Tompa elégedettséggel tölt csak el csupán, előtte viszont másodpercekig szét akarja robbantani a szívemet, teletölt pulzáló energiával, élni akarással, vágyakozással, amit az agyam képtelen feldolgozni, képtelen utána nyúlni és értelmezni, így hát visszaredukálja valamilyen olyan szintre, ami már értelmezhetőbb és elfogadhatóbb számára. Tompaságra kalibrálja, leheletnyit erősebb dobbanásra, szempillantás idejű forróságokra, féléletekbe gyömöszöli ezt az örömöt, ezt amitől csak úgy ki kellene csattanni, amitől olyan igazi, eget rengető kíváncsisággal kellene feléd fordulnom, ezernyi kérdést feltéve és legalább kétszer annyi választ várva. Csakhogy ez a tompaság, ez az álomszerű, folyton béklyóba kötő tompaság nem enged szabadon, fél másodpercekig tudok kiugrani ebből a határvonalból jelölt zónából.

Ígéretnek veszem a visszaigazolásod, félrebiccentett fejjel próbálok rájönni, hogy ezt csak úgy odamondod, ahogyan az emberek többsége tesz üres ígéreteket, vagy te azért mégiscsak komolyan gondolod. Egy kis aggodalommal tölt el, hogy akár lehet üres ígéretek tömkelege ez is, de bízom benned, legalább benned meg kell bíznom, így hát csak felemelem a jobb kezemet fejmagasságba, hunyorogva és gyerekes izgatottsággal nyújtom feléd a kisujjamat. - Kisujjra? - Egy kicsit akaratlanul is az jut eszembe, hogy meg kell ígértetnem veled, hátha akkor egy kicsit komolyabbnak érzed majd te is, mert hát ez fontos, mindenképpen és nagyon-nagyon fontos, ahogyan fontos vagy te is, fontos, hogy egy kicsit kiszakadhass az örökös készenlétből és félelemből. Néha elkapom a pillantásotokat anyával, úgy néztek egymásra - vagy inkább anya terád -, mintha őrült lennék, mintha bármelyik pillanatban zabolázatlan, megfékezhetetlen szörnnyé változhatnék, és azokat a pillanatokat valahogyan ilyen kósza ígéretek oldják fel, ilyen lopott, kötetlen percek, amikor te csak simán a bátyám lehetsz én pedig simán a húgod bárminemű defekt nélkül.

Aztán ezeket a perceket, ezeket a könnyed, légies, nyári szellőszerű perceket, mindig elrontja  valami, valami nehezebb horderejű, viharerősségű orkán ami elől csak menekülni lehet. Menekülök hát én is, lejjebb csúszom és ha lehetne még lejjebb csúsznék elbújnék és elvesznék egyszerre, ha hagynád. Felpillantok rád és tudod egy kicsit belesimulnék, ha lehetne akkor bele is halnék ebbe a pillanatba, amikor így nyúlsz hozzám, mintha a világon rajtad és rajtam kívül senki és semmi nem számíthatna.

Nyelek egy nagyot, valami értelmezhetetlen és leküzdhetetlen gombócot érzek a torkomba, kényelmetlenül nyomja a nyelőcsövemet, még a szám is kiszárad tőle. Meg is rázom a fejemet, mintha a gombóctól hirtelen beszélni sem tudnék, mintha útját állná a hangoknak. - És mi van akkor, ha én nem akarok sem bátor sem erős lenni? - Súgom oda egészen halkan, le-lesütött pillantással. - Mind ezt mondogatjátok, mintha ettől, hogy ezt mondjátok tényleg lehetnék bátor és erős. - Lebiggyesztem az ajkaimat, de végül is azért mégis csak a pillantásodat keresem. [b]-Csakhogy már azt sem tudom, hogy mi az, hogy bátor és erős./b]

