Megmagyarázhatatlan könnyedséggel gördül át a torkomat feszítő tiltakozáson, gondatlanul eszkábált gát, kevés ahhoz, hogy visszatartsa feltörő könnyeimet, azt a furcsa, nevetséges kis hangot, amivel mindig sírni kezdek, mint a meglőtt zsákmány, amelyik nem hajlandó tisztességesen elpusztulni azonnal. Megbocsájtása valószínűleg felszínes lesz, ezt tudom, mielőtt bármit mondana nekem, iszonyú körülmények között hagytam magára, éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, de nem szerethettem nyíltan, sem gyöngéden, sem forrón – sehogyan sem. Szűkölő állatként realizálom szavait, nincs bennük elutasítás, mégis zsigeri félelmet ébreszt bennem, teste elfordul tőlem, távolságot ékel közénk. Két évvel ezelőtti döntésem visszavonhatatlan következményei elől nincs menekvés.

Ablakot nyit. Hétköznapi mozdulat, dísztelen, funkcionális, bármelyik beszélgetésben észrevétlen maradna, csak én érzékelek benne némi visszautasítást – hűvös légáramlatok szöknek be, puhán omlanak szét, borzongató tisztasággal. Szétfoszlik eddigi beszélgetésünk, fülledt egymásra találásunk, izzó örömünk, a viszontlátás borzongatása semmivé lesz. Szíven sújtottak tanácstalanságával pillantok körbe, vékony sziluettjén meg-megállapodok, felmérem, mennyit változott, mennyire más – most különösen. Hideg, érinthetetlen. Minden bizonnyal nosztalgikus sóvárgással omlott belém, belém, belém, a hitetlenkedő, boldog ölelésembe.

Fogalmam sincs, mi fáj jobban. A pofon, annak pontossága vagy ereje. Vagy a hangjában bujkáló keserűség és düh, amivel kiosztja.

Idegen férfi, idegenül mozog ennyire otthonosan ebben az irodában, idegenül gyújt rá, idegenül fújja a füstöt. Reflexszerűen óvva inteném a dohányzás káros hatásaira, két évvel ezelőtt viccesen megjegyeztem volna, ne merjen éveket pazarolni erre az életünkből, nem mehet el korábban és betegebben, mint én, ezúttal viszont hallgatok, gyomorszorító kívülállósággal. Örökké élni fog, túlél engem is, túlél majd generációkat, korokat, születő és letűnő civilizációkat. Ezen nem változtat egy szál cigaretta, de millió sem.

- Nincs miért megbocsájtanom – gyűlölöm ezt a sírós orrhangot, aminek semmi köze hozzám, mégis én vagyok, teljes egészében. – De hogy mondhatsz ilyet? Csak meg akartalak védeni. Tudom, hogy lehettem volna bátrabb, merészebb, vakmerőbb, makacsabb, és sajnálom, hogy nem voltam, de hogy mondhatsz ilyet? Hogy mondhatod, hogy ezt tettem veled? – Arcom másik felét is letörlöm, nincs zsebkendőm, ezért nagyot szipogok. A táskám odakint maradt, ez a hely pedig ismeretlen territórium. Láthatatlan csapdák szegélyezik.

Levegőt venni és ránézni most annyi, mint meghalni egy kicsit.

Tucatszor meghalok, mégis felkapaszkodik mellkasán pillantásom, keresi tekintetét, keresi az öröktől ismert vonásokat – egyszerre félve és telhetetlenül. Két évet töltöttünk külön, és ez a két év ugyanannyi rejtett nyomott, felfedetlen mintát hagyott rajtunk. Miért ilyen nehéz kapcsolódni? Hol és min csúszik el a kommunikációs csatornánk?

