A tartalék tervünk már megvan, miszerint, ha pocsék lesz a buli akkor visszajövünk a szobámba és tartunk egy privát bulit, de akár át is hívhatunk pár embert a szomszédos szobákból, bár én egyáltalán nem ragaszkodom hozzá, inkább igyunk és hallgassunk valami zenét vagy nézzünk valamilyen gagyi műsört a tévében és játszunk ivós játékot.
Azért remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, és jól fogjuk magunkat érezni a klubban, bár még én sem jártam ott sohasem, szóval az egész egy nagy zsákbamacska. Ami viszont már most biztos, hogy először ennünk kell valamit, különben egész hamar el fogunk jönni a buli helyszínéről, hogy aztán holnap másnaposan fetrengjünk a szobámban. Nem, inkább most jöjjön valami jó zsíros kaja ami felszívja az alkohol nagy részét.

- Én csak arról fantáziáltam, hogy nappal dolgozok pár órát, amivel hülyére keresem magam, esténként pedig számos szerető melegíti majd az ágyamat. - igaz, hogy ez még beválhat, de ahhoz először el kéne végezni az iskolát és… tudom, hogy pár óra meló sohasem lesz elég.
- Még sohasem próbáltam részegen bármit is kódolni, de majd egyszer kipróbálom, lehet, hogy veled ellentétben nekem akkor jön meg az ihlet és talán egy komplett sakk játékot is el tudnék készíteni. Majd versenyezhetünk ha nagyon gáz lesz a mai este. - bár vannak más ötleteim, hogy mit is lehetne ma csinálni programozás helyett, de legvégső esetre jó lesz ez is.

Követem amerre megy, illetve megyek mellette, és olyan helyre vezet ahol már számtalanszor jártam, mégsem tűnt fel ez a kis üzlet. Talán azért, mert folyamatosan csak elrohantam mellette, vagy a másik oldalon közlekedtem, de most itt vagyok és mennék be Levi után, de nem hagyja, ezért kénytelen vagyok kintről az ajtón és ablakon bekukucskálni, és várakozni, míg a gumicukornál és chipsnél laktatóbb és egészségesebb étel megérkezik.
Míg várakozok addig ránézek a telefonomon a közösségi oldalak sokaságára, és örömmel látom, hogy azok akiket el szerettünk volna kerülni, a csoporttársaink nem azon a helyen buliznak, ahova mi készülünk, hanem a szokásos helyükre ültek be és a képen szereplő poharak és bontott üvegek számából ítélve már egy pár órával hamarabb feladták a feladat megoldást, mint mi. Ha egyáltalán neki kezdtek már.

Amint látom, hogy Levi jön ki  a kis üzletből el is teszem a telefonomat és a kezében lévő csomagot látva korogni kezd a hasam. Ha finom ha nem baromi jól fog esni az, hogy rendes ételt vehetek végre magamhoz.
- Köszönöm! Ez jó ötlet, nekem se a kedvencem csípősre alkoholt bevinni. - Elveszem tőle a kaját, kicsomagolom és egy hatalmasat harapok belé. Igyekszem minél előbb lenyelni a falatot, mert nem akarok tele szájjal megszólalni.
- Ez baromi finom, azt hiszem gyakori vendég leszek itt az már biztos! mondom, majd elindulok, eddig ő mutatta az utat, de ez a feladat mostantól kezdve rám hárul.
- Ránéztem a telefonomra míg vártam, a többiek a szokásos helyükre mentek, szóval megússzuk ma estére a társaságukat és legközelebb talán csak a vizsgán kell velük találkoznunk, kivéve persze ha segítséget kérnek majd tőlünk. - ami nem lenne meglepő, hiszen máskor is megtörtént már.
- Mire oda érünk, addigra körülbelül meg is tudjuk enni a kaját. Az első kör piát én állom majd és bármit kérhetsz. - nem tudom mivel szeretne kezdeni, de ez majd ott kiderül.

Költői kérdését – nyilvánvalóan gondolom, ha mondom, ritkán bontom meg az őszinteség csillagállását – és nosztalgikus megjegyzését válasz nélkül hagyom, mindössze  szám sarka rándul meg, röviden, mosolyszerűen. Pontosan ismerem, felrajzolhatnám ittas állapotban jelentkező, tájékozódási képességeinek hiányát, a botorkálást, puha nevetést, tompa puffanások sorozatát, akárcsak a csöndes, izgatott várakozást, az enyémet, miközben igyekszem nevetségesen visszamaradt hanglokalizációval kiszúrni, merre jár, és mennyi idő múlva jut vissza hozzám. A helyiségbe, amin éppen osztozkodunk, ami általában a szobája, időnként (egyetemi) klubok vécéfülkéje, olyankor nehezére esik eljutni a mosdókagylóig és vissza.

