondjuk valóban az lesz az elvárás, hogy keféljen meg egy sikátorban, a szitáló esőben. Egyik sem jelentett volna nagy kihívást, de sokkal kényelmesebb ez így, játszmába bújtatott játszmázással, úgy, hogy azt érezteted vele, valóban kíváncsi vagy rá.
Halkan felnevet, ahogy arrébb teszed a kezét, aztán a magasba is emeli mindkettőt, és még egy kicsit hátrébb is dől ültében.
– Minden valamirevaló tinédzser fiú próbálkozik, nem? Legalább nem ásításba rejtett nyújtózkodással próbáltalak meg átkarolni, szerintem értékelhetnéd a kreativitásomat –veti fel, aztán felveti a következő randi lehetőségét, és amíg a válaszodra vár, a pizza csak hűl és hűl az ölében.
– Nofene – mondja aztán enyhe meglepetéssel a hangjában. Nem akar igazán belegondolni, hogy miféle bizarr ajánlatokról lehetett szó, mindenesetre lélekben katalogizálja, hogy mi az, amit tud rólad farkasként: hogy nem vagy egyetlen ismert falka tagja sem, hogy azon kívül, hogy Domino bőrében parádézol, inkább emberi formádban érvényesülsz a világban, mint farkasalakban.
– Nem tudom, hogy jellemezhetném azokat, akik csak négy lábon tartanak érdekesnek – sóhajtja, és futólag végigmér, újfent. – De nem, ez nem bizarr perverzió, viszont ha a második hivatalos randevúnk után sor kerülne egy harmadikra, egy negyedikre és így tovább, akkor szerintem jobb lenne még a legelején alaposan megismerkedni. És az alapos megismerkedésben az is benne van, hogy lássam a kevésbé civilizált oldaladat is.
Idővel pedig te is megismerheted az enyémet.

Those cocaine kisses

- Majd készítek erről egy listát - Nem rá vall, hogy eddig nem tette meg. Nem mintha arról vezetne, mit próbált már, de valószínűleg újonnan venné fel a rendőrgyilkosságokat, és lehagyná az ezüstláncaid, ha ugyan tudomása volna róluk. Sosem volt az a bakancslistás fajta, célokban és az azokig vezető tervekben sosem szenvedett hiányt, de pillanatnyi kielégülést hozó vágyakat, álmokat, még ebben az életben teljesítendő feladatokat nem tűzött ki maga elé. Nem akart ejtőernyővel ugrani ki egy repülőből, nem akart delfinekkel lubickolni akvamarin színű tengerekben, nem voltak szigetek, ahova szívesebben utazott volna, mint bárhova máshova, nem vágyott rá, hogy napokra kikapcsolja a telefonját, hogy kockáztasson a tőzsdén, neki bőven elég izgalmat adtak a jól megfogalmazott szerződések, az emelt hangon lezavart meetingek, amikor hálójába akadt egy-egy nagyobb hal, vagy a romok eltakarítása egy-egy hibás lépés után, legyen az a sajátja vagy épp Dominoé. - ha tényleg érdekel.
Talán részleteket cenzúrázna. Nem azért, hogy jobb színben tűnjön fel, vagy gátlásos, átlagos, jó kislánynak gondold – úgysem ülnél fel efféle állításoknak –, nem az motiválja, miként ítélnéd meg utána te, sokkal jobban annak visszhangja, ha az információ véletlenül kiszivárogna.
Nem azért nem lett felkapott celeb, tinik homokóra alkatú példaképe – noha mindene adott lenne hozzá –, mert nem elég természetellenes a derék-csípő-mellbőség aránya, vagy ne kapnák fel még mindig a fejüket egy tökéletes megvilágításban szelfiző farkasra. Az ingerküszöb folyamatos emelkedésével nem tudta tartani a lépést, nem volt hajlandó az éppen aktuális flörtjéről, az étkezési szokásairól nyilatkozni, és háromnaponta a pucér seggét posztolgatni, ahogy nem szándékozik kiplakátolni titkaival a várost.
Vagy kitölteni az új könyved.
Vizet tölt mindkét pohárba, kortyol – máris jobb –, aztán mosollyá szelídíti feltörni akaródzó kacaját. Felbűvöl egy szelet pizzát a saját tányérjára, mielőtt hátradőlne.
- Dehogy. A te játékod, te határoztad meg a menetrendet, az lehetsz benne, aki csak szeretnél. - Amíg az ő szerepét nem akarod megszabni, bár megeshet, azt sem fájna annyira magára ölteni. - Ez viszont - ölébe teszi a tányért, először tekintete, aztán tenyere simul a kézfejedre, hogy magától távolabb igazítsa, mielőtt a pizzájáért nyúlna. - ebből a szögből egészen komoly szabályszegésnek minősül. - És ugye nem akarhatod, hogy letépje a ruháid az első randin? Mi lenne a szűzies erkölcseiddel? Jelentőségteljesen megemeli a szemöldökét, mielőtt visszafordulna a kijelző felé és beleharapna az eddig érintetlen szeletbe. Megállja, hogy csodálkozó arccal forduljon feléd, megállja, hogy túl lelkesen csapjon le a lehetőségre, látszólag egészen jól leköti a film, amíg ráérősen rágódik a falaton – valójában inkább a felvetéseden. És hiába nyitsz felé, ő inkább a tányért vizsgálgatja az ölében.
- Tudod, amióta már mindenki tud a magamfajta létezéséről, elég sok ajánlatot kaptam erre vonatkozólag. - Nos, ennél sokkal direktebbeket is. A fejét fordítja csak feléd, szemrései leheletnyit szűkülnek, ahogy méricskél. - Nyugtass meg, hogy ez puszta kíváncsiság, és nem valami bizarr perverzió. Elég kiábrándító tud lenni, amikor kiderül, hogy valójában csak négy lábon tartanak érdekesnek. - Mintha rosszabbal egyébként még nem találkozott volna.

wrap yourself

– Mit nem próbáltál még ki?
Egyszerűbb talán erre rákérdezni, mint arra, hogy mit próbáltál már ki. Az ő esetében más a helyzet: meglehetősen jól viseli a magányt, nem panaszkodik nyögve a blue ballsra, az elméjét kielégíteni nagyobb és izgalmasabb kihívás, mint a testét, amelyet sosem templomként kezelt, hanem olajozottan működő gépezetként. Ami emberileg lehetséges, azt megtette a halhatatlanság eléréséért, mindig a határig hajtja magát, hogy ne rozsdálljon be, hogy ne merüljön le az aksija, hogy ne lepje be a por.
Ha bárki megkérdezné, azt mondaná, sok hibája van, és ez minden bizonnyal nem lenne hazugság. A hibák milyensége, oka és okozata már vélhetően az volna – kitérni is felesleges rájuk –, de valószínűleg kitérne arra, hogy túlságosan is megszerette már önmaga társaságát ahhoz, hogy könnyen feladja a terét és az idejét, a jól működő rendszerét, és hogy talán nem teljesen alkalmas arra, hogy mással legyen, legyen az a más akárki is.
Most mégis itt van, veled, és talán nem is feltétlenül azért, mert egyetlen, őrjítő pillanatban eldöntötte, hogy te leszel a következő, és mert az az egyetlen, őrjítő pillanatot, az ott megtermett vörös ködöt rengeteg, rengeteg hűvös tervezgetés és számítás követte. Azt például határozottan nem tervezte, hogy ünneplőben fog veled pizzát enni a kanapédon zokniban, hogy egy szar horrorfilmen fogja megnyomni a pause gombot, amíg kiszaladsz a futárhoz, hogy a kanapéd háttámlájára ejtett állal, nyílt tekintettel fog figyelni, hogy a csicsergő hangodra fog elandalodni.
De hülyeség lenne mindebből messzemenő következtetéseket levonni. Pedig ha valamiben, akkor ő a messzemenő következtetésekben aztán igenis hisz. Végül mégsem áll fel, hogy engedelmeskedjen a reflexeinek, és segítsen, inkább csak figyel: úgy figyel most a fényben, ahogy máskor tette a sötétben, és az elméjében igenis sötét van, és csak te ragyogod be arany derengéssel mindazt, ami odabent van. És olyasmit is megvilágítasz, ami már nagyon, de nagyon régóta nem tapasztalt napfényt.
Elmosolyodik, és magához vesz egy szelet pizzát, és újra elindítja a filmet, aztán egy ponton halkan felnevet – leplezendő, hogy hatással volt rá a teljesen kiszámítható jumpscare –, szalvétával törli meg a száját, és iszik egy korty ásványvizet.
– Túlságosan is elkeseredettnek tűnnék, ha nem várnék két napot a randevúnk után, hogy megbeszéljük a következőt? Tudom, ez most félig-meddig szabályszegésnek minősül, de ha már azt játsszuk, hogy tinik vagyunk, akkor lehetek én a túlságosan is lelkes, kicsit kínos, kicsit kapkodós tini, aki mindent egyszerre akar, nem?
Oldalvást pillant rád, és elmosolyodik. A tenyerét a térdére támasztja, kisujjának a széle a combodon érinti az anyagot, éppen csak annyira mozgatja, mintha a szívverése lüktetne a bőre alatt, ahogy meg-megsimogat.
– Eljöhetnél hozzám, úgyis tudod, hogy hol lakom. – Úgyis elrendeztem a holttesteket. – Kimehetnénk az erdőbe, és megmutathatnád nekem, hogy milyen vagy teliholdkor – teszi hozzá, és a felsőtestével teljesen feléd fordul.

