- Ezt most csak azért mondod, mert még nem láttál engem biciklizni. - Kihívóan emelem fel a szemöldökömet, cseppet sem erősködve, azt hiszem ebben a pillanatban szinte bármire rá tudnál venni,szinte semmire sem mondanék nemet, nézd csak milyen egyszerűen navigálsz át mindenféle kétes, összeesküvéselmélet felé úszó gondolatot simább, hullámzástól mentesebb vizekre. - Vagy lehet, hogy azért mondod, mert éppenséggel túl sokszor láttál engem biciklizni. - Egy másodpercre elhúzom a számat, félig összeráncolt szemöldökkel próbálom végigpörgetni magamban életem biciklizéshez köthető idővonalát,de talán túl sokat ittam már ahhoz, hogy nehezen különböztessem meg a tegnap reggelt az egy héttel ezelőttiről, szépen lassan elveszve a hetek és hónapok között.Vagy talán az is lehetséges, hogy túl régóta ültem már biciklin ahhoz, hogy vissza tudjak rá emlékezni, és tudod, ez igazán, nagyon szomorú dolog.

Szó nélkül követlek, egy másodpercre sem ellenkezem, lépteimet rögtön hozzád igazítom, talán ha egy egészen picit hátrább helyeződnék és leheletnyit nyújtanék ezeken a bizonyos lépteken, akkor könnyen a sarkadra taposhatnék botlásra és megállásra kényszerítve, csakhogy a szorításod - nem is szorítás inkább gyengéd körülfonás, lágyan égeti a csuklómat - éppen annyira tart kordában, hogy véletlenül se tévesszek ütemet. Tökéletes összhangban mozgunk pillanatokig, kicsit talán olyan lehetek, mint az árnyékod, félig a nyomodba szegődő, izgatottan utánad suhanó - ez valószínűleg inkább esetlenül botladozó -, de valahogyan mégis melléd keveredek, kiesve ebből a hirtelen rám szakadt szerepből, és tudod idekint, a félhomályban, a lámpák kegyetlenül mű sárgaságában van valami izgalmas abban, hogy így fogod a csuklómat. Rád pillantok. Miért vagy hirtelen ennyire más, ilyen nagyon különleges?

- Oké, teljesen rád bízom magamat. - Vigyorodom el egészen játékosan, szabad kezemmel a fejem tetejéről egészen a szemeim elé csúsztatom a sötét üvegű napszemüveget, megtorpanok egy pillanatra, téged is megállásra késztetve. Sietős menekülésbe kezdve a hirtelen rám tört gondolatok elől amik csakis a másságod milyenségére tapintanának rá. - Becsukom a szemeimet. - Értesítelek téged is, hogy miért is álltunk meg, hogy miért rázom le a csuklómról az ujjaidat, hogy aztán izgatottan fordítsam tenyérrel fölfelé a kezemet, feléd nyújtva, hogy fogd meg, irányíts és vezess. - Mehetünk. - Tudod egészen érdekes, hogy teljesen csukott szempillákkal, félrészegen, buta játékot játszva is tökéletesen el tudlak képzelni a lelki szemeim előtt. Valamiért, és ki tudja, hogy pontosan miért minden egyes kósza szeplőt és mosolyráncot tökéletesen a helyére tudok illeszteni képzeletben rajzolt alakodon. - Messze vagyunk még? - Kérdezek rá sietősen képzelt látványod súlya alatt, pedig jól hallom még a mögöttünk lévő mulatozás összetéveszthetetlen zaját, a hangos nevetéseket és a gyomorból öklendezés kellemetlen élét.

Ennél tökéletesebb figyelemelterelésben nem is reménykedhettem, Maddox – hozzám hasonlóan, kár lenne tagadni, és hé, nem is vagyok abban az állapotban, hogy bármit megerősítsek vagy megcáfoljak – páratlanul befolyásolható, ilyenkor érdemes közbelépni, megakadályozni két illuminált elme találkozását, mondhatni, erősen elkerülhetetlen, hogy bajba kerüljünk. Belógni valahová egy dolog, elhagyatott épületek omladozó falai között bóklászni kifejezetten izgalmas – nem teljesen veszélytelen, elismerem, néhány vámpír szívesen ver fészket háborítatlan helyeken –, de államilag finanszírozott, közhasznú ingatlant személyes játszótérnek használni minimum egy éjszakai őr figyelmetlenségére alapozva meglehetősen felelőtlen.

