Legnagyobb pechemre még idejében elcsípem - perifériás látásom kiélesedésének és kiszélesedésének köszönhetően – Regulus pillantásának érdeklődő villanását, tulajdonképpen pontosra erre számítottam tőle, rövid interakcióink során relatíve hamar ráébredtem, mennyire okos – az okos, gyönyörű, lehengerlő omega, vibrálva suttogja benső ösztönlényem -, figyelme magától értetődően fennakad fél-őszinteségem zátonyán. Torkom egészen kiszárad, tekintetem arcáról lefelé ível, öntudatlanul is ágyékát keresem, a felé nyújtott, semmit markoló, mindenre várakozó kar tömege másodpercről másodpercre duplikálódik, mintha a veszteglésbe türelmetlenség és elutasítástól való félelem vegyülne, és ezt az izmaim nem lennének képesek megtartani. Nevetséges.

Azt hiszem, órák telnek el, mire végre megmozdul, azt hiszem, ha tovább húzná, nem bírnám elviselni, erélyesebben szólnék rá, igazán nagylelkűen igyekszem segíteni rajta, ennyi minimum visszajár, különben mindketten belebolondulunk az egészbe. Pillantásom elégedetten követi a felfelé vándorló pulóver anyagvonalát, éhesen simítok végig vele a rétegtől megfosztott testen, tudom, elméletileg, a fizika törvényszerűségeit szem előtt tartva, szinte lehetetlen, mégis érzem a testéből áradó hőt, a mozdulattal felkavart illatát. Kicsit, csak kicsit kellene ésszerűbben viselkednem, nem diadallal átitatott mosolyt villantani felé, hanem megdermeszteni arcomon a frusztráltságot, sőt, egyenesen ingerültséget, amiért miatta, kizárólag miatta, ilyen helyzetbe kényszerültünk, és muszáj egy általa viselt ruhadarabot szagolgatnom, rossz drogosokra jellemző átéléssel.

Kiporciózott adagot cserélünk, végre, gondolom feszülten, mert felém mozdul, és ebben a mozdulatban van valami megmagyarázhatatlan, ott rejtőzi benne a vonzás törvénye, a bódultság, bizonyos fokú akaratlanság. Esküszöm, ha jobban figyelnék, ha egyáltalán szeretnék igazán figyelni, még idejében szabotálhatnám, de nem, nem, csak nézem, tehetetlenül – és vágyakozva, az isten verje meg, leplezetlen izgatottsággal -, amint teste végre a helyes röppályára áll.

Szemérmetlenül elégedett sóhajtással karolom át derekát, harapásra nyíló szám és mohó tenyerem egyaránt elárulnak, megfeledkeznek a tudatosságról, hogy nem kéne, és nincs értelme, és röhejesen gejl az egész. Úgysem tetszene, a valóságban szemernyit sem foglalkoztatna, milyen magamhoz vonni, magamon érezni, azonban Regulus legalább ilyen lelkes eszementséggel társul hozzájuk, megérint, játszi könnyedséggel, felháborító természetességgel, és már nem is tudom, mit akartam eredetileg. Ezt semmiképpen sem.

(Ezen kívül semmit sem.)

Szalmalángnyi önuralomba kapaszkodva csapom össze fogsoromat, állkapcsom belesajdul a mozdulatba, a hátába préselt kéz eltökéltségén lazítok valamennyit, engedem, elvégre menni szeretne, mennie is kell, minden egyes másodperccel szörnyű kockázatot vállal, fogalmam sincs, meddig tudom visszafogni magam, ha tovább törleszkedik, talán elpattan bennem valami. Testébe zárt farkasa nyilvánvalóan nem bánná, boldogan fogadná az alfa pozitív visszacsatolását, nyílna, adná magát, viszont attól tartok, józanságát visszanyerve, Regulus gyűlölne érte. Pedig ugyanúgy nem tehetek róla, ugyanúgy foglya vagyok ennek az egész szarnak, ugyanúgy fizikai fájdalmat okoz féken tartani az ösztöneimet. Neki itt van a helye, pontosan itt, még közelebb, még, még, hogy belefulladjon, hogy azt se tudjuk, melyikünk hol kezdődik.