Those cocaine kisses

Lehetett volna valóságshow szereplő – még lehetne is, jobban néz ki, mint a témában érintett huszonévesek -, heverészhetett volna napsütötte tengerpartokon, eljátszhatta volna, hogy az iq-jának és az eq-jának az összege sem üti meg a százat, és folytathatott volna mély beszélgetést arról, hogy nyalná-e vagy sem a tested – jaj, hát tudod te a választ úgyis, nyilván akkor is tudtad volna, mert a közönség a cirkuszért él, meg sem próbálta volna eltitkolni -, és kerülgethetett volna állatként, mintha képtelen lenne visszafogni a kezét, a száját, a nyelvét, mintha ez csak egy jelentéktelen állomás, nem a játék vége volna.
Az ő játékának évek óta ez a vége – annyi különbséggel, hogy jobban szereti kamerák nélkül intézni -, és nem azért, mert másnap senki nem hívta. Nem azért, mert képtelen lett volna magába bolondítani bármelyiket. Ha leragadt volna egy mellett – volt kísértés, ezt felesleges tagadni, voltak napok, amikor válaszolni akart az üzenetekre, amikor fel akarta venni a hívásokat, amikor nem volt kedve kimászni a gyűrött lepedő, a magára tekert takaró közül, mert megnyerni a játékot nem nyújtott örömet –, képes lett volna bűntudat nélkül hülyíteni a többieket?
Nyilván.
De szerette a tiszta, egyszerű dolgokat.
A jól átgondolt rendszereket, a szépen egymás után fűzött láncszemeket.
Állát enyhén megemelve, szűkült pilla-kerettel fordul feléd, és tekintete úgy rebben az alkarodra, ahogy napokkal ezelőtt kézfejét ejtette rá a galériában.
- Nem tudom, még nem próbáltam ki mindent. - A mondat végére válladon, állkapcsodon át merészkedik a szemkontaktusig. Az ő játékának évek óta ez a vége, miért lenne épp veled másképp?
Aztán rajtad felejti a pillantását, amíg válogatsz. Nem szokása, most mégis bizarr diavetítés pereg tudatában a szívére felvésett profilokból, azokból, akik valaha megérintették az életét, így vagy úgy, és
vértől, fertőtlenítő szagától terhes a levegő, tagjaiban mégis kellemes bizsergésként árad szét a nyugalom, a torkát sírás kaparássza
ha neki sikerülhet
a nem fogadott hívás persze nem segített benne, a hangok mégis elcsendesültek, az ő békéje kellett hozzá, hogy elengedje. Mintha milliárd apró tű szurkálná a vállát, ahol az ingedhez ér.
Nem hisz a csodákban és a tündérmesékben, nem hisz az anyja istenében, Dominóban sem, már nyolc éve, de talán, talán most majd máshogy alakulnak a dolgok és talán ---
A csengőre kapja fel a fejét. Fel sem tűnik neki, hogy a térdedre támaszkodva szökken fel. Sietve nyit ajtót, csak utána keríti elő pénztárcáját az előszobai komódból, bankkártyáját a pénztárcából. Csicsergő hangon köszöni meg a ruháját méltató bókot, dallamosan kacag a válaszon, bőkezű borravalót ad, és egy kézzel veszi át a dobozokat, a másikkal már fordítja is el a zárat.
- Az illata alapján még akár jó is lehet. - Természetesre mélyül a hangja, amikor hozzád szól. A pizzákat a dohányzóasztalon hagyja. Puha léptekkel, légiesen lejt a konyhába, hogy két tányérral tér vissza, aztán egy újabb kör végén két poharat és egy üveges ásványvizet pakol a vacsora mellé. Elégedetten bólint, majd közvetlenül melletted helyezkedik el.
Combja oldala a nadrágod oldalát súrolja, letekeri az üveg fémkupakját.
Száraznak érzi a nyelvét. Kénytelen megköszörülni a torkát.

wrap yourself

– Huh – fújja, és még meg is legyezgeti magát szendén – hirtelenjében már nem is tűnnek olyannyira alaptalannak a nemi érdeklődését megkérdőjelező pletykák, bár ezek nyilván jórészt köszönhetők annak is, hogy túlságosan is jól néz ki és túlságosan is jó parti ahhoz, hogy az egyszeri bulvársajtón szocializálódott közönség fennakadjon a tényen, hogy nem váltogatja maga mellett a húszéves fehérneműmodelleket –, és ugyebár figyeli az arcodat a mobilod halvány derengésében, és igen, néhány percig nem is gondolkodik azon, hogy vajon az alagsorban lévő láncok elég erősek-e ahhoz, hogy ott tartsanak, és hogy vajon nem esett-e túlzásba, amikor az edzett acélt módszeresen méregdrága ezüstre cserélte.
Akkor még úgy tűnt, minden centjét megérte. Most már úgy érzi, hogy nem volt több felesleges hívságnál.
– Semmitől? – Kicsit csendesebben, kicsit sötétebben kérdezi, mint amennyire illene a társalgás fonalához. Minimálisan szűkül csak résnyire a szeme, bár te úgyis észreveszed – de meglehet, hogy mégis passzol ez a flörtöléshez, a kóstolgatáshoz, az érdeklődéshez. És érdeklődik is, mert érdekled. Érdekled, mert megihleted, és érdekled, mert miattad egy ideig képes lenne félretenni az írást.
Egy ideig.
Megfogja a távirányítót, és ha nem is játszi könnyedséggel, de azért kiválaszt valamit: messze áll a művészfilmektől, minden bizonnyal jó, ha a B kategória alját súrolja, de legalább nem zombis, nem kifejezetten véres – a gennyes testnedvekből és az összeaszott testrészekből eleget látott mostanában, hogy a szeme se rebbenjen –, inkább pszichológiai és nyomasztó, de minden bizonnyal mindenekelőtt unalmas lesz. Nem bánja.
Elmosolyodik, ahogy azt mondod, hasonlítotok egymásra. Ő is így gondolja. Aztán még el is neveti magát, a gödröcskék újra megjelennek, és mégis visszahúzza a karját, mert képtelen lenne uralkodni magán – már az előbb is majdnem kinyúlt a csokoládé tincseidért, hogy megtapintsa őket, valóban annyira puhák-e, mint amilyennek tűnnek.
Ahogy elkezdődik a film, és a forgalmazók meg a készítők klipjei pörögnek – Blumhouse ez is, mi más lenne, az ő komorabb regényére is ők tettek ajánlatot, és bár a kiadójánál páran óva intették, hogy nem feltétlenül lesz minőségi a végeredmény, ő kihasított magának annyi jogot a szerződésben, hogy valamelyest mégis csak legyen ráhatása az eseményekre –, mégis csak közelebb kerül hozzád, és ponton az ingjének redői már a válladat súrolják, a kölnije illata az orrodba kúszik, a lélegzetén érezheted a mentolos rágó emlékét.