Odakint hűvös levegő csap meg, kellemes esti klímában részesít bennünket, leheletnyi csípősséggel, inkább felfrissít, mintsem tovább rontaná a kimerültségemet. Gyanítom, mindkettőnkét. Sosem esett nehezemre órákon keresztül ugyanabban a pozícióban ücsörögni, már a jelentkezés beadása előtt ezt predesztináltam, hosszú órákat majdnem teljesen mozdulatlanságban, sebesen jobbra-balra húzó, fel-le kiugró ujjakkal, a kattogás monotonitását, ennek ellenére le sem tagadhatnám, mennyire jó kinyújtózni, lépni, súlyt érezni a talpam alatt. – Köszi, és a zöldborsóra szavazok – innentől kódnévként kezelem, sőt, egyezményes elnevezésként tekintek rá. Kinek jut eszébe zöldborsós zacskóba rejteni az üveget? Egyáltalán kinek jut eszébe dugipiát rejteni egy alkalmi piálásra hajlamos közösségben?

Rizikós – és zseniális.

– Régen mindig azt hittem, vagyis fantáziáltam arról, hogy mindenféle elborult szarságot kipróbálok majd, mármint betolok fél kiló vodkás gumicukrot, és megváltom a programozási világot, vagy ilyesmi – zsebre vágott kezekkel fordulok felé, mielőtt irányt választanék, pedig döntött, vacillálásnak semmi helye. – Mostanra rájöttem, hogy maximum amőbát tudok kódolni olyan állapotban, és a gép zsinórban tízszer el is ver benne. Másnap szégyenérzettel és iszonyú fejfájással ébredtem. – Balra irányzom kettősünket, méretre és formára nyírt gyep mellett haladunk el, néha elhúz mellettünk egy autó, néha intünk a túloldalon haladóknak. – Gyerekkoromban imádtam a kebabot, a bárányhúst, meg mindent.

Azt kihagyom belőle, hogy gyerekkoromban kebabbal tömtek, ha a belvárosban jártunk, és az apám folyton megjegyzést tett az ízére vagy állagára, de megvette nekem, mert csodálatos apa volt, de a végletekig makacs. És szerettem érte. Rosszabb napjaimon elképzelem, mit mondana most nekem, belépne a szobába, megpillantana az ágyon, mindkét oldalamon üres zacskók, kommersz rágcsálnivalók, kapitalizmusban termelt mérgek, csak nézne engem, csalódottan. Annyiféleképpen árulta el, amiben felnőttem – már abban sem vagyok biztos, hogy rám ismerne. Sem az a kisgyerek, aki régen illedelmesen és kötelességtudóan baktatott mellette.

– Csirkével se rossz – mondom, mintha csak azt mondanám, itt se rossz, most se rossz, mintha valaminek az utánzatában élnék, ami hasonlít, de valahogy nem az igazi, holott fordítva igaz. Magaménak érzem ezt a kultúrát és életmódot, az idegen inkább, amit otthagytam. Kényszerből, persze, de azt hiszem, egyedül én könnyebbültem meg. Pedig tényleg szerettem a kebabot.

Apró, sóhajtásnyi üzlet, be lehet lépni, a pulttal szemben derékmagasságban egy hosszú polc húzódik, leülni nem lehet, de senki nem is akarna, itt mindenki átszalad. Gyors rendelés, fizetés, kiszolgálás. – Meghívlak – ellentmondást nem tűrően tolom el, maradjon kint, elintézek mindent. Rögtön felismernek, kérdeznek párat, hogy mennek a dolgok, mi újság, a vizsgák, a bulik, kicsit karikás a szemem, nevetünk egy jót, négyet kérek, csípős nélkül, az enyémbe ne tegyenek káposztát, fóliába csavarják, papírzsákba halmozzák, fizetek és már ott sem vagyok. Jövök még a héten, szólok vissza az ajtóból. – Nem kértem bele csípős szószt, utálok ráinni, marja a gyomrom – széthajtom a hányaveti csomagolást, és felé nyújtom. – Ami az enyém, azon van piros X.

