>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

De, szükség lenne rá.
Szükség lenne arra, hogy áltasd, hogy ha majd végül bekövetkezik az elkerülhetetlen katarzis, és végigtekint az élete romjain, akkor hibáztathasson. Téged, valakit, akárki mást, csak ne önmagát. És hiába lesz ott majd az a rettenetes, mindent felülíró meggyőződés, hogy ez az ő döntése volt, igenis rád mutathat majd lelkiekben vádlón, és vendettát hirdethet ellened, és széttárhatja a kezét, hogy rajta kívülálló okok miatt következett be az általa ismert világ vége.
És látod, mégis hagyja, hogy a kezét magad elé emeld, és amikor az állkapcsod oldalát belesimítod a tenyerébe, lehunyja a szemét, mert teljesen félreértelmezi a pillanatot, és tessék, újra megleped.
Éles fájdalom hasít a csuklójába, és kettőt fordul vele a világ.
Elrántja tőled a kezét, a fogad végigkaristolja a húst – meglehet, hogy neked ugyanannyira fáj, mint neki –, és úgy öleli magához, gondoskodón és óvón a sérült jobbját, mintha legalábbis visszacsinálhatná, visszavonhatná, backspace, de semmi sem működik, hát döbbenten pillanat a csobogó vérre, mintha lassított felvételben hullanának az első cseppek a padlóra, és utána elszörnyedve pillant rád.
– Mit tettél – nyögi döbbenten, talán még a kérdőjel sem kerül oda a szavak végére, elgépelés, sóhajtó lektorok, sikító szerkesztők kergetik egymást a tudatában, és némán tátog. – Mit tettél? – Elborzadva ismétli, és zihálva tekint a sebére, aztán az ajkad szélén szembesül újra a saját vérével, és könnyekkel telik meg a szeme, de nem a fájdalomtól. Sosem fognak onnan kibuggyanni, de ott vannak, tagadhatatlanul.
– Ennek... Ennek nem így kellett volna történnie! Én nem egy könyöradományt akartam, ennek nem ez a menete, én--
Ő. Ő. Ő, ő, ő.
A vére pedig csak folyik, a karjában üvölt a fájdalom, és szíve szerint ő is üvöltene, ehelyett csak kapkodó léptekkel siet az ágy végébe, mintha ott sem lennél, a nadrágja zsebéből veszi elő a kulcsot – máris eláztatja a vér mind a kulcsot, mind a nadrágot –, ideges, görcsös mozdulatokkal tépi a láncokat, leoldja a kezedről a bilincseket, aztán tesz egy lépést hátra, és üveges tekintettel mered maga elé.
Bárhova, csak ne rád.
– Menj innen – böki ki aztán erőtlenül.

You climbed my heart

And you came alone

A józan eszével tudja, hogy mindez csupán kémia, idegi és biológiai folyamatok egész sora, hormonok reakciója ---
Csakhogy kezdi megkérdőjelezni a józan esze igazát, hiszen már sokadszor hagyja magára megmagyarázhatatlan indulatokkal, késztetésekkel, kezelhetetlen, ismeretlennek vélt érzésekkel. Koponyája csontraktárában kutat, dobozokat húz elő, fiókokba lesz bele, sötét sarkokba világít bronzfényű tekintete, és megint válaszok nélkül marad, mert nem talál értelmes választ a korábban elhangzott kérdésre – el-elkalandozik, vissza-visszatekint, bele-belekap szavakba, el-elbotlik gondolatokban, logikus indoklást vár logikusan ki nem fejthető, kézzelfoghatatlan dolgokra, jobban hasonlítotok, mint egészséges volna, de ez neked nem újdonság, ugye? –, neked szegezi inkább a sajátját, hátha abban talál valamit, amiben megkapaszkodhat.
Aztán úgy mered rád, elnyíló ajkakkal gyorsan rohanó másodpercekig, hogy fogalmad sem lehet, az exeivel kapcsolatos kijelentésed – ó, azon úgy siklik át, mint sok egyében eddig, majd egyszer talán ehhez is visszabotorkál –, a történtekre adott indoklásod, vagy a végső vallomásodtól ürül ki, majd telik meg egyszerre mindennel a tekintete, és képtelen megmozdulni, mert zsibbadni kezd a lába, amit maga alá húzott, megfájdul a csuklója, amin támaszkodik, felsimítja hát tenyerét a nyirkos hálóingre a combján, mintha csak meg akarná törölni a kezét, aztán ott felejti, hogy indokolatlan zavarában a vékony anyagba kapaszkodjon.
- Ezért nincs rá szükség, hogy én győzzelek meg. - Fátyolos a hangja, és azt még a te emberi füleid is érzékelhetik, hogy más színbe borul, mint bármikor eddig. - Az én exeim nem farkasok, a tieid egy része halott. Engem nem akarsz megölni, és te át fogsz alakulni. Eddig sosem vágytam rá, hogy valaki ebben is hasonlítson rám, de úgy tűnik vannak olyanok, akik felülírják a megszokott dolgokat. - Szomorkásan vonja meg a bal vállát. Nem csak Dominót harapta magafajtává, de azt a másik két ember is véletlenül. És még sosem érezte magát ennyire önzőnek. Annyira, hogy pillanatnyilag az sem zavarja, ha meggyűlölöd azért, amit tenni  fog.
A kezedért nyúl, az arcáig emeli, lezárt szemekkel simítja bele az állkapcsa oldalát.
Aztán lassan csuklódba mélyeszti megnyúló szemfogait.
Látod, ő így szabadul  fel.
Így teszi le a terheit.
Így hagyja hátra a józanságát.
Így adja fel, hogy túljárjon az eszeden.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Csak úgy cikázik a tekintete, mintha lenne legalább tucatnyi pont az arcodon, amit ha kitartóan szkennel, akár örökre az emlékezetébe véshetne téged, és nem kellene attól tartania, hogy megkopik az emléked. Próbálja feldolgozni a szavaidat, igyekszik összeegyeztetni azzal, hogy látszólag játszi könnyedséggel táncoltál be az életébe, és légiesen tettél-vettél, mintha nem lenne súlya annak, ami köztetek kibontakozott, és--
Nem, ezt újra kellene fogalmaznia. Backspace. Egymás után, amíg vissza nem tér a kurzor a sor elejére.
De mégis csak harminchét éves. Utoljára, meglehet, még tinédzserként hitt a szerelemben, amikor a szerelem a maga legtisztább esszenciájában jelent meg előtte: plátóiként. Sosem fogja elfelejteni azt a lányt, és minden bizonnyal piedesztálra emeli az összes többivel szemben, akik a beteljesülés pillanatában elvesztették félisteni jelentőségüket.
A józan eszével tudja, hogy mindez csupán kémia, idegi és biológiai folyamatok egész sora, hormonok reakciója, ami idővel megkopik, a szervezet hozzászokik, akár egy nyugtatóhoz vagy serkentőhöz.
A józan eszével tudja, hogy szisztematikusan feltérképezte az egész életedet, hogy stalkolt téged, hogy talán több mindent tud rólad, mint te saját magadról, ennek megfelelően pedig már valóban meg kellett volna kopnia az érdeklődésének, ehelyett azonban minden egyes együtt töltött perccel csak hevesebbre hág benne.
Lehetséges lenne, hogy a félmosolyaid, a félig eresztett pilláid és a látszólag könnyed mozdulataid mögött benned is valami hasonló játszódott le? Lehetséges lenne, hogy--
– Az exeid nem vérfarkasok – mondja aztán, már-már vádlónak tűnhet a hangja, pedig inkább csak olyannyira hirtelen csap belé a felismerés, hogy még ő maga is megilletődik rajta. És nem tesz fel további kérdést, csak hagyja, hogy magyarázattal szolgálj, ha úgy kívánod, vagy kérdőre vond, hogy miért tudja, hogy kik az exeid, ha a mélyebb kapcsolataidat sikeresen eltitkoltad a sajtó elől.
Aztán már-már szégyenlősen süti le a tekintetét, ahogy eléri a kérdésed. Csak bámul maga elé jó pár szívdobbanásnyi ideig, aztán megcsóválja a fejét.
– Ez az egész – fordítja felfelé a tenyerét, ami azt sejteti, hogy az alagsorra, a láncokra, a lányokra céloz – arról szólt, hogy tudjak írni. Hogy megszálljon az ihlet, hogy mélyebben lássak bele az emberi lélekbe, mint bárki más. Tudod, mi történt, amíg aludtál?
Felpillant rád, és megfoghatatlan, túlvilági nyugalmat láthatsz rajta. Most annak kéne következnie, hogy azt mondja, harminc, negyven, százötven oldalt gépelt egy ültő helyében, hogy egész éjszaka fenn volt, hogy már kész is a könyvével, ehelyett azonban--
– Rájöttem, hogy ha soha többé nem írok egyetlen sort sem, az teljesen rendben van. Felszabadítottál.