Those cocaine kisses

Először csak tekintete, majd ujjbegyei rebbennek futólag a gödröcskékre – ó, nem, ezt eddig nem látta és ettől most majdnem olyan élénken ragyog a tekintete, mint a tiéd, mert nem vagy a radarján régóta, de az pont elég volt, hogy felmérje milyen vagy társaságban, általában, és most kap valamit, amit odavéshet a bordájára a szíve fölé, a tulipánok mellé –, mielőtt kifűzné magát, mert túl szűk, túl közel, túl nagy a késztetés, hogy visszavonja a félvállról, túl könnyedén odavetett, nem teljesen átgondolt beleegyezést, hogy aztán jóformán eltáncoljon a telefonjáért.
- Megteszek mindent, hogy uralkodjak magamon, de ígérni nem ígérhetek semmit. - Kezében a mobil, épp csak felles, hogy cinkosan vigyorogjon rád, és már folytatja is a pötyögést. Érzi a figyelmed – ahogy akkor is érezte, amikor az utcáról, az autóból, a sikátorokból, a kávézókból követted a létezését, de, mint alapvetően feltűnő jelenség, az ilyesminek sosem tulajdonított komolyabban jelentőséget –, összeugrik tőle a gyomra, reszketnek az ujjai, többet koccan a körme a tükörsima felületen, mint indokolt volna, ezt pedig egyszerre találja borzalmasnak és kibaszottul felszabadítónak.
- Legyen. Ne is reménykedj, nagylány vagyok, nem szoktam megijedni. - Nem várja meg, hogy mellé telepedj, a telefont a dohányzóasztalra teszi, helyette a távirányítóért nyúl, és közben baromira igyekszik lefoglalni magát a Netflix biztosította kínálattal. Nem mintha tudna ténylegesen arra koncentrálni, amerre éppen néz. - Nem venném a szívemre, ha a hozzáértésem hiánya miatt kellene legalább egy órát szenvedned, szóval innentől átengedem az irányítást. - Ünnepélyes mozdulattal elhelyezi a távirányítót a combodon, roppantul ügyelve, hogy legfeljebb körmeinek hegye érhessen hozzád. Ő nem érzi, akkor meg sem történt, nem?
Az aranyszín selymen keresztül kapaszkodik bokáiba, lemondóan kacag fel.
- Akkor veled sem vagyunk kisegítve, csodálatos. - Nem mintha annyira érdekelné, mit néztek, háttérzajnál úgysem tartja többre. Akaratlanul mozdul, akaratlanul hajtja le a fejét, akaratlanul mosolyog ölében összekulcsolt kezeire, és már épp csak az hiányzik, hogy kamaszos zavarba zuhanjon. Talán észre sem vennéd, miként mélyül el a whiskey – és az izgatottság – által orcáira lehelt rózsás árnyalat. - Hát, Isaac, nagyon úgy néz ki, hogy sok mindenben hasonlítunk. - Ami miatt, meglehet, aggódnia kellene, legalább egy egészen kicsit. - Azt tudtad, hogy ma már az autentikus olasz éttermekben is legalább húszféle feltét-kombináció közül lehet választani? Mert én nem, de úgy tűnik, ma is tanultam valami újat. Szóval, ha a filmmel nem lőttél félre, még simán lehet, hogy én a pizzával igen. - Nagyon kevés választja el, hogy közelebb hajoljon. Úgy fonja össze karjait maga előtt, ahogy összeszorulnak az ujjaid.

wrap yourself

Nem egyszerű ám végigmondania a mondandóját, miközben az ingébe kapaszkodsz, és közelebb húzod magadhoz: a hangja egy-egy ponton meg is bicsaklik, belenevet valamelyik szóba, de nincs ebben semmiféle, olcsó lányregényes túlzás – nem kell erősen összeszorítania a szemét attól tartva, hogy bármelyik pillanatban valami visszafordíthatatlan történne, itt nem sötét vágyak és ősi ösztönök játszanak, nem, mintha a szavaival egyszerre duruzsolna benne a már-már gyermeki vágyódás. Mintha önmagát is meggyőzné közben, hogy a tinédzser fiúk rajongásával tekintsen rád: hiszen minden vagy, amit a nem nők által írt regényekben, a férfiak által kitalált filmekben a nők megtestesítenek – vonzó, érett, titokzatos –, és bár felnőtt fejjel, vészesen közel a negyvenhez képes felismerni, hogy ezeknél a klisés jelzőknél egyszerre mennyivel több is vagy, most egyszerűbb beérni ennyivel, mint hogy a végzetre meg minden baromságra hivatkozzon, és azzal kapcsolatban siránkozzon a belső monológjában, hogy úgy meg akarlak dugni, bige.
Hiszen nem állat – és te sem vagy az –, és valójában szeret játszani – talán sokkal, de sokkal jobban is, mint az indokolt és egészséges lenne –, és időtlen idők óta nem randevúzott tisztességesen. Csak elcsábított, behálózott, a befolyása alá vont: és ő maga talán időközben el is felejtette élvezni azt, amikor őt magát akarják elvarázsolni. És akárhogy is, ez kifejezetten hízeleg a hiúságának.
Ahogy félmosolyra húzza a száját, felnőtt férfiakhoz méltatlanul bájos gödröcskék jelennek meg az arcán – felnőtt férfiakhoz méltatlanul, túlságosan is lelkes érdeklődéssel mér végig újra –, keze önkéntelenül visszacsúszik a pultról a derekadra, ahogy felállsz.
– Nagyra értékelem, hogy az én tempómban haladhatunk, és megállod, hogy letépd rólam a ruhát – biccent még mindig vigyorogva, de azért csak sóhajt, ahogy kilibbensz a karjai közül, és a pulton hagyott melegednek támaszkodik a csípőjével, amíg a telefonodat nyomkodod. És figyel. Ugyanígy figyelt az utcáról is, csak akkor nem csillogott így a tekintete. Ugyanígy figyelt az autóból, ugyanígy figyelt kihalt sikátorokban, ugyanígy figyelt kávézókból, ugyanígy figyelt otthon, amikor az arcát bevilágította a monitorjának kék derengése.
Sokkal jobban ismer, mint bárki más, és mégsem ismer eléggé.
– Nézzünk horrorfilmet, hogy ha megijedsz, hozzám bújhass, én meg ökölbe szorított kézzel próbáljam leplezni, hogy valójában jobban félek, mint te – mondja, nem mintha ne tudnátok mindketten, hogy ez nyilvánvaló baromság, de ez is hozzátartozik a „Bevezetés a randevúzásba” tárgykörbe, és valószínűleg a konyhakéseddel metszené el a saját torkát, ha egy rosszul megírt, romantikus vígjátékot kellene végignéznie.
Melléd telepszik a kanapén, tisztes távolságban, legalább két távirányítónyi hegyet hagy köztetek, egyik talpát a földön nyugtatja, a másikat lábát maga mellé húzza, és a háttámlán pihenteti a karját, a kézfeje nagyjából a vállad vonalában nyugszik.
– Idejét sem tudom, hogy mikor néztem utoljára bármilyen filmet is – mondja aztán. A videokameráinak felvétele minden bizonnyal nem számít. – Azt sem tudom, hogy mikor ettem utoljára pizzát. Összességében évek óta ez lesz a legkülönlegesebben eltöltött napom, veled – teszi hozzá, és már mozdulnának az ujjai, hogy végigsimítsák a válladat, de félúton erőt vesz magán, és ökölbe zárja a kezét.

