Egyetlen pillanatra, szívem szapora dobbanásának elhalásáig elhiszem, hogy komolyan gondolja, hogy nem több egy ártatlan, őszinte megjegyzésnél az övé, de a kamaszévek alatt magamra szedett cinizmusom végül előre tör és elmossa ezt a lehetetlen gondolatot. Biztosan csak viccel, állapítom meg magamban, hiszen miért gondolná komolyan, miért dicsérne ilyen egyenesen valaki, ha nem azért, hogy később fegyverként használja fel ellenem? És miért suttogják gyermeteg vágyaim, bár mégis igaz lenne? Kabátomon lefutó érintése elgyengít, kilopja belőlem a magabiztosságot és nem hagy mást, csak rengeteg kérdést és száraz, kínzó epekedést.

Szeretetmegnyilvánulásainak egyike, semmi több, ezt mantrázom magamban.

- Aljas kis dög vagyok, de mikor hazudtam én neked? - Csak el ne kezdje sorolni! Volt már rá példa, de ilyesmiben sosem áltatnám. Ha ferde lenne a mosolya, görbe a tartása vagy x-es a lába, esetleg túlságosan lapos a feneke, hallaná tőlem. A legtöbb kritika, amit vele kapcsolatban ki tudnék csikarni magamból jelenleg azonban csak annyi, hogy nem tetszik a ruhája - szívesebben látnám nélküle. Mindössze ennyire vagyok képes, ha kifogásolnivalót kell benne találnom. Nevetséges. Ahogyan az is, milyen tökéletesen idomul a körvonalamhoz és milyen egyszerű őt fél karral magamhoz ölelni, mintha mindig is így lett volna. Mintha mindig is mi lettünk volna.

Felszisszenek, ahogy belém csíp, szeretném azt mondani, hogy erősen túljátszva, pedig piszok nagyot tud marni! Szavai azonban kárpótolnak, évődésére máris kész válaszom van - mire nincs? -, épp csak lepillantok rá előtte, tükör a tükörbe hasít, fogsoromat villantva vigyorgom. - Inkább hízelgő, hogy ennyire nem bírsz el velem józanul. El ne pirulj. - Csípőmmel meglököm az övét, épp csak játékos súrlódást keltek életre kettőnk közt, karom ugyanis nem ereszti. Így, hogy a pólómba kapaszkodik, eszemben sincs, míg a kocsmához nem érünk. Ott aztán maga bontakozik ki, én pedig hagyom, nincs rá ürügyem, mellyel megakadályozhatnám. Némán figyelem, hogyan játszanak arcán a narancsos fények, hogyan kergetőznek ajkai szülte gödröcskéi körül az árnyékok. Olyan piszkosul csábít, szinte érzem tömegvonzását, mely felé húz... Épp ezért üt pofonnyit az az odaszúrt "bro", éle van és vág, mint a kés. Ezekből a zónákból nincs menekvés. Haver, barát, testvér - egyik sem egykönnyen lerázható kategória. - Túl könnyelmű ígéret!

Az a legkevesebb, hogy magam elé engedem.

A benti nyüzsgés legalább elvonja a figyelmem csapongó gondolataimról. Szabad helyet keresek kettőnknek, először csak kutakodó pillantással mérve fel a lehetőségeinket, majd ahogy leadja a rendelését, anélkül biccentek, hogy szemkontaktust kezdeményeznék.
- Jól van, de figyelmeztetlek, ha kiszöksz a wc ablakán... - Sosem derül ki, mi történne akkor, ugyanis valami puha és meleg ér az arcomhoz, és mire kérdőn odakapom a szembogaram, már csak a távolodó hátát látom. Még lassabban esik le, mi is volt köztünk ez a közjáték az imént, hála az égieknek, mert így legalább nem láthatja, miféle riadt megrökönyödés ül ki az arcomra. Megérintem a puszi helyét, és esküszöm, szinte még érzem bizseregni és izzani azt a pontot, ahol a szája a bőrömhöz ért.
Ismerve Med tempóját nem szeretném, ha percek múltán is ugyanabba a pontba fagyva találna rám, ahogy kistinis bazsalygással fogdosom az arcom, így erőt pofozok magamba és a pulthoz lépve leadom a rendelését, magamnak meg whiskey-t kérek, jéggel. Egy részem nyugtalanul pillant újra és újra a mosdók irányába, legalábbis arra, amerre a szőke folt eltűnt a tömegben. Nem mintha nem bíznék abban, hogy meg tudja védeni magát, mégsem vagyok képes leküzdeni ezt az ösztönösen fel-feltámadó ingert, hogy gondját akarjam viselni.