Edith magától értetődő szeretetreméltósággal fogadja a vallomást – tőle pontosan erre számítottam, benne minden lágy, finoman ívelt, sima, ha másokról van szó, kiváltképpen rólam. Pillanatnyi megdöbbenés, átvillanó információfeldolgozás, tekintetében szívdobbanásnyi áramkisülés – az érdeklődés, öröm, izgatottság árnyékai, amelyek rögtön vissza is húzódnak, az elmúlt hetekben megszokott homályosság bomlik ki ismét. Törökülésbe húzza magát – öregekre jellemző lomhasággal mozog, mintha lemaradt volna valamiről, és már nem tudná, hogyan zárkózzon fel, ezért meg sem próbál igyekezni –, törékeny teste ennyire képes most, ez a lelkesedés, ez a szeretet, ez a támogatás, egyetlen szemvillanásba és testhelyzet változtatásba tömörítve.

Kérdésére elmosolyodok, nem lenézően vagy szánakozva, nem is a felnőttekre jellemző erőltetett együtt érzéssel, mert így látni a szerelmet valóban kamaszos fatalizmus – emlékszem, amikor ideköltöztünk, és először szerettem életemben, igazán, a szerelmet másként láttam és képzeltem, mint ma teszem –, azonban van benne valami megfoghatatlan ártatlanság, ami egyszerre nosztalgikus és vészjósló. – Te leszel az első, aki találkozhat vele – biztosítom azonnal, megrezdülő kétségeire stabilitással felelek, ezt gyakoroljuk, részéről tudattalanul, részemről nagyon is tudatosan. Védőhálóra van szüksége, hogy ismét elrugaszkodhasson majd, tudnia kell, hogy bízhat valakiben, hogy van legalább egy személy ezen a világon, akinek bármikor megnyílhat, és aki elutasítás helyett megértéssel fogadja majd.

Először azt hittem, humbug az egész, mármint komolyan, engem senki ne fárasszon pszichológiai maszlaggal, nem kell mindennek jelentőséget tulajdonítani, az embert elkezdik boncolgatni és eleven hulla lesz belőle, valahogy így ültem be a terapeutájához, így is távoztam, de azt hiszem, bármilyen elrugaszkodottnak tűnt elsőre, valamilyen rejtélyes oknál fogva működik. Mert megtanult felkelni, fésülködni, beszélni, kérni dolgokat, önállósodni, nyílni, és teljesen mindegy, mennyire messze van a végcél, már közelebb vagyunk hozzá, minden áldott nappal egy kicsikét közelebb.

Két mondatig jutok, valahol itt szól hozzám, felpillantok rá, gyöngéden és érdeklődően. – Hm…? – egyből meglátom, pontosan mit csinál, ismét a hegét piszkálgatja, reflexszerűen, mindig odanyúl, ha képtelen megbirkózni az adott körülményekkel és az általuk keltett érzelmekkel. Késlekedés nélkül lépek hozzá, sietve leereszkedem az ágyra, finoman nyúlok a kezéért, de ellentmondást nem tűrően húzom magamhoz, az én ölembe, és fonom össze az ujjainkat. Áthelyezheti figyelmét a kezem szorongatására, piszkálhatja, csipkedheti, ami jól esik, semmiért sem szólnék rá. – Edith – egy kósza hajtincset hátrasimítok az arcából. – Tudom, hogy ez most egy ijesztő és nehéz szituáció, és tudom, hogy félsz tőle, mert hatalmas lépés, de azt is tudom – két ujjal az álla alá nyúlok, magam felé fordítom, hogy lássa, mennyire komolyan gondolom –, hogy te nagyon bátor és erős vagy.