Those cocaine kisses

Ócska klisé, soha nem mondaná talán a szemedbe, de valamiért több vagy.
Még nem jött rá, mi az oka, így magának sem hajlandó elismerni, hogy a korábbiak fölé emel. Természetesen felbukkantak életében olykor-olykor hasonlóak, de hamarabb letudta őket, hamarabb váltak unalmassá, majd egyszerűen érdektelenné.
Ezek szerint az idő a kulcs, hogy megvédje magát a fajtádtól.
Szemöldökei megugranak, izmai megfeszülnek – mintha bármelyik pillanatban lecsusszanhatna a pultról, hogy könnyű léptekkel utolérjen –, de puszta fürkészésnél többre nem sarkallja az aggodalom – az okok, amiket még nem sikerült kibontani úgyis elnyomják hamar, hiszen nem fogod így itt hagyni –, már hallja is, ahogy megszabadulsz a cipőktől – lelki szemei előtt ott a felakasztott zakód az ő fogasán és ettől hirtelen mintha még kábultabbnakérezné magát - , hát végtelen nyugalommal, a rosszallás legkisebb jelen nélkül, oldalra billentett fejjel követi a mozdulataid, amikor visszatérsz.
Aztán meg sem próbálja megállni, hogy felnevessen.
Nem szól semmit, nem voltál, valóban, csak mosolyog, nem mintha bánta volna, lábszárait hintáztatja, tekintete az ujjaidon – sajátjait képzeli a helyükbe –, ahogy a hajadba túrsz és türelmesen, nagyon türelmesen várja, hogy felé lépj. Lábait szétfűzi, de bármilyen erős is a késztetés, nem fonja őket a derekad köré, összezárja a combjait. Tincseit átlöki a vállán, felszabadult jobbjával pedig a pult helyett az ingedbe kapaszkodva húz épp csak annyival közelebb, hogy kénytelen légy a térdeihez simulni. Eszében sincs egyebekkel kizökkenteni. Annál jobban érdekli, mire akarsz kilyukadni.
- Felejtsük el. - Ártatlanul dorombolja az arcéledre, talán komolyan is gondolja – ugyan, dehogy gondolja, azt ugyanúgy elraktározta magában, ahogy felírt mindent, amit képes volt kideríteni, és fel sem merül benne a lehetőség, hogy teljesen elválassza tőled az aznap esti viselkedésed –, miközben nagyon igyekszik, hogy a nyakkendőd helyett ne az öveddel babráljon. - Bocsáss meg, hogy ilyesmit feltételeztem rólad, majd próbállak nem sürgetni. -És a mondanivalója hitelességén ront, ahogy támaszkodás helyett a tarkódra csúsztatja az ujjait, hogy benned kapaszkodhasson meg, míg a pult és közéd siklik. Hideg a padló a talpa alatt.
- Van, hogy ne lenne. - És túl közel vagy, és inkább csak visszaszökkenne, és inkább az ajkaid keresné az ajkaival, és emberi fogaival kapaszkodna a nyakadba, aztán csak addig fészkelődik, míg ki nem szabadul.
Lábfejeit eltakarja a magassarkúk nélkül túl hosszú ruha. Az étkezőasztalról magához veszi a telefonját, körmei kocognak a kijelzőn, mielőtt diadalittas vigyorral pillantana rád.
- A pizzát letudtam, a filmválasztást rádbízom. - Ráérősen helyezkedik törökülésbe a kanapén.

wrap yourself

Nem tartozik azok közé a perverzek közé, akik az utóbbi időben megszaporodtak a városban: adrenalinjunkie-k, rögeszmések, mániákusok, akiknek egyetlen egy zsánerük van – legyen az illető halhatatlan. Valójában egyszer már volt egy röpke afférja egy vámpírral, de nem, nem perverz: a holttesteket mélyre ásva vagy savban oldva szereti, és bár igyekezet erőszakot venni önmagán, a sötét rúzs és a nehéz parfümfelhő sem tudta elvonni a figyelmét arról, hogy akit meg készül csókolni, az végül is egy két lábon járó hulla. Még ha a szívük lassan, végtelenül lassan ver is – voltaképp muszáj fenntartania a keringést az alapvető funkciók ellátásának érdekében, a félig alvadt vérük kénytelen eljutni a legapróbb hajszálerekbe, hogy ne hulljanak le a végtagjaik elüszkösödve –, akkor is rettenetesnek találja az elképzelést, hogy egy hideg test ölelésében ébredjen. Megeleveníti minden rémálmát, amelyben a lányok bosszút állnak a múltbéli sérelmeikért. Rózsaillatúan és hullamereven.
Ennek ellenére azonban, ahogy a szemfogad kissé megnyúlik, és a bordó rúzsod alatt belenyomódik a húsba, önkéntelenül is úrrá lesz rajta az izgalom – testi és lelki egyaránt. Igazán nem akar rasszistának vagy fajgyűlölőnek tűnni, de a vérfarkasok számára megtestesítenek mindent, ami a vámpírok ellentéte: ők maguk a buja, zűrzavaros élet, a maga veszedelmes valójában.
Ez vagy te is: a veszedelem, amely rá leselkedik, és mégis, ahogy a derekadra ejtett tenyere alatt ott lüktet a vérnyomásod, előbb tekintene rád ambrózia-csókú istennőként, mint állatként.
Aztán elszakadsz tőle, ő pedig csak elmélázva mosolyog, mert tudja, hogy ez már több számításnál, több mindennél. Mert elvarázsoltad – nem elsőként, mert bár elvarázsolni messze nem annyira egyszerű, mint felkelteni a figyelmét, azért mégsem lehetetlen. Nem az a fajta férfi, mint a lányregények rideg szépfiúja, akinek senki, de senki sem méltó a figyelmére, amíg persze a bevezető egy pontján meg nem jelensz TE – szerelmes is volt már, és meglehet, hogy most is az lesz, és lehet, hogy ez is csak ideig-óráig fog tartani, de most úgy érzi, könnyedén át tudná magát adni ennek a lebegő érzésnek.
Egy pillanatra még a koppanó cipők kötik le a figyelmét, aztán biccent, lehajol a zakójáért, és a bejárati ajtó felé indul.
Kiszolgálja magát egy vállfával, és felakasztja a fogasra. Leveszi a cipőjét.
Zokniban megy vissza hozzád, feltartott kézzel, mintha legalábbis fegyvert fognál rá, és csak ezt követően, színpadiasan kulcsolja össze maga mögött az ujjait.
– Nem voltam úriember aznap este – vallja meg, nem mintha ezzel bármi újdonságot mondana. – És nem akarok kisiskolásnak tűnni, de azt hiszem, te sem voltál teljes mértékben önmagad, már ha szabad kiindulnom abból a feltevésből, hogy most inkább vagy önmagad, mint akkor – vezeti le kimérten, aztán elfelejti, hogy okkal kulcsolta össze a kezét a háta mögött, és ismét beletúr a hajába.
– De ha már a kisiskolásoknál tartunk, van egy ötletem. Én sem voltam már jó ideje ehhez hasonló helyzetben – mondja, és nem hazudik, amikor legutóbb nővel volt, akkor az a picsa kiharapott egy darabot az ajkából, és a saját vérét köpte a szájába. Igen, az teljesen más helyzet volt.
– És bár azért nem akkor randevúztam utoljára, amikor kisiskolás voltam, elfelejthetnénk azt, ami a galériánál történt. És elfelejthetnénk ezt az előbbit is, bár ez utóbbit már kevésbé szívesen tenném. Vacsorázni hívtál, rendeljünk egy pizzát! Nézzünk meg egy filmet, és majd megfogom a kezedet, ha merem. Aztán éjfél előtt hazamegyek, és esetleg adhatsz egy puszit az arcomra, ha nagyon bátrak vagyunk, akkor a szám sarkára. Mindenesetre a harmadik randevúig ne is álmodj arról, hogy lefektethetsz, mert én nem olyan férfi vagyok – teszi hozzá, bár meglehet, hogy a monológja hatásosságán nem segít különösebben, hogy a tenyered mellett támaszkodik meg a pulton, és szinte a nyakadra suttogja az utolsó szavait. – Van kedved játszani?

Those cocaine kisses

Gyengének érzi a térdeit.

