Tudod nagyon is jól esik, hogy ilyen jártas vagy a műugrás témában, mert ezzel, hogy így mondod ilyen magabiztosan és élettel telien, egészen eltereled a gondoltaimat a felszabadulásról, az ugrás nyújtotta megszabadulástól. Persze nem akarnék rögtön műugró lenni, odafent a deszkán mindig ez a pillanat jutna eszembe, és talán mindig is hiányolnálak, hogy megments, hogy az ugrásaim előtt megjelenj, hogy leszólíts, hogy magabiztos legyél, hogy elvond a figyelmem.

Halványan elmosolyodom, a karjaimmal egyensúlyozva teszek egy félfordulatot feléd, hogy jobban szemügyre vehesselek és mérlegelhessek. Lehetsz-e jobb választás, mint a mélybe vetni magamat, hideg hullámok közt vergődve? Lehetsz-e álszent gyilkos, aki bokrok közt szurkál majd halálra? Vagy lehetsz-e egyszerűen tényleg ennyire lovagias és lehengerlő egyszerre, mintha még csak a gondolatát sem tűrnéd, hogy a világ ne rád fókuszáljon, és hát tudod én igazán értékelem, hogy egy kicsit is  a világod közepe lehetek, hogy egy kicsit győzködsz és kérlelsz, hogy ajánlatokat teszel, még akkor is, ha nem látod rajtam, ha közben olyan serényen rágcsálom az ajkamat, mintha még mindig opció lenne levetnem magamat.- És mi van az örvényekkel? Ha elég közel ugrok a híd lábához ott majd leránt az örvény, nem? Egészen gyorsan megfulladhatnék, vagyis megfulladhatnánk. Romantikus is lehetne, nem gondolod?  Kedves történet is lehetne azt hiszem. Biztosan az újság címlapjára kerülhetnénk, vagy aztán az is lehet, hogy csak hónapokkal később találnák meg a hulláinkat felpuffadva és szétázva sok-sok kilométerrel arrébb. - Úgy biccentem félre a fejemet, mintha legalább azt várnám tőled, hogy ide mássz mellém, ugrásra készen. Kár, hogy nem tennéd meg tényleg.

- A forró csoki és a palacsinta jól hangzik. - Mosolyodom el egészen szelíden, ennek ellenére úgy kapaszkodom bele a felém nyújtott kezedbe, mintha sosem akarnálak többé elengedni, az ujjainkat össze is kulcsolom, hogy utána a hídról elrugaszkodva melléd érkezhessek, beszippant a közelséged, kicsit túl közvetlenül, fázósan bújom is hozzád. - Egyébként a kor csak egy szám, amit egyesek túlságosan is fölértékelnek, pedig egyáltalán nem kellene senkinek sem foglalkoznia velük. - Kicsit összeráncolom a szemöldökömet, ahogyan a táskámért nyúlok, és ha csak te el nem rángatod a kezedet, akkor én még véletlenül sem engedlek el. Úgy kapaszkodom beléd, mintha kóbor kutya lennék, akit te kedvesen simogattál így hát ő nem húzódik el az ajtód elől.

- Edith vagyok. - Pillantok fel rád nagyokat pislogva, szinte az életemet a kezedbe helyezve. - És tudod azt hiszem tényleg jól jönne egy jó beszélgetés. Meg forrócsoki és palacsinta. - Tudod már szinte alig gondolok az ugrás lehetőségére, valahogyan sikerült sokkalta izgalmasabbnak tűnnöd, aki egy pillanatra sem hagyja nyugodni a gondolataimat, akire százszázalékos figyelemmel kel összpontosítani. - De ugye nem rontom el így az estédet? - Célzok szomorúan lebiggyesztett ajkakkal arra, hogy ki tudja merre igyekeztél éppen. Tudod az én fejemben titkos randevúk és szerelmes üzenete sora villan fel, és hát ha valamit biztosan nem szeretnék, az az, hogy megszakítsam és felborítsam a ma estéről szőtt terveid.

A szívem olyan hangosan dobog, hogy attól félek lassacskán zenekarban is játszhatnék dobosként, elnyom minden más háttérből szűrődő zajt, autókereket, hangos nevetéseket, futócipők koppanását, egyedül csak a folyó hangos zúgását nem képes elcsitítani, úgy hallom azt is, mintha odalent lennék a parton, mintha a kavicsok közt feküdnék lehunyt szemmel, és nem létezhetne semmi más csak a vad zubogás és a szívem ütemes dobogása. Egymással versenyeznek, sietősen előbb az egyik aztán a másik szeretne fölém kerekedni, előbbi ütemes, pánikolós ritmusban tiltakozna az ötletem ellen, meggyőzésre hajlamos ütemmel válaszol, van még benne élet, dobogna még rendesen, egészségesen hosszú-hosszú évekig hol csendesebben, hol hasonló vágtába kezdve< utóbbi hívogatóan sodor leveleket, ágat, örvényt kreál kincseket és titkokat tárva föl igyekszik győzködni. Szinte érzem a keserű ízt a számban, ahogyan a hűvös folyadék megtölti a torkom, a tüdőm, fuldoklásra kényszerítve.