És éppen ezért akarok most már mindenáron bejutni.

Olyan szélesen mosolyog, tekintetem elővillanó, hibátlan fogsorára siklik, bizonyos emberek igazságtalanul előnyös külsővel rendelkeznek genetikai hátterüknek köszönhetően, Maddox sem kivétel – igen, láttam a szüleit, ami azt illeti, Harték tűzbe tennék a kezüket értem, és igen, pofátlanul szépek, ahogyan annak lennie kell –, persze erről fogalma sincs. Nem baj, minél később számolja fel önértékelési problémáit és döbben rá vonzerejének mértékére, annál később lesz belőle elviselhetetlen seggfej. Nekem egyelőre tetszik a leosztás. Főleg, ahogyan ártatlanul, mint egy kölyökkutya – és ki ne szeretne egész nap kölyökkutyákat bámulni? –, lenyalogatja a szája körül felhalmozódott sörhabot.

Néha azt kívánom, bárcsak az én szemeimmel látná magát. Jó, nem most, nem, most semmiképpen.

– Nincs benne semmi túlzás – pár centi csúszással a szívem fölé navigálom a tenyeremet. – Nem lenne jó ötlet biciklizni, mert uszodába akarunk menni, nem a sürgősségire – kettőnk koordinálatlansága minden kétséget kizáróan katasztrófához vezetne. Előrehajolok, előkotort telefonommal gyorsan lefotózom az utánunk hagyott morzsakört és üres korsókat, fogalmam sincs, miért, manapság mindenki mindent megörökít, jelenleg csodálatos ötletnek tűnik, örök emléknek, holnap meg hülyén pislogok majd rá, mit akar jelenteni az elcsúszott alátétek és ételmaradékok értelmezhetetlen együttállása.

– Inkább gyere – enyhén nyirkos ujjaimat csuklója köré fonom, úgy húzom magammal, keresztül a felgyülemlett tömegen, amelyben ismerős és ismeretlen arcok egyaránt megtalálhatóak. Keresztül mások meghittségén, beszélgetésein, futó pillantásain, keresztül a cigizni indulókon, a piával egyensúlyozókon, a mosdó felé igyekvőkön, keresztül a fülledtségen, a levegőtlensége, a lüktetésen és zizegésen, a felgyűrt forróságon, amíg ki nem érünk. Páran, félkörökbe rendeződve viccelődnek és füstölnek, valaki hányni készül, valaki a földön ül, két térde közé hajtott fejjel, ő már túl lehet rajta. – Sétáljunk odáig, nincs messze. – Már el kellene engednem, tudom én, és el is akarom engedni, ugyanakkor egyáltalán nem akarom elengedni.

A szemöldököm érdeklődve szalad föl, mintha most tudományos tényeket készülnénk megosztani a másikkal, mintha éppen te két olyan dolgot készülnél nekem mondani, ami egy kicsit jobban szól az UFÓ aktivitásról a Földön, mint rólam majd és erről a körről, mert hát tudod nem annyira szeretem, ha a dolgok rólam szólnak. Nehezen fókuszálók rád, mert elégé közel ülsz hozzám és azt hiszem mi nem szoktunk egymáshoz ám ilyen nagyon közel ülni, mint most ebben a pillanatban. Ha egy kicsit is közelebb hajolnék hozzád, akkor megérezném az illatodat és azok a kósza hajszálak, amik össze-vissza meredeznének megcsiklandozhatnák az arcomat, ez a gondolat meg egyszerre válik nagyon vonzóvá és nagyon rémisztővé is, mert hát még mindig nem tudom igazán eldönteni, hogy mi akkor most flörtölünk-e, és nekem is be kellene-e vetnem magamat, vagy csak rendesen beszélgetünk. Össze is ráncolom a szemöldökömet zavarodottságom jeléül: a mondatod egyik fele kedvesen barátságos társalgás is lehetne, a másikba viszont hajlamos lehetnék bármi mást odaképzelni, így inkább csak bárgyú mosollyal hagyom a levegőben elszállni.
- Engem érdekelnek. - Vágom rá egészen gyorsan és egészen hirtelen, egészen részegen mosolyogva.