You climbed my heart

And you came alone

És elapadnak a könnyei.
Kellemetlen, viszkető csíkokká szárad a medrük, húzódik tőle a bőre, amikor elengedi az arcod, és hátradől, hogy ismét tenyereire támaszkodjon. Nem, erre nem gondolt, nem hitte, hogy az elveidért elvéreznél, hagynád, hogy ő is itt pusztuljon, bár azt is belátja, hogy akkor számodra előbbit követően az utóbbi nem lenne mérlegelendő probléma.
Hirtelen sóhajtja ki a levegőt, szisszen az elfojtott, keserű, oda nem illő nevetés, miközben lehajtja és megcsóválja a fejét. Joggal hihetnéd ezután, hogy hazudott, hiszen furcsán kimért a tekintete, az arany szikrák elhamvadtával már-már feketék az íriszei, ahogy a szemkontaktust keresi.
- Mert nem akartam, hogy a különbözőségünk áthatolhatatlan falként feszüljön közénk. -Mert nem akarta ezzel mérgezni meg, lehetetleníteni el, amiben – visszatekintve legalábbis így tudja értelmezni - eddig reménykedett, aminek mostanra valószínűleg már úgyis teljesen mindegy. Úgy fürkészi hát vonásaid, úgy vizslatja összeszűkült pillantásod, mintha pupillája fekete lyukként akarna örökre elnyelni minden részletet. - Nem akartam erőszakkal rád kényszeríteni, ha teljesen elzárkóztál volna, ha nemmel felelsz, ez nem történik meg. - Csakhogy már nem vonhatod vissza, és ezúttal neki sincs túl sok választása, a kételyeit elsimítja az elvesztésed feletti aggodalom, olyannyira, hogy még sikertelenségén is hajlandónak tetszik felülemelkedni, ha azzal életben tarthat.
Persze sejthette volna.
A számításait eddig is rendre keresztülhúztad.
- Dehogy. Eddig sem tettem, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat elkezdeni. - Oldalra billenő fejjel biggyeszti le alsó ajkát, aztán, mintha most tudatosulna benne valami, ami felett látszólag elsiklott, ráncok ülnek a homloka közepére. - Miért nem akartál megölni?

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Egyre csak csóválja és csóválja a fejét, ahogy beszélsz. Nem akarja, hogy ígérgess. Nem akarja, hogy könyörögj. Logikus érvet akar hallani arra a teljesen logikátlan dologra, amit tenni készül.
Mert azzal, hogy esetleg elárulnád, hogy mi mindent láttál itt, hogy mi mindent tudtál meg – nem sokat láttál, szinte semmit sem tudtál meg, de éppen eleget éreztél valószínűleg –, nem őt magát tennéd tönkre. Ha minden összeesküdne ellene, hát véget vetne az életének, ezt annyira természetesen érzi, mintha arról lenne szó, hogy minden reggel ugyanazt reggelizze-e – igen –, ellenben az lerombolná az életművét.
Minden szavát megkérdőjeleznék. Minden mondatát darabokra cincálnák. Minden érvét megcáfolnák. És a halhatatlanságtól minden eddiginél távolabb sodródna.
Aztán meglátja a szemedből kibukó könnyeket, és képtelen őket értelmezni. Miért? Felajánlotta, hogy elenged. Tényleg nem vár cserébe sokat. De amúgy sem gondolna képesnek a rimánkodásra, mi van, ha ezek a láncok, ez a szoba, ez az alagsor teszi ezt veled, ha te is újabb és újabb szirmokat bontasz előtte, hogy--
– Miért akartál volna átváltoztatni? – Összevont szemöldökkel rázza meg a fejét.
Hát nem valami ajándék ez, amire csak a kiválasztottak méltók? Vagy inkább átok, amivel a legádázabb ellenségedet illeted? Egyiknek sem érzi magát. Még nem töltöttek el ahhoz elég időt. Ez csak--
– Hazudsz nekem? – Résnyire szűkül a szeme, bár egyelőre nem a kétely húzza össze, hanem az értetlenség. Hiszen erre semmi szükség, nem igaz?

You climbed my heart

And you came alone

- Nem akarlak meggyőzni. - Önkéntelenül válaszol, mintha tényleg túl tiszta, tényleg üres lenne az agya, az agya, amire eddig támaszkodott, ami most úgy hagyja cserben, hogy keserű, szúrós, gúnyos kacaja a szívében visszahangozzon percekig. Órákig. Napokig. Hetekig, évekig. Nem, évekig nem fogja kibírni. - Sosem akartalak meggyőzni. Nem ígérhetek, nem könyöröghetek. Meg kell tenned. - Feltámaszkodik, aztán tenyerei elszakadnak az ágytól, arcod oldalára simítja fel őket, hogy rá nézz, hogy ne láss semmi mást. Mert most már teljesen biztos benne, hogy zokogás kaparta a torkát.

Hiszen tudja, érti, neki értenie kell még úgy is, hogy sosem volt része abban, amire te vágysz, mégis meg akarja adni, ezért pedig valahol rettenetesen sajnálja, csakhogy nem állnak rendelkezésére a megfelelő szavak – nem is léteznek, pont olyan érinthetetlenek, pont olyan természetfelettiek, pont olyan érteriek, mint az elképzelésed az átváltozásról, semmi közük a valósághoz –, hát fékezhetetlenül buknak elő a könnyei. Nem kapkod levegőért, nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, nem vonhatja vissza, hát meg kell oldani, valahogy meg kell oldania, valahogy ---

- Át akartalak változtatni. Valójában semmi köze ehhez az egészhez. - Csendesen duruzsolja, tincseid közé fúrja az ujjait, a gyűrűset felejti csak a nyaki ütőér felett. - Azért teszem, mert szükségem van rád. Velem kell maradnod, tudod?