Összefont ujjainkat kissé megemelem, pár fokkal eldöntöm jobbra, aztán balra, górcső alá veszem a két kézfejet – Benjaminé hideg és nyirkos, az enyém meleg és izzadt, ő hűsít, én melengetem. Benne valaki vagy valami más vére folyik, ott csörgedezik artériáktól hajszálerekig, egy másik élet ritmusát dobolva. Különös, hogyan tartja egyszerre életben és holtában a férfit, akire még így is, gondolkodás nélkül rábíznám az életem.

Csakhogy lehet, éppen így veszíteném el. Őt és az életemet egyaránt.

Koncentrációm egyetlen fókuszpontra korlátozódik, egyedül rá figyelek, teljesen és oszthatatlanul, elképzelem munka közben, asztal fölé görnyedve – ezen a ponton szórakozottan félfordulatot tesz a tekintetem, és észreveszem a keretezett fényképet, magamat, illetve azt, aki évekkel ezelőtt voltam, aki már nem lehetek, és akit ezek szerint nem felejtett el -, papírokra nyomtatott számhalmazok útvesztőiben barangolva. Elképzelem új otthonában, a sajátjai között, egyedül az ágyban, egyedül az asztalnál, gondolataiba mélyedve. Kicsinyes diadalt élek meg, amiért nem találkozom megemlítendő névvel, amiért agyamnak nem kell kiterjesztenie és átszíneznie a képet, amiért egyedül fekszik, egyedül ül, nem valaki más mellett, nem valaki más közelségét élvezve. Vajon gondolt arra, mi lehetett velem? Érintett-e más? Vajon marta egyfajta féltékenység?

Régen bármit meg mertem volna kérdezni tőle.

Régen.

Bizonyos szokásokat persze nem vedlett le, nem, öntudatlanul járja be non-verbális kommunikációjának alappilléreit. Szemöldökéhez nyúl. Halvány mosollyal válaszolok.

- Örülök, hogy… - mit mondhatnék? Hogy nem kallódott el? Hogy talált magának célt, tevékenységet, elfoglaltságot? – Hogy vannak körülötted olyanok, szóval mások. Hogy nem vagy egyedül – pontosítok, mert akármennyire igyekszem, továbbra is két táborban gondolkodom. Erre treníroztak egy életen át. Vagyunk mi, és vannak ők. Mi képviseljük a fényt, ők a sötétséget.

Közelségétől ismét leheletnyire elnyílnak ajkaim, a testem hamarabb válaszol neki, annak minden négyzetcentiméterét, ösztönös visszacsatolását ismeri, és neki engedelmeskednek az izmok és inak, minden porc képes az akarata szerint hajlani. De az elmém. A tudatom.

Megbántottan rántom le rólam pillantásomat, nem is tudom, kire haragszom igazán – rá, magamra vagy a helyzetre, amibe belekényszerültünk. Valaki miatt, aki nem tisztelte Benjamin életét. Sem az enyémet. Sem senkiét. – Azt tudod mondani nekem, hogy te vámpírként – beleborzongok röviden, még sosem neveztem így, még sosem definiáltam ekként - soha… soha nem tettél olyat, ami helytelen? Hogy soha nem vetted más vérét? Hogy soha nem használtad fel az erődet? Hogy soha nem manipuláltál másokat? Vagy soha nem használtad ki, milyen hatással vagy az emberekre? Rám tudsz nézni, és azt tudod mondani, hogy sem te, sem a barátaid nem tettetek ilyesmit?

Hezitálva bomlanak ki kényszerű elzárkózásom szirmai, megnyílni annyi, mint védtelenné válni, kiszolgáltatottá, lehetek lesunyt fejű őzgida vagy reflektorfénytől megdermedt szarvas az út közepén, mégsem félek, Benjamin még mindig az a fiú, aki velem együtt próbálta visszafojtani a könnyeit, aki akkor, a múlt hézagos darabkájában, úgy nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, éppen megöltem vagy megmentettem. Önmagától vagy önmagamtól. Ugyanakkor ugyanúgy felgyűrődött mögötte két év, habár sóhajtást sem mert hagyni rajta. Meglehet, eleinte rettentően szenvedett – emlékszem, hónapokon át álomba sírtam magam, összeszoruló gyomorral, magzatpózba gömbölyödve –, aztán megnyugodott, összeollózta, ami megmaradt, miután kitéptem magam belőle, lerakta egy új élet alapjait, tartozni kezdett valakikhez, valakihez, vágyat érzett mások iránt, szerelmes lett…

