Marisol de la Cruz rengeteget tanult a túlságosan érzékeny, túlságosan lelkiismeretes, túlságosan ráérő, túlságosan felelősségteljes, túlságosan aggódó, túlságosan pedáns anyjától.
Nehéz volt a levegő – forró és száraz, kaparta a torkom, mintha oxigén helyett meleg homokot lélegeztem volna be –, nem esett jól mozdulni. Könnyű kezek táncoltak a hajamban, otthon-hangon duruzsolt a fülembe valamit. Nem figyeltem. Szokás volt fonalat vesztenem, amint elhangzott Domino neve. Túlságosan büszke is volt, általában csak rá. Nekem az apai nagyanyám nevét, neki az első eszébe jutót adta, és nem sajnálta az időt, hogy ezt minden alkalommal az orrom alá dörgölje. Nekem kellett volna felérnem hozzá, tőle már akkor sem várt semmit. Gyengének tartotta. Igen, TÉGED tartott gyengének. És minden alkalommal, amikor rácáfoltál a hajamba dorombolta, miközben szedett-vedett fonatokba rendezte. Azt hazudtam, hogy fáj a torkom, hogy ne küldjön iskolába, hogy ne lássam, miként ragyogsz, csillogtatod kiemelkedő tudásod olyan órákon, amiket kibaszottul untam. Ezt is elhitte, mert fogalma sem volt, hogy valójában mennyi mindenben vagyok sokkal jobb, mint te. Ráadásul nem is éreztem már akkora hazugságnak. Hunyorogtam, mert bántott a túl éles fény, hunyorogtam, mert kibukni vágyó elégedetlenségem – és régóta kínzó szomjúságom - a manduláim magasságában kaparászta a nyálkahártyám, hunyorogtam, mert megfájdult a halántékom, amikor a fejem tetejére csókolta csalódottságát.
Megtanulta, hogy a jó asszony étellel és türelmes, odaadó szeretettel vár haza a nehéz nap után. Hosszú percekig állt és bámulta a rózsaszín virágokat, amiket Domino de la Cruznak címezve adtak le a portán, amikor ő nem volt otthon. Zavarta a a ruhájából párolgó vérszag. Szerette a tulipánjaid, mert nem volt illatuk. A rózsákat, liliomot, gyöngyvirágot, orgonát pár óra elteltével általában lekísérte a kukába. Igen, még arra is vette a fáradságot, hogy lesétáljon az épület mögötti sikátorba és önkezűleg szórja bele szerencsétleneket, mert képtelen volt hosszan elviselni tolakodásuk a lakásában. Felnézett az órára – pontosan három perccel előrébb járt mindegyik, ezt is az anyjától vette, nem mintha segített volna, hiszen tudott róla –, megrándultak az arcizmai. Rászáradt sártól nehéz cipőit még az előszobában ejtette el, aztán leengedte a hófehér árnyékolókat a plafontól padlóig érő üvegfal előtt. Hosszú percekig bámulta a rózsaszín virágokat és azon tűnődött, vajon megbocsátanád-e valaha, ha megszegné az ígéretét. Aztán még ott a konyhapult mellett ácsorogva ráérősen lehámozta magáról a bűzlő fekete melegítőnadrágot, kapucnis felsőt és fehérneműt. Meztelenül sétált át a fürdőszobába. Vörös lábnyomokat hagyott hátra amerre járt.
A lelkemre kötötte. Pedig te vagy a kibaszott kedvence! Akkor még nem értettem, miért kellene nekem rád vigyázni, a csodálatosra, az eminensre, a tökéletesre, pedig végtelenül egyszerű, baszod, mert igenis én vagyok a tökéletes, én vagyok az erős helyetted is.