Igaza van, ha nekünk nem sikerült megcsinálni a feladatot akkor a többieknek sem sikerülhetett, kivéve ha kikérték egy már korábban végzett informatikus ismerősük véleményét, és általa meg tudták oldani. Kétlem, hogy ez így lenne, hisz ha most nem jönnek rá maguktól a feladat megoldásra, akkor soha az életben nem fogják megtanulni. Egy problémát tudnak majd kezelni, míg mi számos olyan dologba futunk bele ami majd a későbbiekben a hasznunkra válik.
Mi nem fogunk így „csalni”, engem is és Levit is keményebb fából faragtak, a saját kútfőnkből oldunk meg mindent, és ezáltal mi sokkal jobb munkaerő leszünk majd mint a többiek. Legalábbis ezt mondogatom magamnak mindig, amikor már baromira elegem van abból, hogy nem jövünk rá még ketten sem egy probléma megoldására.
Elnézegetem rajta a pulóveremet, majd úgy döntök, hogy nekem sem ártana felvenni valami melegebbet is, mert ha majd jövünk haza én pedig pulcsi nélkül lennék, akkor kiskutya szemekkel néznék rá és próbálnám rávenni arra, hogy valahogy adjon át meleget a pulcsi alól –nem, magát a ruhadarabot sohasem kérném vissza, ahhoz túlságosan is jól áll neki, de azért az alatta lévő melegre még igényt tarthatok- vagy feldobnám ötletnek, hogy mi lenne ha mind a ketten belebújnánk. Részegen képes lennék megpróbálni kivitelezni az ötletet, ismerem már magam ennyire, így a ruháim épsége érdekében inkább magamhoz veszek egy másik pulóvert.
- Gondolod? Ittasan néha még a konyháig sem találok ki, pedig itt van két ajtóval arrébb. De igaz, végül is könnyebb dolgunk lesz, mintha végig kéne kutyagolni a fél városon hazafelé. - sajnos nem egyszer fordult már elő, hogy az éjszaka közepén némi italozás után éhes lettem és a kis serpenyőmmel meg a tojásokkal a szomszéd szobába trappoltam be, hogy márpedig én ott rántottát akarok csinálni. Szerencsére ez nem szokott sokszor előfordulni, mert igen, én élvezem az egyetemi életet, de tudom, hogy mikor van az, amikor nemet kell mondani egyes meghívásokra –kivéve amikor Levi hív -  és mikor lehet bátran nekiállni bulizni .
Elindulunk, és bezárom az ajtót, mert ki tudja, lehet valaki az én ajtómra hiszi azt, hogy valaki más lakik ott és simán besétál. Nem sok mindent féltek ott, de a gépeket igen, hiszen nem kis összeg van már beleölve az én, illetve Levi gépébe. Ha azokat valaki meglovasítaná… nem, még csak nem is akarok belegondolni, hogy akkor mi történne, azon kívül, hogy ebben a félévben minden tárgyat buknánk. belebújok a pulóverbe, és a különböző zsebeimbe elrakom azt amit eddig csak a kezemben szorongattam, kulcs, telefon, és tárca, meg némi irat ha szükség lenne rá.
- Megígérem, hogyha gáz lesz a hely, akkor lelépünk. Kereshetünk valami mást is majd, vagy oda is mehetünk végső esetben ahol a többiek vannak…. - gondolkodok alternatív variációkon, de nem, nekem sincsen kedvem a ma estémet a csoporttársainkkal tölteni.
- Vagy ha már tényleg nagyon gáz a helyzet, akkor visszajövünk ide. Van egy üveg tequila a konyhai fagyasztóban, fagyasztott zöldborsónak álcázva, azt is megihatjuk. - mondom halkabban, mert ha a többiek tudnák, hogy mi van a zacskóban, hamar lába kélne, így viszont a kutya nem nyúl hozzá. Igaz, nem tudom mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy valahol máshol igyunk, mert ha itt nem szeretne akkor maximum újra nekiállunk a melónak, de nagyon remélem, hogy jó lesz az a hely amit kitűztünk célunknak, vagy ha az nem, akkor a második bár legyen legalább jó.
Ahogy kimondja, hogy enni is kéne korogni kezd a gyomrom.
- A gumicukor maximum vodkával jó, de azzal hamar hazavágnánk  magunkat, tényleg kéne valami normálisabb. Az ebédünk hozza volt, mit szólnál egy kis hamburgerhez, vagy legyen inkább gyros? - Mind a kettő jó sok szósszal, hogy legyen lehetőségem leenni magamat.
- Én az utóbbira szavazok, hacsak nem akarsz tényleg normális ételt enni… a fene emlékszik, hogy mikor ettem utoljára rendes főtt ételt. - ha anyu meghallaná ezt a mondatomat azonnal hazaparancsolna és addig tömne amíg el nem kezdek gurulni, de szerencsére nincs itt. Az épületből kiérve már csak a válaszára van szükség, hisz attól függ majd, hogy merre induljunk neki az éjszakának.