Az ágyad tökéletes menedék, biztonság és szeretet illata van, ami olyan édesen kebelez be, olyan szoros az ölelése, hogy szinte tökéletesnek hat. Könnyű és légies, lágyan rám ereszkedő, sosem fojtogató, de azért mégsem teljes. Hiányzik belőle a bőröd forrósága, a megnyugtató szuszogásod, az, ahogyan a hajamat cirógatod, mintha a világ sosem vett volna körülöttünk száznyolcvan fokos fordulatot, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, te csak egyszerűen hirtelen túl fontosnak tartanád a köztünk lévő néma köteléket, amit valamikor, mámoros éjszakán a szüleink hoztak létre. Szeretném, ha most is inkább ide feküdnél, vagy a lábad úgy vonnád törökülésbe, hogy a közepébe rögtön párnát helyezel nekem megágyazva. Szeretném a fejemet rád hajtani, a szíved ütemes taktusait hallgatni, érezni, ahogyan belefeledkezel valamibe, a kezed pedig olyankor megáll, lágyan kell újra figyelmeztesselek, kérleljelek, hogy még véletlenül se hagyd abba. Csakhogy te nem bújsz ide, elszánt vagy és roppant fess, és tudom, hogyha lettek volna barátnőim, mindegyikük tekintete rád telepedett volna, kérlelő hangjuk azért könyörgött volna, hogy itt aludhassanak, álszent módon a te társaságod keresve az enyém helyett.

A pillantásom érdeklődve ugrik egyet vallomásod könnyedsége hallatán, az antidepresszánsok mégis erőszakosan nyomnak el bennem minden érzelmet, ami egyszerűen felszínre kerülnek, így csak lágyan ringatózó vízként mossák szavaid kíváncsiságom partjait. Lágyan rád mosolygok, éppen csak belemozdul a szám sarka, tenyereim a takaródra simulnak ahogyan a hegeim helyett immáron rád koncentrálok. Lesimítom a puha anyagot mielőtt felülnék, lábaim törökülésbe rendezem, a fejemet félrebiccentem tompa kíváncsisággal, végre nem minden körülöttem forog, nem kaplak rajta ahogyan aggódva kémlelsz, akárhányszor kihúzom a konyhában az evőeszközös fiókot, nem áll meg hirtelen az élet, amint a késért nyúlok. - Megígéred, hogy bemutatod majd? Azt, aki nem kaland lesz, hanem ezernyi ki nem mondott szó, tucatnyi késői randevú és milliónyi üzenet? - Gyermeki vágyakozással dőlök feléd, visszaidézve a mesék csodavilágát, az igazi szerelem soha meg nem tapasztalt érzését, amitől az összes filmben esőben csókolóznak és sokat nevetnek, amitől összegabalyodnak, meggondolatlanul cselekszenek, amitől nem ell félniük, amitől nem zaklatnak, amitől nem érzed magad magányosnak, olyan magányosnak és elveszettnek, hogy amikor eszmélsz, akkor úgy fekszel a kád vízben, mintha az otthonod lenne, és a véred, ami pirosra festi nem hoz mást csak megkönnyebbülést.

Nagyot nyelek, a pillantásom pedig lesütöm, menekülök előled, nehogy lásd, hogy inkább visszatáncolnék, hogy a mellkasomra szorító félelem telepszik. Némán bólintok a súlya alatt, nagyot nyelek. Hirtelen csak nagyon kicsinek és jelentéktelennek érzem magamat, koloncnak a nyakadon. Éppen arra készülsz, hogy fiúzni menj, hogy feleseket igyál és sokat nevess, hogy ne kelljen minden pillanatban figyelned, nehogy őrült módjára rontsak konyhakésért, megveszekedetten ugorjak ki az ablakon, vagy beszedjem egyáltalán a gyógyszeremet. Rosszul érzem magamat miatta, leginkább miattad, idegesen kezdem rágcsálni a számat, pánikolósan vakargatom a hegeimet, bambán bámulva a finom anyagú takaróhuzatodat az apró, absztrakt mintákkal.

Nem mozdulok.