Nem tudta, valahol persze sejtette, hogy mire számíthat, amikor zokogva felhívta. Ha nem ügyeskedett volna nyomkövetőt az ikertestvére telefonjába is, valószínűleg több idő lett volna rájuk találnia a mikrofonba zihált, erősen hiányos tájékoztatás alapján. Kiszállt Domino autójából és száz méter távolságból is fejbevágta az alvadó vér fémes-édes aromája. Arcába húzta a kapucnit. A taxi ablaka nyitva volt, hát benyúlt és biztos, ami biztos zsebre tette a frissen szerzett kulcsot. Nem váltott futásra, akkor is csak dinamikusan sétált, amikor karjába kapaszkodott a sokkos állapotban lévő taxisofőr. Hát nyugtatólag tenyerei közé vette az arcát. Lehunyta pilláit, hogy a férfi ne láthassa, könnyek fátyolozzák aranyló íriszeit, mielőtt éles reccsenéssel válnának el egymástól a nyaki csigolyái. Mire odaért, már csend volt. Hallotta, ahogy a tüdő szörcsögve telik meg folyadékkal. Mélyeket lélegzett, aztán elküldte a picsába. A térdeire támaszkodott, mintha egyébként annyira sok idejük lett volna még, hogy megint mélyeket lélegezhessen a kibaszott vérszagból és újra elküldhesse a picsába. Aztán összeszedte magát és végül parancsba adta, hogy szálljanak be a kibaszott kocsiba – Domino kibaszott kocsijába – és kurva gyorsan húzzanak el a picsa helyett inkább a kórházba. Ekkor látta őket utoljára. Az órájára nézett és megrándultak az arcizmai. Éjfélkor még előtte állt, hogy napfelkelte előtt eltüntesse a nyomokat.
Fél óra alatt vörösre égeti bőrét a forró víz, mire végre nem rózsaszín lé tűnik el a lefolyóban. A szagát persze még mindig érzi, bűzlik tőle a lakás. Sportmelltartóban, bugyiban takarít fel, a mocskos göncöket – aktuális öltözékét is beleértve – egy légmentesen záródó dobozba gyűjti, kis zacskóban közéjük rejti a gondosan megtisztított fogakat, mielőtt eldugná szerzeményeit a gardróbban, felakasztott ruhái alá. Többször ellenőrzi, hogy bezárta-e a helyiség ajtaját. Még egyszer felmos és újra lezuhanyzik. Köntösben veszi át a korábban rendelt vacsorát, főzni ugyanis nem maradt ideje, majd pontosan fél órával a megbeszélt időpont előtt, vanília illatú parfümöt fúj a mellei közé és belsőcombjára, aztán tizenkilenc óra ötven perckor magára ölti aranyszín selyemruháját – a fehérneműt szigorúan esztétikai okokból egyszerűen elhagyja -, testszínű tűsarkút húz és leliftezik az előtérbe. Már ekkor észrevesz. Mosolyogva mér végig, alsó ajkára harap. Szabadon hagyott tincsei közé lopakodik a szél, megborzong. Nyilvánvalóan nem a hűs, koratavaszi estéhez öltözött. Szó nélkül nyúl a kezedért, szó nélkül húz maga után. Csak biccent a portásnak, mielőtt bevonszolna a liftbe. Aztán szó nélkül fürkészi az arcod, míg fel nem értek az ötödikre.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 11, 2020 6:44 pm
wrap yourselfinside my ribcage
canyon && isaac
Igazi úriember, legalábbis látszatra. De hidd el, nem csupán érezteti veled, hogy te vagy a világ közepe, hanem teljes mértékben komolyan is gondolja, hát ennek megfelelően készült az eseményre.