Ismételt bókja érzékeny ponton talál el, sosem akartam tetszeni másnak, sem őelőtte, sem mellette, sem őutána. Jól ismer, gyerekkorunk óta, felfedezte már személyiségem minden rejtett átjáróját, tudja, mit kell mondania, merre kell kanyarodnia, erőlködés nélkül talál hozzám, a legbensőmhöz. – Akárcsak te – pattintom vissza félszeg bakfisként, halovány mosollyal az arcomon, még a pillantásomat is leejtem, ösztönösen, nem akarom, hogy lássa, milyen hatással van rám. Egyébként mi mást mondhatnék neki, ennyi idő és ennyi változatlanság után? Első és egyetlen szerelmem élő lenyomata, teste megőrizte annak pillanatát, szépre metszett arcával, átható tekintetével együtt. Talán csak több törés rejtőzik szemében, több felszíni hasadás, több láthatatlan árok.

Kezelésre szoruló tenyeremre fordítom pillantásomat, nem túl mély seb, állapítom meg bevallhatatlan könnyebbséggel, még a végén félreértené, pedig nem tőle félek, hanem mindenki mástól, sötétben lapuló szörnyetegektől, akikben nincs sem emberség, sem gyöngédség. Vajon benne mennyi maradt még? Az idő múlásával fordított arányban csökken benne, míg végül Bastien-féle fenevaddá változik? Vagy dönthetnek róla – dönthetnek arról, miképpen szeretnék élni az életüket?

Szótlanul kivárom, amíg betekeri a kezemet, egyszerre puha és érdes, mozdulatai ellenben összetéveszthetetlenül lágyak és óvatosak, vigyázva dolgozik, magabiztos fürgeséggel. – Köszönöm, és tudnod kell, tudnod kell, hogy én… – nem vadászni jöttem ide, nem mások miatt vagyok itt, téged kerestelek, egyedül téged, akarnám mondani, igazán, gyomortól torokig nyúló késztetéssel, de képtelen vagyok befejezni, ott marad, megfogalmazhatatlanul, megformálhatatlanul.

És ekkor azt mondja…

Benjamin azt mondja…

És úgy szólít…

Kettőnk közül én nem vagyok képes megszólalni, fizikai gátak emelkednek, szűkre húzza magát a torkom, elszorul, szememet könny futja el, hogy lehet, hogy minden, ami eddig ennyire bonyolultnak tűnt, most ilyen egyszerű legyen, és hogy lehet, hogy ami eddig egyszerűnek tűnt, most ilyen bonyolulttá váljon? Arcomra simítja tenyerét. Elviselhetetlen. Bármit is mond, kristálytisztán hallom, komponenseit elraktározom és valamilyen primitív, ösztönös szinten értelmezem őket, ugyanakkor kibogozhatatlan fehér zajjá tömörül, felfogom és nem fogom fel, mindezt egyszerre, tekintetem az arcán puhatolózik, rákéredzkedik vonásokra, bejárja őket, ami éppen nem esik fókuszpont alá, az homályos, kontúrt vesztett.

Tenyeremet hirtelen a szájára tapasztom, nyirkos, és talán még ott terpeszkedik rajta néhány csepp alkohol vagy vér a másik kezemről, ajkaim hamarabb kezdik formálni a szavakat, mintsem ténylegesen kimondanám őket, de a zümmögéssel egyenértékű mormolás valahogy kitisztul: – Állj, állj, állj, állj – sóhajtással zárom le, lehunyt szemekkel, ráncolt homlokkal igyekszem kibogozni, mit mondott, mit kellene mondanom, mi történik majd ezek után.

