-Haver...- Ízlelgetem a szót, egészen meg is rágom, forgatom a számban, a nyelvemmel lökdösöm ide-oda, mintha csak azt akarnám eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a megnevezés vagy inkább borzalmasan irritál a hangodból kiszűrődő él, amit hirtelenjében nem csak nem tudok, de nem is akarok hova tenni. A szemöldököm egy leheletnyi sértettséggel a magasba szalad- éppen csak észrevehető változás- mintha az, hogy így, ilyen lazán lehaveroztál átlépett volna valamilyen képzeletbeli határt. - Ez vajon átlép-e már a szerepkörödön? - Morfondírozom hangosan, mintha éppenséggel azt szeretném eldönteni, hogy ezért kikérhetem-e a vásárlók könyvét vagy sem, de aztán csak szusszanok egyet és úgy engedem el, mintha rajtam igazán nem lehetne fogást találni, vagy ha lehetséges is lenne, neked egyszerre lenne lehetetlen és esélytelen.

A cukrok serény pusztítása közepette valahogyan egy magasságba kerülünk és ahogyan a tekinteted az enyémbe fúrod kicsit azt érzem, hogy szeretnéd megmutatni, hogy ki itt a király - vagy királynő? számít ez most itt egyáltalán? lehetnek nemi megkülönböztetések? - és ezzel igazából nem lenne semmi baj, ha nem lennék alfa típus és nem viselném borzalmasan nehezen, ha valaki csak úgy dominálni szeretne rajtam. Mármint komolyan nem vagyok még olyan pornót sem hajlandó végignézni, ahol a nők dominánsan lépnek föl férfiak és vagy nőkkel szemben. Nevezhetsz régimódinak, de ez valahogy kívül esik a komfortzónámon. Egy kicsit azért megemelkedem, hogy azért mégse legyünk teljesen egy szinten - akárhogyan is nézzük te itt eladó vagy én pedig vásárló, soha nem leszünk egy szinten. Neked tulajdonképpen az én kívánságaimat kell teljesítened, még akkor is, ha közben felzabálom az összes cukrot -, egy kicsit lenézően is pillantok rád, aztán csak felvonom a  szemöldökömet. Komolyan azt hiszed, hogy én most akkor ezeket vissza fogom oda pakolni? Hát olyannak nézek én ki?

- Vagy akár meg is ehetem az összeset. - Mosolyodom el egészen tenyérbemászóan, aztán csak elveszem a következő cukrot és azt is elpusztítom. A jobbomon egy tetemes mennyiségű cukorkapapír halom kezd kialakulni, szépen gyarapodik, szinte jelzi az idő múlását, akár óra helyett is használhatnánk. - Hacsak nincs a házirendben vagy szabálykönyvben, vagy hát nem tudom mit használtok ti itt, esetünkben lényegtelen, megszabva, hogy mennyi cukrot ehet egyetlen vevő, akár mindet elpusztíthatom.- Rántom meg a vállamat egészen könnyedén, lazaságomat nem kell megjátszanom, zsigerből jön.

Felsóhajtok, a telefonomat meg előkotrom a zsebemből, ujjlenyomattal oldom föl, a galériába lépek, kikeresem a képet, amin lefotóztam az azonosítót, aztán csak úgy feléd nyújtom a telefont, nesze, ezt is mondhatnám, de vagyok olyan kedves és nem mondom. Karjaimmal továbbra is kényelmesen támaszkodom meg a pulton, továbbra is roppant mód kellemes tempóban ropogtatom a cukrokat, elgondolkozva figyellek téged, a bőrödbe égett tintát és a kusza tincseidet. - Az online kuponkódot felhasználhatom itt is, ugye? - Csámcsogok hangosan. - Légyszi? - Teszem hozzá egészen elgyötörve, hogy akkor ezzel ellent mondjak a faszkalap titulusnak, amit rám aggattál pedig esküszöm nem sértődtem meg rajta, igazából még tetszett is.