Rekordsebességgel elém csúsztatja a pultos a kért innivalókat, de egyelőre még hozzá sem érek az enyémhez. A tömeget elemezve várom, hogy Med visszaérjen, és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak arra, hol kéne most iszogatás helyett lennem és miféle küldetést, ígéretet hagytam a hátam mögött, csak hogy megvigasztalhassam azt, akit épp korholnom kéne. Ez az egész a holnap gondja... Az este most viszont még végtelennek látszik, és amint hiányzó oldalkocsim visszatér, kész vagyok vele együtt belevágni. Kitartóan fürkészem az ismeretlen arcokat, ám rögtön egyértelmű lesz, amint észreveszem, arcom ugyanis felragyog, a mosoly visszatér az arcomra és teljes törzsemmel felé fordulva rázni kezdem a vállamat a háttérben szóló, idétlen zenére, mintha valami tradicionális párzási táncba hívnám.

Meglepően sokáig hagyja tekintetét az ajkaim közé illesztett cigarettaszálon – izmok megfeszülnek, barázdák mélyülnek, szemek sandításra szűkülnek –, nyilvánvalóan csodálkozik látszólagos profizmusomon, pedig esküszöm, még partidohányosnak is csapnivaló vagyok. Közepes intenzitású nikotinfelfogáshoz szükséges ideig raktározom magamban a lenyelt füstöt, mindig furcsa érzés, nem feltétlenül pozitív értelemben ingerlő, legszívesebben el is nyomnám – széttépett szívvel az ember könnyen hajlik érzelmi áttétekre, azonban ezek lejárati ideje eltérő, én speciel már meg is bántam –, de muszáj ragaszkodnom iménti vagányságomhoz. – Tényleg az vagy – tekintetemmel megkapaszkodom az övében, előrenyúlok, mintegy alig-alig érdeklődéssel, kabátja gallérján végigsimítok, lefelé, a gombok irányába, szigorúan testmentes felületet érintve. Ártalmat, seprő mozdulat.

Nincs jelentőséget, nem igaz? Annyiféleképpen értünk már egymáshoz, tudom, mennyire forró lázason, és mennyire reszket fájdalmában, ismerem a homlokán megülő verítékcseppeket, izgalomtól és koncentrációtól nyirkos tenyerét, nincs ebben semmi rossz, semmi szokatlan, egyébként is szeretek rajta lógni – szó szerint és átvitt értelemben –, felkapaszkodni a hátára, belekarolni, lábai közé ülni a földön karácsony reggel, csomagbontogatás közben. Szeretetmegnyilvánulásaim egyike, semmi több.

Nem igaz?

Hiszen szexi, oké, ezzel tisztában van, férfiúi önbizalmán egy lány véleménye nem ejthetne csorbát, akár húzhatnám is, kérethetném magam, hogy nehezebb legyen kicsikarnia belőlem a számára kedvező visszacsatolást, esetleg játékosan tagadhatnám, nevetéssel a szemem és szám sarkában. Minek fussuk le ezeket a köröket? Ami azt illeti, piszok jól néz ki. (Mégis eldobom a csikket, jól megtaposom, még véletlenül sem egy bizonyos valaki arcára gondolva, mert az olyan gyerekes húzás lenne.)