Valójában egyetlen dolog számít.

– Két éven át semmit sem tudtam rólad, nem tudtam, hogy hová mentél, mit csináltál, hogy más vadászok megtaláltak-e, hogy… De élsz – elhúzom ujjaimat, ezúttal én érintem meg, hüvelykujjammal végigbecézem ajkait, mutatóujjam orra vonalán siklik, megrajzolom mindkét szemöldökét, és közben tekintetemmel nem eresztem, nem, fogva tartom, mintha attól félnék, egyetlen pislogás elég ahhoz, hogy semmivé bomoljon. – Életben vagy, jó, lehet, hogy nem a klasszikus értelemben – nedves nevetést hallatok, ott van már a sírás, a szájüregem hátuljában, az öröm, megkönnyebbülés, bűntudat zokogása –, de életben vagy. És engem semmi más nem érdekel, csak az, hogy élsz és megtaláltalak. - Képtelenség visszatartani, nincs is miért visszatartani. - Meg tudsz nekem bocsájtani?

Hétszáznegyvenkét nap, tizenhárom óra és harminchat perc.  

Hirtelen nem tudom eldönteni, eddig szenvedtem-e légszomjtól, vagy most felejtem el, hogyan kell levegőt juttatni szájtól torokig, toroktól tüdőig, ennek önkéntelenségét játszi könnyedséggel írja felül Benjamin felbukkanása. Szűkre húzott torokkal, rebbenni képtelen szempillákkal, mozdulatlanságra szorított testtel állok, abszolút dermedten, egyetlen nyikkanás sok, annyi se hagyja el a számat. Így érezhetik magukat, akik jelenést látni, akik előtt csodák elevenednek meg, a borrá változott víz szemtanúi, síró Szűz Mária szobrok áhítatos hívei, valahogy így, és olyan nevetséges, de arra gondolok, minden megtalálására tett kísérletem elmorzsolt ima, pedig nem hiszek Istenben, és a vámpírok megteremtése óta a tudományban is nehezemre esik.

Más körülmények között azonnal óvintézkedéseket tennék, próbálnám enyhíteni a kárt, megmenteném magamat, mert nem szorulok senki segítségére, saját erőmből, saját elhatározásomból cselekszem, ezúttal mégis egyfajta tanult tehetetlenséggel várom, hogy valaki – ne legyünk ennyire naivak, nyilvánvalóan Benjamin – helyettem oldja meg a problémát. Szemközt hasonló katasztrófa, földre ejtett láda, benne üvegek, illetve azok maradványai, ő gyönyörű, semmit sem változott, mintha tegnap intettem volna búcsút neki, csak a haja hosszabb, csak az öltözködése merészebb.

Elhomályosul előttem, először azt hiszem, megszédültem, mindjárt elájulok, aztán rádöbbenek, mi okozta az optikai zavart, sietve kipislogok egy könnycseppet a szememből. Mire felocsúdok, előttem áll, sóhajtásnyi közelségben, innen még lélegzetelállítóbb, rakoncátlan tincseit fürkészem, egyenes vonalú orrán csúsztatom végig a pillantásomat. Érintésére összerezzenek, nehéz lenne megszólalni, nehéz lenne viszonozni, nehéz egyáltalán gondolkodni, két éven át minden egyes nap elképzeltem, hol járhat, mit csinálhat, hogyan nézhet ki, és azt hittem, bizonyos értelemben kinőttem az iránta érzett szerelmet, most mégis tizennyolc éves bakfisként pislogok rá, megilletődötten, gyomrot kínzó bizsergéstől elgyengülve. – Hogyne, persze – helyeslek szinte rögtön, látószögem leszűkül rá, mit számít, kik vannak még itt, mit látnak, mit gondolnak -, mindenképpen.