Mindenesetre elhúzódik, reflexszerűen fogom meg a mellkasomnak nyomott pulóvert, azonnal felemelem, mélyen belélegzem tömény, vegytiszta illatát. – Nem – morgom felé furcsa, ismeretlen idegességgel, nyakamhoz nyúlok, megdörzsölöm a pontot, ahová fogsorát helyezte két héttel ezelőtt, ahonnan feromonjaim a legintezívebben párolognak. – Tovább kérdezősködöm majd, de most… - nagyot nyelek, combom és állkapcsom megfeszül, külső szemlélőként nem lehet eldönteni, felfalni vagy széttépni készülök, hogy a vágyakozás vagy düh tajtékjaitól lobbanok. – Hogy csinálhattad ezt? Bassza meg, te utolsó seggfej – acsargom kettőnk közé, ha jól számolom, egyetlen jól irányzott ugrással rávethetném magam. Súlyom a súlyán, test a testen, mostanra másra se tudok gondolni. – Először felkínálod magad, most meg… gyere vissza, gyere vissza, de azonnal, nem kelljen kétszer kérnem – akarom mondani, parancsolnom, és ezt mindketten jól tudjuk, mert nincs ebben semmi kedvesség vagy ellenkezést tűrő hangsúly -, mert ha nem, én… - vöröslő árnyalatok futják körbe íriszemet. – Csak egy percre, és könyörgöm, ha jót akarsz mindkettőnknek, ne most kezdj el dacoskodni.

Iménti önkéntelen hátrálása tudatosan irányított gondolatmenetem hézagjaiba csúszik, fel-felvillan előttem, elképzelni sem tudom, én hogyan nézhetek ki a kontrollálhatatlan acsarkodás közben – mert ami bennem ártatlan, átmenetileg csillapítható ösztönkilengés, az számára teljesen mást jelenthet. Szeretnék belé látni, feltépni a félreértések hályogát, tudni, mit akar, mit kíván az omega, benső farkasom ugyanis hiába érti, és válaszol – mint most, amikor legszívesebben felé lépnék, elmetszeném a közénk erőszakolt távolságot, és addig gyötörném édesen, aljasan, amíg ki nem bukik belőle, kihez is tartozik –, kettőnk emberi kommunikációja rendre elcsúszik egymáson. – Oh, bizony – résnyire szűkül a szemem, teljesen más, mint amire az alfa vágyik. Dekódolhatatlan zörej az egész.

Röhejes.

Megvillanó szemek, nagyjából ennyi lehetek most, visszanyelt, elégedett morgás, képletesen felborzolt szőr, csupa büszkeség, amiért az omega nehezen képes létezni nélkülem, amiért hozzám hasonlóan szenved. Lehet, mégiscsak elküldte, akárki járt itt, menekült a helyzet elől, ő is ugyanúgy szenvedett a puszta gondolattól is, úgy érezte, ami történik, az nem helyes és a legkevésbé sem természetes.

Velem az lett volna.

Velem az lenne – ismét.

Mindezt nyilvánvalóan még véletlenül sem oszthatom meg vele, a vállrántás és biccentés furcsa keverékével válaszolok, mindkettő elakad félúton, mindkettő kicsit közönyös, kicsit türelmetlen. Tekintetemmel lustán – illetve idegesen, valami ismeretlen tétlenséggel és önváddal – követi minden mozdulatát, ahogyan elsétál, majdnem előttem, ahogyan leül – abszurd, mennyire izgató és milyen szemtelen az általa makacsul kitartott térköz –, ezzel kezdenünk kell valamit, sőt, az egész helyzettel kezdenünk kell valamit, elvégre eszem ágában sincs megfeszülő kézizmokkal azon töprengeni, miért esik ennyire nehezére közelebb jönni hozzám. Megtenni valamiféle szimbolikus lépést. Úgysincs más választásunk egyelőre.

Gondterhelten megmasszírozom a homlokomat, pillantásom leválik róla, szinte rögtön égni kezd mindkét szemem, követeli az előbbi látványt, és csak most, megtagadva magamtól észlelem, mennyire megnyugtatóan hat rám. Az egész rohadt idegrendszeremre. Másfajta feszültség uralkodik rajtam, másféle ingerültség. Legalább egyikünk találhatott volna valamit, tudom is én, lábjegyzetet, vagy archivált antropológiai felvételt, vagy lenne egyetlen egy megszállott ismerősünk, aki mindent, de mindent tud a vérfarkasok kötelékéről. Ma már szó szerint mindenről készítenek wiki oldalt, kiábrándító, hogy pont erről nincs fellelhető adat, pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam előhalászni az internet legmélyebb bugyraiból.