Cserébe hasonlóan súlytalan dicsérettel próbál megpuhítani – igazán nem kellene ilyen intenzíven végigmérnie –, feleslegesen, ugyan átmenetileg elodázhatjuk kihallgatását – pontosan egy estényi részegséggel és tizenkét órányi másnapossággal, nagyjából ennyivel kalkuláltam –, kettő kapcsolatára és saját érzelmi beszámíthatatlanságomra hivatkozva, de esélye sincs megúszni. – Aljas kis dög vagy, még a végén elhiszem – szánalmas természetességgel simulok AJ ölelésébe, persze annak is csupán a fele, ezért én sem kapaszkodom meg benne erősen – ahogyan szeretném –, csak amolyan haveri közvetlenséggel.

– Ha-ha-ha – megcsípem nagyjából deréktájon, feszes és kemény ott is, akárcsak testének – általam eddig látott – bármely pontján. Izmokból vert lágyság, két ellentétes fogalom egyetlen személybe gyúrva. – Kettőnk közül nekem jutott eszembe inni, amint megláttalak. Ez elgondolkodtató, nem? – Igyekszem felpillantani rá, állkapcsának erős vonala állja utamat. Puhán átkarolom, ujjaimmal a pólójába marok, nem erősen, mindössze megfelelő fogódzkodó után nézve.

Fogalmam sincs, merre visz, tulajdonképpen sosem jártam itt azelőtt, persze, kutattam Benjamin után – többnyire interneten, mert… na, komolyan, a huszonegyedik században így kémkednek az emberek –, vártam egy hetet az ősöreg boszorkányra, ezt leszámítva tényleg nem tudom, hol vagyunk. Utcaneveket tanultam meg, menekülési útvonalakat, tömegközlekedést, járatsűrűséget, nyilvánvalóan infrastrukturálisan térképeztem fel, nem szórakozás szempontjából. AJ ezek szerint jobban ismeri nálam. Gondolkodás, hezitálás, Google Térkép bevetése nélkül irányít, fordulok vele, tartom a lépést, igazodom hozzá, és azt kell mondanom, iszonyúan kellemes ledobni magamról a terhet, a puszta létezés és döntéshozatal terhét.

– Igazán kedves tőled – kissé elhúzódom, hogy tényleg a szemébe nézhessek, arcán utcalámpák fénye siklik keresztül, hol félhomály ereszkedik rá, hol sötétlő csíkok, hol narancssárgás pászmák, mi haladunk, vagy rajtunk haladnak, nem tudom, efféle filozofikus szarságokhoz még túl józan vagyok. – Akármire meghívlak, bro – kelletlenül hámozom ki magam öleléséből, úgyis előre engedne, megspórolok neki egy kör udvariasságot.

Odabent párás, szinte fojtó levegő fogad minket, különböző zajszintek keveredése, beszélgetések, jókedvű nevetés, valamelyik sarokból – azt hiszem – elfojtott sírás – itt biztosan sok szerelem szövődik, és sok szív törik össze –, háttérben lüktető zene, pult fölé helyezett tévé konstans zümmögése, ha jól látom, éppen focimeccset közvetítenek. – Egy Gin & Tonic-ot kérek, legyen dupla, ha már te fizetsz, addig elszaladok a mosdóba. – Lábujjhegyre kell állnom, hogy arcon puszilhassam, köszönetképpen, hálaképpen, nem tudom, mihez kezdjek magammal-képpen és rövid szlalomozás után el is tűnök a szeme elől. Engem nem kell kísérgetni, helyettem semmit sem kell megkérdezni, mindig feltalálom magamat.