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

– Nem.
Egyetlen szó csupán, kétségek forrása.
Megrázza a fejét, mintha őt is meglepné, pedig valójában--
– Úgy értem... – Hebeg. Habog. Nem láthattad még ilyennek soha, bár az is igaz, hogy sok mindennek nem láthattad még ezelőtt, többek között emberrablónak, foglárnak, gyilkosnak sem. – Elengedlek. Elengedlek, ha meggyőzöl, de nem... változtathatsz át – buknak ki a szavak nehezen, mintha még utoljára a fogaiba kapaszkodnának, hátha visszaszaladhatnak még oda, ahonnan jöhettek.
Hátrébb húzódik hát, a lábaid közt engedi csípőjét az ágyra, elengedi a láncaidat, támaszkodó keze lejjebb csúszik, a másikat pedig az alhasadra tapasztja.
– Az akartam lenni, ami te vagy, de nem így. Nem... Ezt nem lehet megmagyarázni – visszakozik, pedig valószínűleg te képes lennél arra, hogy megértsd, mindössze neki nem állnak a rendelkezésére hozzá a megfelelő szavak, pedig a világ legbonyolultabb összefüggéseit is megfogalmazta már. Mégis itt bicsaklik meg a tudománya, és ezen az egyetlen tézisen nem tudja átvergődni magát, hogy végül ne tűnjön úgy, mintha csak egy elnyomott, ábrándos kölyök lenne, akit vernek a többiek.

You climbed my heart

And you came alone

Úgy öntik el a kétségei, olyan forrón, olyan reszketősen, ahogy másodpercekkel ezelőtt az a kevés, jaj, olyan kevés eufória. Gyenge lesz tőle a térde, és csak azért nem kezdenek idegesen, fázósan rángatózni lábaimban az izmok, mert velük beléd kapaszkodik, és annál most nem lehet fontosabb dolguk. A teste tudja, a tudatából mégis olyan hirtelen illan el a rózsaszínből vörösbe fűtött köd, olyan hirtelen ömlik a semmi helyére az a rengeteg gondolat, hogy kénytelen visszafogni a vonásaira kívánkozó bizonytalanságot.
Elvégre ezt akarta, nem?
Így nem lenne az ő felelőssége, hiszen vállaltad a kockázatot.

Hát nem lenne gyönyörű? Hát nem lenne csodálatosan fájdalmas, ahogy felemésztik a fel nem csókolt csókok, az el nem érintett érintések, a ki nem mondott szavak, az el nem nyögött ígéretek? Hát nem lenne varázslatos a be nem teljesült ---
Tenyere visszacsúszik a hasfaladra, az oldaladra, de már engesztel is, szabad karjára támaszkodva emelkedik arasznyit, épp annyit, hogy lezárt pillákkal csókolja vissza szádra az igent. Hogy kicsit visszarántson, ha már kizökkentett, hogy ne hagyja elmúlni, hogy súlytalanná tegye a saját kérdését, mielőtt újfent engedne, de éppen csak annyira távolodjon, hogy ajkai a tieid súrolják, miközben suttog.
- El kell engedned. - Vér ömlik végig a karján, mohón issza be a puha pamuthálóing, a takaró fehér huzata, a makulátlan lepedő. Melegebbnek tűnik, mint a feszes bőr, amibe csomagolták. Szinte hallja, ahogy egyik megnyúló karma szűkölve csúszik el a lengőbordádon. Reszket a hangja, maga sem tudja, hogy felhorgadó éhsége, vagy sírás fojtogatja. - Más nem érne ide időben.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Apró lángok örvénylenek a mellkasa környékén, ahol a tenyered nyugszik, hogy aztán nonfiguratív motívumként borítsák be az egész törzsét. A tenyered forró, mégis otthonos, mintha a tested örök lázban égne, és valahogy úgy képzeli, ugyanolyan hidegnek tűnhet számodra az ő teste, mint amilyenek a vámpírok az ő számára. Vagy legalábbis az az egy, akivel egy ideig a város legkívánatosabb párját alkotta, amíg be nem látta, hogy nem akar mellette semmivé aszalódni.
Úgy gondolja, hogy a szavaidat csak a felajzottságod szüli, tekintete az ajkadra szegeződik, mintha csak a szád beszélne hozzá, nem valójában te magad, és önkéntelenül lehunyja a szemét, amint az ujjaid már a nadrág gumírozása és a bőre között járnak.
Hogy aztán váratlanul kinyissa, amint megszólítod.
Kizökkented. Megint, örökké, újra és újra.
– Tessék? – A hálószobába való morgás, amit csak a vágy mélyít, egyértelmű időnyerés részéről. Hány és hány követ írt a fajtádról, a fajtátokról, és mennyire, mennyire vágyta, hogy valahogy közétek emelkedhessen, hogy ne vesszen oda a halandóságával együtt!
Mennyire nehezére esett nem foglalkozni azzal a ténnyel, amit reggel tudott meg tőled, hogy Leonból vérfarkas lett – ezt a hírt már-már olyan könnyedén osztottad meg vele, mintha legalábbis nem ragadta volna meg azt, amire ő maga már évek óta mindennél jobban vágyik.
Mindennél jobban, de nem úgy, hogy kérnie kelljen. Mindennél jobban, de nem úgy, hogy tartozzon érte. Mindennél jobban, de egyfajta szakrális jelenségként, mintha kiválasztott lenne, mintha beleszületne, mintha--
– Igen – mondja aztán végül, a szó egész súlytalanul bukik ki a száján, mintha nem lenne benne az elmúlt évek minden egyes legépelt karaktere, álmatlanul töltött órája, szenvedéllyel végigült flow-ja.

You climbed my heart

And you came alone

Nos, minden bizonnyal lehetett volna már ennyire jó – precíz volt, mindig, minden lépést kiszámított, megtervezett, mielőtt hideg fejjel végigment a céljaihoz vezető úton, és igenis gátat szabott az ösztöneinek, ha úgy hozta a szükség, de hagyta kiteljesedni azokat, amikor nem volt jelentősége a megadásnak –, csakhogy a szerelmet mindeddig hírből ismerte csupán, érdekeinek megfelelően, kíváncsiságának hódolva választott, még véletlenül sem tisztán azért, mert azt kívánta. Ez az egész dolog, ami elválaszthatatlanul részévé vált az életének, a személyiségének, ami miatt milliók kattintottak a követésre a közösségi oldalain, amiért szexszimbólumként hivatkoztak rá az alja pletykalapok és a playboy hasábjain, amiért olyan ajtók is megnyíltak előtte, amikről kevésbé tökéletes idomokkal, kevésbé húsos ajkakkal, kevésbé kihívó pillantással, kevésebb kacérsággal, és kevesebb térdeléssel nem is álmodhatott.
Úgy vált eszközzé, hogy közben kiveszett belőle minden csepp intimitás, megszűnt a magánélete részének lenni, és amikor feladta a hírnévért folytatott folyamatos küzdést, hogy ismertségét bebiztosítva egy kevésbé alárendelt pozícióban folytassa, a tömegek szórakoztatását a tömegek irányítására cserélje, akkor sem tűnt úgy, hogy visszanyerheti a jelentőségét.