Először is hazakocogott, leült a házi biztonsági rendszerének csöppnyi irányító központjába, és addig erőltette a szemét előbb kontaktlencsében, aztán pár óra múlva már csak szemüvegben, amíg ki nem szúrta azt a látszatra jellegtelen, mégis magával ragadó farkast. Kivágta a felvételt, és archiválta. Megbizonyosodott arról, hogy tényleg hazamentél, hogy nem ólálkodsz sem vonzó emberi, sem simogatnivaló farkasalakodban a környéken. Utána autóba ült, és elment egy barkácsboltba mészért és luminolért. Aztán hazament. Aztán az éjszakát azzal töltötte, hogy kiásta a rózsáit, fűtéglaként félretette őket, időnként megtörölte az izzadságcseppektől terhes homlokát, aztán meszet öntött a három holttestre, majd ezt felöntötte vízzel. A reakcióból tűzijáték ugyan nem kerekedett, de a felszabadult energia egyrészt felzabálta a holttesteket, másrészt a sírokból áradó gőz minden bizonnyal a szagukat is örökre kiirtotta. Lefeküdt, és aludt két órát. Hajnali három órakor felkelt, megállapította, hogy a szükséges kémiai folyamatok lezajlottak, visszahányta a földet a sírokba, és visszatelepítette a rózsákat. Mintha mi sem történt volna. Ezt követően felöntötte a ház jó részét luminollal, hogy kiderüljön, hol vannak még eltüntetésre szoruló vér- és spermanyomok. Előbbiből nyilvánvalóan jóval több volt, de hát megkülönböztetni aligha tudta őket: gumikesztyűt húzott, és az egész házat végigsikálta. Egy ponton már arra gondolt, hogy talán hagyni kellene az egészet a faszba, eladja, és vesz egy másikat. Vagy el sem adja, csak vesz egy másikat. Aztán viszont arra jutott, hogy tulajdonképpen egészen a szívéhez nőtt ez a ház, és meglehet, hogy egyszerűbb lenne veled végezni. Aztán viszont meg arra jutott, hogy az óhatatlanul be fog következni, tehát valójában igenis megtarthatná a házat.
De igazi úriember, és tényleg, egyelőre te vagy számára a világ közepe. Hát mindezek után – körülbelül délelőtt tizenegykor, meglehetősen effektív tud lenni, ha hajnali háromkor kel, fél órával később, mint amúgy, á, azért látod, lustálkodni is jutott ideje! –, rózsa helyett tulipánt rendel neked – nem rajong különösebben a rózsáért –, dobozba rendezett halmokat, éppen olyanokat, mint amilyenekkel a Canyonhoz hasonló Insta-picsák – bocsáss meg – kápráztatják el a követőiket, akik nagyokat sóhajtozva gondolnak arra a lájkolás közben, hogy az ő párjuk sosem tenne értük ilyesmit. Négy dobozzal kapsz, mind finom rózsaszín, a bimbózó szerelem színe, annak az emlékére, hogy immár negyedik alkalommal fogtok találkozni. Nem gondolja, hogy túllőtt volna a célon. Időnként Dominónak is járhatnak effajta hívságok, nem igaz?
Délben visszafekszik egy kicsit aludni, de mindössze power napet tart, hogy ne nézzen ki éjszaka úgy, mint a mosott szar. Tizenöt perc után felkel, lezuhanyzik, lemossa magáról a holttestek és a vérfoltos ház emlékét is, tisztára borotválja az arcát, aztán előkészíti egészen sötétszürke, kissé fényes anyagú öltönyét fekete inggel és fekete nyakkendővel. Nem tartozik azok közé, akik gyűlölnék a nyakkendőt, kifejezetten jól érzi magát benne: ha pedig végül mégis csak egy tacostandhoz viszed, legrosszabb esetben leveszi, és majd ezzel köti hátra a kezedet, ha éppen úgy alakulna az este.
A megbeszélt nyolc óra előtt pontosan öt perccel áll meg a ház előtt, de valójában már legalább másfél órája ott tekereg a környéken: ha lehetősége van rá, hát végignézi, ahogy készülődsz, ünneplőbe öltözteti a kedvedért a szívét, igyekszik leküzdeni a testében dolgozó izomlázat a kemény, hajnali munkától Hét óra ötvenöt perctől kezdve hanyagul zsebre tett kézzel vár, és még csak rá sem gyújt.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
