pártállásom: semleges

Mit művelek?

Az utóbbi időben, mintha minden második gondolata e két szó körül forogna. S nem csak úgy, ok nélkül, túldrámázottan, nem, napról napra egyre komolyabban kezdi azt érezni, lassan, de biztosan elveszíti a józaneszét, s mindezt egyetlen ostoba másodperc miatt. Védelmére legyen mondva, eddigi huszonnégy éve alatt soha nem történt vele még csak hasonló se.  Ettől persze nem válik kellemessebbé a helyzet és meg se oldódik csodával határos módon, az pedig még tovább ront az egészen, hogy azt hinné az ember, tanult más hibájából és egy életre megértette, a harapásból és az elszabadult ösztönökből csak a baj van. A vérfarkas létet persze egész másképp élte és éli meg. Soha nem akart azzá válni, legalábbis nem töltötte éjszakáit ébren, ágyában forgolódva és azon tipródva, hogyan válhatna egyé, de, ha már megtörtént, hiába volt az oka kamaszos figyelmetlenség, s nem jól átgondolt döntés, nem vágta a változás a földhöz különösebben. Mindebben segítségére volt a tény, friss tizenévesként az egész világot ellenségnek tekintette, minden untatta, fárasztotta. S bár nem éppen számításainak megfelelően, de megkapta a várt változást, lehetőséget a kitörésre és élt is ezzel. Attól se kellett tartania, hogy a szülei másképp tekintenek rá emiatt, ezúttal is remekül jött mindkettőjük nyugodt, mindent könnyedén vevő, a legnagyobb katasztrófát is vállrándítással elintéző attitűdük.  Persze hazugság lenne azt állitani, könnyen ment minden, nem voltak nehézségek, problémák, időnként nem vágyott arra, bár ember maradt volna inkább, de akkor is, most pedig aztán különösen, a nap végén örült, hogy ekképp alakult az élete.

Mit művelek?

Kék szemei az asztal közepén árválkodó, lustán gőzölgő levesre siklanak, arcára pedig, ezzel egyidőben, torz fintor vetül. Ujjai remegve vágyakoznak, hol az előtte heverő tál, hol a telefonja után, mit teljes erejéből vágott a szoba sarkába, alig néhány perccel korábban, mielőtt még elküldhette volna a képernyőn rejtélyes körülmények között megjelenő, hálálkodó sms-t.
A levegőbe szimatol kelletlenül, ahogy érzékeny orrát megüti a forró étel kellemes, egységesen zöldséges és húsos illata, szája nyállal telik meg, s szinte már érzi a melengető, lágy ízt nyelvén. Újabb nehezményező fintort küld a leves irányába, mintha az lenne minden gondjának okozója, majd egy mély sóhaj kíséretében megadja magát az ellenállhatatlannak látszó késztetésnek és a tál felé nyúl. Végül is úgyis itt van már, nem igaz? Mások dolgoztak vele, hogy elkészüljön és eljusson hozzá, szóval mégis hogy tehetné meg, hogy itt hagyja megromlani, majd kiönti a mosogatóba? Annak természetesen semmi köze, semmihez, hogy kitől kapta, az pedig különösen csupán aljas rágalom, hogy akár csak egy kicsit is meghatódott volna a gondoskodás miatt. Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak praktikus. Éhes, fáj a feje, a láz miatt még mindig a hideg rázza, márpedig mi lenne jobb minderre, mint egy kis leves. Rendelhetne is magának persze, de ahhoz semmi kedve, ráadásul várnia is kellene, mire megérkezik, ez pedig már itt van.

Mit művelek?

- Vedd ezt fel és tűnés! – vágja hozzá frissen felszedett egyéjszakás kalandjához, pontosabban az annak tervezett férfihoz, a felsőjét, miközben már azon igyekszik, hogy a sajátját áthúzza a fején. Fogalma sincs, mi történik vele és miért, pusztán annyi biztos, még néhány együtt töltött perc és viszontlátják a sötétkék ágyneműn a vacsoráját.
- Mi? – korábban szívesen látott, mostanra azonban igencsak kéretlenné vált partnere értetlenül pislog rá, továbbra is ugyanott ülve, ahol hagyta,  mikor egyik másodpercről a másikra, magát is meglepve, kiugrott mellőle. Valahol mélyen ugyan megérti az elképedést, hiszen Ő volt az, aki felszedte az idegent, nem pedig fordítva, a felszínen azonban inkább csak bosszantja, hogy itt van még mindig, holott egyedül szeretne maradni, alaposan lezuhanyozni, aztán tombolni vagy sírni, még nem döntötte el, melyik.
- Azt mondtam, hogy tűnés. Meggondoltam magam.
- Ne szórakozz velem! – halkan, de nem kevésbé fenyegetőn morogva hátrál kartávon kívülre, ahogy Névtelen dühösen utána kap, áldva a döntést, hogy ezúttal egy embert szedett fel, nem pedig egy farkast. Nem adná harc nélkül magát akkor se persze, de lényegesen több esélye van ebben a helyzetben, s úgy tűnik, vendége is hasonlóképp lehet ezzel, mert néhány pillanatnyi szemmel verést követően, az orra alatt motyogva távozik, gondosan ügyelve arra, hogy az ajtót a lehető leghangosabban vágja be maga után.

Mit művelek?

Dühösen borzolja össze a haját, abban a pillanatban, ahogy rajtakapja magát, hogy tincseit igazgatja a tükörbe bámulva. Miért is kéne akár csak egy kicsit is jól kinéznie, mikor mindössze azért engedi be a lakásába Őt ismételten, hogy egyszer és mindenkorra megoldják a gondot, amibe belekeveredtek? Teljesen jól van így, melegítőben, kócos hajjal, mezítláb. Semmi szükség arra, hogy a szekrényben kutakodjon másik ruha után, vagy a frizurájával bíbelődjön, pontosan úgy,  ahogy nem teszi ezt akkor se, mikor bármilyen ismerőse felugrik ezért, vagy azért.