És bronzos szikrák csillognak a szivárványhártyáján, és szóra nyitná az ajkait, de csak levegőért, falhoz közelebbi énnél fogva szabadabban mozgó kezével az oldaladhoz kap végül. Ujjai mohón rándulnak, ahogy tenyere alatt megfeszülni érzi az izmokat, és legszívesebben csak azért sziszegne, hogy ne beszélj, ne rontsd el, ne kényszerítsd, hogy gondolkodjon, ha már végre sikerült rávenned, hogy abbahagyja.
- Pedig lehet, hogy most kellene túlesni rajta. - Mielőtt túl messzire mennétek, mielőtt ő ölne meg téged, akaratán kívül is, mielőtt beleőrülne a bizonytalanságba, a várakozásba, mielőtt ---
Ettől a kurva csörgéstől, ettől nem kellene, ez nincs rendjén ---
Tenyere oldaladról a hasfaladra siklik, majd a csípődre simuló gumírozás alatt a nadrágodba. Derekad köré fonja a combjait, de ahelyett, hogy az ajkaidért kapna, csak a tekinteted keresi. - Akartál valaha az lenni, ami én vagyok?

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Éppen csak a hüvelykujjával törli végig az alsó ajka kontúros szélét, ahogy a tekintetedet keresi – az imént lehunyt szemmel valami egészen mást keresett, és félreérthetetlen jeleit adtad annak, hogy meg is találta, és nem, nem szükséges meggyőznöd arról, hogy soha nem volt még ennyire jó, mert az egója éppen elég kerek anélkül is, hogy hazugságokkal kellene fényezgetni a hiúságát –, és előrébb hajol, széttárt combjaid között lebeg a teste, az ágy rugói megsüllyednek, ahogy a melled vonalában támaszkodik meg az ágyon az egyik kezével, a másikkal pedig a láncaidba kapaszkodik.
Ha esetleg megfeledkeztél volna róluk.
Tekintete szinte kútmély kékké borul a vágytól, de az arcán precíz odafigyelést láthatsz csak, ahogy kutatóan fürkészi a vonásaidat. Mintha azt várná, hogy mondj valamit mégis, na nem dicséretet, megbocsátást még annyira sem, de végül mégis inkább ő szólal meg.
– Nem akarlak megölni – mondja kásásan. – Szerintem már akkor tudtam, amikor lehoztalak ide, de amit az előbb elmondtál, az megerősített benne. – Hangosan nyel, ahogy tekintete megint leszökik az ajkadra, fel-le süllyedő melled a vékony hálóingen és a vékony pamutpólón keresztül hozzá-hozzáér a mellkasához, hát ha nem is hallod, érzed, milyen hevesen ver a szíve.
– És tudom, hogy mit kell tennem, de azt is tudom, hogy túl fogsz járni az eszemen. Szóval azt akarom, hogy te győzz meg – teszi hozzá kimérten, bal kezének ujjai pedig megfeszülnek a láncokon.

You climbed my heart

And you came alone

Ó, ennek az egésznek igenis a szexről kellene szólnia, meg kellett volna történnie, a sikátorban, a lakásán filmnézés, az erdőben vadászat, a hálószobádban reggeli helyett.

Hiszen akkor most nem lélegezne kapkodva, nem űzne bele olyasmibe, aminek sem ideje, sem helye itt nem lehetne. Kerülgette volna a tulipánjaid még pár napig, aztán rövid életük kiszáradtával megszabadult volna tőlük, és az emlékedtől is annak rendje és módja szerint.
Velük együtt hajított volna ki mindent mást is, ami megmérgezett lelkéből kilöődött a közeledben, amit eddig olyan ügyesen titkolt, őrzött, olyan mélyre, nagyon mélyre temetett. Amire rendet, ambíciót, célokat, egy egész, józan ésszel bélelt életet lapátolt. Amit szinte el is felejtett, amit az utóbbi években Domino dédelgetett, és neki nem volt más dolga, minthogy a sajátját a józanság áthatolhatatlan falai mögé zárja.

Akaratlanul akad torkán a sóhaj, ahogy érintésed nyomán foszlik el bőréről a hálóing szövete. Nem csak légvételei válnak sűrűbbé, pulzusát is gyorsítja a várakozás, és hiába zakatolja tudatába a megszokás, hogy ennek nincs itt a helyen, nincs itt az ideje, eszében sincs elhúzódni.
Pillasorai összefeszülnek, karmait a takaróba mélyeszti, ahogy lélegzeted a belsőcombját karistolja.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Ez az egész nem a szexről szól.
Ez az egész kikötözősdi nem holmi elnyomott vágyak, elfojtott álmok fizikai megtestesülése, ahol amolyan szürke ötven árnyalatásan kiélheti a benne tomboló dominanciát. Az itt lévő lányok sosem voltak többek múzsáknál: akaratuk ellenére váltak azzá, de soha nem lettek belőlük szexuális játékszerek, sosem erőszakoskodott velük, éppen csak enyhített a szenvedésükön, amikor már elviselhetetlenné vált a számukra és az ő számára egyaránt.
Persze, egy bíróság előtt talán nem állna meg az az érv, hogy nem erőszakoskodott velük, simán csak megölte őket, de ő már átlépte azt a határt, hogy efféle apróságokon fennakadjon, és elefántcsonttornyából meg sem értette volna igazán az ebbéli aggályokat.

Ez az egész nem a szexről szól, de ahogy pihegve a hátadat támasztod az ágy háttámlájának, és megcsörrennek a láncaid, önkéntelenül mozdulnak az ujjai, feljebb csúsztatja a hálóingedet, és a mutató- és középső ujjával végigsimít a combod belső felén. Talán nem is simít igazán, csak a bőrötök felületén lüktető atomok akadnak össze, mielőtt előrehajolna, és csókot hintene a térdedre. Aztán a térded felé egy centivel. Aztán a combod belső felére. Aztán--

You climbed my heart

And you came alone

- Hm. - Ennyivel túltárgyalttá kárhoztatja az ügyet. Nem pusztán azért, mert semmi kedve kedélyesen csacsogni róla, nem úgy kerüli, ahogy a kényelmetlen beszélgetéseket elodázni szokás, egyszerűen nem érdeklik különösebben az indokaid – azokkal ráér később törődni, amikor már nem rögzítik a falhoz strapabíró láncok –, az aggályaid, a biztonsági intézkedéseid, mi több, a terveid is túl ködösnek, túl képlékenynek tűnnek ahhoz, hogy aggodalmat szenteljen nekik.
Valójában sem a szavaid, sem a fel nem sorolt mentségeid, sem a nem bóknak szánt hízelgés, nem hozza lázba – bezzeg te! – annyira, hogy huzamosabb időt szánjon az elraktározásukra, mintha fel-felhorgadó haragját egyszerűen félretette volna, hogy ne legyen a közelséged gerjesztette érzései útjában.
És valahol hányingert kelt benne, valahol izgatja, hogy még most sem képes pusztán amiatt, amit vele tettél, a teljes csomagtól elvonatkoztatni.
Valahol izgatja, hogy más vagy, miközben azon tűnődik, mi lenne, ha hozzá hasonlóvá lennél.