A fejemre zúdított, szexista megjegyzésemet számon kérő kirohanására csak a magasba szalad az egyik szemöldököm, mintha arra csodálkoznék rá, tényleg nem talált-e bármi fontosabbat, amit szóvá tehetett volna rajtam, mert igen, beletenyerelt: nagy általánosságban kevesebbre tartom a nőket, de nem ezt itt magam előtt, és nem dohánykérdésben. Míg azon töprengek, megéri-e felvennem a megjegyzést vagy sem, kipróbálom az amcsi filmekben olyan nagyon dicsőített effektust: férfi és cigaretta, meg valami menő szöveg. Felvágásom elég szerencsétlen véget ér, a lehető legrövidebb úton megsemmisítem hát a gyilkos eszközt - de nem elég gyorsan és nem elég jól, mert lenyúlja és csak elcsúfítja vele azokat a szép, fakó ajkakat. Oké, egészen beindítja a képzeletem, ahogyan a hasított párnák közrefogják a szálat, ezért teszek mindkettőnknek egy szívességet és nem bámulom tovább a száját.
- Nos, nekem nincs bagó szagom, mégis szexi vagyok, úgyhogy ennyit az elméletedről. - Vállvonással elintézem; végtére is igaza van, tényleg könnyebb ezt firtatni, mint azt, mi történt odabent és mi késztette rá, hogy ilyen durván egzecíroztassa szerencsétlen öngyújtót. Azt hiszem, azt nem is igazán szeretném tudni.

Nem. Egyáltalán nem akarom tudni.

Pillantásunk összeakad, két röpke dobbanás az egész, mivel a füst a szemembe csíp, mégis elég hozzá, hogy kimondassa velem az igazat. - Hova akarsz ennél dögösebb lenni, Coleman? - S bár számat 10/6-os bók hagyja el, van abban mégis valami nemtetsző, ahogy végigmérem. Talán a tény zavar, hogy kibújt a komfortzónájából ezekkel a göncökkel, talán az, hogy valaki más miatt tette. Igen, egész biztosan az előbbi.
- Ha ez megnyugtat, nem fogod jobban érezni magad tőle. De szerencséd van... - Itt drámai szünetet tartva közelebb húzódom hozzá, karomat barátian átvetem a nyakán, mintha régi cimborám lenne, úgy húzom magamhoz és lódulok meg vele az utcán, még ha nem is akar jönni, még ha erőltetnem is kell. - Itt vagyok én, hogy feldobjam a hangulatot! És nyilván berúgunk, miről beszélsz? Ki akarna ivás helyett veled beszélgetni? - Laposan, játékos megvetéssel sandítok rá, azon kapva magam, hogy ölnék azért, ha sikerülne megnevettetnem. Mennyire szánalmas!

- Az első körre a vendégem vagy, utána te fizetsz. - Muszáj leszögeznem, míg mindketten józanok vagyunk. Lovagiasságomnak egyáltalán nem érzem a hiányát, sőt, szerintem elég fair ajánlat, hogy önzetlen támogatásomért és társaságomért cserébe még így is hajlandó vagyok fizetni az első kört. Olyan istentelenül közel van, hogy ha akarnék, bele tudnék szagolni a hajába - nem, nem akarok! De megteszem, némileg öntudatlanul és nem is igazán én, a samponjának illata magától az orromba tekereg, kimondatlan káromkodásra késztet.

A környék - hírével ellentétben - meglepően nyugodt, az utcák pont annyira kihaltak, amennyire én szeretem. Látszólag céltalan lépteinknek nagyon is van végpontja, a szokott kocsmát jelölöm ki végállomásként - általam szokott, természetesen, hogy Med mennyit jár errefelé, ha épp nem vámpír-biznisze van, azt nem tudom. Ezt sem kívánom jobban tudni. A karom nem húzom vissza, ha csak le nem söpri a nyakából, lazán pihen körülötte, mintha...

De persze nem. Csak mintha.