Engem jól neveltek, mármint igazán jól neveltek – leszámítva egy-két véres részletet, de hé, nem mindenkinek juthat minibaltás zenélő körforgó a kiságy fölé –, éppen ezért igyekszem – fajtól függően – megszabadulni az előítéleteimtől, kiváltképpen munka közben, biztosan nem én vagyok az, aki egy afroamerikai felbukkanásakor ellenőrzi, jól emlékszik-e, a pult melyik részére rejtették a pánikgombot. Eszemben sincs messzemenő következtetéseket levonni néhány percnyi együtt töltött idő után, pedig van benne valami megmagyarázhatatlanul irritáló, talán a pimasz képe, vagy a pofátlan hozzáállása, fogalmam sincs, mindenesetre megvárattam, és lehet, éppen szar napja van. Gondolom én, azaz gondoltam nagyjából két másodperccel ezelőtt.

Helyzeti bunkósága pillanatok alatt érik személyiségvonássá, nyilvánvalóan – ennek fényében – kettőnk közül nekem van szar napom. És ha nem tévedek, ennél csak szarabb lesz.

Ingerülten pillantok felé, megjegyzései rossz embert találnak meg, ráadásul rossz helyen, azonnal félbehagyom az elkeseredett és eredmény nélküli erőfeszítést – legyünk realisták, legalább egy hétig foltos leszek –, lazán a pultra támaszkodom, kicsit előre hajolok, nem feltétlenül fenyegetően vagy dühösen, inkább unottan, mint aki napjában húsz hozzá hasonló kis görcsöt tesz helyre egyetlen szemöldökrándulással. – Csak hetven évvel vagy lemaradva, haver – és ebben a mondatban komoly mélységek rejlenek, például legnagyobb döbbenetére át tudnék ugrani a pult fölött, és két szemvillanás alatt hátratörném valamelyik karját, képzeletbeli énjének gálánsan átengedem a választás jogát.

Meg sem lepődöm, mennyire infantilisen viselkedik, ezúttal tényleg megrándul a szemöldököm, nagyjából egy vonalba kerülünk, mindketten a pulton támaszkodunk, ezért kénytelen vagyok farkasszemet nézni vele, pedig bármit szívesebben tennék jelen pillanatban, mert van valami nyugtalanító a tekintetében – mármint az általános és indokolatlan prosztóságán túl. Tudom, néhányan megállnak a fejlődésben, és az egész világot játszótérnek képzelik, ahol kedvükre garázdálkodhatnak. Az anyja biztosan elfelejtett jó éjt puszit adni neki egy viharos éjjelen, aztán ez lett belőle.

Itt ismételten megajándékozom egy lesújtó pillantással, átpöckölöm az üres dobozt, jól célzok, senki sem panaszkodott még rá – jobban, mint Mason, ezt illik megemlítenem –, kecsesen érkezik a cukorkákra. – Akár vissza is pakolhatod – mert nem vagyok az anyád vagy a csicskásod, tenném hozzá, nem fogok utánad pakolni, így is emberfeletti higgadtságra van szükségem, hogy ne küldjem el a picsába. – Ellenőrizhettétek volna a spam üzeneteket, kiküldtünk a héten egyet, online kuponkóddal együtt az okozott kellemetlenségekért. – Kiseprek egy hajtincset az arcomból, szerencsére konkrétan a bőrömbe száradt a tinta, ez innentől kezdve egyéb módszerek bevetéséért kiált. Remélem, nem lett foltos a homlokom. – Ha mondasz nekem egy rendelésazonosítót, megkeresem a raktárban. Ha viszont továbbra is elviselhetetlen faszkalap akarsz lenni, sajnos nem segíthetek.

