A vámpír azt hiszi, hogy pár odakaffogott szó hallatán el fogok menni és hagyom nyugodtan táplálkozni. Lehet hogy két lábon járó kriptaszökevényként már nem túl jó a szaglása - ellentétben velünk vérfarkasokkal, akik köszönjük szépen kitűnően már-már túlságosan is jól érezzük a környezetünkben lévő különféle szagokat és illatokat - én viszont sajnáltos módon érzem azt a számomra orrfacsaró bűzt, ami belőle árad. Persze a lány sem hagyja ezt már szó nélkül, ám nehéz eldönteni hogy mi fojtja belé a szót: a felbukkanásom, a vámpír nagyképű kinyilatkoztatása vagy a sokkos állapot, amelyben láthatólag bennt ragadt.
A vérszívót persze pillanatok alatt a helyére teszem, úgyhogy sikeresen beleépül a szemközti falba. És hazudnék, ha azt mondanám hogy nem élvezem azt a szánalmas látványt melyet nyújt jelenleg. Viszont figyelmemet inkább a lány felé fordítom, aki épp egy pocsolyában dagonyázva szemléli a harcunkat. ~Bár ezt az egyoldalú és egyenlőtlen küzdelmet nem nevezném annak... esélyes sincsen ellenünk!~ Morran a fejemben a Fenevad hangja sértetten eme gondolatra. A halandó emberek rémesen törékenyek és gyengék, a végén még felfázik nekem vagy valami más baja lesz ahogy ott gubbaszt, felhúzott térdekkel és próbálja minél kisebbre összehúzni magát.
~Ezek a vérszopók sosem tudják, hogy mikor kell feladniuk?!~ Horkan fel bennem a Szörnyeteg, amikor másodszorra is a falba vágja a vámpírt. Határozottan idegesíti a fickó, a szaga különösen és a felé intézett fenyegetést valójába tett is követné a részéről, azonban ellenfelemnek megjön a jobbik esze és még azelőtt kereket old, mielőtt agyaraim a húsába marnának megpecsételve a sorsát. Mire Mackenzie felé fordulok, már nyoma sincsen az arcomat eltorzító fogaknak és a szemeim is ismét normálisan kéklenek. Nyomokban sem emlékeztetek arra a szörnyetegre amivé az imént pillanatok alatt lényegültem át. Nem akarom megijeszteni a lányt, így óvatosan közelítek felé és ahogy összetalálkozik a tekintetünk úgy érzem mintha megállna az idő. Régen eltemetett érzések törnek a felszínre és az érzelemcunami szinte maga alá temetve nyel el. ~Hogyan? Hogyan lehetsz te mégis életben?!~
Kérdések kavarognak bennem, miközben régi sebek tépődnek fel. Pont, mint amikor megtudtam hogy Cole, a kuzinom életben van. A család nem véletlenül kényes téma nálam, nyomós okom van rá. Éppen azon az éjszakán veszítettem el őket örökre az emberségemmel együtt, amikor a harc hevében engem is szörnnyé tettek azok a bestiák. Vagyis a jelek szerint csak azt hittem, hogy örökre. A lányom neve önkénttelenül csúszik ki a számon, mire észbe kapok már ki is mondtam Malia nevét. Amikor azonnal rávágja az igent, a szívem nemcsak kihagy egy ütemet, de kétszeres tempóba kapcsolva kezd verni újfent. Már épp nyitnám ki a számat, amikor zavartan szabadkozni kezd. Tiltakozása megtorpanásra késztet. Bizonytalanul méregetem a vonásait, de hasonlóság megdöbbentő: olyanok mint két tojás és mégsincs olyan szerencsém, hogy az legyen akinek reméltem.
A kipárolgásából pontosan tudom, hogy zavarban van és megijedt, némi értetlenséget is vélek kiolvasni az íriszeiből. Én még mindig a történtek hatása alatt vagyok, hogy sikeresen belebotlottam valakibe, aki hála a genetikai sokszínűségnek a néhai gyermekem kiköpött mása. Próbálom a figyelmemet a csapongó gondolatokból a jelenbe visszacibálni erőszakkal és inkább a lány sérüléseit veszem szemügyre. Amikor azt mondja, hogy bántotta több sem kell egy másodperc alatt termek előtte, hogy aztán a nyakából félre tűrve a haját harapás és egyéb sérülés nyomokat keressek rajta. - Hol? Megharapott? Fáj valamid? - Hangom őszinte aggodalomról árulkodik, miközben atyáskodva vizsgálom át centiről centire ruhán keresztül.
Képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle, hogy ez a hasonmás nem az én kis hercegnőm hanem valaki más. Főleg, amikor megérzem hogy kiugrasztotta a vállát az az állat. Az arcomon egy ideg megrándul, káromkodom is egy cifrát. De nem rá haragszom, hanem magamra amiért futni hagytam a támadóját. ~Sebaj, még levadászhatjuk hosszú az éjszaka!~ Szólal meg a Fenevad az elmémben jelezve, hogy ő sem kívánja ennyiben hagyni a dolgot. De most a lány hogyléte a legfontosabb, itt biztosan nem maradhat viszont visszatenni nem fogom tudni anélkül a vállát a helyére, hogy ne venné le a felsőjét és engedné, hogy hozzáférjek a szabaddá tett vállához. - Ezt majd később megbeszéljük. De most maradj nyugton kérlek, ez most egy kicsit fájni fog. Muszáj lesz visszaraknom a válladat. - Mondom, majd egyetlen határozott mozdulattal nyalábolom fel a földről és indulok meg vele ellentmondást nem tűrően a lakásom felé.
Igyekszem sietni vele és közben egy helyben tartva minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellemes így utazni ám még mindig gyorsabb vagyok futva mintha gyalogosan őt bevárva haladnánk. A természetfeletti erő és gyorsaság ilyenkor igencsak jól jön és hasznos dolog ám. Hazaérve fél kézzel tartom meg, ahogy mókolok a kulccsommal és amint bejutottunk első utam a nappaliba vezet, ahol a magából meleget ontó kandalló előtt lévő fotelbe helyezem óvatosan a lányt amennyire lehet ülve, hogy már ne kelljen sokat mozognia a későbbiekben. - Kérni fogok valamit és kérlek, ne értsd félre! - Kezdek bele zavartan. - Vedd le a felsőd. Csak, hogy szabaddá váljon a vállad és visszatehessem a kiugrott izmokat és csontot a helyére! - Magyarázkodom egyből, mielőtt még másra találna gondolni.
- Izé... én addig becsukom az ajtót és hozok száraz ruhát, amíg... tudod, nekikezdesz... - Mondom, majd az ajtóhoz megyek és belülről bezárom. A vizes kabátomat a fogasra teszem és a cipőmből is kibújok. Időt akarok hagyni neki, hogy dűlőre juthasson magával szemben és elkezdjen kibújni az amúgy szétázott ruháiból. Eszemben sincs leskelődni, engem még úgy neveltek hogy a privát szféra fogalmát ismerjem és azt, hogy mit illik és mit nem egy hölggyel tenni. A földszinti fürdőbe megyek hát és a szekrényből egy törölközőt, valamint egy fürdőköntöst veszek elő; majd a ruháim közül egy L-es, nem túl vastag anyagú, V nyakkivágású pulóvert ragadok meg ami biztosan nagy lesz rá és tarkarni fogja mindenhol ahol csak kell. Szeretem ezeket a ruhákat, kellemes pamut anyaguk van és nem olyan durvák mint a kötött gyapjú felsők, amiket az ember az anyjától meg a nagyanyjától kap karácsonyra. A ruhákkal a kezemben térek vissza a nappaliba, majd az ajtófélfán kopogva jelzem hogy bebocsátást kérek.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 02, 2020 8:55 pm
i'm trying to be someone
but i don't even know what that means----------
Amikor belém kötött a faszi, igazából már úgy voltam vele, hogy csak tessék. Azt hiszem, legalábbis nagyon gyanús, hogy számos hiba vezetett ehhez a bizonyos pillanatig, de nem akarok visszamenni addig, hogy Földünk hatmilliárd évvel ezelőtt izzó lávafolyam volt, mert egyrészt a bigott keresztények kitépnék tőlem a hajukat, másrészt meg azért ennél sokkal egyszerűbb az ok-okozati láncolat. Tehát ott kezdődött az egész, hogy tegnap este berúgtam. Ott folytatódott, hogy legalább tizennyolcszor visszaforgattam az időt már akkor, hogy legalább egy icipicit szeressenek a környezetemben lévők – nem tudom, hogy miért vágyom gyakorlatilag félidegenek szeretetére, de hé, ha majd rátérünk a további fejleményekre, akkor szerintem egészen világossá válik, hogy a barátaim szeretete durva és esetenként nemlétező, szóval talán igenis be kellene érnem a félidegenekével –, és aztán abban csúcsosodott ki, hogy éppen Hudsonra voltam képes rátestálni ÖNMAGAMAT. Amivel igazából még mindig nem lett volna semmi baj, hogy ha nem vagyok nagyon-nagyon elkeseredett, és nem akarom őt. Na, nem úgy, szexuálisan, mármint nyilván úgy is, de én Disney-mesék és lányregények híján is arra szocializálódtam, hogy a LELKEM legyen kiéhezve másokra – talán ez a legnagyobb jellembéli hibám? –, és igen, amikor ő meg egyértelműen begyakorolt