A huszadik születésnapján látta először Jeremiah-t – most lenne harminckettő, ha három hétre rá el nem viszi valami (akkoriban még) ismeretlen fertőzés –, és fogalma sem volt róla, hogy miféle átkot aggattak a nyakába. A megelőző két évben többször is átalakult, az egyik alkalommal véletlenül – valamin felbaszta magát, akkor még elég gyenge volt indulatkezelésből, de elég erős indokolatlan kiakadásból - megharapta a saját ikertestvérét, ami szerencsére jól sült el, de – megvan az a borzalmas kínlódás, ami a lányregények szerint az ártatlan, jószándékú természetfeletti és egyszerű, védtelen halandó kapcsolatának alapját adja? – akkoriban még igyekezett kerülni a lehetőséget, hogy már emberekkel közelebbi viszonyba kerüljön. Aztán a huszadik születésnapján belefutott a srácba. Elég részeg és felelőtlen volt, hogy ne mérlegeljen ilyen csekélységeket.
Nem aznap harapta meg, de felmerül a kérdés, hogy ekkor vajon szerelmes volt-e.

Persze te is tudod, ő is tudja, hogy ez az egész egy teljesen természetes folyamat, bárkivel megesik. Az már a ti helyzetetek sajátossága, hogy ebből sem képes kivonni a folyamatos újratervezést, a számítást, magát, ahogy nyilvánvalóan te sem játszol tiszta lapokkal, ösztönből. Most mégis kénytelen megtorpanni és elhúzódni egy pillanatra. Örvénylő, olvadt aranyt idéző íriszei, bordó rúzsa, ahogy megnyúlt szemfoga alatt a húsába horpad remélhetőleg elvonják figyelmet az olyan apró kellemetlenségektől, mint gyorsan illanó zavara.
Nem félt a szó hétköznapi értelmében, az ilyesmi távol áll tőle, a te tested sem nehezebb elégetni, a te fogaid is elférnek a zsaruk jelvényei, a véres ruhák mellett a gardróbjában. Magától fordul fel a gyomra, a saját reakciójával képtelen mit kezdeni. Hát futólag végigmér, még röviden babrál a nyakkendőddel, rámarkolhatna, hogy magához húzzon, aztán melléd lép, háttal fordul a pultnak és felcsusszan a hófehér felületre. A két pohár közé érkezik. Keresztezi lábait.
- Az a helyzet, hogy mostanában nem igazán voltam ilyen szituációban - Előre hajol, ruhája alját térdéig húzza, hogy cipőihez férjen. Egy pillanatra támaszkodik csak a combjára, amíg feléd pillant. - olyasvalakivel, mint te. - És általában nem biztos, hogy aggódna emiatt, de ha egynél többször szándékozna élvezni a társaságod – és ezt az opciót további mérlegelésig egyelőre nyitva hagyná -, hát praktikus lenne nem elüldöznie, rosszabb esetben kivéreztetnie az első alkalommal. Ügyeskedik kicsit a pántokkal, míg először az egyik, aztán a másik tűsarkú is a padlón koppan. A lélegzet-könnyű anyagot felhajtva felejti. - Lehet, hogy mégis okosabb lett volna hagynom magam a galéria mögött hirtelen felindulásból, akkor most nem - akarnálak ennyire. Feneke mellett támasztja meg a tenyereit. - lennék ennyire kiszámíthatatlan.

wrap yourself

Tisztában van vele, hogy ez nem egyszerű kémia.
Mindez számtalan tudatos döntés eredménye – és egy-két kevésbé tudatosé. Éppenséggel csak az akasztja meg a gondolatai menetét, az köhög porszemként a nagy műgonddal összeállított gépezetének fogaskerekei közé, hogy te a mellékelt ábra alapján legalább ugyanúgy közelíted meg ezt a dolgot, mint ő: hideg számítással.
Ezt többek között azért furcsállja, mert a múltatok alapján könnyedén hihetné az ember, hogy a rendőr gondolkodik hideg fejjel, az Instagram-sztárból kinőtt vállalkozó pedig meggondolatlan, csapodár és leginkább az ösztöneire hagyatkozik. Tudod, tipikusan az a nő vagy, aki esetében az irigyei azt gondolják, hogy nyilván jó sok farkat le kellett szopnia, hogy idáig jusson, és az is lehet, hogy te ezt meg is tetted, de ugyanennyi esélyt saccolna annak is, hogy nem, pedig általában nem szokott bizonytalan lenni az ehhez hasonló témákban.
Ezen felül pedig azt is furcsállja, hogy bár vacsorát ígértél, mégsem látja a nyomát.
És ezt nem azért furcsállja, mert éhes – bár éhes, a gyomra éhségét azonban lassan átveszi valami más –, hanem azért, mert az újonnan felfedezett és megismert, hűvös logikádba nem illik bele, hogy vacsorát ígérj, és aztán ne készülj vele. Ebből kénytelen arra következtetni, hogy az a valami, ami ma közbejött, szintén az ikertestvéreddel lehetett kapcsolatos, mert erősen kétli, hogy hagynád, hogy az üzleti ügyeidben bármiféle vészhelyzet beüssön, amely tüzének az oltása mondjuk az egész napodat felemésztené.

Tehát ez nem színtiszta kémia, ez egy halom számítás, rengeteg hipotézis, tétel és cáfolat, mindkettőtök részéről, mégis, ahogy a nyelved hegye a nyelvére reszketi a hangokat, hajlandó elengedni, és egy pillanatig nem gondolkodik, és az élményen az sem ront, hogy ez a szünet is előre eltervelt, mondhatni megengedett kikapcsolódás a kódsorok zivatarában.
Aztán megint elhúzódsz tőle, ő pedig csak mosolyog rád, mintha semmi másra nem számított volna, jobbjával hátrasimítja a homlokába hullott haját, és ott is felejti a tenyerét a feje tetején, mintha egy álmos reggelen fordulna csak feléd az ágy másik oldaláról.
– Érdekes? – Morog ő maga is, kénytelen megköszörülni a torkát, mielőtt halkan sóhajtana, aztán kioldaná az inge mandzsettáit, és felgyűrné mindkét ingujját. Ráérősen, hiszen nem siettek sehová. Keresztbe fonja maga előtt a karját, és mintegy futtában újra végigmér, mintha az elméje zugaiba akarná rejteni az este minden részletét. – Micsoda?

Those cocaine kisses

Vannak, akik elég okosak, hogy azt mondják, amit – szerintük bármelyik nő - hallani szeretne.
Vannak, akik elég egyszerűek – vagy elég okosak, de sajnálják az időt a felesleges erőfeszítésekre –, és meg sem próbálnak a kedvére tenni, hiszen tudják, hogy semmi nem múlik rajta.
Vannak, akiknek fogalma sincs róla, mibe, mikor és hogyan keveredtek, és nem csak úgy tesznek, de valóban azon is vannak, hogy megfektessék.
És vagy te.

Tizenhat éves volt, amikor Warren – 46 éves lenne, azóta már távozott az élők sorából, miután túllőtte magát metamfetaminnal, megkattant és golyót kapott a fejébe - így húzta magához. Tizenhat évesen fogalma nem volt a világról, bár azt már akkor is sejtette, hogy a csinos pofija és a feszes kis segge segíti majd eljutni helyekre, ahova sosem juthatna el, ha hallgatna az anyjára és erkölcsös, istenfélő, jó kislány lenne.
Tizenhat évesen veszítette el a szüzességét és semmi, de semmi izgalmasat – talán annyi, hogy Warren jó pasi volt, na nem annyira, mint te, de egy leszakadt drogoshoz képest még bőven jól tartotta magát, nem tűnt többnek a koránál (mondjuk kevesebbnek sem), ő volt a környék ügyeletes szívtipró rosszfiúja –, semmi élvezetesen nem talált a tevékenységben. Mert bár addigra elég mélyen elültette elméjében a szerelem gondolatát – azét a tiltott, viharos, elviselhetetlenségében gyönyörű tiniszerelemét, amikről annyit olvasott, amit a tévében látott –, már eléggé belelovalta magát az érzésbe, szenvedett, mert tudta, hogy a másik részéről az egész nem több vágynál – a korkülönbséget figyelembe véve nem is teljesen egészséges vágynál –, megszokásnál, időtöltésnél két szúrás között, attól ez még nem volt több tudományos kísérletnél.
Warren nem mondott semmit, nem félt, hogy elszalaszthatja, Warren csak megdöntötte.
Nem egyszer, mert a tudományos kísérlet részét képezte az anatómiai megfigyelés is, amellett, hogy saját érzéseit – leginkább azok gyors múlását – nyomon követte.
Hogy volt-e szerelmes valaha?