Helyeslő hanggal díjazom a nyitási akció lehetőségét, különösebben egyikünk sem szorul rá – tudtommal –, viszont szívesen spórolok valamennyit, jó lesz új szoftverekre, alkatrészekre költeni, az egyik program legfrissebb fejlesztése két napja ingerel, ha ügyesen sakkozok, plusz kiadás nélkül is sikerül majd megszereznem. Általában felezni szoktunk, gépet cserélni átmenetileg, közösen böngészni, mintha valahogyan minden közös lenne, mintha nem léteznek határvonal aközött, ami hozzám tartozik és aközött, ami hozzá, pont ilyen lelkesedéssel – és természetességgel, ezt ne feledjük – tartok igényt valamelyik pulóverére is. Kettőnk barátságában sosem uralkodott kisajátítás, fogalmam sincs, miért, mármint persze, kölcsönös osztozkodási és megosztási hajlam esetén felesleges bármit elszámolni, általában annyit kap az ember, amennyit ad, de ha jobban belegondolok – és mi egyebet tehetnék, miközben pulóverek között kutat, válla és háta megfeszül, karjain különösebb erőfeszítés nélkül kirajzolódnak az izmok, pedig fizikailag képtelenség, hogy ennyitől is azonnal reakcióba lépjenek –, már a legelső perctől kezdve ez határozta meg kettőnk dinamikáját.

Azt hiszem, meghívtam egy kávéra – vagy bármi másra, erre a részletre nem emlékszem –, amiért kölcsönadta a tollát, olyan magától értetődően és hátsó szándék nélkül, mintha legalább évek óta ismertük volna egymást, és tudom, mert ezt speciel tényleg tudom, véletlenül sem törlesztésként realizálódott bennem. Inkább készséggel válaszoló ingerek együttese, ő volt a lepke szárnya, én meg a hurrikán a világ másik végén.

– Köszi – fogadom el széles vigyort villantva rá, rögtön szétbontom és belebújok, orommal alattomosan végigszántom a pulóver belső oldalát, meglepően puha, és meglepetés nélkül hordozza magában Phoenix illatát. – Ha nekünk nem sikerült, bro, akkor senkinek sem – kócos hajjal, kicsit élveteg arckifejezéssel bukkanok elő. Igazság szerint egyikünk sem mondhatja, hogy túlzásokba estem, ha valakik érdemben helyezkedhetnek el később a piacon, azok mi vagyunk. – De tényleg nincs kedvem hozzájuk.

Eligazítom magamon Phoenix pulóverét, nagy rám, kényelmes, elég meleg és laza, hajnalban külön áldani fogom, amiért kölcsönzött nekem egy darabot. Más esetben lehet – ismétlem, lehet, mert nincs elég bizonyítékom cáfolhatatlan ténymegállapításhoz –, megszánna félúton hazafelé, és levetné a sajátját, hogy magamra húzzam. Még nem tudom, pontosan mennyire gáláns, sem azt, mi pontosan mit jelentünk egymás számára. Ha valamit utálok, az a dolgok felcímkézése.

– Egy sarok egész korrekt távolság, nehezebb eltévedni visszafelé – már a cipőmet húzom, kicsit kopott Vans darab, valamiért ragaszkodom hozzá, talán mert ez az eső darab, aminek az árát mellékesből kerestem, még csak nem is kellett a pénz, egyszerűen szórakozásból vállaltam egy technikai beadandó megírását. Akkor először visszavonhatatlanul amerikainak éreztem magam. – Én legalábbis azt tervezem, hogy alkoholba fojtom ezt az egész szart, az összes rohadt buggal együtt, hátha megvilágosodok két feles között – övet is veszek, gyorsan a helyére illesztem, becsatolom, és ráhúzom a pulóver derékvonalát. Igyekszem elnyomni egy ásítást. – Persze, mehetünk.