- Levi? - Szólítalak meg lágy hangon, törleszkedő bocsánatkéréssel, tele meg nem fogható bizonytalansággal és boldogtalansággal. - Talán mégis csak elmehetnél. Phoenix-szel, tudod. Nekem úgy is... szóval, hogy.. még nem olvastam el teljesen a könyvet, amit kaptam tőled. - Biggyesztem az ajkam még jobban, és tudod semmit sem szeretnék jobban, mint hogy azt mondd, hogy fene vigye az egészet, nézzük meg most azt a filmet, feküdjünk még így évekig, csakhogy miközben mindennél jobban azt szeretném, arra még annál is inkább vágyok, hogy a te fiatalságod ne rohanjon el csak úgy.

Nálam összeszedettebb és érettebb férfiak minden bizonnyal sokkal jobban kezelnék Edith ajkának lebiggyedését, azt a furcsa, szúrós kis érzést mellkastájékon, a figyelmen kívül nem hagyható bűntudatot, mintha saját szociális kapcsolataim életben tartásával árulást követnék el ellene, pedig részben éppen azért szeretnék kiszabadulni, hogy legyen elég erőm, elég tartalékom tovább csinálni, helyt állni – kényszerű családfőként. Tükörből látom, amint fogai satuba fogják alsó ajkát, annyira pici abban a hatalmas pulóverben a vastag takaró alá bújva, olyan elesett és bizonytalan, esőben kint hagyott kiskutya, kocsi alá húzódó kismacska. Aztán rántás, a gyomorszájnál, részemről elkapott pillantás, hirtelen borzasztóan érdekel, pontosan hogyan állnak a gombjaim, holott amúgy kit érdekelnek ilyen apróságok?

Szórakozottan csavargatom egyiket a másik után, ilyen alapvető dologban sem tudok őszinte lenni hozzá, hiába akarom, és hiába érdemelné meg – Edith lecsupaszodott előttem, ott ültem a kórházi ágy mellett, bent maradtam a vizsgálatoknál, miközben anyánk odakint sírt, öklét a fogai közé préselve, sem bent tartani, sem szabadjára engedni nem volt képes, megrekedt félúton, láttam a vágásokat, a kiüresedett tekintetet, láttam maga elé meredni, láttam a hazatéréssel járó könnycseppeket.

Láttam mindent, soha, egyetlen pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet, nehogy azt higgye, bármi, akármi szégyellnivalót találok rajta, benne, vele kapcsolatban. – Nem érdekel, mennyire lesznek oda érte a lányok – pillantásom megkeresi Edith-ét, simogatja és csalogatja, gyere közelebb, megosztok veled valami iszonyúan fontosat, amiről senki sem tud a családban. – Viszont a fiúk… – hamiskásan elmosolyodom, mindkét szemöldököm játékosan megugrik, cseppet sem gúnyolódva, itt az igazság, és bassza meg, az igazság elképesztően felszabadító.

Megfontolom ajánlatát, hümmögéssel adom tudtára, akármit javasol, elbírálás alá kerül, komolyan veszem, elvégre neki kell döntenie, mekkora lépést hajlandó megtenni, az én feladatom mindebben támogatni, segíteni, és megfogni a karját, ha éppen kicsúszna alóla a talaj. Plázába menni ennek ellenére nagy falatnak tűnik, ami azt illeti, akkorának, hogy valószínűleg mindkettőnk torkán akadna. – Induljunk el kocsikázni, valahol veszünk neked egy shake-et, aztán meglátjuk. Ehhez mit szólsz? – Mielőtt válaszolna, a telefonomért nyúlok, bocsánatkérésekkel tűzdelt üzenetet megírásába fogok, Phoenix biztosan megérti, meg kell értenie, az elmúlt hetekben volt társ, forró test, amikor vacogtam a félelemtől, csiszolt felszín az érdességemnek, hallgatás és jól időzített zaj. – De le kell tusolnod, és fel kell venned valami tiszta ruhát, adok új pulóvert, és bemegyek veled, ha szeretnéd. – Nem ez lenne az első eset, nyilvánvalóan nem is az utolsó, néha retteg, még ha nem is mondja ki hangosan, kémleli a sötétséget, megriad az árnyaktól, kétségbeesetten keresi a tekintetemet.