Inkább belekortyolok a sörbe, pedig biztos vagyok benne, hogy nincs szükségem már több alkoholra, a szer így is megtette a hatását: kellő bódultságot és fókuszvesztettséget eredményezve. Ujjaim a hidegen csúszós üvegfalon maradnak, le és föl csúszkálnak elmosva a pohár - mit pohár, korsó - hűs izzadását, megnedvesítik az ujjaimat, lehűtenek és talán egy kicsit a jelenben maradni is segítenek. Ez persze nem azt jelenti, hogy hirtelen kijózanodnék, sőt, talán egy kicsit megrészegültebb is leszek, mint ezelőtt, minden bizonnyal ezért ez a kósza, semmilyen ötlet felőlem, éppen csak hirtelen előkapott, ingerszegény, tucat gondolat. Nem haragudnék, ha lehurrognál miatta vagy, ha a szád rándulna miatta olyan kelletlenül. Azt hiszem én is többet vártam magamtól.

Zavartan nevetek csak föl amikor királynak nevezed ezt az ötletet, futólag pillantok rólad félre mielőtt visszanéznék rád. Valahol nagyon is melenget a gondolat, hogy nem tartod igazán gyötrelmesnek a tervemet. - Némi túlzást vélek felfedezni ebben a kijelentésben. - Vigyorgok vissza rád fogakat villantva, nevetőráncokkal, kényelmesen hátradőlve a széken a fél lábamat éppen készülök felhúzni az asztalon futó tartórúdra, amikor felpattansz sietősen, kicsit koordinálatlanul. Be kell vallanom, hogy nehezen követem le a mozdulataidat, fáziskéséssel sikerül csak felfognom, mire is készülsz igazán, de akkor én is a számhoz emelem a korsót, szomjazóként kortyolok belőle nagyokat, veled ellentétben viszont a nyelvemmel tüntetem el a sörhab bajszom. - Oké. - Emelkedem meg aztán én is, letapogatom a zsebeimet, aztán nyúlok csak a kabátom felé. - Megyünk biciklivel? Mármint én taxival jöttem, de talán valakitől kölcsönvehetjük. - Pillantok a társaságunk felé, majd vissza feléd félszegen. A helyzet az, hogy nem annyira készültem elkérni a dolgokat. - Tekerek én, te meg izé.. a kormányra ülhetnél. - Bújtatom a karomat a kabátom egyik ujjába majd a másikba leginkább a te ítélőképességedre bízva mindezt.

Pillantása legördül rólam – más lányok ezt nyilvánvalóan zokon vennék, többnyire ugyanis ehhez hasonló gesztusokban mérik saját nőiességüket és értéküket -, egyfajta lusta kíváncsisággal követem, először a bájosan visszataszító morzsakörre, majd egy erősen röppályát tévesztő félkörívre, amely szigorúan derékmagasságban helyezkedik el, bármiféle megkérdőjelezhető hátsó szándék nélkül. Maddox viselkedése feltöredezik, amiért nem hibáztatom, éppen ellenkezőleg, szeretném látni örökös visszafogottsága hogyan lazul meg, méghozzá mindezt páholyból tervezem kivitelezni, egyébként sincs jogom vagy erkölcsi piedesztálom elítélni, ennél sokkal, de sokkal rosszabb állapotok produkálására vagyok képes.

