szerepkör

Emlékszem, el sem akartam indulni, húztam a számat, minek nekünk lekenyerezés, meg hízelkedés, anélkül is túlélnénk valahogyan, minden helyrerázódna, nem mi vagyunk az első család, amelyik botrányba keveredett. Ragaszkodtak hozzá. Nagyanyám flódnit és barheszt sütött, utóbbiért nagyapám megszidta, nem illik hagyományos sábesz ételt más napokon elkészíteni, de legyintett rá, azt mondta, két hónapig nem esznek majd a gyerekek jó barheszt, ezt vigyük el minden szombatért, amit külön töltünk. Akkoriban nem értékeltem mindezt, utáltam a pészahra felhalmozott maceszt, hogy az asszonyok összeverődtek, és sok egyforma méretű gombócot gyúrtak, utáltam az ismétlődő libaételeket, utáltam a kacsát, a szilvát, az elnehezülést, a semmittevést, a folytonos imádkozást. Ma bárkit hajlandó lennék megölni egy tál kremzliért.

Emlékszem, semmire sem csodálkoztam rá, mindent láttam már képeken, filmeken, egyedül az ásító tereken és végeláthatatlan kocsisorokon lepődtem meg, hogy mindenki rohan egyik helyről a másikra, hogy az autók indokolatlanul nagyok, minden élénk és vibráló. Földszínek közül érkeztünk, fojtó forróságból, és alig vártam, hogy az izraeli premier előtt három nappal megnézhessem A sötét lovag – Felemelkedést. Végül két hónapig nem történt semmi, átlagos tinédzserként éltünk, csőnadrágot, kockás inget és babzsákra hasonlító sapkát hordtunk, még a legnagyobb melegben is, amerikai focis dzsekit, lepukkant autós mozikba jártunk régi horrorokat nézni, lett Spotify előfizetésünk, és soha többé nem hallgattunk Youtube-ot. Örültünk, hogy a The Walking Dead-re nem kell várnunk plusz egy napot, és bizonyos csatornákon egész délután büntetlenül nézhettük a Parks and Recreation-t. Különösen meleg délelőttökön minden percünket valóságshow bámulásnak szenteltük, vagy Netflixen pörgettünk márkajel nélküli, független filmes végtermékeket. Szerettem itt lenni, nem hiányzott nekem otthonról semmi, főleg a farkastisztelő szertartások, a közös imádságok elmondása telihold előtt, itt levittek a pincébe, hozzáláncoltak valamihez, aztán értem jöttek. Úgyis szinte delíriumos állapotban bámultam a keresztülfutó vízcsöveket.

Emlékszem, nagyon jól nézett ki, legalábbis átlagon felülinek, két házzal arrébb lakott, és a nagynéném mutatott be neki, aki egyébként tizennyolc évesen hagyta el a hazáját – az egyetlen hazát, ahogyan apám mondaná –, ideköltözött, és bárki bármit pletykáljon is róla otthon, megtalálta a számításait, boldog kiegyensúlyozottságban, illetve irigylésreméltó sikerben élt. Lézer harcolni jártunk, strandra, moziba meg gyorsétterembe, és végre kezdtem megérteni, miért nem érdekelt soha a lányok. Ő érdekelt, ami azt illeti, túlságosan is, cserébe én is érdekeltem őt, ami azt illeti, a vártnál jobban. Szokásunkká vált vállrándítással letudni minden kellemetlen ügyet, ha valamelyikünk késett vagy elfelejtett szólni valamiről, később írt vissza, vagy nem vette fel a hívást, mindig csak rántottunk egyet rajta, motyogni se kellett, ott volt benne az a nagy büdös mindegy, ami nagyjából az egész generációnkat lefedi. Elvettük egymás szüzességét, és amikor azt mondtam neki, ez mondjuk egész klasszul sikerült, egy büdös nagy mindeggyel válaszolt. Életemben nem fájt úgy semmi.

Emlékszem, egyikünk kiakadt – nyilvánvalóan nem én, itt végre azt néztem, amit akartam, azt csináltam, amit akartam, jobban ízlett a hamburger a krumplis latkesznél –, sírt, elég sokat, elég hosszan, elég idegesítően, anyám azt mondta, nem kell ide más, csak egy kis diplomácia, hazajutunk, nincs mitől tartanunk. Éppenséggel attól tartottam, mi lesz velem, ha hazajutunk, mert nem tetszettek nekem a korombeli fiúk odahaza, az ostoba frizurájuk és szakálluk, nem akartam látni apám zavart és csalódott arcát, sem nagyanyám könnyes szemeit, sem nagyapám éktelen haragját, és ez még csak az én családom, mi lenne a másikéval. Nem, én itt akartam maradni, tovább henyélni, értelmetlen dolgokra pazarolni az időmet, idióta videókat nézni pattanáskinyomásról és egyéb sötét bugyrokban rejtőző fétisekről. Kiderült, odahaza biztosnak vélt társadalmi státuszunk, illetve kemény munkával felhalmozott vagyonunk ideát semmit sem ér. Nem hagyhattuk el a várost, helyette anyám kapott gyerektartást, beírattak minket a területileg illetékes gimnáziumba, és elhatároztam, ha már ennyit görnyedek a gép előtt, akár kezdhetnék is vele valamit.

Emlékszem, apám négy év után nősült újra, papíron intézték a válást, a szemeszter közepén kellett visszaköltöznöm anyámhoz, aki folyton azt kérdezgette tőlem, távolba révedő szemekkel, ez a hűségből és ragaszkodásból vert asszony, mihez kezdenek az elvált zsidó asszonyok ebben az országban. Kiderült, egész sok mindenhez kezdhetnek. Például lehetnek receptre írt fájdalomcsillapító függők.

Emlékszem, múlt karácsonyra anyám nekem adta mindet, az összeset, azt mondta, nem tud ezzel mit csinálni, ennyi maradt a házasságából, az életéből, tizennyolc év odaadásból és szerelemből, a volt férjéből, akinek a felesége most szült fiút, engem meg biztos kitúrnak majd a végrendeletből, legalább ennyim legyen. Szó nélkül fogadtam el, tényleg nem nyúlt hozzá, ott állt a számláján érintetlenül, mint aki nem tudja, mire való egyáltalán a pénz, főleg ha ekkora árat fizetett érte. Kettéosztottam, a felét beletoltam az egyetemi lázálomba.

Emlékszem, két hete megkérdezte, mit csinálok mostanában. Van egy új bio smoothie hely, mondtam neki, oda járunk néha, dübörög az üzlet, egész jó áron lehet venni részvényeket, felfelé ívelünk. Tudod, akinek van biztosítása, az nagy hasznát veszi, meg amúgy is, harapnak az ilyen fejlesztésekre, ha így folytatom, self-made milliomos leszek két éven belül. Sokáig hallgatott, mint aki nem tudja, mit mondjon erre, mert ketten vagyunk a világ két végén és két különböző nyelvet beszélünk. Tartottunk-e sábeszt. Már nem tartunk egy ideje, anya nagyon elfoglalt. De jól van? Persze, kiválóan. Örülök neki. A gyerek…? Rohamtempóban nő, igazi vasgyúró. (Hogy utálom ezt a kifejezést.) Hiszel még? Hiszek. (Leginkább magamban.) Az jó, helyes, kell is. Tarotok sábeszt a héten? Nem, nincs erre időnk. Hát akkor majd hívlak, fiam. Várom, apám.