– Nem fogunk más farkasokat találni, szinte lehetetlen – csak szinte, gondolom összeszoruló torokkal, elvégre éppenséggel megejthetnék egy telefonhívást, lenne kit hívni, de attól jobban félek, mint az egész kötelék mizériától. – Maradnak a vámpírok és a boszorkányok. Lehetőleg minél idősebb, annál több esélyünk van. A helyzet az, hogy sosem rajongtam a vámpírokért, és a helyzet az – zavartan játszadozni kezdek a fotel karfájával –, hogy a legtöbb boszorkány meg warlock, akit ismerek, velem egyidős, vagy fiatalabb nálam. – Visszakapaszkodom az arcára, fáradt vonásai még élénkebben kirajzolódnak, bennem eközben a bűntudat elviselhetetlenül izzik. – Amíg találunk valakit, muszáj… – elhúzom a számat, fogalmam sincs, hogyan fogalmazzak -… gondoskodnunk a kötelékről. Törődni vele. Az első pár nap nem volt vészes, mármint émelyegtem, nehezen koncentráltam, mintha másnapos lennék, aztán… – azt hiszem, mellőzve minden tanult kifinomultságomat, legyintek egyet.

Pontosan tudom, mit kell tennem mindkettőnk érdekében – nyilvánvalóan magamra gondolok, még véletlenül sem rá, merő véletlenségből helyezkedünk el ugyanazon skála két végpontján –, átülök a kanapéra, szigorúan annak ellentétes sarkába, és csak lopva szimatolok a levegőbe, ilyen közelről sűrűbb és nehezebb az illata. Hirtelen megragadom a kapucnimat, lazán húzni kezdem, megtorpanok, a pulóver nyakába dörgölőzöm, röviden, de hatásosan, mondhatni beletörölközöm, hogy minél több feromon tapadjon rá, és minél tovább rajta is maradhasson. – Vedd le a felsődet – utasítom szelíden, enyhe reszketéssel a gyomromban. Amit adok, azt el is fogom kérni. Kibújok belőle, elbíbelődök az ujjával, a fekete pólóm kissé felgyűrődik deréktájon, nem sietek a megigazításával. Lazán felé dobom a pulóvert, és várakozóan tartom ki a karomat. – Kezdetnek hátha megteszi.

Kezdetnek. Bele sem merek gondolni, hol lehet mindennek a vége.

Rugóként pattan vissza arcára dühtől lüktető tekintetem, miközben – elismerem, ostobán és meggondolatlanul – mély lélegzetet veszek, lakásának puha levegőjébe több rétegnyi árulás vegyül, szúrós és elviselhetetlen, valaki bőre, valaki érintése, valaki puszta jelenléte ott, ahol semmi keresnivalója. Még éppen sikerül elcsípnem zavart pislogását, valószínűleg hozzám hasonlóan szenved, ahogyan ösztöneink ingerlő kipárolgása egymásba ömlik, légiesen, szemtelen tökéletességgel, függőségre alkalmas egyveleget alkotva. Engem hűtlensége ébreszt öntudatra, őt a számonkérésem – csodálatos kombináció, mondhatom. Ettől függetlenül a kivillantott fogak helyükön maradnak, torokból felszakadó, vészjósló morgás párosul hozzá, amint cseppet sem pimaszul, inkább jogos felháborodással és bosszúsan rám csattan, azaz megkérdőjelezi az alfát, az ő alfáját – francokat, mi akkor sem tartozunk egymáshoz –, sőt, egyenesen rendre utasítja.

Ösztönösen megfeszül a hátam, gerincoszlopom képességeihez mérten riasztóan egyenessé válik, állkapcsom fájdalmasan összezáródik, alsó fogsor a felsőnek, tompa hang kíséretében. Arckifejezésem mondhatni lecsupaszodik, vihar előtti csendet sejtet, és én esküszöm, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne morduljak rá, úgy igazán, ne használjam az alfa hangját – amelynek létezéséről nem tudtam, csak érzem, mit kellene tennem most –, ne kényszerítsem megadásra és bocsánatkérésre. Mennyire elcseszett dinamika, és mindez belénk van kódolva, menekülni sem lehet előle.