Aztán persze kapott még valamit Warrentől, mielőtt tizennyolc évesen végleg lelépett volna, ami megmagyarázta, miért tartotta magát olyan jól a cucc szervezetre gyakorolt romboló hatásai ellenére.

Tudja, hogy ez színtiszta kémia.
Hogy semmi köze a szívéhez – ami egyébként azért csak félrekalapál –, a lelkéhez – aminek a létezésről szokása nem tudomást venni, de érez valami különös mocorgást a szegcsontja alatt –, az elméjéhez – ami most úgy hagyja cserben, hogy közben halk kuncogás ciripel a háttérben, a saját levegős hangján –, hogy mindez csak testi reakció, de a kurva csomó a torkában, az a kurva csomó!
- Igyekszem. - Az ajkaidra leheli, a vége elszakad, hümmögésnek tűnik, vagy egyenesen halk morgásnak, de a rezgést már csak nyelve hegye reszketi a nyelvedre. Tenyerei a mellkasodról – ahol megtámaszkodott, amikor térdeit gyengének érezte –, a vállaidra futnak, de meg sem állnak a nyakad oldaláig. Észre sem veszi, mikor nyúlnak körmei millimétereket, mikor tapadt felsőtestedhez olyan szorosan, hogy te szorulj a pult és közé, mikor ---
Megtorpan, elhúzódik, de csak centiméterekre, csípője, hasfala továbbra is hozzád simul. Homlokát a homlokodnak támasztja. Szemöldökeit összevonja, próba gyanánt alsó ajkára támasztja szemfogát. - Érdekes. - Csendesen kapkodja a levegőt.

wrap yourself

– Ugyan – mondja aztán azzal a hangsúllyal, hogy tényleg elhidd, ugyan. – Éppenséggel csak jobban szeretek az elkövetőkre koncentrálni, mint a rend őreire. Vannak kiváló antihős nyomozók és rendőrök még a ponyvákban is, de a legnagyobb kedvencek mégis inkább Hannibal és Hasfelmetsző Jack voltak. Az ikertestvéred történetét minden bizonnyal kiválóan meg lehetne írni, de arra nem én vagyok a legalkalmasabb. Rólad azonban egyelőre nem tudom megmondani, hogy milyen szerep illene hozzád, és ez tetszik. Az én kedvenc könyveim többnyire így kezdődnek – szakbarbárkodik egy sort, és valójában nem hazudik: nem kizárólag szépirodalommal és tudományos értekezésekkel szórakoztatja magát, és bármennyire is igyekszik előled elrejteni a múltját, a jelenét és a vélhetően bekövetkező jövőjét, azért önmagára sem szívesen gondol rossz emberként.
Meghozott bizonyos döntéseket, amelyeknek a végkifejlete valóban rossz lett, de idővel talán megérthetnéd. Talán nem kellene ugyanúgy végezned, talán végigmutatna a kertjén, talán azt mondaná, hogy itt korábban holttestek feküdtek, de mindegyik halála a nagyobb jót szolgálta, és hogy valójában nem hiányoznak senkinek, és addigra már ragaszkodnál hozzá annyira, hogy hinni tudj neki. Vagy éppenséggel tisztában lennél vele, hogy te bizony hiányoznál másoknak, hát ha nagyon pattogsz, akkor nemcsak veled kell végeznie, hanem Dominóval is. És ugyebár Domino nélküled mostanában meglehetősen könnyű célpont, nem igaz?
Persze, mindez csak romantikus ábrándozás, mégis jóleső melegséggel tölti el a megszaladó képzelete, és szélesebbre húzódik a mosolya, még inkább kitágul a pupillája, ahogy reagálsz a színvallására, és nem ellenkezik, ahogy a zakója a földre hull. A keze már önkéntelenül mozdul, mégis csak finoman érinti a derekadat, mintha újra ki akarná próbálni, hogy a folyékony arany ruhád nem égeti-e a bőrt a kezére, és lepkeszárny-finomsággal simítja tenyerét a bordáid alsó sora és a csípőcsontod közé.
– Hm. – Félig nevetve fújja ki a levegőt, és ahogy újra beszívja, már a te illatoddal telik meg a tüdeje. – Meglehetősen ügyesen leplezed a kétségeidet – mondja csendesen, az ő hangja is már-már rekedtre mélyül, jobbja mozdul, egészen átkarolja a derekadat, és határozottan, mégsem durván húz magához, ajka pedig az ajkadat keresi: mintha csak szeretné elfeledtetni veled, hogy mennyire erőszakosan rántott magához ott, a galéria mögött, most az otthon melegségével csókol meg.

Those cocaine kisses

- Én kérek elnézést. - Alapként dorombolja a poharak csilingelése alá, aztán futólag kortyol, és már teszi is vissza a pultra, addig viszont nem jut, hogy elengedje. Mintha abba kapaszkodna, mintha a jégtől hűvös, drága üvegre ült pára lehűthetné a bőrét, a bőre alatt futó hajszálereket – a vére aztán elszállíthatná teste minden bizsergő sejtjébe –, nyugalmat lophatna az ezer meg ezer apró, hirtelen végtelenül érzékennyé váló idegvégződésébe. Talán abban reménykedik, hogy még uralkodhat egyre követelőzőbb ösztönein, ha az italt tapogatja helyetted.
Talán abban reménykedik, hogy bármilyen módon képes még kezében tartani az irányítást.
Vajon mi történik, ha nem? Vajon tényleg elengedi a gyeplőt azzal, ha átadja magát neked?
Vajon ---
Elolvad a mosolya, kifakul szája szegletéből a játékos gödör, ajkai, ujjai, vállai ellazulnak, helyettük olyan izmok rándulnak össze, amik létezéséről olykor hajlamos megfeledkezni – hiába, saját örömét mostanában túl gyakran sorolja az érdekei, és az számításai teljesüléséért felelős személyek kielégülése mögé. Álla enyhén megemelkedik, ahogy pillasorának kerete szűkül, hiszen eszében sincs szem elől téveszteni. Eszében sincs elszalasztani a kulcscsontjáról vállára pattanó tekinteted, a tágult pupillákat ölelő rideg – vajon lehet fagyosabb, ha haragszol? - kékséget – vajon viharok zavaros szürkéjébe öltözik, ha szenvedsz? –, és csak elmosolyodik, halványan, kábán, mintha máris a fejébe szállt volna az a néhány csepp alkohol, amitől whiskey ízű lett a csókja.
Mintha a fejébe szálltak volna a szavak, mintha hűs testű kígyóként siklottak volna a hallójáratán át a tudatáig, hogy ott összetekeredjenek a kényelmes melegben, kiszorítsanak minden mást – a rettegést, hogy túl szép, túl puha, túl édes, túl hízelgő, túl, túl, túl, és közben minden szétesik, amiben hisz, amiből áll - és zsongító álomra hajtsák a fejüket új fészkükben.
- Én csak attól tartottam, hogy félreértetted és hiába - És itt egy pillanatra elakad, állát leengedi, szemei elnyílnak, és hirtelen egészen elveszni látszik a szemkontaktusban. Csomó bizsereg a torkában, és annyira, de annyira tudja, mindig pontosan, mi a következő lépés, hogyan tovább, de csomó bizsereg a torkában, úgyhogy nem erőlteti a beszédet, inkább elengedi a poharat, tenyereit a zakód alá csúsztatva simítja le vállaidról a feleslegesnek ítélt ruhadarabot. Kivételesen a legkevésbé sem érdekli, ha a földön köt ki. - hiába ügyeskedem, nem akarsz majd rám több időt pazarolni. - Meleg-színű altja levegős, mélyebb a szokottnál. Alig suttog.