Maddox inkább gondolkodó részeg, nem is, befelé forduló részeg, figyelmének fókusza könnyen manipulálható, de csakis külső behatásra, magától nem indulna meg. – Két verziót tartok lehetségesnek – azt hiszem, fel is mutatok két ujjat, de nem vennék rá mérget -, vagy egy új, zseniális irányzatot teremtettél meg, vagy – az egyiket behajlítom, remélhetőleg – teljesen megőrültél. Mindkettő tetszene. – Sikerül idejében ráfognom a felém száguldó tekintetre, halványan elmosolyodom, mert komolyan, Maddox-ról általában kutyakölykök jutnak eszembe, és még sosem láttam olyan embert, aki ne mosolyogna egy kölyökkutya láttán. – Nem hiszem, hogy bevinnének, már senkit sem érdekelnek a tardok, tudod, izé, túlságosan elterjedtek. Kibaszottul hülyének lenni az új divat – ismét beletemetkezem a sörbe, talán nem kellene ilyen sokat inni ilyen rövid idő alatt, és talán ezt a gondolatot egy órája még komolyan vettem volna, mostanra esélytelennek látom.

Egyetlen, több-kevésbé jól irányzott mozdulattal megtörlöm a számat, aztán – kevésbé nőiesen – kézfejemet a ruhámba törlöm, végül is ez csak sör és nyál, nyál és sör, senki sem tarthatja gusztustalanabbnak a maradékokból és morzsákból megkomponált, miniatűr gabonakörnél.

Hirtelen fordulok felé, cserébe kéretlenül nagy lelkesedéssel, szinte megkapaszkodom a karjában – oké, nem szinte, hanem ténylegesen, mármint két kézzel, meg minden, hogy izgatottságom még kínosabb lehessen, mert ha valamit csinál az ember, azt csinálja jól, vagy sehogy, ugyebár. – Mindig be akartál lógni, és csak most mondod nemem? Hol rejtegetsz még ennyire király ötleteket? – Térdem a combjának ütközik, nehezen bírom rá magam, hogy a fenekemen maradjak. Úgyhogy nem is maradok.

Részeg logika.

Táskámat a farmerdzsekimmel együtt emelem meg, szabad kezemmel még utoljára megmarkolom a korsót - majdnem kicsúszik az ujjaim közül –, egy lélegzetre annyit iszok meg belőle, amennyit bírok, majd várakozóan, türelmetlenül toppantva nézek le rá. – Gyere már! Most már be kell lógnunk, ez többé nem választás kérdése.

Egy kicsit szeretném azt hinni, hogy én józanabb vagyok, mint te, hogy a sok bor, sör és rövidital - azt hiszem megszámlálhatatlan alkalommal emeltem ma meg a talpas poharat, a sörös korsót és a feleseket - valamilyen csodával határos módon nem telepedett lusta kék ködként az agyamra eltompítva bizonyos érzékszerveket, megkönnyítve bizonyos gondolatokat. Csak akkor döbbenek rá, hogy talán mégis többet ittam a keleténél - vagy legalább tartottam a csoportátlagot - amikor a mutatóujjad és a hüvelykujjadból hirtelen három is lesz, kancsalítok gyanítom, ettől pedig nevetnem kell zavartan, de közben túlságosan tisztán, kicsit talán el is vesztem a gondolatmenetet, ami mellett haladtunk éppen, jól lehet nem is neveztünk meg vezető fonalat, talán nem is gondolkoztunk igazán, egyszerűen már csak itt vagy, nem is emlékszem, hogy mikor és hogyan érkeztél, csak irracionális távolságokat próbálsz ujjhegyeid közé zárni, én pedig már nem is tudom igazán miről is van szó, csak helyeslőn bólogatok.

A figyelmem rólad - és ez most kicsit sem a te hibád, inkább a koordinálatlanságomé és a felszívódó alkoholmennyiségé - visszavándorol a morzsakörömre. Lopva pillantok körbe, hátha tényleg van itt velünk egy MIB ügynök, fekete öltönyben és sötét napszemüveggel csak arra várva, hogy mikor teszek valami hatalmas felfedezést ezzel a morzsakörrel kapcsolatban, ami ebben a pillanatban a világ legizgalmasabb dolgának tűnik, még akkor is ha, szerinted éppenséggel undorító. Elvigyorodom.- Ez lehet a fine dining új vonala. - Húzom vissza az ujjamat óvatoskodva, nehogy véletlenül megbontsam a tökéletesnek tűnő kört. - Vagy mindkettőnket eltűntet a kormány emiatt az új tökéletes morzsakör miatt. Bekerül az UFÓ-aktákba. - Ezen a ponton a morzsaköröm elveszti az eddig neki tulajdonított figyelmemet és rád akaszkodik, bandzsítás nélkül sikerül egészen a szemeidbe néznem, eszembe jut, hogy valamit ígérnem kellene, azt persze nem tudom, hogy pontosan mit, csak valamit, ami ezerszer izgalmasabb lehet, mint az 50-es körzetről való tudásom.