Ha félreteszem indulataimat – márpedig nehéz, iszonyúan nehéz –, bájosnak látom, majdhogynem egyenesen izgatónak az ellenállást, összefont karjait, megvillanó fogait, feldúlt testtartását, legszívesebben lecsókolnám szájáról ezt a dacoskodást – nem én, persze, nem én, hanem a farkas, a primitív szörnyeteg néhány réteg bőrrel és hússal beljebb –, omlanék az omegáért, kóstolnám, szelídíteném, engesztelném… és gond nélkül feltépném a másik férfi torkát. A szemem se rebbenne.

Csakhogy felnőtt, egyetemet végzett, jól szituált emberek ilyesmire nem vetemedhetnek.

És szeretném azt hinni, hogy én sem lennék képes rá.

– Dehogynem – vágok vissza a kelleténél jóval hevesebben, de hiába követel meg vesszőt a történet – mert dehogynem, csak elviselni se tudtam, inkább hazamentem –, kifejtés helyett elfordulok tőle, két ujjam közé csippentem az orrnyergemet, és próbálom a lehető legkevésbé félelmetesen szabályozni a légzésemet. Beletelik néhány másodpercbe – talán percbe, de az is lehet, egy egész emberöltőt állunk így –, mire összeszedem magam. – Nem kellett volna számonkérnem rajtad – ott lebeg mögötte a bocsánatkérés, már csak ki kellene mondani. Végül nem mondom. Vajon lefeküdt vele? Vajon élvezte? Vajon elfelejtett engem közben? Vagy őt is a hányinger kerülgette, és alig várta, hogy megszabaduljon a másiktól? – Ez a szar teljesen kikészít.

Nem tudok nem rád gondolni, mondja a tekintetem, amit szándékosan az ellenkező irányban tartok, és kifejezetten örülök bármilyen tükör hiányának, nem tudok funkcionálni, nem tudok álmodni, ellenben hánykolódni, émelyegni, azt igen. Egyebet se csinálok.

– A rossz hírem az – végre megmozdulok, lehúzom a cipőmet, mégsem szeretném összepiszkítani az omega lakását, legalábbis nem a kinti szagokkal –, hogy ez valami nagyon ősi dolog lehet, amiről a szakirodalomnak is csupán halvány fogalma van, nem több, itt-ott említik, ennyi. Nagy öregeket nem fogunk találni, a régi dinasztiákat elméletben kiirtották – a legközelebbi fotelből lesöpröm a rádobált ruhákat, közben leküzdöm a késztetést, hogy beléjük hajoljak és dörgölőzzek, és ledobom magam. Enyhén széttett lábakkal, mintha várnék valakit. Az ölembe. Zavartan illesztem bal bokámat a jobb térdemre, mielőtt neki is feltűnhetne az akaratlan szándék. – Nincs dokumentált eset. A miénkhez hasonló semmiképpen.

Egész testemen izgatott zsibongás ömlik végig, egyetlen, hatalmas hullámban, képtelenség figyelmen kívül hagyni, akárcsak mocorgásának összetéveszthetetlen hangjait, ahogyan valahonnan feláll – szövet súrlódása –, feltételezhetően szívdobbanásnyival sem szeretné elnyújtani találkozásunkat – puha, igyekvő léptek neszezése, siet az omega, hozzám siet. Mikroszkopikus réseken keresztül szivárog ellenállhatatlan illata, lehengerlő, de valahogyan mégis könnyed, zavaróan könnyed, valami hiányzik belőle, és mielőtt megpróbálnám elemezni, komponenseire bontani, rádöbbenek, hogy a saját jelenlétem, közelségem, gondoskodásom párája az. Elhanyagoltam – persze minimális figyelemmel kísértem betegségét, ajándékot küldtem neki (egyszer), és azt hiszem, pár nappal később megkérdeztem tőle, jobban van-e már, mert ha igen, nem bánnám, ha végre átbeszélhetnénk, hogyan tovább.

Csapnivaló alfa vagyok.