Átkarol, magától értetődően, természetesen, kétévnyi távolság foszlik semmivé, gyümölcsfák között sétálunk, tökéletes összhangban, nyárillatú fülledtségtől bágyadtan, egyikünk sem szólal meg, csupán tekintetünk találkozik időről-időre. Tudom, hogy szentimentális ömlengés, tudom, hogy semmi értelme, és tudom, hogy tiltakoznom kellene, helyette követem szelíd irányítását, nincs ennél felszabadítóbb érzés a világon. Orromat sejtszintű emlékezéssel fúrom ugyanoda, ugyanabba a pontba, nyakának lefelé hajló ívébe, ahol feszes vállának izmába fut, emlékeimben forró és bizsergető, a jelenben rémisztően hűvös, beleborzongok. De nem húzódom el.

Legalábbis nem azonnal. – Kettőnk közül te változtál kevesebbet – zavartan fülem mögé tűrök egy elkalandozó tincset. Nem bírom elviselni, amit mond, inkább a mögém húzott székre roskadok. – Tudod, én rohamtempóban öregszem, te viszont… - Félrepillantok, gyermeki bűntudatot idéző intenzitással, fogalmam sincs, hogyan beszélgetnek élők a holtakkal sértegetés vagy vádaskodás nélkül. Félek, bármit mondanék, ütemet veszítene kommunikációs csatornánk tempójában.

Persze tudja – jobban ismer mindenki másnál ezen a világon, önmagamba visszazártan léteztem, mióta kényszerből megszakítottam vele minden kapcsolatot -, mire van szükségem, azonnal feloldja szorongásomat, eltereli figyelmemet. – Szeretek veszélyesen élni – kihívóan pillantok rá, csalfa mosollyal a szám szegletében. – Más helyzetben briliáns csalinak neveznénk. – Ismét hozzám ér, egy rétegnyi vatta pofátlankodik közénk, én pedig lélegzetvételenként könnyebbülök meg. Felszabadító megtalálni, amit az ember olyan sokáig keresett, ugyanakkor riasztó, innentől kezdve nincsenek tervek, ismeretlen terepre tévedtünk, alternatívák híján a találkozás sodrására bízom magam.

– Elviselhető – rántok egyet a vállamon, és a fejem is oldalra billen, csak utólag jövök rá, mit csinálok, ez bizony hamisítatlan, színtiszta, szánalmas törleszkedés. – El se hiszem, hogy itt vagy, mármint tényleg itt vagy, és én is tényleg itt vagyok. Gondoltad volna? Gondoltál rá valaha? – Ennél a pontnál siklik vissza pillantásom az arcára, kérdésem ártalmatlannak tűnik, de benne van az összes félelmem és aggályom. Mi van, ha minden, amit tesz, merő udvariasság? Egy rég letűnt szerelem nosztalgiája.

Nehezen illeszkedtünk azonos pályára beszélgetés közben – ezért kizárólag magamat hibáztatom, sosem nyitottam feléjük, kikerülhető, de véletlenül sem figyelmen kívül hagyható berendezési tárgyként tekintettem rájuk, amikkel kötelességem megosztani a hatszor négy méteres irodát. Ezúttal mégis hajlandó vagyok nyitni – résnyire, természetesen, elképzelem, milyen felszínes ismeretséget köthet egy normális korombeli, ahhoz igazítok mindent –, meghívom őket az első körre, hagyom, hogy asztalt válasszanak, nekem végül is mindegy, hová ülünk le, amíg lehetőségem nyílik belátni az egész teret.