- Huh... - Kezdek bele, ujjaimat pedig kérdés nélkül fonom arra a másik korsó sörre, amit magaddal hoztál, pedig egészen biztos, hogy nem nekem szántad. Hirtelen túl szomjasnak érzem magam és túl nagy nyomás nehezedik a vállamra, egészen olyan érzésem van, mintha ezen állna vagy bukna minden, kicsit más jelentősége lesz ennek az egésznek, és én tényleg azon kezdek gondolkozni, hogy egyébként te most flörtölsz-e velem, vagy sem. Túl régóta vagyunk barátok, és túlságosan hamar pakoltál bele a Friend Zone émelyítően egyhangú kategóriájába. Lehet, hogy tényleg túl részeg vagyok, vagy tényleg elvittek a földönkívüliekről alkotott gondolataim, de akárhogyan is legyen végül is muszáj mondanom neked valamit.

Izgatottan pillantok az ajtó felé, elkapok néhány cigaretta véget, fényesen parázslanak az éjszakába, hangos nevetések kúsznak be ajtórések és bukóra nyitott ablakok felől. Távolinak tűnnek, olyannak, amibe most hirtelen biztosan nem tudnék becsatlakozni, még csak meg sem tudom mondani, hogy miért. - Van a közelben egy uszoda. Beszökhetnénk. Mindig is szerettem volna bemenni oda, amikor nincs ott senki más és az egész medence csak az enyém. Vagyis a miénk. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem az év ötlete, de még csak nem is a nap ötlete, máris ostorozni kezdem magamat félrészegen, hogy miért nem vagyok kreatívabb, amikor te ilyen vagy velem, képzeletben már hallom, ahogyan elmosolyodsz, olyan mosollyal, amit szinte minden lánytól megkapok a rémes ötleteim után, a pillantásod valaki után kap segítségért, majd bólintasz, és mire elkezdhetnék örülni, csak hozzá teszed, hogy szólsz a többieknek.

Nagyon szeretném, ha nem szólnál senkinek és egy kicsit jobbnak találnád az ötletemet, mint amit egyébként én gondolok róla.

– vagyis oda szeretnék dőlni, és esküszöm, jó az irány, a dőlési szög, az erőkifejtés, minden összeáll, csakhogy azon ritka jelenséget figyelhetünk meg, amelyben az akarat és kivitelezés részben keresztezi egymást. Maddox magasabb nálam, legalább másfél fejjel, ülve sem redukálódik alkatbeli különbségünk, nekem nem sikerül abban nőnöm, neki nem sikerül zsugorodnia, mondhatni szerencsétlen helyzet, mert vállcsúcs helyett halántékom a felkarjának simul. Sörrel, cigifüsttel, visszafojtott lélegzettel átitatott illatába könnyű belesimulni, pézsmaakkordokkal fellazított egyveleg, benne vagyunk mindannyian, barátainktól kezdve, az itt dolgozókon át, egészen ennek a pillanatnak az esszenciájáig, ő és én, én és ő, a félig szándékos egymásba botlás.

Álla röviden fejbúbon söpör, kilazuló fonatom tovább enged tartásán, mégsem panaszkodom, sosem hallhatott panaszkodni, ezer végletekig tökéletesített frizurát is hajlandó vagyok feláldozni ártalmatlan testi kontaktusokért, ugyan hiszek benne – mégpedig szenvedélyes, ha bárki tudni szeretné –, hogy ostobaság eltékozolni az emberi érintkezéseket. Én vagyok az a lány, aki nevetve bukkan fel, miután ruhástul medencébe lökték, és legalább hat tucat fényképen elkenődött sminkkel vigyorog. A kamerába, a kamera mögött álló emberre. Persze érzem, lejjebb siklik, mondjuk fél centit, talán annyit sem, hirtelen súlya lesz, nem elviselhetetlen és irritáló, egyszerűen észrevehető, mint egy feltűrt pulóver ujja vagy esőtől elnehezült kapucni.