Az ajkam egészen lebiggyed ahogyan lejjebb csúszom az ágyadban, beljebb bújva a te illatú takaró forró ölelésébe, és csak igazán próbálok nem nagyon szomorúnak és csalódottnak tűnni, amiért jobb programod is akadt, mint velem régi filmet nézni, amit talán egyikünk sem szeret igazán, de a verekedés és az autók mindig is jó taktikai lépésnek számítottak, ha egyikünk sem akart mélyenszántó gondolatokba bocsátkozni. - Biztosan remekül fogtok szórakozni! - Harapom be az alsó ajkam, a kezemmel meg egy kicsit idegesebben vakargatom tovább a hegeimet, hátha enyhítik a csalódottságomat, de közben azért egészen rád nézek, próbálva elhessegetni a kéretlenül sötét gondolatokat.- A lányok oda lesznek a hosszúra hagyott borostádért. - Mosolyodom el egészen fakón, furcsán boldogtalanul. Belegondolok, hogy helyetted anya társaságával kell majd beérnem, aki biztosan nem lesz kíváncsi egyik Halálos iramban filmre sem, nem akar majd zenét hallgatni némán vagy éppen mogyorókrémet enni nagykanállal és ettől a gondolattól csak még rosszabbul érzem magam, mint attól, hogy jobb programod van az estére.

Az ujjaim a sebem piszkálása után valami sokkal érdekesebbre találnak, a takaród széléről lelógó, lefoszló fonalat tekergetem hüvelyk- és mutatóujjam köré, látszólag tökéletes elfoglaltságnak bizonyulnak, egészen leköti a gondolataim zömét, hogy óvatoskodó legyek, finom mozgású, még véletlenül se szakítsam el, pedig elég lenne egy tökéletlen mozdulat, egy erősebb tekerés, és többé már nem lesz mi lefoglaljon, többé már nem tudok majd nem arra gondolni, hogy te mennyire jól fogsz szórakozni cigarettafüst fojtó felhőjében és alkoholmámoros ölelések melegében. Nem arról van szó, hogy sajnálom tőled ezeket a pillanatokat - még akkor sem, hogyha nagyon úgy látszik -, egyszerűen csak azt sajnálom, hogy nem lehetünk örökre az ágyadban filmeket bámulva vagy Scrabble-t játszva.

Hirtelen pillantok föl rád, nem is tudom mikor néztem vissza az anyagfonalra, hogy mikor szakítottam el, aminek következtében kizökkenek a folytonos tekergésből, csak az ujjam hegye kezd el kellemetlenül vörösödni, majd lilulni. - Mármint el innen? - Kérdezek vissza értetlenül, kicsit félve a változás szelétől, ami egyszerre mintha a hajamat fújná össze-vissza. Az utóbbi hetekben szinte nem mentünk sehova, bezárkóztunk, elefántcsonttornyot építettünk ki, tökéletes menedéket, amit most aztán el kellene hagynunk, el kellene hagynom és még csak azt sem tudom, hogy szeretném-e egyáltalán.

Te mondjuk elég hajthatatlannak tűnsz én meg csak elég bizonyos vagyok abban, hogy mindenképpen el fogsz menni ma este valahova, akár veled tartok, akár nem, úgyhogy az agyamban csak végigpörgetek lehetőségeket, valami izgalmas programot, ami téged is egészen leköthet és számomra sem olyan hatalmas nagy változás. Még csak átöltözni sincsen kedvem, tökéletes biztonságba érzem magam a pulcsidban, ami valahol még mélyen őrzi az illatod, fakón, szinte kivehetetlenül, de ott van, megbúvik a szövés rései között.
- Esetleg elmehetnénk a plázába jégkásázni. - Az összes ízt összekeverhetnénk és versenyezhetnénk, hogy ki issza meg hamarabb, ehetnénk valamelyik gyors étteremben és csinálhatnánk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig éppenséggel még az ágyból sincs kedvem kimászni, túl biztonságosnak és megszokottnak hat a környezet. - Vagy csak hallgathatnánk zenét az autóban. - Pillantok rád várakozva, hátha mégis beadod a derekad és itt maradunk a szobádban, az ágyadban, mogyoróvajat eszünk és kicsit Scrabble-özünk.