Végigmérlek, mondanám, hogy tetőtől-talpig, de a pult félbevág szinte derékban, kicsit fölötte, nagyon pofátlanul be kellene hajolnom, hogy minden pillantásra érdemes felületet végigmérhessek rajtad, de mielőtt azt hinnéd, hogy az a fajta srác vagyok, aki levetkőztet a tekintetével - oké, igazából az a srác vagyok, de most téged felöltözve hagylak - csak felszalad a szemöldököm kicsit sem megértőn, sokkal inkább értetlenül és egy kicsit lenézően is. Minek nyúlsz hozzá, hogyha nem értesz hozzá? És ha már úgy csinálsz valamit, hogy nem értesz, remélem legalább ezer youtube tutorialt néztél végig, bár ha így történt, és így is ilyen mocskos vagy, akkor nincs más dolgom csak megállapítani, hogy béna vagy. Ez azért eléggé a képemre is van írva, mint körülbelül minden amit gondolok: egyszerű ember vagyok, egyszerűen leszarom, hogy megbántalak-e vagy sem. - Remélem most nem azt várod, hogy megkérdezzem mi történt. - Szúrom oda elég kelletlenül, mert hát tudod akármennyire is szeretném, hogy érdekeljen, baromira nem érdekelnek a gondjaid. Ez is az arcomra van írva.

Felsóhajtok, kibontok még egy cukrot, bedobom a számba, jó hangosan elropogtatom, rájátszva, közben azért elég megnyerően mosolygok - remélem értékeled, hogy úgy tudok ítélkező lenni, hogy közben megnyerő mosolyt villantok, ez a kedvenc skillem - és felsóhajtok megint, mintha egyébként baromi nehezemre esne itt állni. - Egyébként nem vagyok háziasszony, de azt még én is tudom, hogy a dörgöléstől csak rosszabb lesz az egész. Vedd le és áztasd be. - Zsenikém. Teszem hozzá gondolatban, aztán megint kibontok egy cukorkát, megint elrágom, a nyolc-tíz darabnak már legalább a felét megettem.

Felkuncogok, még a szemöldököm is megemelem amikor bedobod, hogy ez a grátiszom, a cukor, érted, ami azért van itt, hogy kedveskedjetek. Úgyhogy pofátlanul - meg te eléggé el vagy foglalva éppen magaddal, a blúzoddal és a tintafoltjaiddal  (eléggé megértelek, tényleg olyan, mintha kiverted volna egy tintahalnak, de no para, én nem ítéllek el, amiért a hentai pornóra gerjedsz) - átnyúlok a pulton, elveszem azt a dobozkát amiben a cukrok vannak, és nemes egyszerűséggel magam elé borítom, rákönyökölök az asztalra, a kezemmel alkotva gátat közted és a cukraim között. - Oké, akkor majd beperelem a céget a kettes típusú diabéteszem miatt. - Teszem hozzá egészen jókedvűen, mármint magamhoz meg hozzád képest.

- Csináld csak nyugodtan, elvégre én úgy is ráérek. - Ezt olyan ironikusan mondom, hogy muszáj érezned - még nem sikerült eldöntenem, hogy akkor te okoska vagy-e, mármint itt dolgozol és ez azt feltételezi, hogy annak kellene lenned, de kiverted egy tintahalnak szóval lehet mégsem vagy olyan okos - még a szemeimet is kelletlenül megforgatom. - Ha ennyire zavar vedd le a felsőd, ígérem nem nézek oda. - Úgy vigyorodom el, mintha nem az a típusú srác lennék, aki úgy is végignézné, hogy vetkőzöl, hogy arra kérted forduljon el. - Egyébként egy fénykardért jöttem. Az öcsém rendelte, de ugye basztatok kiküldeni és a visszaigazoló e-mailen kívül semmit sem kaptunk, mondanom sem kell, hogy ennek már legalább másfél hete. - Kicsit unottra váltok, miközben újabb cukrot dobok be.

Mindenkinek vannak rossz napjai, ezért eszembe sem jut összeesküvés elméletekkel magyarázni, miért kell egyszerre két dolognak is lefagynia – bamba pislogásomból és tétova álldogálásomból ítélve, az agyam lehet a harmadik dolog, de arra senki nem kötött garanciát vásárláskor –, a webshop rendeléseket összesítő akárminek – senki ne kérdezze meg, milyen néven fut, ugyanis fogalmam sincs róla, annyiszor néztem már rá, annyiszor kattintottam, annyiszor hevert megnyitva a tálcán, hogy homályossá vált az egész, és elfelejtettem –, és a nyomtatónak. Előbbivel még képes lennék megküzdeni, számítógépes problémákat legegyszerűbben újraindítással vagy kikapcsolás-vároktízpercet-visszakapcsolás kombinációval lehet orvosolni, ha nem, beszólok telefonon a szerződéses IT szakembernek, távoli vezérléssel megjavítja.