Nevetésétől azonnal elmosolyodok, szélesen, őszintén, gondtalanul, Maddox mellett sosem lehet teljesen elveszni, nem lehet görcsölni, tépelődni, leginkább tengerparti sziklaként látom az esetek jelentős részében, állandóságot, mozdíthatatlanságot, szilaj, időtlen erőt sugároz magából. Szépen nevet, gondolom elszoruló torokkal, kivillanó fogaim önfeledtség csillog.

Úristen, tényleg sokat ittam.

– Legyél egy kicsit kedvesebb, csak egy kicsit – emelem fel a hüvelyk- és mutatóujjamat, keskeny rést hagyok az ujjbegyek között. Oké, lehetséges, hogy jelenleg nem igazán tudok képzeletbeli méricskélést tartani, ezért nem tartom kizártnak hangsúlyozom, nem tartom kizártnak, hogy amit keskeny sávnak látok, az majdnem kétujjnyi távolság. Igyekszem a lehető legártatlanabb pillogással enyhíteni megfogalmazásra váró ítéletét. Ki tudja, talán megkönyörül rajtam, és nem talál egyenesen szíven – ugyanis attól tartok, Maddox kiváló megfigyelő, kiválóbb, mint azt bármelyikünk hinné, és olyan tűpontos észrevételt tenne, amit képtelen lennék elviselni.

– Hah – nem borzongok bele, a legkevésbé sem, jó, persze, végigfut a hideg a hátamon, és akaratlanul közelebb hajolok hozzá, és igen, elismerem, hunyorítva fürkészem az arcát, érdeklődve és izgatottan, mert a kijelentése mögött javaslatot szimatolok. – A vesémbe látsz – összegzem cinkos mosoly kíséretében, aztán a korsóért nyúlok és hatalmasat kortyolok belőle. – Szolgálsz nekem való izgalommal? – Tudom, egyszerűen tudom, sokféleképpen értelmezhető, mondjuk incselkedésnek, igen, burkolt ajánlattételnek, és tudom, tisztáznom kellene ezt a kétélűséget, mielőtt rossz helyre metszek. – Mármint a kortárs művészeti morzsakörödön kívül – jobbom mutatóujjával megpiszkálom, szelíden, eszem ágában sincs tönkretenni a művét -, ami egyszerre undi és magával ragadó.

Az ujjaimmal morzsákat igazgatok az asztalon egy kiömlött borfolt köré, eredetileg ugyan céltalanul tologattam őket, élveztem az apró anyag dörzsölését az ujjbegyeimen, ahogyan tovább morzsolódtak, aztán véletlenül kiszúrtam azt a vörösborfoltot - egyébként azt hiszem én löttyintettem ki egy kicsit, amikor már többedjére koccintottam valakivel, elmosódó hajszínnel, feledhető nevetéssel, de annál is inkább izgalmas társasággal -és célzottan tökéletes körbe gyűjtöttem a kenyér-pizza és panírmorzsa elhagyott darabjait.

Ha egy kicsit kancsalítva bámulom, akár kukoricakörnek is tekinthető lenne, és ha egy kicsit is adnék a legtöbb összeesküvéselméletre, akkor most a szívemhez kapnék és berántanék magam mellé valakit félrészegen, hogy az 51-es körzetről fecsegjünk, meg erről a kukoricakör szerű morzsakörről az abroszon, de így csak hümmögök egy sort, amikor valaki cigire invitál. Kivár, én meg csak bámulom azt a mesterséges formát ott az asztalon, mintha esélyes lenne, hogy MIB ügynökök jelennek meg mellettem és a neutralizáló segítségével törlik az összes emlékemet, így én majd csak azon kapom magamat, hogy ülök itt és nem tudom, hogy mit csináltam az elmúlt öt percben. Vagy fél órában, vagy hát ki tudja, hogy mennyi ideig rendezgettem ezt a kört itt magam előtt az asztalon.