Nyers fizikai erővel próbálok villanásnyi tüzet kicsikarni belőle, mozdulataimban üvöltésnyi dühvel, látom magam előtt – sehol egy szikra, sehol egy pattanás, csupán elmosódó foltok, ahogyan az utcakép jelentéktelen foltok sokaságává redukálódik –, döbbent arckifejezését, ostobán elnyíló száját, ugyanazon villám, ugyanazon elektromos feszültség inverze sújtott le rá. Eddig úgy gondoltam – megerősítésre váró forrásokból –, éppen elég flegma éllel rendelkezem ahhoz, hogy forgatókönyvekbe illő választékossággal, valamint az elmaradhatatlanul felszegett állal bárkit elküldjek a… nos, pontosan oda, amennyiben tiszteletlenül bánik velem vagy bárki mással a közvetett vagy közvetlen környezetemben, mégis a legkritikusabb pillanatok egyikében kell szembesülnöm badass-ségem totális hiányával.

Visszaszerzésére vagy elsajátítására tett kísérletnek tekinthető a zaklatott szerencsétlenkedés, viszont sikertelenségétől – ha egyáltalán lehetséges – még rosszabbul érzem magam. Mégis mire számítottam két év után?

Erre semmiképpen.

Ösztönösen rezzenek össze, karizmaim megfeszülnek, tenyeremben vagy könyökömben összpontosul a lenyeletlen ingerültség, most ezt sem tudom józanul eldönteni, valahogy összefolyok én is, nincsenek kontúrjaim, ma estére megrajzoltam magam, és kiradíroztak. AJ hangja – összetéveszthetetlen, millió közül megismerném, habár az agyam fél szívdobbanással később realizálja, és ez a fél szívdobbanás éppen elég arra, hogy kis híján, enyhe erőkifejtés alkalmazásával, félretessékeljem – meleg hullámként terít be, rögtön megadja magát a gyomorból kiugró indulat.

Durcás megjegyzésre sem hagy időt, pedig szívesen mártanám be a szóban forgó tárgyat, valami nagyon infantilis megjegyzés kíséretében, kiemelve az árulás és vacak szavakat – amelyek magyarázat nélkül is meggyőző érvnek minősülnének –, szóval árulkodnék, szeretnék is árulkodni, és majdnem meg is teszem… Csak majdnem. AJ ugyanis, akárcsak a bátyám, kiváló érzékkel tenyerel bele bizonyos dolgokba.

Türelmesen – mindkettőnk legnagyobb szerencséjére – kivárom, amíg elcsaklizza a cigarettát, helyzeti előnye éppen ezért rúg vissza, meggondolatlanul szabaddá tette a számat, és mint korábban említettem, alapvetően úgy gondolom, sokszor jó hasznát veszem az éles nyelvemmel együtt. – Hogyne, amikor egy pasinak van bagószaga, az olyan, de olyan szexi, majdnem elfelejtettem – harapom kettőnk közé visszahűlő dühvel. – Meg azt is, hogy egy lánynak mit illik, meg mit nem a férfiak szerint. – Akármennyire erőlködöm, képtelen vagyok tartósan orrolni rá.

Főleg magabiztos fellépésének szilánkokra törése közben. Itt szeretném megjegyezni, hogy az a bizonyos szar más kezében persze rögtön funkcionálni kezd. Köhögőrohamától fanyarul elmosolyodom, sokkal több öröm és aggodalom vegyül belé, mint terveztem, az a furcsa helyzet áll elő, hogy nagyjából ugyanannyira szeretném, ha megfulladna, mint amennyire azt, hogy ne essen baja. Tapintatból elengedem előbbi kettős mércéjének visszakézből küldhető pofonját (Úgy szívod a cigit, Riddler, mint egy kislány.), helyette megszabadítom a száltól, és visszaillesztem a saját ajkaim közé.

Nyálától kissé nedves, illatától nehéz és otthonos, egy pillanatra elnyomja a kátrány- és dohányszag keverékét. Sosem vettem neki arcszeszt, sőt, megtiltottam a szüleimnek, hogy ennyivel tudják le az ajándékot, AJ elvégre családtag, hozzánk és közénk tartozik, valójában ragaszkodom. Ha valaha változtatna, azonnal észrevenném. (És életemben először arcszeszt kapna tőlem karácsonyra.)