wrap yourself

Csatlakozik a koreográfiához, minden különösebb körítés nélkül lép a fagyasztódhoz, mindössze röviden méri fel a tartalmát – még csak nem is hümmög hozzá! –, és jeget vesz elő, hiszen a langyos whiskyvel embert lehetne ölni: két-két kockát tesz mindkettőtökébe, az arany whiskyben visszacsillan a ruhád fénye, a szemedé, és óhatatlanul is azon mereng, hogy vajon éjszaka, ha éppen magad alá gyűröd – ó, nincsenek hiú ábrándjai, és nem attól érzi magát férfinak, ha mindig ő lehet felül –, mennyire ragyognak ezek a szemek, kis lámpások-e, vagy csupán úgy csillognak, mint a macska írisze, ha éppen diszkrét megvilágítás éri.
– A megszokott műfaj azért túlmutat dél-amerikai és ír nevű rendőrök közös halmán – jegyzi meg egy félmosoly kíséretében, nem mintha ne lehetne akár egy pentagramma közepébe fektetni egy influenszert is, hogy a hasfalára metszett hasítékon keresztül egyék ki a feltörekvő celeb-wannabe-k a máját, a veséjét, a tüdejét, hogy magukévá egyék a sikerét – de persze ezt nem köti az orrodra, mert nem kifejezetten kényes a thrillerjeire, másrészt meg ki tudja, még a végén megszeppennél, még ha nem is tűnsz annak a fajtának.
– Honnan tudod, hogy nem teszteltem másokon máris? – Feléd fordul, mintha a kuncogásod húzná maga után, de a tekinteted tartaná meg: kitágult pupillád mintha tükörképe lenne az övének, hát leköveti azt is, ahogy a pohárért nyúlsz, összecsilingelnek az italok, bennük a jégkockák, de ahogy a szájához emeli, valójában mintha már téged ízlelne.
Ha pedig már az egóját nem simogatod tovább, hát ő emeli fel a kezét, hogy a kézfejével simítsa a vállad mögé fényes tincseidet, ujjainak hegye éppen csak annyi ideig torpan meg a meztelen kulcscsontodon, hogy elektromosság szökjön végig a tagjain. Egyetlen tizedmásodperc, de a pillantása még ott reked, végignyalja az ajkát, és talán csak most kezdi égetni a torkát a whisky.
– Féltem, hogy akkor találkoztunk utoljára – mondja aztán egészen váratlanul, és végre képes elszakítani a tekintetét a meztelen válladról. – Lehetetlen volt kikerülni a fotókat, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezek után mindenki azt fogja hinni, hogy megkaptam az ikertestvéredet, miközben meg éppen elszalasztottalak téged, talán örökre – teszi hozzá már-már szégyellős félmosollyal, és előbb leteszi a poharát, majd mellé támasztja a kézfejét.

Those cocaine kisses

A whiskey-t fogja meg, mert emlékszik, hogy azt kértél a galériában. Emlékszik, hogy milyen színű  volt a nyakkendőd, amikor az elmaradt Pulitzerrel viccelt – arra is, hogy édes pezsgő volt a saját kezében, mert amikor látott valami ízlésének tetszőt a tömegben, megkívánta az édes dolgokat –, emlékszik, a taxi árnyalatára, emlékszik milyen érzés volt, amikor a térded a térdéhez súrlódott és emlékszik, mennyire könnyedén szállt ki a kocsiból, pedig mennyire szívesen maradt volna. Emlékszik, milyen illata volt a fa kérgének, ami mögül a mozdulataid figyelte. Emlékszik az íriszeid jéghideg kékjére, ahogy ragyogva tükrözték saját arany-cirmos pillantását, és még képes előhívni a fényképezőgép zárhangját.
Ott tárolja magában – egy apró, jól záródó rekeszben a szegycsontja alatt - mindet, a technikaibb részleteket – a címed, a számod, az időpontot, amikor futni indulsz, amikor befejezed, a születési dátumod, a könyveid címét, a nyilvánosság előtt ismert állítólagos kapcsolataid (igen, azt is, ami határozottan pletyka szagú), milyen cigit szívsz, milyen hírességek pózolnak vigyorogva a könyveiddel a social médiában, hogy nincs asszisztensed és ügynököd, hol születtél (az internet népe szerint) – persze gondosan felírta a határidőnaplójába, mert a jegyzetei tekintetében ragaszkodik a hagyományos, nehezen feltörhető és könnyen megsemmisíthető megoldásokhoz.
Arra is emlékezni fog, hogy tudod. Háttal neked mosolyog bele a szekrénybe – jaj, nyilván azt is tudod, hogy nem számított tőled másra -, aztán nem csak az üveget, hanem két kristálypoharat is magához vesz.
- Akkor lehet, hogy mégsem annyira jó ötlet. - Zsákmányát a pultra pakolja, az üveget a kezedbe. Pillantásában állandósulni látszanak az aranyszín karcok. Tekintete megakad a korábban kikészített poharakon, miközben öntesz és egyetlen másodpercre elbizonytalanodik, hiszen kit zavarnak, téged biztosan nem, elférnek, hacsak nem szökken fel a pultra és húz a combjai közé, ha már ezért sikít minden kibaszott sejtje, de akkor már úgyis mindegy lenne, nem?
Nem tudja megállni.
Helyetted értük nyúl, amíg lefoglal a töltögetés.
- Hízelgő, bár Domino kétség kívül jobb múzsa volna, ha maradsz a megszokott műfajnál. - Oldalra billentett fejjel fordul feléd és halványan megvonja a vállát, mielőtt végtelen gondossággal helyezné el a poharakat éppen ott, ahonnan kivette azokat. Kuncog. Behajtja az ajtó. Megtámaszkodik a munkalapon – körmei koccannak a felületen -, megcsóválja a fejét. - Lehet, hogy máson is tesztelned kellene. - Ellöki magát, szemöldökét ráncolja, sarkainak tompa koppanásai hirtelen túl tolakodónak, túl élesnek hatnak. Pupillája feketéje addig falja a farkasa parázs-íriszeit, míg egészen karcsú gyűrű marad belőlük csupán. - Ha csak azon múlt volna, nem lennél itt. - Kinyúl a saját italáért. Üveg csilingel, ahogy a tiédhez simítja. Képtelen megállni, miért is erőlködne? Pillantása újra és újra az ajkaidra téved. - De itt vagy, szóval már semmi okom tovább simogatni az egód részletesebb indoklással.

wrap yourself

– Tudom – nyugtázza, és nem fejtegeti, hogy mióta, hogy mennyire, hogy mikre alapozva tudja. Valami azt súgja, hogy amúgy csalódást is okozott volna, hogy ha nem tudja – nem biztos benne, hogy ezt csak a saját hiúsága mondatja-e vele, de szeretné azt hinni, hogy valamilyen mértékben hízeleg neked, hogy nem egy azok közül, akiket megtévesztettél, hogy igenis többet lát benned, mint mások, mert eléggé kitartó és eléggé figyelmes volt ahhoz, hogy a maszkod mögött észrevegyen téged.
Óhatatlanul reagál arra, amikor az íriszedben visszatükröződni látszik ruhád folyékony aranya: láthatod, ahogy ellazul az állkapcsa, ahogy a pupillája önkéntelenül is kitágul, ahogy a válla leereszkedik – mintha szirént látott volna felbukkanni az óceán mélyéről, amelyről amúgy pontosan tudta, hogy ott van, de mindezidáig arról győzködte magát, hogy csak mese az egész. Valahogy így van a farkasságoddal is: ugyan a tudata egy részében mindig ott bizsereg, avar- és lombszagúan, mégis, annyira emberi vagy, annyira tüneményes, hogy könnyedén elvonatkoztatta tőled a vadállatot. Legalábbis eddig.
Már éppen kinyúlna érted, hogy a nyakad oldalára fektesse tenyerét, hogy magához húzzon, hogy még közelebbről csodáljon, hogy megcsókoljon, de akkor elillansz, mint mindig – halk félnevetést hallat, jobb híján a saját tarkójába kapaszkodik, ahogy utánad fordul –, és igyekszik megállni, hogy nagyot sóhajtson.
– Nem is tudom, egyből a fejembe fog szállni – ingatja a fejét mosolyogva, fenn sem akad azon, hogy vajon mi jöhetett közbe, hiszen nyilvánvalóan neked nem többhónapos, többéves hulláktól kellett megszabadulnod. Pedig, ha ma nem éppen ezzel foglalatoskodott volna, hanem ugyanúgy követ, mint máskor, meglehet, hogy meglepődött volna.
Persze, amikor visszatáncolsz hozzá az üveggel, a kezébe veszi az üveget és az ügyet egyaránt, kinyitja, és mindkettőtöknek társadalmilag és az etikettet tekintve megfelelő mennyiséget tölt, de egyelőre még nem fogja meg a poharát.
– Mielőtt koccintanánk, azért hadd jegyezzem meg, hogy amikor azt mondtam, légy a múzsám – lássuk be, ilyet gyakorlatilag sosem mondott, de úgyis tudsz olvasni a sorok között, nem igaz? –, igenis rád gondoltam, nem az ikerhúgodra. És nem is csak holmi mézes-mázas egysoros volt azért, hogy felszedjelek, pedig... úgy tűnik, hogy amúgy egészen működőképes – veszi immár a kezébe a poharát, és ahogy megemeli, újra a szikrákat keresi a tekintetedben.