Kicsit megilletődve pillantok rád, ahogyan nekem dőlsz, leginkább azért, mert tényleg egy MIB ügynökre számítottam, aztán meg azért is, mert hát hirtelen rádöbbenek, hogy túlságosan lekötött ez a morzsakör - hát biztosan nem vagyok már színjózan - és valahogyan mindenki felszívódott körülöttünk, csak te maradsz itt, és egy pillanatra neked döntöm a fejemet, aztán elhúzom az ujjamat a borfolt közeléből, a fejem fölemelem a tiedről és csak összeráncolt szemöldökkel nevetek föl. - Kösz, azt hiszem. Akkor most nekem is mondanom kellene valami hasonlóan kedveset ugye?  -  Kicsit arrébb húzódom, hogy végigpillanthassak rajtad, közben pedig igazán igyekszem kitalálni valamit. - Te pedig pont úgy nézel ki, mint aki.. aki..aki.. - Hosszasan gondolkozom, de azért persze nem elviselhetetlenül hosszan. - Mint akinek valami izgalomra van szüksége. -

Mintha folyton lemorzsolódnánk egymásról – kezdeti tökéletes konstellációnk apró csoportosulásokra bomlik fel, szétszóródunk, látszólag öntudatlanul, gyanítom, bármilyen rosszindulat nélkül, legalábbis nekem sosem jutott eszembe mások titkait elhinteni vagy viselkedését minősíteni. Valahogy így történt ma este is, asztalt foglaltunk tizenkét főre, abból hárman az utolsó pillanatban visszamondták, kikértük a minimális fogyasztást, egy ideig arról beszélgettünk, ki mit darált le hétvégén Netflixen, hasonlít-e a könyvre, elég eredeti-e, rendeltek-e be újabb évadot, mit kaszálnak el, mit tolnak feleslegesen, minek romlik a színvonala, mi meglepetés, egyébként ha már itt tartunk, láttuk-e ezt vagy azt, meg hű, ha tetszett, megnézhetnéd a…

Aztán páran mosdóba mennek, mások kintre cigizni, először beszélgető sarkak alakulnak ki, folyton változó összetétellel, cserélődnek az emberek, valaki mindig elsodródik, összefut egy régi ismerőssel vagy egyetemi szaktárssal, esetleg új társasághoz csapódik. Keringünk, látszólag céltalanul, mintha mindenki a helyét keresné, de bármerre fordul, valahogy nem érzi az igazinak.

Már fél órája elfelejtettem, ki mellett ültem legelőször, most próbálom felidézni a tökéletes terpeszguggolás kivitelezése közben, bravúros célzási technikával pisilek, mert nincs az az isten, hogy ráüljek egy ilyen vécédeszkára. Exponenciális növekedést tapasztalok általában az idő telése és a félrecsorduló cseppek mennyisége között, már lassan éjfél felé járhat, nem tudom pontosan, úgyis akkor indulunk, ha valaki indulni akar, egyelőre azonban egyikünknek sincs kedve hazazötykölődni. Mosdópartnerem röviden bekopog, figyelj, kimegyünk egy cigire, utánunk jössz? Én meg azt mondom, hogy persze, menjetek csak.

Fogalmam sincs, miért nem megyek utánuk végül, kezet mosok, zsepivel törlöm meg – elfogyott a papírtörlő, de az is lehet, soha nem is volt a tartóban -, kisodródok a szerelmes üzenetekkel, telefonszámokkal és ribancalázással tarkított helyiség falai közül, onnan pedig egyenesen a pult felé veszem az irányt. Két korsó sört rendelek, a pultos lány bizalmas somolygással adja ki, mintha ismernénk egymást valahonnan. Maddox olyan anyátlanul ül az eredeti asztalnál, képtelenség szívhasadás nélkül rápillantani, vagy csak én akarom magányosnak látni, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért leülök mellé. (Amiért a saját magányomat próbálom csillapítani. Pedig ki is mehetnék a lányok után.) – Úgy nézel ki, mint egy kölyökkutya, amibe belerúgtak - lazán a vállának dőlök.