Telefon a farzsebbe, tárca az elülsőbe – zsebeltek már ki részegen, nem feltétlenül kellemes élmény, azóta nem hordok magamnál bankkártyát, csak készpénzt, abból se sokat, szorult helyzetben pofátlanul mások jóindulatában bízom –, Phoenix előre enged, lazán a szemközti falnak dőlök háttal, amíg bezárja az ajtót, pofátlanul jól néz ki, valaki úgyis megpróbálja majd felszedni.

– Ígérd meg nekem, hogyha nagyon gáz, akkor lelépünk – félig könyörgően, félig vádlón nézek rá, erről igazán szólhatott volna hamarabb is, nincs kedvem nyávogást, nyikorgást, elcsúszó akkordokat hallgatni. Inni van kedvem, beszélgetni, flörtölni azzal, aki vevő rá, filozófiai vitákat lefolytatni, melyik jobb sorozat egzisztenciális szempontok alapján, a Fargo vagy a Szilícium-völgy? – Nem akarunk kajálni előtte? Mármint valami rendeset, mert félek, a gumicukor nem szívja majd fel. – Két emelettel lejjebb friss levegőbe érkezünk, mélyen magamba szívom. Idekint mindenki pezseg, sokan már jóval hamarabb lemondtak ma estére a seggelésről.

Nem tudom mennyi idő kellett volna még nekem ahhoz, hogy én szóljak Levinek, hogy tartsunk szünetet, vagy mára teljesen fejezzük be a munkát, és csináljunk valami mást. Valószínűleg nem sok, maximum fél órát adnék magamnak, de szerencsére Levi megtette a kezdő lépéseket, és hamarosan neki is indulunk, hogy kikapcsolódjunk. Míg ő szépen elrendezi a laptopját, addig én csak egy egyszerű mozdulattal lecsukom a tetejét, majd fölteszem az asztalra, ezt is csak azért teszem, mert Levi is oda teszi az övét, és igaza van. Mikor majd pár óra múlva már kissé ittasan megjövünk nem hiszem, hogy bármelyikünk is azzal szeretné tölteni az idejét, hogy elpakoljon. Az alkohol mennyiségétől és a fáradtság függvényében esélyes az is, hogy cipőstül esünk majd be az ágyba, és nem szeretném ha reggelre az esti nagy forgolódás következtében a gépem a földön kötne ki, valószínűleg darabokban amilyen mázlim van.
Segítek a szobában felhalmozott szemetet össze gyűjteni. Általában nem én vagyok a legpedánsabb ember de megfogadtam, hogy ha már idén több helyem van a szobában akkor valamennyire rendet tartok magam körül, hiszen ha bárki átjön nem foghatom arra a rendetlenséget, hogy a szobatársam egy trehány disznó, hiszen ebben az évben megúsztam, és nem tettek össze egy újonccal sem. Helyette itt lóg párszor Levi, ami persze egy cseppet sincs ellenemre.
-Rendben, menjünk az új helyre, most úgy is nyitási akciók vannak még. - Bár lehet, hogy rosszul emlékszem rá, csak a facebookon jött velem szembe a hír, majd ahelyett, hogy jobban belemélyedtem volna a tartalomba, annyinál maradtam, hogy az első sort elolvastam, majd görgettem is tovább. Nem terveztem inni menni míg be nem fejezzük a feladatot, de… azt meg úgy terveztem, hogy maximum délután ötig meg leszünk vele. Tegnap.
- Épp eleget látjuk a többieket az órán, plusz nem akarom megtudni, ha valakinek már sikerült letudnia ezt a tárgyat. - még a végén az első mozdulattal megfognám a karját, hazacipelném és leültetném a gépem elé, hogy akkor most reprodukálja azt amit egyszer megcsinált. Miután végzett akkor meg átültetném Levi gépéhez, hogy akkor mehet a csoda ott is.
Kérdésére az ágyam végébe pakolt kis halomra mutatok, gondoltam majd ha elindultunk akkor visszük magunkkal a szemetet is a nagy kukáig.
- Persze, rögtön keresek egyet, amit felvehetsz. -A szekrényhez megyek és kiveszek belőle két pulcsit, az egyiket Levinek adom, a másikat én veszem fel. Lassan lesz egy pulcsi amit majd neki tartok fent, mert nem ez az első alkalom, hogy kér tőlem, mert nem ez az első alkalom, hogy bármit kér, én oda adom neki, mert nem ez az első alkalom, hogy az én ruhám sokkal jobban áll rajta, mint ahogyan rajtam mutatna.
- Körülbelül egy saroknyira van az új hely, olyan mintha direkt ennek a kolinak nyitották volna. Páran lesznek ott akiket innen ismerhetünk, de szaktársak már kevésbé valószínű, hogy felbukkannának ott. - Nem  tudom, hogy ez így van-e de valakik már azt pletykálják, hogy az új hely valami itteni kolis lakosé, aminek én persze nem hiszek, hiszen akkor minek lakna ilyen helyen ha megengedheti magának azt, hogy egy egész szórakozóhelyet üzemeltessen.
- Mehetünk? - Kérdezek és ha helyeslő választ kapok akkor magamhoz veszem a tárcámat és a telefonomat, majd trappolok is kifelé az ajtón, hogy aztán magunk után bezárhassam.
- Úgy tudom, hogy van színpad is és bandákat is terveznek majd meghívni, most is biztos játszik valaki, de lehet, hogy csak valami helyi feltörekvő banda szárnypróbálgatásait fogjuk hallani.