Önkéntelenül engedi el az állad, és vakon, tapogatózva keresi a pólód szegélyét, amikor megérzi tincsei közt az ujjaid. Kapkodás nélkül, de sietős természetességgel gyűri feljebb, mielőtt megtorpanna félúton, amikor csörrenve fogja vissza a talán mégsem elég hosszúra hagyott lánc. Tanácstalanul torpan meg, szempillái felpattannak, centiméterekre húzódik csak tőled, de pillantásában nyoma sincs könyörgésnek, amikor találkozik a tekintetetek.
Ó, nem, nem hiszi ám, hogy ennyire egyszerű veled, és még véletlenül sem szeretné, ha azt gondolnád, csak a szabadulásért csinálta.
Tenyereit feneke mellé támasztva dől kissé hátra.
Halkan pihegve figyeli a nyakad oldalán táncoló ütőeret.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

– Feljelentés? Nem említettem feljelentést – mondja szelíden, ó, rohadt szelíden, hát ő maga a szelídség mintaképe, mi mást is képzelhetnél róla, amikor itt ülsz előtte a pihepuha hálóingben?
Persze, rohadt nehéz amúgy rohadt szelídnek lenni, miközben érzi az ujjaid szorítását – rettenetes érzés tudni, hogy a törékeny külsőd mögött mekkora hatalom rejtőzik, de hát szól erről több értekezése is, valahol a női princípium felemelkedését látja abban, hogy a férfiak a jövőben nem is az erkölcseik, hanem amiatt nem fognak többet kezet emelni nőkre, catcallingolni a nőknek, megerőszakolni nőket, mert nem vehetik biztosra, hogy nem ők húzzák a rövidebbet, és mégis, mégis elborzasztja és izgatja valahol a gondolat –, de ő mégis szelíd.
És szelíd akkor is, amikor az ajkára simítod az ajkadat, szelíden nyúl feléd, hogy a tenyerében tudja az állkapcsod szegletét, hogy az ujjai belevesszenek a dús hajadba, mutatóujjának begye pedig a tarkódon keresztül tapogatná ki a kisagyadat, hogy még többet kapjon belőled, a testedből, a lelkedből és az eszedből egyaránt.

You climbed my heart

And you came alone

Csak tekintete követi a kezed, szökken útmutatása nyomán a sarokba, de válla továbbra is a hátadnak simulva mozdul veled párhuzamban. A kamerába mosolyog, húsos ajkai szegletében flegma, nemtörődöm a sötét görbület, ami kopik ugyan kicsit, de teljesen meg nem szűnik vonásait uralni, amikor visszatér az arcéled vizsgálatához.
Kedélyesen fürkész, odaadóan hallgat, épp csak fel nem kacag, amikor azt mondod, hasonlítotok, mert igazából igyekezhetne tagadni, próbálhatna ellenkezni, kikérhetné magának, de tulajdonképpen amellett, hogy nem tudni teljes átéléssel helyeselni, valójában cáfolni sem.
Pedig annyi mindent nem láttál még.
Igen, eszébe jut, hogy nem is fogod már, de úgy illan el a gondolat, ahogy érkezett, és csak halványodó vigyora emlékeztet rá, hogy egyáltalán létezett. Alig arasznyira távolodik a lapockáidtól, kézfejét finoman, de határozottan húzza ki a tenyered alól, karját a karod alól, válladon épp csak végig simít, mielőtt állad ujjaival támasztaná meg két oldalról, kapaszkodna meg állkapcsodban, és fordítaná az arcod maga felé, a vállad irányába. Nem kényszerít, de gyengéden bőrödbe mélyedő körmei éreztetik, hogy nincs sok egyéb lehetőség, mint engedelmeskedni.
- A feljelentés a legkevesebb, ami miatt aggódnod kellene, ha bosszút akarnék állni. - Oldalra billenő fejjel a vonásaidra duruzsolja. Pillantása ráérősen szökdel a szemeid, szád háromszögén, mintha legalábbis a jövőtökről csacsognátok egy kényelmes vasárnap délután. Valahol sejti egyébként, hogy ezzel tisztában vagy, valahol azt is sejti, hogy az érzéseire építesz – nem teljesen alaptalanul -, valahol pedig biztos benne, hogy ezzel nem segít a saját ügyén, de esetedben reménykedik az őszinteség felszabadító erejében. Meg persze ---
Válasz gyanánt húz közelebb, hogy olyan óvatosan simítsa alsó ajkadra a sajátjait, ahogy az emeleten te tetted.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Hihetetlenül érdekesnek talál.
Újra és újra megleped.
Tudod, valójában mindenki unalmas. Az emberek kiismerhetők. Kiismerhetők a vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok is, mindenki egyfajta mintázatot követ, és bár nem állítja, hogy ő maga ne lenne ugyanúgy része a rendszernek, mint mindenki más, mégis felé emelkedik abból a szempontból, hogy unja.
Végtelenül unja.
Tudod, amikor itt voltak előtted azok a lányok, az első új volt, izgalmas. Őt magát is megdöbbentette, hogy a halál torkában miként viselkedett, a személyiségének spektruma legyezőként tárult szét, és igen, ez a viselkedésminta, ez a váratlan fordulat ez megihlette az ünnepelt írót.
És a másodiknál megint új személyiségjegyeket fedezett fel.
A harmadiknál viszont már nem látott semmi olyasmit, amit ne tapasztalt volna az első kettőnél. Kudarc volt. Csalódás. Eldöntötte, hogy nem csinálja többet. Te nem is azért kerültél ide, mert egyáltalán egy napon lennél emlegethető azokkal a lányokkal, te csak--
– Nézd – mondja aztán finoman, bár elégedett ezzel a majdnem idilli állapottal, keze a kezeden, fejed a vállának döntve, most mégis megbontja a rendet. A háta mögötti sarokba mutat. Bár biztos észrevetted már magadtól is. – Látod ott azt a kamerát? Mindent rögzít. Ez felért egy vallomással, gondolom, nem kell elmondanom, hogy történjék bármi, fel tudnám úgy használni, hogy bármelyik bíróság nekem adjon igazat bármiben, amit kitalálok veled szemben, ha úgy hozza a szükség. És elég jó a képzelőerőm – teszi hozzá már-már álszerényen.
– Nem kellett volna a rózsabokrok körül szaglásznod. De én voltam a barom, sejthettem volna, hogy téged nem lehet egykönnyen megvezetni. Felmerült bennem, hogy veszek egy másik házat, mire eljutnánk odáig, hogy meghívjalak vendégségbe, de a múltkor megleptél az ösvényen. Akkor már hülyén jött volna ki az egész, nem?
Megcsóválja a fejét.
– Ez az egész – méri fel mintegy futtában a szobát – mindig egyféleképpen ér véget. De tessék, most itt ez a felvétel. Ez azt jelenti, hogy van veled szemben valamim, és akár el is engedhetnélek, mert feltételezhetném, hogy nem fogod kikotyogni a titkomat. Vagy elengedhetnélek azért is, mert hasonlítunk egymásra. Vagy azért, mert segítettél az egyetlen barátomnak. Vagy itt is tarthatnálak. Nem tudom, szerinted mit kéne tennem?