Regulus ezzel szemben csodálatos omega – gondolja bennem a farkas, vagy én a farkasban, összemosódnak, összemosódom, ahogyan érzékeimet felkavarja a nyíló ajtó huzata, tekintetünk ismeretlen éhséggel és akarattal fut egymásba, igazi ütközés, életben maradottak nélkül, egyszerűen megsemmisülök. Itt van, előttem, velem szemben, egy lépést tesz felém, akárcsak én felé; kar-, majd könyöknyújtásnyira, lélegzettől lélegzetig, állát felszegi, nyakát szabaddá teszi, gyönyörűen kirajzolódik rajta feltétlen megadása, a behódolás intim aktusa, hogy rendelkezhetem vele, ugyanakkor egyáltalán nem fél tőlem, mert én hozzá, ő pedig hozzám tartozik. – Omega – meglehet, teljes oktávnyit süllyed hangszínem, reszelőssé válik, szinte már morgásba hajló. Ösztönlényem elégedettségének vörös árnyalata pár másodpercig válik láthatóvá, szinte felfalja, helyben, anélkül hogy egyáltalán megérinteném, és legszívesebben térdre esnék előtte, csípőjébe markolva, fejemet lesunyva, megváltoztatva kettőnk erődinamikáját, átengedve magamat. Rendelkezz velem, omega, súgná a pillantásom, és esküszöm, mindkét térdem belereszket a gondolatba.

Akárcsak felülírt, legyőzött gondolataim az arcomba vágott ajtó éles hangjába.

Kilincs után nyúlok, majdnem rámarkolok, ezt nem teheti meg velem, nem foszthat meg önmagától, főleg egy ilyen letaglózó gesztus után. Az isten verje meg, felkínálta magát, az ajtóban, mielőtt orrát a fülem mögötti puha gödörbe fúrta volna, ahol minden farkas illata a legerősebb. Megdermedek, maradj észnél, Levi, nem engedhetsz a primer – és primitív – késztetéseidnek, te több vagy, mint ez a kötelék, nem uralkodhat feletted, nem határozhatja meg, miként…

Pillantásom ismét bekebelezi, jóval szelídebben, kevesebb éllel és mértéktelenséggel, így többet látok belőle, mintha a kontúrjait színekkel és formákkal töltené fel ez a fajta távolságtartás. Szám sarkba belerándul felindultsága teátrális kinyilvánításába. Attól tartok, felfelé, a somolygás ívébe. Édes, omega, milyen édesen próbál nagy és erős fenevadnak tűnni.

Édes omega, a francba, ez még az én fejemben is undorítóan szexistának hat.

– Nem is tudom, ki harapott először – pattintom vissza az ezerszer körbeveszekedett érvet, nem érdekel, miért nem fogta vissza magát, milyen transzállapotnak nem tudott engedelmeskedni, mindenről kizárólag Regulus tehet. Ha nem tudja kordában tartani a vágyát vagy a hormonjait, nem kell partnert keresni. Tiszta sor, nem igaz? Zavartam legördítem róla a tekintetemet, csalódást fogok okozni neki, holott kettőnk közül nekem kellene összeszedettebben és felelősségteljesebben viselkednem. – Nincsenek jó híreim – kertelés nélkül fogok hozzá, nincs értelme húzni, sem reményt adni. Fogalmam sincs, hogyan másszunk ki ebből. Ellépek mellette – röviden megtorpanok, lehunyt szemekkel kortyolok szemérmetlenül az illatából, majd feszült sóhajtás kíséretében egyenesen belemászok a szférájába, ahol minden Regulus, minden őt árasztja magából, minden hozzá tartozik.

Hozzánk.

Nem, nem, egyedül hozzá. Ez itt mind Regulus tulajdona – az illata, a tárgyak, a légkör, semmin sem osztozunk, nincs olyan, hogy mi, miénk, ketten, együtt. Sietve felmérem a helyiséget ennek ellenére, valami nem stimmel, csak azt nem tudnám megmondani, pontosan micsoda. Mintha egy akkord félrecsúszna, egy bögre rosszul lenne lerakva, valami apróság, mélyen belélegzem a szoba levegőjét, egészen kicsi dolog lehet, kilöttyent kávé, vagy…

Hálója felé lendül a tekintetem. Az ágya felé. Az ágynemű felé, amelyen halovány lenyomat érződik. – Valaki járt nálad.  – Próbálok tárgyilagos maradni, én tényleg próbálok, csak a fogaim villannak ki, csak a vállam kezd el viszketni, a nyakam tövében, ahol megharapott. – Valaki az ágyadban feküdt.