– Senki sem az ízéért szívja – szándékosan felé fújom a füstöt, tekintetemmel belemarva az övébe, két teljes percre megfeledkeztem az egészről, az egész rohadt helyzetről. – Feltegyem a nyilvánvaló kérdéseket, vagy elviszel valahová berúgni?

A szüleim teljesen biztosak voltak benne, hogy két percet sem vagyok képes megülni a fenekemen anélkül, hogy ne jártatnám a számat, ne dobolnék a lábfejemmel, ne mocorognék, vakaróznék vagy csapnék bármilyen idegesítő zajt. Rám sem ismernének most, hogy órákon át mozdulatlanul és némán gubbasztok, csak hogy kifürkészhessem és becserkészhessem az áldozatom. De hát a munka és a magánélet között éles a határ; esküszöm, szeretném ezt hinni! Mantraként mondogatom magamban, ahogy újra és újra felidézem a megbízóm, apám helyett apám üzenetét, miközben a térdzsebem tépőzárját pattintgatom, oldom, visszasimogatom és oldom. Mutatóujjammal kitapintom a vadászkésem markolatát. Megint lezárom. Talán mégsem nyomhatom el teljesen az éjjeli sötétséggel azt, aki nappal vagyok; talán az a határ mégsem olyan éles, mint szeretném, hogy legyen...

A kivágódó ajtóra felrezzenek a gondolataimból. Magamban szitkozódva kényszerítem fókuszom az elviharzó szöszire, majd a nyomában dühösen becsapódó falapra. A tépőzár enged, a kés jól ismert fogása könnyedén a markomba csusszan. Egyenesen előre, katona, üzeni az ajtó, üzeni a teljesen tiszta terep, üzeni az előnyömül szolgáló sötétség, melybe belefúrtam magam, hogy észrevétlen maradjak. Várj még, erőtlen suttogásként üvölt a csendbe egy gyomortájéki nyilallás. Újabb szitkozódás, újabb áramütésnyi kín.

- Hé, ne légy rá mérges, csak szívességet tesz neked. - Védtelenségemet jelzendő széttárt karral, oldalról közelítem meg a dühödt kattogás forrását, egyrészt mert Medorah Colemant öngyilkosság lenne alattomos csendben, hátulról, másrészt mert így paralleljeink véletlenszerű koccanásának látszatát kelthetem benne. Nem kell tudnia a bokrok közé rejtett hátizsákomról. Épp elég lesz a lelkiismeretemen túl az apjával is elszámolnom miatta.
- De komolyan, nincs undorítóbb annál, mint mikor egy csajnak bagó-szaga van. - Az összhatás kedvéért még fintorgok is mellé, csak hogy minél inkább sértésnek vegye; olajcseppeket spriccelek a harci tüzére, hátha kedve támad veszekedni velem. Bármit, csak ne vágjon ilyen szomorú képet! A gyomromon tapos vele.
- Mi az, Coleman, kifog rajtad a rosszkislány attitűd? - Egyetlen fürge csuklómozdulattal megkaparintom ajkai közül a szálat és a sajátjaim közé illesztem. A gyújtót gyötrő kezére fogok, hüvelykem párnájával enyhe nyomás alá veszem a körömágyát és bamm, a szikra lángra kap, a cigaretta vége pedig felizzik a számban. Ehhez állandó szemkontaktust igyekszem tartani, a hatás csak így az igazi, ha fölényem egyenesen a lélektükrökbe dörgölhetem - dörgölhetném, de ahogy a maró füst a tüdőmbe áramlik, erős köhögési inger jön rám, fuldokolva köhécselni kezdek.
- Mi a tököm olyan menő ebben? Mintha kéményt nyalogatnék, belülről... - Azon vagyok, hogy mielőbb eltüntessem a számból a csikket, ám a kesernyés aroma még így is a torkomon ragad. Átkozott méreg.