You climbed my heart

And you came alone

Ó, pedig csak meg kellene mozdítani az ujjait.
A karmai belenyalhatnának a húsba, és meleg lenne, meleg lenne még percekig, aztán szétszaladna a padlón, besötétedne, burgundi tükörré alvadna, és már nem lenne meleg, de bámulhatná magát a lakkfényű felületben, míg be nem esik az arca, míg csontjaira nem olvad bőre, míg a szagodtól ki nem fordul a gyomra.
És amikor nem rándulsz össze, amikor szívverésed megszokottnál pattogósabb üteme nem gyorsul tovább az érintéstől, amikor tenyere alatt nem lüktet izgatottabban a kurva ütőér, akkor megérti, hogy biztos vagy benne – biztosabb talán, mint ő maga –, hogy nem árulta még el a józan esze. Nem áll szándékában a tetemed mellett fonnyadni el.
- Négy, valóban. - Halovány elismerést – megjátszottat, vagy őszintét, ki tudja – láthatsz a mosolyában, és érezheted, ahogy kézfejében egyetlen villanásnyi időre megrándulnak az izmok válaszul a tenyered súlyára. Aztán nem mozdítja ujjait egészen addig, míg válladra nem támasztja a halántékát. Fátyolos a hangja, mintha mesét olvasna, mintha álomba kívánna ringatni, mintha nem is zavarná, hogy minden rezdülésére tolakodón ciripelnek a kibaszott láncok. - Négy rendőr fogai vannak a tasakban, Leon Krasinski kollégáitól szereztem őket. Volt kollégáitól, ha pontosak akarunk lenni. - Lehunyt szemekkel simítja feléd eső vállát is a lapockádnak, mintha te lennél az egyetlen, az utolsó, mintha az egész helyzet abszurditását felülírná a késztetés, hogy talán utoljára közel érezzen magához egy eleven testet. Már biztos benne, mitől olyan csodálatosak a rózsáid. - Nem őrizgettem őket - finoman, óvatosan mozdul a karja, tenyere centimétereket csúszik csak feljebb - az volt a legbiztonságosabb hely nekik, amíg elül a por, és találok időt arra, hogy végleg megszabaduljak tőlük.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Szórakozottan kifújja az orrán a levegőt.
– Fogak – nyugtázza, aztán némi megfontolás után nem simít végig a kézfejeden, hogy visszategye szépen a te öledbe. Ha esetleg eszedbe jutna kitépni a combjában futó ütőeret – persze, más galádság is eszedbe juthatna, például letéphetnéd a golyóit, attól is csúnyán el lehet vérezni, tény –, akkor nem érnél el annál többet, mint hogy mindketten itt rohadjatok meg. Az ő segítsége nélkül innen nem fogsz kijutni, mert legyél bármilyen erős és rettenetes vérfarkas – olyan, aki őszinte meglepetésére fogakat gyűjt egy zárható ételhordó zacskóba, mások szendvicset csomagolnak az ilyesmibe, de hát senki sem tökéletes! –, ugyanis ezeket a láncokat egészen egyszerűen nem lehet eltépni. Legfeljebb, ha egy kamion rángatná ki őket a falból. És akármilyen szögből vizsgálgat is, sok minden vagy, de kamion nem.
– Bár nem értek hozzá, a számukból és a színükből arra jutottam, hogy ez legalább négy különböző embertől származik. Tudni szeretném, hogy kiktől, és hogy miért őrizgeted őket a szekrényedben. Természetesen nem szükséges név és személyi igazolványszám alapján beazonosítani őket, de aligha fogom elhinni neked, hogy te lennél a fogtündér, és ezekért cserébe busásan megjutalmaztad őket – teszi hozzá, és mintegy önkéntelenül tapasztja a tenyerét a kézfejedre.
Ez megint meglepi kissé, de erről a meglepetésről már nem kell tudnod, hát inkább ott hagyja a kezét, ahol van.

You climbed my heart

And you came alone

A halovány, citrusos aromától felfordul a gyomra.
Valójában azonban fogalma sincs, mi kavarja fel igazán, a savanykás vegyszer íz, a láncok a csuklóin, a kábasága, az egész helyzet, vagy a te természetességed. Vagy a saját tehetetlensége. Vagy a fal hidege a gerincén - a suttogásuk ciripelése a tarkóján -, vagy a bénultság, amivel az egészet tűri, vagy a harag, ami a torkát kaparássza, vagy a remegés, ami bele akar mászni, bele akarja fúrni magát az izmaiba, szúként beléjük rágni, ott bizseregni bent, hárfázni az inak húrjain, fémként csúszni el sikítva a csontjain.
- Beszélgetni. - Suttogva ismétli, mint hitetlen gyermek, mintha folyamatosan megerősítésre vágyna, mintha el kellene ismételnie magának, hogy tényleg elkönyvelhesse, felfogja, és ezek miatt talán ostobának gondolod, talán csalódsz, amiért nem olyan határozott, nem olyan éles, összeszedett, és fogalma sincs, miért kapaszkodik bele ebbe a gondolatfonálba, miért húzza, miért vonja, miért izgatja még mindig, hogy vajon milyennek tűnhet a szemedben. Megcsóválja a fejét – neked szól-e, vagy magának, számára sem világos –, az arcához nyúl, önkéntelenül dörzsöli meg a szemét, és amikor felnézne, már alig lát. Köd borul a pupillái elé, átláthatatlan fátyla a kérlelhetetlen álomnak, ő pedig kinyúlna, összeráncolja a szemöldökét, mert kinyúlna, csak óvatosan érintene, épp csak annyira, hogy emlékeztessen rá, milyen is az, mielőtt ---

Lassan nyitja ki a szemeit. Hunyorog, mert zavarja a fény, és amint akaratlanul kézfejével takarná el vonásait, a mozdulat közepébe bénul a láncok csörgésére. Megrándul az ajkai széle. Az ágyra simítja a tenyereit inkább, úgy támaszkodik fel, és ahogy térdei megemelkednek, combjai közt az ágyra siklik az a valami, amit az ölébe ejtettél. Oda sem kell néznie, mert érzi a szagukat, és hallja, ó, igen, ott kopog a dobhártyáján pulzusod megszokottnál sűrűbb üteme. Hátraveti a fejét, szemhéjait engedi lezárulni, halk, elharapott nevetésének szisszenése ajkairól a plafon felé szökken. Szóval már a titkaira is jogot formálsz? Szóval már kérdőre is vonhatod?
Nem szavaidban érzi az élét, és egyetlen pillanatra, csak egyetlen halovány másodpercre eltelíti az elégedettség, amiért neked kell valami tőle. Felhúzza lábait, törökülésbe helyezkedik melletted. Csak akkor nyitja ki a szemeit, miután oldalra billentette a fejét. Úgy vesz szemügyre alig pár arasznyi közelről, mintha teljesen természetes volna.
Nem biztos benne, hogy ezt tényleg átgondoltad.
- Fogak. - Alig-alig bár, de mosolyog hozzá. A szemöldökeit kihívóan vonja fel, mielőtt az ölébe nyúlna a tasakért, hogy a combodra simítsa azt. Aztán hiába engedi el, hiába csúsznak megint a lepedőre, az ujjait elfelejti visszahúzni. Olyan finom nyugalommal pihennek a nadrágodon, mintha csak a nappalijában ülnétek, és nem ezt az egyébként egészen kényelmes midi ruhát viselné, hanem a folyékony aranyat, amit hirtelen felindulásból néhány napja kibaszott a kukába.
Addig persze nem fog a részletekbe is beavatni, amíg meg nem tanulsz pontosabban kérdezni.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