Kiszárad a torkom ahogyan egy kicsit előrébb csúsztatom a talpamat, azt kívánom bárcsak mezítláb lennék, bárcsak lerúgtam volna a cipőmet, hogy most a lábujjaim alatt érezhessem utoljára a hideg vas nyomását. A tekintetem elszakítom a koszosan kanyargó folyó vízéről, egy pillanatra a koszos Vans cipőmre fordítom, komolyan megfordul a fejemben, hogy lemászok, lerúgom, még a zoknimat is eldobom, csak aztán lépek ide vissza, csakhogy akkor elmúlna ez az érzés, elmúlna a heves szívdobogás, akkor egy kicsit megnyugodnék, biztos lehetnék benne, hogy nem teszem meg, hogy semmiképpen sem fogok ugrani.

Félek, nagyon is félek, egyenesen rettegek. Remegni kezdek, a fogaim fázósan koccannak össze, a karomon libabőr rajzolódik ki, a szél a hajamat egészen az arcomba fújja, és én hirtelen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ugranom kell vagy lépnem egyet előre és akkor majd megszűnik a fázás, megszűnik minden külső nyomás, minden kéretlen, sok mindent felkavaró gondolat. Többé nem fogja fújni a hajamat a szél, nem leszek hűvöstől libabőrös, nem koccannak majd a fogaim ilyen ütemtelenül össze, nem lesz háttérzaj, nem kívánom majd a hideg vas érzést a talpam alatt.

Percekbe telik, mire felfogom, hogy hozzám beszélsz, a hangod olyan nehezen tör utat hozzám, mintha mérföldek választanának el minket egymástól, de akkor aztán, amikor áttör a zúgó víz és a szívdobogás ütemes zaján, akkor feléd kapom a fejemet, a szívem egy kicsit nagyobbat dobban, megkönnyebbül azt hiszem, az agyam lázasan kezd el gondolkozni, már régen lelökne, ha lehetséges lenne. - Hát nem is tudom. - Harapdálom meg az ajkaimat, kicsit jobban össze is húzom magamat ahogyan feléd pillantok, aztán vissza  a háborgó mélység felé. - Sosem próbáltam még műugró lenni. -  Úgy vallom be, mintha ez egyébként nem lenne totálisan egyértelmű. - De azt hiszem leugorhatok majd akkor is, ha nagyon unalmasnak találom a társaságod, mármint izé.. a társaságát. - Biccentem félre a fejemet, mert hát tudod annál, hogy leugorjak csak egy izgalmasabb dolgot tudok elképzelni: azt, hogy megmentsenek.

Nem tudom, hogy miként kerültem ide, hogy honnan indultam vagy éppen hová tartottam, azt sem igazán tudom, hogy a napok miként múlnak el mostanában, hogy az ezernyi arc mögött, akik nap mint nap bámulnak vissza rám a metrón, az utcán vagy éppen a boltban van-e egyáltalán valaki, akit egy másodpercre is érdekelhet, hogy egy mosoly mögött tényleg lakik-e boldogság. Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide, hogy hányadik mosolytalan arc után szálltam fel rossz metróra, fordultam el rossz sarkon, hogy a lehető legtávolabb kerüljek otthonról, a bátyám óvó szeme elől, ahol mindent körbeleng az illata és a bűntudatom ernyedt szaga, a múltam harapós éle.

Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide, hogy miért álltam meg a híd közepén tűnődve, lebámulva a szédítően kavargó víztükörre, kizárva az autók, a biciklicsengők és az emberek futástól való lihegésének halk melódiáját, miért támaszkodtam meg a híd korlátján, kicsit kijjebb hajolva a peremen, hogy érezzem képes lenne-e berántani az érzés, az a folyton hajkurászott, mindig kutatott pillanat, az amiben bármi megtörténhet, amiben az ember egyszerűen az lehet, aki csak szeretne, aki csak merni bír, amikor már többé nem fojtják meg a társadalmi normák és elvárások, egyszerre minden kötél elszakad és többé nincs semmi, csak az addig szárnyaszegett szabadság teljes kitárulkozása.

Először csak felülök, a lábaimat lendítem át a vastag peremen, a hasamban érzem azt a furcsa érzést, amit mindig is kerestem, amire mindig is nagyon vágytam, és ami csak évekkel ezelőtt a fürdőkádban tört rám. Az alkaromon sajogni kezdenek a hegeim, a kés okozta vágások. Visszaidézik azt a tökéletes pillanatot, azt a könnyed, meleg, légszerű pillanatot, amikor már nem nyomott többé a sok kéretlen üzenet, amikor többé már nem akartam magányosan sírni, rettegve a következményektől, amikor az lehettem, aki csak akartam.

Nem tudom, hogy mikor bújtattam át a fejemet a táskám pántján, hogy mikor ejtettem le magam mögé, az is megeshet már, hogy egy járókelő felkapta és elszaladt. Nem tudom, mikor álltam föl, óvatoskodva, vadul dobogó szívvel, egyszerűen csak vágtat, a fülemben dobol, adrenalint lök szét mindenfelé a testem különböző pontjaiba. Forrónak érzem a kezeimet, a homlokomat, meg mernék rá esküdni, hogy lázas vagyok, de mindez valószínűleg csak képzelgés. A tenyereim izzadni kezdenek, ahogyan a perem felé csúsztatom a lábaim, előbb a lábujjaimat lógatom ki az üres térbe, majd már a talpaim felét nem támasztja semmi, egy erősebb széllökés akár ki is zökkenthetne az egyensúlyomból.

Háromig számolok és ugrok. Mély levegő. Egy.