Nyomtatóval bajlódni viszont… ahhoz ismeretekre van szükség, némi kézügyességre, illetve használati útmutatóra, de hogyan találjam meg, ha egyelőre a számlák sincsenek megfelelően szortírozva? Kutakodásra sem szánom magam, jobb lesz azt mondani, nem tehettem semmit, mert nem találtam sehol, mint azt, hogy megtaláltam és elolvastam, viszont szövegértési és értelmezési gondjaim adódtak. Bármikor megfelelően kitisztítok, megtöltök és ellenőrzök egy Remington 870-est. Kész röhej a az irodatechnikai gépek által kiváltott elektronikai analfabétaságom.

Megpróbálom átültetni szegényes tudásomat, kihúzom a konnektorból, majd visszadugom, nyekeregve kapcsol be, felvillan néhány pontocska, elméletileg van benne elég tinta, elég papír, áramot is megfelelően kap, szóval végképp nem értem, miért kéreti magát. Persze, valamelyik gomb pirosan dereng, megnyomom, vészjósló kattogást hallat, megint kihúzom és visszadugom, nem szeretném, ha az arcomba robbanna az egész, annál méltatlanabb halált el sem tudnék képzelni.

Másodszorra kizárólag a papírmennyiséget találja elégségesnek, pirosra vált a tintát jelző kis négyzet, muszáj szétszednem, legalább valami nyoma legyen a próbálkozásaimnak, mielőtt kollégáim egyike méltóztatok visszajönni. A bolthelyiség, basszus, a bolthelyiség, elfelejtettem bezárni, kirakni a táblát, megint nekem kell kettészakadnom, megint nekem kellene egyszerre két helyen lennem, ez pedig működő gépek mellett is necces feladat, így azonban…

Teljességgel lehetetlen.

Oké, kihúzom a patronos rekeszt, átható csend uralkodik mindenütt, senki sem jöhetett be, ha mégis, már mindegy, valószínűleg két sarokkal odébb számolja a mai bevételt – abban reménykedem, a pénzárgép feltörését csak hallanom kellett volna, speciális kulccsal lehet nyitni é zárni –, előbb megoldom ezt a problémát, utána…

Másodpercek alatt történik, esélyem sincs reagálni. Nem, nem másodpercek alatt, hanem egyetlen másodperc törtrésze alatt, ennyire van szüksége a tintának, hogy pukkanó hang kíséretében a blúzomon és könyöktől ujjbegyekig beterítsen egyetlen, jól irányzott fröcsköléssel.

Ekkor nyílik a bolt ajtaja, össze nem téveszthető csilingeléssel, félfordulatot sincs időm tenni, mielőtt a nyomtató végleg megadná magát, és különös, vinnyogó hang kíséretében még utoljára felvillan az üveglap, amit fénymásoláshoz és szkenneléshez használunk. – Baszódj meg – morgok rá dühösen, ezzel párhuzamosan az eladóhívó csengőre valaki rátenyerel – ritmusosan, hogy kiverje a megmaradt idegsejtjeimet is.

Nem éppen megnyerő formában kap el, tagadhatatlan, tipikus pimasz képű, ki, ha én nem? srác, pofátlan vigyorral a száján, bunkó megjegyzéssel a nyelvén. Pont ez hiányzott nekem. Miért, miért nem jöhetett be egy halk szavú, szelíd, kissé esetleg pasas a legújabb DC számért? Tekintetem a pulton sorakozó cukorkákra siklik. – Neked is szia – tegezésre tegezéssel reagálok, félreteszem az egész eladói viselkedéskultúrát –, amint látod, éppen komoly problémáim adódtak.