– Csak beszélgetni szeretnék – mondja könnyedén, a mosolya megnyerő, mintha amúgy teljesen természetes lenne, hogy egy „csak” beszélgetéshez leszedáljanak és láncra verjenek. Még éppen csak az hiányozna, hogy megveregesse a combodat úgy, ahogy a lekezelő férfiak tennék, hogy érezhesd, valójában te vagy a hülye, hogy megkérdőjelezd önnön józanságodat, de látod, ő nem lekezelő, ő valóban igazi úriember, ő nem kezel téged leereszkedő módon, éppen csak leszedált és láncra vert, de hát senki sem tökéletes, nem igaz?
A mosolya talán még egy kicsit természetesebbre vált, amikor azt mondod, hogy szükség lesz az altatóra, hát minden további nélkül tölt neked egy újabb pohár vizet, a porrá őrölt szert pedig addig kavargatja benne, amíg nagyjából fel nem oldódik. Ha megiszod, kicsit citrusízűnek találhatod, nem rosszabb, mint egy C-vitamin bomba, aztán pillanatokon belül elalszol, hogy mire megint magadhoz térj, ott üljön az ágyad szélén, ezúttal azonban a mosoly mindenféle jele nélkül.
– Ez micsoda?
Már-már hanyagul ejti az öledbe a légmentes zacskóba zárt fogakat. Ha az arcára nézel, nem sok mindent olvashatsz le róla: nem látszik rajta sem undor, sem csalódás, sem ijedtség, valójában még érdeklődés sem sok. Pokoli lehet ezzel az alakkal pókerezni. Te azonban farkas vagy, hát azt hallhatod vagy érezheted, hogy a pulzusa a megszokottnál valamivel magasabb, de hogy ebből milyen messzemenő következtetéseket tudsz levonni...
Érezheted rajta a tulajdon lakásod illatát, de biztos lehetsz azt illetően, hogy nem hagyott maga után felfordulást, hiszen nyilvánvalóan ugyanolyan akkurátusan végezte a helyszínelést, mint ahogy az életében minden mást is.
Hát várakozóan néz rád, és egészen addig egy szót sem szól, amíg nem válaszolsz neki. Ha hallgatsz, hát hallgat ő is.
Odakintről beragyog a fogyásnak indult hold fénye.

You climbed my heart

And you came alone

Egyébként felesleges is volna hangzatos beszédet tartani a motivációdról, de te nyilván ezzel is tisztában vagy.
Ahogy tisztában voltál vele, milyen szert nem fog észrevenni, és mennyi kell belőle, hogy kiüssön egy farkast. Elfojtja hát a pánik szülte késztetést, hogy segítségért sikítson, hogy a láncért nyúljon, hogy megvizsgálja a bilincseket, pántokat, megfeszítse a karját tesztelni, mennyit bír a rögzítés a falban, úgysem talál rajtuk hibát, fogást, úgyis tökéletesek, elvégre te annál nem adnád alább.
Hát nem is rukkolsz el klisés monológgal, ő nem hagyja tovább, hogy a kétségbeesés kontrollálta ösztönök irányítsák a reakcióit. Közel sem érzi magát józannak, adrenalintól élesek az érzékei - fel sem fogja, amit a falakról mondasz, pedig, ha nem rád koncetrálna, talán hallaná a suttogásuk, a kuncogásuk, azt hitted, különleges vagy, mi? -, a mérgedtől szédül, és ott, azon a ponton, amikor kimondod, számodra ma nem alkalmas végre átszakad valami. Már eszében sincs sziszegni, káromkodni, eszében sincs könyörögni. Könnyektől csillog a tekintete, amikor felnéz rád, de szomorúság, elkeseredettség helyett üres, színtelen csalódottság ül benne. Pedig haragszik, dühe a torkán fortyog, morogna, zokogna, elátkozna, amiért megtévesztetted - na, nem a megtévesztésért, inkább az ügyességed, és saját vakságát fájlalja -, ó, de még mennyire, de azt sem érdemled meg, hogy ennek nyilvánvaló jelét adja.
- Ha friss lennék? Mihez? - Ezúttal a hangjában sem reszket neheztelés, csak beletörődés, felszínes érdeklődés. Hiszen min változtat a válaszod? Semmin. El miért engednéd? Miért bíznál benne egy percig is? Miért gondolnád, hogy nem tépi ki agyarakkal a gerinced? Miért feltételezi még mindig, hogy van neked olyan?
- Igazán előrelátó vagy. - Nem mintha meg kellene erősítenie, hiszen pontosan tudod. Ő is tudta. Vagy legalábbis sejtette. Óvatosan kortyol még kettőt, aztán feléd nyújtja a poharat. Úgy tartja, hogy ne vehesd át anélkül, hogy a kezéhez érnél. - Szükség lesz az altatóra. - Eszében sincs kialvatlanságtól tompultan nekivágni a ki tudja, mit tartogató holnapnak.

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Na, hát erre a sziszegésre most vagy felkúrhatná az agyát, vagy kisfiúsan elszégyellhetné magát – logikusan, ugyebár –, de teljesen indokoltnak tartja a reakciódat, hát leginkább csak megcsóválja a fejét. Már-már mondana is rá valamit – bár minek? tartson egy ötperces monológot, mint ahogy a filmekben szoktak a negatív főhősök? az ő könyveiben, na meg a könyveiből készült filmekben ilyenek nem lesznek, mert azok nem futószalagon gyártott, unalomig ismert elemekből építkező tömegtermékek, ugyebár –, de aztán, ahogy a pohárért nyúlsz, realizálja, hogy túlságosan is hosszúra hagyta a láncokat – ajh, mert elcsavartad a fejét, azért! –, hát majd – nem most, most úgy is elég morcosnak tűnsz – később beállítja őket, mert azért többek között azzal is tisztában van, hogy sokkal, de sokkal erősebb vagy nála, és ha nem tesz meg minden szükséges óvintézkedést, akkor minden bizonnyal az a lánc rövidesen a nyakára kerül. Azt meg ugyebár nem szeretné.
Most mindenesetre hagyja, hogy elvedd a poharat – még szerencse, hogy csak tömör műanyag, és nem üveg –, és azért a biztonság kedvéért tesz egy lépést hátra.
– Természetesen elköltjük a vacsorát, utána reményeim szerint végigalszod az éjszakát, aztán reggel megbeszéljük, hogy hogyan tovább. Persze, megértem, ha most nem érzed magad fáradtnak, ebben az esetben hozok altatót. Ezek a falak kicsit beszédesek tudnak lenni éjszaka, bár persze, te éjszakai teremtmény vagy, szóval aligha kellene attól tartanom, hogy félnél idebent. Nekem viszont csak reggel lesz alkalmas, és szeretném, ha friss lennél addigra, és kipihent – ad részletes, de nem feltétlenül kielégítő választ.
– Ne aggódj, a mai programjaidat már lemondtam – teszi aztán hozzá készségesen. – Ha szükséges, akkor majd megteszem a többivel is.