Nem érdekel.

Ujjbegyeimen leheletnyi fixálóval túrok a hajamba, néhány makacs tincset szelíd erőszakkal elrendezek, persze nem miatta, a legkevésbé sem miatta, kit érdekel, milyennek lát, máskor is hasonlóképpen járok el, ennyit mindenkinek adnia kellene magára. Fekete farmerhoz sötétkék kapucnis pulóvert választok, csak lazán, mintha átugranék valakihez, akárkihez, nincs felhajtott nadrágszár, sem kényelmes szabású ing, sem bőr- vagy farmerdzseki, hezitálok, vegyek-e napszemüveget, de Edith folyton a fülembe duruzsolja, milyen jól áll nekem. (Akárcsak a kapucnis pulóverek. Ez most lényegtelen.)

Zsebeimet kiürítem, feromon tombolta pillanataiban müzliszeletet és kockacsokikat tömködtem beléjük – gondoskodj az omega ellátásáról, az omega jól tápláltságról, legyen boldog, kiegyensúlyozott –, dühösen borítom dolgozóasztalom fiókjába, a kelleténél idegesebben lököm be, egyet sem lennék képes megenni belőle. Odakint ügyesen kontrollálom magam egyébként, pedig napokkal ezelőtt még egyik lábamról a másikra nehezedve, hezitáló ki-kinyúlással ácsorogtam a élelmiszerbolt gyógyszertári részlegén, köptetők és lázcsillapítók között ingáztatva tekintetemet. Gondoskodj az omega egészségéről, acsargott a bennem élő, elkötelezett farkas visszakozó gondolataimra, ne hagyd szenvedni, ne hagyd, hogy más alfa tegye meg helyetted.

Nem érdekel.

Azt hiszem, ebben maradtam, rendben, elismerem, talán fél órán keresztül vacilláltam, és talán – hangsúlyozom, talán – kétszer – volt az három vagy négy is – majdnem engedtem a belső késztetéseknek, rendben, nincs mit ezen szépíteni, végül vettem két palack izotóniás italt, és felugrottam Phoenix-hez. Visszaszorítottam figyelmemet, kerestem más, érdekesebb fókuszpontokat – végül is mit tudtam róla? Hogy irritáló hangon kiabál, pocsék a modora – akárcsak időnként nekem –, képtelen felelősséget vállalni, és baromira, igazságtalanul gyönyörűen adta meg magát nekem. Mielőtt tönkretett mindent. Pedig lehet, felhívtam volna máskor is. Sőt, pontosan ezt terveztem tökéletes ívbe rendeződő hátát átkarolva, hátrafeszített nyakára markolva szinte ártatlanul, éppen csak sóhajtásnyi birtoklással a mozdulatban.

Negyven perc alatt teszem meg a kettőnk lakása közötti távolságot, egyszerre tűnik negyven évnek és negyven másodpercnek, mintha minden porcikám a közelébe kívánkozna, mégis rettegnék a viszontlátástól. Nagyjából ez zajlik bennem, és nem, kicsit sem kellemes meghasadni. Félbetörni. Duplikálódni és eltűnni.

Megtorpanok a bejárati ajtó előtt, begyakorolatlan monológokat szortírozok, tudom, mit akarok neki mondani, és tudom is, mit kellene mondanom neki, kétség sem férhet hozzá, akármivel állunk szemben, vissza kell csinálni. De mit jelent visszacsinálni? Ürességet? És mennyire jót ötlet mindezt személyesen megbeszélni?

De látnom kell, mármint, nem kell látnom, de látni akarom - itt kopogok kettőt -, miközben legszívesebben visszapörgetném az időt, egészen addig a pillanatig, amikor észrevettem a tömegben, és csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy hazavigyem magammal. Végül persze ő vitt haza. Még egy ilyen határozott, makacs, öntörvényű – ki ne felejtsd, pofátlanul vonzó – srácot.

Persze, ahogyan azt már korábban is említettem, egyáltalán nem érdekel ez az omega.