Benjamin itt lehet, pontosabban Benjamin itt van, mert itt kell lennie, ide vezetett hónapokig tartó kérdezősködés, nem feltétlenül gyümölcsöző információcsere. Háromszor jártam már itt – nekihajolok a pultnak, lábujjra emelem a testsúlyomat, hátha néhány centinyi csalással hamarabb észrevesznek –, minden alkalommal egyedül, véletlenül sem szerettem volna idegeneket belerángatni életem drámájába, ráadásul reméltem, rögtön egymásba botlunk, márpedig ehhez nincs szükség külön közönségre. Mit mondanék nekik? Szorult helyzetben sokkal nehezebb hihető hazugsággal előállni. Őszinte úgysem lehetek, és nincs vadász ebben a városban, aki ostobán felfedné a kilétét. Másnapra családostul, gyökerestül kitépnének minket, mintha soha nem is léteztünk volna. Barbár módszer, cserébe riasztóan hatásos.

Öt perc kitartó kontaktusfelvételi kísérlettel, négy koktéllal, három majdnem kilöttyintéssel, két araszolás közbeni bocsánatkéréssel és egy megérkezéssel később végre megkóstolhatom, aminek a megrendelését – nyilván nekem, önkéntes áldozatnak – meglepő izgatottsággal adták le. Kicsit édes. Kicsit selymes. Összességében cukorsziruppal gazdagon meglocsolt, magas alkoholtartalmú rövidital, látszólag itatja magát, majdnem a felét felszürcsölik, gondolkodás nélkül, mire egyáltalán sikerül azonosítanom egyetlen kortyból, nagyjából milyen összetevőkből állhat.

Innentől kezdve fogalmam sincs, mi történik. Nem a koktél miatt, azt inkább csak nyalogatom – bezzeg valami apám által tökösnek nevezett piát valószínűleg lelkesebben nyakalnék –, kívülről nézem végig, ahogyan kezdenek kontroll-vesztett állapotba kerülni. Tekintetem percenként körbeszáguld, sietve, rutinosan, ismerős tincsek után kutatva. Végighallgatom az összes munkahelyi pletykát – szerencsére egyikbe se vonnak bele, bár ki tudja, másoknak lehet, éppen rólam beszélnek, ez valami ördögi vetésforgó, valaki éppen sorra kerül, valaki éppen kimarad –, hümmögök hozzá, bólogatok vagy rázom a fejemet – verbális megerősítésre tőlem nem számíthatnak –, teszek egy-két megjegyzést két témával később, végül heves, ám annál vidámabb vitába bocsátkozunk az idei Oscar gálát illetően. Miattunk akarnak egy perces néma csendet tartani – miattunk, mi vagyunk a Washingtonban rekedtek, a foglyok, az új rendszer legnagyobb áldozatai.

Valahol itt kerül ismét rám a sor, ami azt jelenti, miközben elkortyolgattam két környi piát, ők rekordsebességgel magukba döntöttek négyet. Másodszorra jóval hamarabb kapok némi figyelmet a pultostól, kipirult arccal, nevetésre álló szájjal kérek, még egy kört, igen, ugyanabból, bólogatok, valami viccet is elsüt, tudom, hogy közel sem annyira humoros vagy sziporkázó, mint amennyire kacagni kezdek rajta, a tálcát is úgy tolja a közelembe, hogy egymásnak koccintva biztonságosan megemelhessem a poharakat, óvatosan, azt hiszem, ezt mondja, és lehet, én is túl sokat ittam, mert…

Pillantásom fennakad egy ismerős alak arcának ismerős szirtjein, megtörök és szétroncsolódok rajtuk, rég nem tapasztalt szomjúsággal, mégis hitetlenkedve barangolom be vonásainak csipkézett partját, nem emlékszem, hogyan kell levegőt venni, a szívem is félrever néhányszor konokul, az izmaim elernyednek. Az egyik pohár szétpattan, fájdalmat sem érzek, de hallom, amint három másikkal együtt a padló tömegvonzásának engedelmeskedve ripityára zúzódik. Ott állok, vérző kézzel, csodálkozástól elnyílt szájjal, enyhén becsiccsentve, felfröccsenő koktéltól nedves nadrágban, egy halom szilánk közepette.

De kit érdekel?

Megtaláltam.