Tekintetünk kényelmesen siklik egymásba, jól ismert, ezerszer bejárt útvonal, egy kicsit mindig könnyebbnek, fesztelenebbnek érzem magam a társaságában, nincs mitől tartanom, nincs mit rejtegetnem előle. Máskor szinte már áttetsző kék íriszét sötétlő karika veszi körül, korábbi megfigyeléseim ismét beigazolódnak, a fáradtság kontúrokkal rajzolja meg, szemfehérjét vöröslő sávok határolják, alig észrevehető szarkalábai árnyékos árkokkal egészülnek ki. Ezek után semmiképpen sem szeretnék tükörbe nézni, valószínűleg megrémisztene a saját kimerültségem összetéveszthetetlen jeleinek finom-szövött hálója. Jobb ezt rajta látni, sőt, jobb kizárólag rajta látni – a pofátlanul vonzó arcán, szépen metszett vonásain.

Egyikünk kezdeményez, a másik örömmel sodródik, nagyjából így írható le barátságunk szociális hálójának kiterjesztése, gyakran merészkedünk emberek közé, nem esik nehezünkre vegyülni, sztorizgatni, meghívatni magunkat egy körre, majd viszonozni a szívességet másfél órával később, szóval tökéletesen illeszkedünk az egyetemi diákélet hektikus dinamikájába. Elismerem, többször húzom magammal, hamarabb unok meg mindent, gyűlölöm a tétlenség, eseménytelenség és monotonitás szentségtelen hármasát – tudom, minek mentem programozónak, abszolút jogos kérdés és felvetés, de a tárgyteljesítés kritériumaként kiadott feladatokon kívül minden pötyögést izgalmasnak találok, na meg változatosnak, igen, annak a leginkább –, folyamatosan ingerekre van szükségem. Phoenix természetesen kiválóan ráérez a hangomban bujkáló könyörgésre. – Te vagy az én emberem.

Pillantásunk hasonló természetességgel csúszik le egymásról, mindketten szedelőzködni kezdünk, gyors mentés, programok bezárása, füles viszonylag kábelkímélő összetekerése, laptop félrecsúsztatása – hűvösebb felületre, hogy fellélegezhessen szerencsétlen több órányi combon süttetés után. Megfogom a legnagyobb pereces tasakot, abba gyűjtök minden mást, félig megrágott fánktól kezdve egészen az üres üres gumicukros zacskóig, egymás után nyomom össze az energiaitaltól édeskés illatú, cukormentes kólától szinte teljesen szagtalan dobozokat. Egy kupacba rendezem a szemetet, lefelé menet majd kidobjuk, utálom széttúrt ágyba feküdni félrészegen, rohadtul kiábrándító.

– Menjünk inkább az új helyre, semmi kedvem a többiekkel lógni, úgyis a forráskódokról és programozási alapelvekről dumálnának – összekulcsolt kezekkel nyújtózkodom, egymás után roppannak ki a vállaim, még a lapockámnál is apró pattanások sorozatát érzem. Ha mi meguntuk, akkor a csoporttársak is megunták, valószínűleg órákkal ezelőtt, lenne egy fél órás eltérés közöttünk, még nem lennék eléggé berúgva ahhoz, hogy elviseljem őket jelen állapotukban. Nem, ez nem feltételezett állapot, hanem eddigi tapasztalataim kivonata.