Lassan másfél hete nem zárom el kényszeresen a zuhanyfejből kiömlő vizet, nem kontrollálom a hektikus lélegzetvételeimet, nem fülelek, nem próbálom kitalálni, Edith vajon mit csinál odaát, kizárni a fülemet kínzó szívdobogást, keresni puffanást, nyöszörgést, elhaló segélykiáltást, akármit. Másfél hete egyszerűen letusolok, megszakítás nélkül, egy szuszra, időnként zenét hallgatok mellé, máskor magamban dúdolgatok valami ócska, egy kaptafára való slágert, amelyiknek könnyű összekeverni akármelyik másikkal. Edith eközben – feltételezhetően – alszik, esetleg tévét néz, takarók alá bújik, szinte fészket épít az ágyára halmozott párnákból és plédekből, biztonságos vackot keres magának, de hiába, végül mindig nálam, az alfánál köt ki, habár ennek alapvetően nincs jelentősége. Talán annyiban, hogy hozzám ragaszkodni könnyű, farkasösztönei diktálják, nem kell energiát fektetnie belé.

Lassan másfél hete senkivel sem csúsztatok a programjaimon, persze többnyire délelőttre vagy kora délutánra szervezem, olyankor bűntudat nélkül ugrom ki egy-másfél órára, Phoenix helyettem is rajta tartja a szemét, nem direktbe, nem feltűnően, csak úgy, mintha időnként észrevenné, és ennek az észrevételnek jelentőséget tulajdonítana. Megszólítja, feltesz egy kérdést, figyeli a hangszínét, megtesz mindent, amit az esetek és idő döntő többségében én magam teszek meg.

Óvatosan kell hátrálni, lépésről lépésre, mindig leheletnyivel nagyobb teret adni, különböző, látszólag maguktól értetődő döntéshelyzetekben elengedni a kezét, próbálgassa, milyen önellátóvá válni, először fizikailag, majd érzelmileg. Lassan másfél hete merek kést adni a kezébe, és nem félek elfordulni három másodpercre.

Sietve igazítok a szakállam kontúrjain, arcvizet locsolok rá, fogselyemért nyúlok, nyelvemmel tapogatom le a mozdulatok precizitását, rásegítek, ahol hanyagságot fedezek fel. Találomra választok nadrágot, felsőt, ideje lesz végre kiszakadni innen, méghozzá éjszakára, egészen hajnalig, füstbe és alkoholpárába zuhanni, végtelenített párbeszédek mentén, Phoenix füléhez hajolni, súgni valami bizalmasat, összenevetni, valakibe belebotlani, átmenetileg csillapíthatatlan vágyat érezni, menekülni, kikapcsolni, felelőtlennek lenni.

Edith az utolsó simításoknál érkezik, haja kócos, szemei alatt szívsajdító karikák, a pulcsimban törékenynek és sebezhetőnek látszik, és hirtelen elbizonytalanodok, mennyire jó ötlet magára hagyni anyánkkal, kettesben, több doboznyi gyógyszer és érzelmi instabilitás társaságában. Ezúttal az én illatomba törleszkedik. - Phoenix-szel terveztünk elmenni valahová, egyetemi klub, ilyesmi. – Direkt nem nézek rá, folyton a kórházban mellé rendelt terapeutára gondolok, aki másfél órán át magyarázta nekem, milyen lépésekben haladjunk. A legutolsó kontrollnál megjegyezte – négyszemközt, nehogy Edith idegei meglazuljanak és bizalmatlanságot kezdjen táplálni a szakember és kezelés iránt –, idővel kötelességem lesz elengedni a kezét. A kezét, a csuklót, amibe szinte kapaszkodom, mióta…