Két lépés között meghasad a szívem – túlzónak hathat, tudom, ahogyan annyi mást is tudok hirtelenjében, csakhogy semmit sem értek, csupán a mellkasom rándul össze, görcsösen (légvételenként vagy szívdobbanásonként, ugyan, ki figyel efféle apró részletekre?), és a fejem tesz képzeletbeli félfordulatokat, egészen beleszédülök, meg az árulás szúrós szagával küszködök. Hazudott nekem – tenyérrel nehezedek a drámai színtér bejárati ajtajának, kell valami fogás, átmeneti stabilitás, különben letérnék az általam kijelölt, büszke nő kivonulásának pályájáról –, megtévesztett, én pedig hinni akartam neki, az Isten verje meg, minden sejtemmel, minden kétkedésre kalibrált gondolatommal, és nem csak akartam, hanem hittem is.

Könnyű lenne mindent Sadie-re kenni, azt mondani, melyik férfi lenne képes ellenállni százhatvan centiméter tömör esztétikai szépségnek, még könnyebb lenne hülye ribancnak nevezni – élvezetét lelte a kínzásomban, a fölényeskedésben, a nyert helyzet kinyilvánításában –, vagy bármilyen, nyomdafestéket nem tűrő jelzővel illetni, de nem haragudhatok rájuk, amiért… Egyáltalán nem érdekel, bizonygatom, miközben mögöttem cseppet sem puhán vagy nőies finomsággal csapódik be az ajtó – attól tartok, löktem rajta egyet, esetleg rúgtam, fogalmam sincs –, két éve kidobtam, persze kényszerből és a saját érdekében, viszont elvitathatatlan tény, hogy éppen akkor hagytam magára, amikor a legnagyobb szüksége lehetett rám.

Hűvös esti szél csap arcon, naplemente után járhatunk fél órával – habár úgy tűnik, legalább éveket vesztegeltem bénultan és majdnem sírásra görbülő szájjal –, hiába kaptam magamra dzsekit, vacogok alatta, fázok a hülye ruhámban, ami olyan szép, és amit kizárólag miatta vettem fel, hogy… nem is tudom, hogy tetsszek neki. Ennél ostobábban életemben nem éreztem magamat, mert őelőtte és őutána mit érdekelt engem, milyennek látnak más fiúk és férfiak? Ha csak szeretőt tartott volna, gombóccal a torkomban vállat rántok, kiheverem, beszélünk róla, elrendezzük, esetleg mesélek arról az egyetemista srácról, akivel randiztam néhányszor – sok egyéb mellett –, kölcsönösen megbocsájtunk egymásnak, elvégre nincs is miért megbocsájtani, de ivott belőle és megitatta a saját vérével.

Feldúltan – értsd, tajtékzás határán, könnyektől égő szemmel, didergéstől egészen kicsire húzva magamat, sietős, de részben koordinálatlan léptekkel – igyekszem eltűnni a bár mindent tudó és gúnyosan hallgató tekintete elől, valamint előle - hátra sem merek pillantani, követ-e. Képtelen lennék elviselni most a látványát.

Idegenesen megtorpanok, táskám fogságából reszkető és türelmetlen ujjakkal megpróbálok előhalászni egy szál cigarettát – vészhelyzetekre félretett doboz, hamar rászoktam, hamar letettem, leginkább másoknak osztom szét mostanában –, hozzá gyújtót. Rutinosan illesztem ajkaim közé – enyhe nyomás a másik kezemből, kattanás, semmi. Ismételt mozdulatsor, semmi. Ingerült kísérlet, semmi. Megduplázom az erőt, semmi. Keveset kérek az univerzumtól, egy aprócska, életmentő lángocskát, három másodpercnyi villanást, nem többet. Kedvem lenne földhöz vágni ezt a szart, toporzékolni, vagy tudom is én, üvölteni egyet. Ehelyett a nyilvánvaló kudarca ítéltetés ellenére még egyszer nekiveselkedek.