You climbed my heart

And you came alone

Szemei lassan megszokják a fényt.
Öntudatlan emelné kézfejét az arcához, hogy jobb híján azzal törölje meg a szája szélét, de arasznyi közelségnél nem jut tovább. Először csak csilingel, aztán feszes némaságba burkolózik a lánc, ő pedig immár egészen kerek szemekkel, hozzá nem illő, szinte gyermeki értetlenséggel bámulja a csuklóját, a csuklóján a pántot, a pánton a láncot tartó szemet. Tovább nem jut, önkéntelen fordul az ajtó irányába – mintha hirtelen nem lenne több ostoba ösztönlénynél, fogságba esett állatnál, mintha többé nem lenne ura nem csak az eseményeknek, de a saját reakcióinak sem –, a hangok vonják magukhoz dekoncentrált, újra és újra szerteszaladó figyelmét.
A ténykedésed követi, és ha nem rökönyödne meg magától a helyzettől – félre ne értsd megrökönyödött, kurvára megrökönyödött –, akkor megtenné lépteid, mozdulataid, hangod természetességétől, mert ---
most komolyan, bazmeg?
Mármint ---
Hátrébb fészkelődik, minél messzebb tőled – te közben a reggeli maradékát takarítod, mintha ez teljesen normális lenne, mintha teljesen normális lennél –, abban legalább nem zavarják a láncok. Fel is tornázza magát ülésbe, hátát a hűvös betonnak simítja, és egyetlen pillanatra sem vonja el tőled tekintetét, elvégre nem veszíthet szem elől. Egyre biztosabb benne, hogy ezzel már csúnyán elkésett. A falhoz közel nyer annyi mozgásteret, hogy átkarolja mellkasa elé húzott térdeit. Ez is valami.
Elnyílnak ajkai – nem most először érkezésed óta, csakhogy eddig legfeljebb a meglepetés okán, most viszont úgy tűnhet, szólna –, aztán csak összeszorítja a fogait, és valójában oda sem hederítve megmozgatja csuklóit a fémpántok ölelésében. Fejben máshol jár, keresgél, keresi a kirakós darabjait, válaszokat mi ez a hely, miért vagyok itt, amiket csak tőled kaphatna, szilánkokat, amiket kérés nélkül elvettél, amikor belecsempészted azt a dolgot a reggelijébe, bármit, akármit a feneketlen kúttá hízott fekete foltok helyére.
Felháborodást.
Nem találja.
Kétségbeesése, tehetetlensége felett érzett indulata, az irántad táplált dühe helyén értetlenség időz, és ahogy tisztul az agya, úgy pöffeszkedik, úgy terebélyesedik, ahelyett, hogy végre hagyná tiszta fejjel mérlegelni. Valójában abban sem biztos, hogy mi szorul magyarázatra: ez az egész, vagy a saját – tőle merőben szokatlan - felelőtlensége.
Hiába keresi a haragot.
Mérgező csalódottság bújik a helyére.
Le kellett volna hánynia az ágyneműt.
- Isaac, mi a fasz ez? - Sziszegése kicsit úgy hangzik, mintha nem is érdeklődésnek, sokkal inkább lebaszásnak szánná. Megköszörüli a torkát, mert túl erőtlennek találja a hangját, aztán óvatosan kiveszi a kezedből a poharat. - A vacsorával. - Rábólint, óvatosan, aprót kortyol. Zavaróan hangosan nyel. - És utána mi lesz? - És feltehetné egyszerre mind az ezer kérdését, de minek, ha egyelőre igenis csak az elsőre adott válaszra kíváncsi?

>lose you deep inside my thoughts

i'll drag you into my home

Tulajdonképpen szinte megkönnyebbült, hogy végre túlestetek rajta. Nem, nemcsak ő, hanem így, ti, közösen, egyfajta beavatási szertartásként, kézfogóként, nevezd, aminek akarod. Semminek sem akarod nevezni? Na jó, végül is ezt is megértené, mert ő már csak ennyire megértő és elfogadó. Mondhatná, persze, hogy sajnál, vagy fáj érted a szíve, de hát nem fog fájni, szerintem ezt te is beláthatod. Most sem fáj, nem? Hánytál, persze, mások is szoktak hányni. Jó, meglehet, hogy egyelőre a gyomorsav és az epe kaparja a torkodat, a szádban ott van az a kellemetlen íz, de hát elég egy pohár víz, hogy leöblítsd, és amúgy is, legalább megkönnyebbül a gyomrod attól a nem feltétlenül kellemes reggelitől. Nem tett neki jót az újramelegítés. Meg a benne lévő altató sem, értelemszerűen.
Nem azzal a szándékkal hívott ide, hogy máris odalent végezd, de úgy tűnik, hogy nem végzett alapos munkát. Pedig ő mindig alapos munkát végez, de tessék, látod, kifogtál rajta. Csakis magadnak köszönheted. Ott szaglásztál a rózsák körül, mintha parancsba adták volna. Látott az ablakon keresztül. Látott, és összeszorult a szíve, mert jól érezte magát veled, és valami azt súgja neki – na, vajon micsoda? –, hogy a mai reggeletek volt az utolsó kellemes jelenetetek.
Amikor finoman megcsókolta az ajkadat, majdnem visszakozott. Kimagyarázná. Látod? Még ez is megfordult a fejében. Képes lett volna kihátrálni az egészből, mert ennyire elgyengítetted. Nézz oda! De hát végül helyette visszakoztál te, és amikor fűrészporízűvé vált a szájában a reggeli, akkor már tudta, hogy sejtesz valamit. Ja, nem, ez nem arról szól, hogy sértette volna a férfiúi hiúságát, hogy visszautasítottad. Nem, sokkal inkább arról, hogy attól tartott, emiatt utasítottad vissza. Mert mondjuk nem nézed jó szemmel azokat a lányokat ott, a rózsák alatt. És bár ez valahol érthető, azért mégis csak jobb lett volna, ha nem kezdesz szaglászni, tudod?

Súlyosan nyekken a zár, ahogy arrébb mozdítja az edzett acélajtón a hevedert. Valamit teker – odabentről úgy hangozhat, mintha egy tengeralattjáró biztosított ajtajával bindzsizne –, aztán megjelenik a küszöbön, a kezében egy pohár víz meg egy aszpirin, na nem mintha azt feltételezné, hogy szükséged lehet rá – végül is vérfarkas vagy –, de azért igyekszik jó vendéglátónak tűnni.
Úgy lép be a helyiségbe, mintha mi sem lenne természetesebb: a poharat leteszi a csaptelep mellé, a kagylóra, a nadrágjába tűzött kendőt pedig kirázza, aztán nekiáll módszeresen feltakarítani a hányást mellőled. Ügyes kislány, nem az ágyra hánytál, így nem kell áthúzni az ágyneműt.
– Ezzel a mellékhatással nem számoltam – vallja meg, na de azért szabadkozni mégsem fog. – Nemsokára kész a vacsora, azzal majd valamennyire feltöltődhetsz – folytatja, miközben feltörölgeti a maradékot is, aztán a csaptelephez sétál, elmossa a kendőt, majd vizet tölt neked, és visszamegy hozzád. A szád eléd tartja, hogyha akarsz, akkor ihass.