– Van szemeted? – Pillantásommal végigsöprök az ágyán, egészen ártatlanul, legyen az is rendben inkább. Biztos, ami biztos. Nehezen lekecmergek a sajátomról – oké, nem a sajátom, de nem is másé, ebben a szemeszterben nem kapott szobatársat, ezért szeptember óta ingázom –, előre hajolok, megkapaszkodom a két bokámban, gerincem mentén ismét bizsergés és roppanások sorozata. – Izé, kérhetek egy pulcsit? Már tegnap le kellett volna mennem a mosodába, de elfelejtettem – hanyagul megvonom a vállamat, amolyan tudod jól, miről beszélek stílusban. Kicsit nagy lesz rám, kicsit bő, kicsit más, de szeretem a kézfejemre húzni az ujját, és szeretem, ahogyan a kapucnija majdnem eltakarja a fél arcomat, és szeretem, hogy hamisítatlanul, szemérmetlenül, szégyentelenül Phoenix illata van. Ehhez nincs jó vállvonásom.

Úgy érzem, hogy sohasem fogjuk befejezni ezt a feladatot, időtlen idők óta ülünk fölötte, már mind a két farpofám számtalanszor elzsibbadt, de kizárt, hogy felálljak, hiszen akkor nagyon nehéz lenne rávennem magam arra, hogy visszaüljek és újra nekiessek a feladatnak. Igaz, laptoppal az ölemben is számos más dolgot tudok tenni a feladatmegoldáson kívül, de nem lehet. Van egy határidőnk, amire végezni kell és ha így haladunk vele, akkor talán a következő vizsgaidőszak leadási határidejéig elkészülünk és abszolváljuk ezt a tárgyat, csak az csúszással járna, azt pedig egyikőnk sem engedheti meg magának. Ujjaim megállíthatatlanul pörögnek a billentyűzet fölött, csodálkozom is néha, hogy hogy nem koptak még el – az ujjaim vagy a gombok – de az már inkább előfordulhat, hogy a nagy gépelés közepette az ujjlenyomataim egészen egyszerűen lekoptak.
Néha muszáj egy kis szünetet tartani, de közben az agyam nem áll le, folyamatosan a probléma megoldásán dolgozik, csak éppen az ujjaim mozgása a fel és a lefele nyilakra összpontosulnak, ahogyan próbálom egy kis dinoszaurusz segítségével átugrálni a kaktuszokat és lebukni a repülő madarak elől.  Az agy ilyenkor másképpen működik, és olyan megoldások is eszembe juthatnak, amik alapjáraton csak nagyon nehezen, és csak annyi a baj, hogy most bármennyire is próbálom elterelni kicsit a figyelmemet Teddel –hisz ha ennyi időt töltök a dinoszaurusszal akkor illik neki nevet is adni- nem működik a módszer.
Néha felpillantok a képernyőről Levire, de a tekintetem vissza is vándorol a monitorra, mikor látom, hogy Ő is ugyan úgy, vagy jobban bele van merülve a feladatmegoldásba. Egyedül az vigasztal, hogy ha az egyikünk megoldást talál, onnantól kezdve a másiknak már nyert ügye van, addig pedig? Mind a ketten szívunk, és koptatjuk tovább az ujjainkat. Néha belehallgatok abba, hogy milyen zene is szól a fülesemből. Egészen furcsa, hogy ha teljesen belemerülök valamibe teljesen kizárom azt, hogy én most zenét is hallgatok, és mikor a zenére kezdek figyelni, meglepődve tapasztalom, hogy a Spotify milyen irányba vitte el a zenék lejátszását. Arra tisztán emlékszem, hogy AC/DC- Thunderstruck-ját indítottam el a lejátszón először, most pedig már Rednex – Cotton Eye Joe-jának ütemére mozognak az ujjaim a billentyűzet fölött.
Mikor legközelebb is kilesek a laptopom mögül Levi nem a saját gépével van elfoglalva, hanem engem néz, leveszem a fejhallgatómat, és hallva az ötletét egyből fellelkesülök.
- Menjünk! - már csukom is le a gépem tetejét, hogy majd legközelebb ugyan onnan tudjam folytatni a feladatmegoldást, ahol most abba hagytam.
- Egyáltalán éjszaka van már? - az időérzékem vizsgaidőszakban egyenlő a nullával, de ahogy kinézek az ablakon látom, hogy odakint már sötétség honol.
- Mit szólnál ha a Locsogó Kacsába mennék? Vagy… igazából bármi jó lesz, csak mozduljunk ki innen valahova. - a kacsában csak inni lehet, bár lehet jó lenne ha nem csak innánk hanem kicsit tényleg jobban kikapcsolódnánk.
- Nem messze nyílt egy új egyetemi klub, oda is elnézhetnénk akár. - az Ő ötlete  volt, hogy robbantsuk ki magunkat a szobából, ezért a döntés lehetőségét ráhagyom.