Csepp, csepp, csepp, még fogalmam sincs, hogyan törlöm majd fel a padlóról. – Ott a tíz százalékod, éppen kettes típusú diabéteszt kapsz tőle. Az a grátisz. – Előveszem a pult alatti papírtörlőt, megpróbálom felitatni a blúzomba kéredzkedő, kézfejemet behálózó tintát. – Miben tudok segíteni? – oda sem figyelek, úgyis nyög majd valamit, én meg azt mondhatom, hogy ne haragudj, minden elromlott, de ha gondolod, nézz szét a boltban, addig megpróbálom leszedni a bőrömbe ivódó fekete festéket. Hiába dörgölöm, nem jön le.

Összevont szemöldökkel bámulom csak a kirakat fölött villódzó neon sárga betűket, aztán a tekintetem szépen átvezetem a betűkről a kirakatra és csak úgy nemes egyszerűséggel elfintorodom, mintha éppen a Néni répatortáját nyomnák elém és egyszerűen a lélek még arra se akarna rávinni, hogy akkor én azt megszagoljam. Persze nem arról van szó, hogy ne tudnám elképzelni, hogy milyen szag van odabent - oké, igazából már innen érzem az okoskodás és a chips szagú ujjak undorító egyvelegét - hanem arról, hogy tényleg arra kényszerít engem egy ilyen bolt - és az ilyen alatt most éppen azt értem, hogy a kirakatból a Végtelen Kövek bámulnak vissza rám, horrorárral a kesztyűn -, hogy egy egész városon át cipeljem majd magammal azt a fénykardot, amit végül is Bartie választott nekem, hogy otthon beöltözhessünk a kedvenc Star Wars karaktereinknek. Baromi kényelmetlenül érzem magam, egyszerűen csak olyan, mintha be kellene ide mennem és el kellene mondanom, hogy melyik a kedvenc pornószínészem a kilencvenes évekből, és tudod, ha valamiről éppen nagyon utálok beszélni, azok a féltett titkaim, mint a kilencvenes évekbeli pornók és a lézerkard harcok.

Gyorsan slukkolok még egy párat  a cigarettámból, aztán csak morgok egyet - baszd meg Geek Store, vagy valami ilyesmi - aztán elpöckölöm a csikket is - baszd meg környezettudatosság - és belököm az ajtót, hogy beléphessek  a bűn barlangjába, ahol aztán tényleg okoskodás szag van, meg chips, meg raktárban sunyiban nézett pornó, és tudod az egész tényleg olyan, mintha azért jött volna létre, hogy a legféltettebb titkaimról fecsegjen.

Céltudatosan a pulthoz lépkedek - sehol senki, végül is ki gondolta volna - megtámaszkodom, a tekintetem meg egészen unottan futtatom végig a háttéren, mindenféle képregények, de annyi, hogy a szemem egyszerűen képtelen befogadnia  látványt - és lehet nem kellett volna mondjuk elszívnom egy füves cigit, mielőtt kiléptem a lakásból, részletkérdés - úgyhogy inkább csak visszafordulok az üres pult felé és csak bámulom a saját ujjaim óvatos dobolását a pulton.

A tekintetem persze megakad azon a cukros tálon, amit kihelyeztek a kiszolgáló hívó csengő mellé, és ha már itt van, és fel van töltve olyan apró cukrokkal, amit vétek szopogatni, ellenben egyszerűbb rágni, hát akkor miért ne lehetne belőle venni. Szóval belemarkolva kiveszek szolidan egy nyolc-tíz darabot, magam elé helyezem és módszeresen bontogatni kezdem az egyiket. Aztán a számba dobom. Aztán szétrágom. Végül pedig a csengőt kezdem el egyfolytában csengetni.

Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng. Cseng.

Aztán megjelensz. - Jó, legalább nem vagy süket. - Vigyorodom el, mielőtt kibontanám a második cukrot. - Minimum tíz százalék kedvezményt kellene ajánlanod, amiért megvárakoztattál. Egyébként. -Dobom be a számba, hogy aztán ütemesen elrágjam.