Tekintetem lopva végigsimít ujjai motoszkálásán, birizgálja, lassan kifakuló hegek maradnak, ennyi emlékeztet minket arra, hogy… arra, amikor… hetekkel ezelőtt valahányszor bejött hozzám – napjában akár ötször-hatszor is –, kibontottam a kötést, fertőtlenítettem a sebet, tiszta gézbe és ragasztóba bugyoláltam, dédelgettem azt a csuklót, némán fohászkodtam hozzá. – Velem jöhetnél – sandítok rá jól titkolt bizonytalansággal –, nem a klubba, de elmehetnénk valahová. Jó lenne végre kimozdulni kicsit, nem? – Egy üzenetnyire vagyunk ettől, Phoenix megértené vagy csatlakozna hozzánk, vagy megértené és csatlakozna hozzánk. – A filmet megnézhetjük holnap délelőtt is, mit szólsz?

Cserealku, biztonságos közeg megteremtése, semmit sem szabad elvenni tőle, nem, az apró örömforrások tartják vissza, azok egyengetik labilis gondolatait.

Futó pillantást vetek csak magamra a szobámban lévő tükörben: karikás szemek, kócos haj, a te egyetemi pulcsid, zokniba húzott melegítőnadrág.  Egy másodpercig tart, utána elvánszorgom előtte, mielőtt szemen köphetne a megannyi rúzs, púder és parfüm tömkelege, amik álomittasan nyújtózkodnak a pipereasztalomon. Lesütöm előlük a pillantásom, megbúvok az ítélkező pozíciójuk elől. A legtöbbet por lepi, vékonyan, de annál inkább vádló éllel, amitől egy kicsit csak még rosszabbul érzem magamat.

Megdörgölöm az alkaromon lévő hegek összességét, fantom viszketésbe kezdenek, emlékeztetnek valamire, valamire, amire nem is igazán akarok emlékezni, közben meg minden másodpercben, amíg az ágyban fekszem eszembe jut. Pontosan vissza tudnám idézni, hogy milyen érzés volt amikor  a penge a húsomba vágott, hogy mennyire meglepően hidegnek hatott, hogy hogy szisszentem föl alatta, hogy miként másztam a kádba, hogy milyen kába gondolatok jutottak utána eszembe. Újra rádörzsölök a karomra, a pulcsid ujját meg egy kicsit még lejjebb húzom.

Átcsoszogom a szobádba. Az enyémből pontosan öt lépés vezet el az ajtódig. Nem gondolkozom, csak lenyomom a kilincset, fel sem merül bennem a tény, hogy lehetsz valakivel, hogy esetleg más lehet veled. Nem is kopogok, csak egy kicsit megállok, félúton nyitott ajtónál, mielőtt tovább lökném, a résen pedig besurranok. Felüdülésnek számít a saját szobámból a tiedbe utazni el, kicsit ki is fáradok benne.

Szótlanul ereszkedem a félig megvetett ágyadra, bebújok a takaród alá, a párnádat egészen begyűröm a saját fejem alá, onnan nézlek, feltérképezlek. A tekintetem végigsiklik a farmereden, a felsődön, a tökéletes ívre állított hajadon. Az orromba az elmenős parfümöd illata csúszik, ami egy kicsit markánsabb, mint az itthonra használt dezodorodé.

Összeráncolom a szemöldökömet, idegesen kezdem csak el a hegeimet piszkálni, anélkül, hogy feltűnne. - Hová mész? - Kérdezlek meg végül, egészen félve a választól. - Nem azt beszéltük meg, hogy ma megnézzük a Halálos Iramban következő részét? Tegnap óta arra várok, hogy mi fog történni a csapattal. - Az ajkamat kezdem el rágcsálni, egészen könyörgő pillantással.Nem hagyhatsz itt.