Fejhallgatóm zajszűrő biztonságába zárva – ha éppen tudni akarod, Arcade Fire-t hallgatok, nagyjából hat óra alatt jutottam el a The Weeknd-től az érzelmes folk zenékig, de nincs bennem szégyenérzet ezzel kapcsolatban – írom újra ugyanazt a parancssort, azt hiszem – lassan minden összemosódik, ezért nagyságrendi tippelés következik –, körülbelül ezredszerre – és ha bárki azt hinné, eltúlzom a szenvedést, akkor nagyot téved –, és majdnem mindig ugyanaz a bug ugrik elő belőle, mindegy, mennyit módosítok rajta. Néha sokszorosítja magát, változatos problémákat generálva, néha rövid időre eltűnik, éppen annyira, hogy fellélegezzek, aztán előbukkan, látszólag a semmiből.

Más körülmények között talán – hangsúlyozom, talán – képes lennék elengedni, átmenetileg félretolni, előbb vagy utóbb úgyis megadja magát, türelmesen kell újra- és újraírni a sorokat, csakhogy máskor – jó esetben – hetek állnak rendelkezésre, most azonban maximum egy hét. Mínusz az az idő, amit Phoenix kollégiumi szobájában töltöttünk – fogalmam sincs, ez mennyi lehet pontosan, saccra huszonegy és harminckilenc óra közé tenném, vagyis ha nem tüntetem el azt a kurva bugot záros határidőn belül, megbukhatok Objektumorientált programozási alapelvek II.-ből.

Lopva átpillantok a laptop felső éle felett, tekintetem hamar megtalálja Phoenix lábszárát, onnan lesiklik csupasz talpáig, éppen a lábujjait görbítgeti, nyilván neki is éppen annyira van ki a fasza ettől az egésztől, mint nekem. Legalábbis eddig nem ugrott fel diadalittasan, nem akart vacsorát rendelni – ha jól emlékszem, este van, de fogadni nem mernék rá –, el sem dőlt, ki sem ropogtatta az ujjait – órákig tartó gépelés után néha olyan érzésem támad, már nem is a testemhez tartoznak, hanem különálló, apró kis robotok, amelyek összehangolt munkát végeznek a kedvemért.

Phoenix nyilvánvalóan nem adja fel, szívósabb annál, nagyobb az akaratereje, vagy ellenkezőleg, túl kicsi, és már órák óta 9gagen görget. Mondjuk nem nevet. Mondjuk én sem nevetnék, ha megkerülném a csoportos tanulás közös szenvedésre vonatkozó paragrafusát. Átintek felé – tudod, van az a pont, amikor kénytelen vagy szembenézni a saját gyarlóságaiddal, és a leszarom ezt az egészet nyűglődés ezek közé tartozik –, nyakra húzom a fejhallgatót, így egyszerre sikerül befogadnom az Arcade Fire távoli szólamait és Phoenix légzését, és megvárom, amíg észrevesz.

– Te, nem megyünk le egy sörre? – Édes huszonegyedik életév betöltése és a legális alkoholfogyasztás örömei, már nem kell hamis személyivel mászkálnunk. – Vagy akármire, egy epres koktélnak is jobban örülnék, mint ennek a fosnak. – Szofisztikáltabban is kifejezhettem volna magamat, azonban kettőnk barátságának egyik legszebb és legfontosabb jellemvonása, hogy tizenhat óra monoton programozás után, egy halom üres zacskó és üdítős doboz között heverve, nem kell előadniuk a kifinomult egyetemistát.