Those cocaine kisses

Vajon itt lennél most, ha akkor - a második, legkevésbé sem véletlen találkozás alkalmával - nem kénytelen lelépni? Vajon a bizonytalanság, ami akkor hatalmába kerítette - idegennek tűnt, mintha nem is ő lett volna - valóban csak Domino zavarának kifacsart visszhangja volt? Vajon nem áll most is folyamatos készenlétben minden érzéke, mintha veszélyt sejtene? Vajon nem csak a farkas - és tagadhatatlanul saját - eredendő bizalmatlansága ez?
Ha akkor hazakíséred, ha nem állít le az utcán, ha az ösztöneire bízza magát - hosszú évekig mást sem csinált, hogy ne kelljen gondolkodnia, most gondolkodik, hogy ne veszítse el a fejét, no, nem azért, mert bármit megbánt, mert bármitől vagy épp saját magától óvna másokat, egész egyszerűen ez vált be, ez segítette, hogy ne legyen egész életében olyan középszerű, mint az anyja, aki mindig is a totál érdektelen istenétől várta a csodát, míg el nem fonnyadt, meg nem öregedett -, akkor nem lennél itt.
Mert egészen addig szent meggyőződése volt, hogy semmi mást nem akar tőled, amíg meg nem találta a megveszett másik felét és meg nem könnyebbült. Akkor visszakúsztál a lelke mélyéről. Valójában most sem tudja, mit adhatnál még neki, de túlságosan élvezi a jelenléted, hogy ráérjen ezzel holnap foglalkozni. Vagy holnapután.
Egy hét múlva.
Ha kienged inn —
Megvonja a vállát. Miért is aggasztaná meg-megingó teljesítménye, ha a maradék még így felül a hazugságnak?
- Sokszor már kifejezetten kényelmetlen. - A ruháját is annak érzi, azt a néhány centit is, ami még elválaszt tőle, pedig mennyire, de mennyire szórakoztatja a helyzet. Hát talán - talán! - húzhatná még egy egészen kicsit ezt a kéthetes előjátékot. - Szóval tudod. - És nem jut eszébe más, nem jut eszébe semmi, mert hangod csiklandoz egy pontot a dereka magasságában a gerince mentén, az érintéstől lúdbőrös lesz, és bár még mindig mosolyog, ajkai résnyire nyílnak el, ahogy pillái lejjebb ereszkednek. Karjait szétfűzi, balját a pultra simítja, mintha megkapaszkodhatna a pohara talpában. Szabad keze állkapcsod élére rebben, hüvelykujját megtámasztja az álladon.
- Nehéz lenne elfelejtenem. - Íriszei aranyszínben ragyognak, amikor újra felnéz rád. Mosolya addig szélesedik, míg halkan el fel nem szisszen, ahogy elvágja az önkéntelen nevetést. Tekintete a tiédbe kapaszkodik, miközben kitáncol az aurádból. - Ennyi idő után néha valóban összemosódnak a dolgok, bár ez talán betudható egyfajta iker-tudatállapotnak is, ami talán erősebben mutatkozik, mióta átalakultunk. Mint valamiféle fantomfájdalom. Érzek dolgokat egy olyan részemben, amit születéskor leválasztottak, mintha még mindig az én meghosszabbításom lenne csak pár mérfölddel arrébb. - Üvegezett ajtajú bárszekrény előtt torpan csak meg, néhány méterre tőled. - Bocsásd meg a felkészületlenségem, de az előzetes tervekkel ellentétben igenis közbejött valami. Ha már így felrángattalak, felajánlhatok egy italt? - Válaszod fényében sétál vissza a kiválasztott üveggel pont oda, ahol előtte állt. Minél közelebb hozzád.

Those cocaine kisses

Beletapadt orrába az édesvizek jellegzetes szaga, halat kívánt. Amikor aztán megérkezett a vacsora, beleszagolt, ki sem csomagolta, úgy baszta be a hűtő legfelső polcára. Túl kimerültnek, túl megviseltnek – megszokta a reggeli, ebéd pontos ütemét, megszokta a jól kiszámított tápanyag-arányokat, ha nem magának készítette el, programjába akkor is mindig beleszervezte a megszokott helyeket, ahol elég jóban volt a séffel, hogy egy-egy fogás összetevőiről megbízható információkat kapjon – túl éhesnek érezte magát, hogy vacsora ügyben egyedül is ésszerű döntést hozzon. Bármit felzabált volna gondolkodás nélkül, de a sushitól, attól kibaszottul felfordult a gyomra.
Ha már nem készült fel rendesen – ó, persze valahogy biztosan meg tudta volna oldani akár aznap is, hogy kapjanak asztalt a felkapott belvárosi éttermek valamelyikében, ha veszi a fáradságot és ha épp nem fordul fel a gyomra a nyilvános helyektől is –, saját hibájából nem fog megfosztani a választás szabadságától.

Beletapad orrába a fertőtlenítő és valami másnak – nem tudja tisztán kivenni a luminolt, keveredik a fémes-édes bűzzel, amit még mindig a tincsei közül érez párologni, micsoda, micsoda szerencse most, hogy ember vagy – a szaga, amikor előre engeded. Már nem látod, amikor a homlokát ráncolja, óvatosan a levegőbe szimatol, de ellegyezi a gyanút, betudja a délutáni tevékenysége maradványának.
Nem várja meg, hogy követed-e – miért ne tennéd? –, hátra sem pillant, ringatózva vág át a nappalin. A megjegyzésedre kénytelen szórakozottan felkacagni.
- Mintha nem tudnád kideríteni az igazi címem, ha önként nem osztanám meg veled. - Ugyan nincs bukott hősök és social-media-celebek lakcímével kitapétázva a város, aki keres talál. Aztán kettőből már nem is olyan nehéz leszűkíteni a kört, ha egy kicsit mélyebben is hajlandó vagy beleásni magad a témába. - Felesleges ilyesmit feltételezned. Ez az én lakásom. - Poharak csilingelnek, ahogy a szekrénybe nyúl, aztán a tulipánok mellett koppannak a pulton. Oldalasan, csípőjével támaszkodik meg a bútordarab élén, karjait maga előtt fonja össze. Vigyorog. Nem kevésbé kihívóan, mint bármikor ezelőtt. Végigmér, ha lehet, még érdeklődőbb tekintettel, mint bármikor ezelőtt. Bordó rúzsa nem tapad hófehér fogaira, ahogy finoman alsóajkára harap.
Mennyivel egyszerűbb így. Már nem kell elképzelnie, hogy mutatnál az otthonában.
- Tudod, elgondolkodtatott ez a dolog. Mármint eszemben sincs megkérdőjelezni, mennyire vagy jó megfigyelő, mert, nos, a világért sem becsülnélek le. - És kivételesen nem hízeleg, nem csupán cirógatja az egód kedvtelésből, nem hazudik, hogy jobb fényben tüntesse fel magát. Mosolyog, duruzsol, de a legkevésbé sem mézes-mázas. - Mondjuk jó eséllyel még soha nem találkoztál a testvéremmel, hogy lehessen összehasonlítási alapod. De ha ennyire képben vagy az instagram profilommal, elkezdhettél volna gyanakodni, hogy nem Domino vagyok. - Hányszor eszébe jutott. Hányszor kereste a megfelelő pillanatot. Aztán rájött, hogy arra az örökkévalóságig várhat.