mozdulattal söpörte ki a hajamat az arcomból, akkor igen, elgyengültem. És visszagondolva tudom, hogy én vagyok a barom, hogy újabb négyszer visszatekertem az időt, és sokkal, de sokkal mélyebben ástam bele magam a kapcsolatunkba, mint amennyire az egyáltalán valós lehetett volna, és voltam akkora szemétláda, hogy megfeledkezzek a legjobb barátnőmről, és annak ellenére, hogy most mennyire, de mennyire mérges vagyok rá a nap további részében történtekért, azért nagyjából ennek megfelelő mértékű ellenhatással tombol is bennem a bűntudat. Igen, elég nagy hiba volt megcsókolni a legjobb barátnőm exét. Igen, talán nem akkora, mint éppen azelőtt elhasználni MINDEN erőmet, hogy ezt behúzzam, hogy utána ott álljak kifogyott tankkal – vagy éppen totálkárosra vágott kocsival –, és egy romantikus bassza meget suttogjak az arcába. Mindezek után nyilvánvalóan nem kellett volna másnaposan cheerleading edzésre menni, hogy mintegy KÖNYÖRÖGJEK azért, hogy kiugorjon a vállam, és mindezek után nem kellett volna besétálnom a villában állított csapdába, amely gyakorlatilag csak arra várt, hogy rám csapódjon. Itt vagyok Washingtonban, barátok és varázserő nélkül, kiugrott vállal – azt hiszem, ennek az egynapos kanosszajárásnak nem is lehetett volna más vége, mint hogy leszólítson egy seggfej, hogy dugnivaló kis ribancka vagy, ezzel gyakorlatilag vietnámi flashbacksorozatot indítva el a fejemben – igen, igen, a legjobb barátnőm leribancozott, igen, igen, PONT Ő, amikor--- Áh, mindegy. És persze továbbmehettem volna, de ezen a ponton eljutottam odáig, hogy rohadtul elegem volt mindenkiből és mindenből, és egy bekaphatod, te seggfej igenis indokoltnak tűnt! (Említettem már, hogy nem vagyok túl okos lány?) Aztán a seggfej, ahelyett, hogy bekapta volna, inkább a falhoz vágott – NYILVÁN a fájós vállamnak, egyértelmű –, én engedelmesen elsírtam magam, aztán a következő pillanatban már ott tartottunk, hogy a torkomnál fogva szorított a falnak, én erre továbbra is sírtam, mert a félig béna karommal és a totálisan béna erőmmel nagyjából ennyire jelentek komoly fegyvertényt az ötven kilómmal, és már-már ott tartottam, hogy esetleg szépen megkérem arra is, hogy felejtsük már el az egészet, és inkább méltóztassék elengedni, amikor megláttam a megnyúlt agyarait. És bár sok mindent nem tudok amúgy a boszorkányságról, annyit azért igen, hogy ha egy vámpír megharap, az nekem rövid úton kurva nagy gebaszt jelent. Tehát az egyetlen logikus dolgot tettem: sírtam tovább, és összeszorítottam a szememet.
Ereszd el a lányt. Erre azért már kinyitom a szemem mégis. (De a sírást nem hagyom abba, mert a szerencsémet ismerve simán meglehet, hogy ez egy másik vámpír, aki JOBBAN meg akar ölni mondjuk, mint ez itt, és hé, srácok, igazából lehet, hogy tökre meg is érdemelném, de nem vagyok benne biztos, hogy ez most részemről lányos hiszti, és nem bánnám-e még mégis nagyon-nagyon, ha itt most meghalnék.) Hát jobb híján megpróbálok kipillogni a széles vállak, az eső- és a könnyfüggönyön keresztül. – Én nem vagyok--- Magam sem tudom, hogy mire akarok kilyukadni – játékszer nem vagyok? a tiéd nem vagyok? DE MI VAGYOK ÉN? oké, túlságosan is erősen dúl bennem az önsajnálat ahhoz, hogy az életösztön képes legyen felülírni –, de mielőtt befejezhetném a mondatot, az emberem – vámpírom, gyilkosom, támadóm, válasszatok szabadon! – már repül is, én meg pusztán a huzatja miatt fenékre huppanok a pocsolyában, és, nos, igen, talán már kitaláltátok, IGEN, sírok tovább. És felhúzott térddel figyelem, ahogy engem most itt konkrétan megmentenek. ENGEM. Amikor meg sem érdemlem! Igazából ez már elég ok lenne arra, hogy még hevesebben zokogjak, de mivel levegőt sem merek igazán venni az előttem kibontakozó jelenet miatt, azt hiszem – ismétlem, csak HISZEM –, hogy talán még a bőgést is abbahagyom. Aztán összetalálkozik a tekintetem a megmentőmével, a szuperhősömével, a kibaszott megváltóéval, és--- Malia? – IGEN! Mi? Nem, nem, nem – rázom meg a fejemet – oké, belátom, az én saram volt, a „Ma” szótag hallatán túlságosan is hamar csaptam le a labdát, már tényleg azt hittem, hogy ismerjük egymást –, és aztán azért icipicit összevonom a szemöldökömet, ahogy teszel egy lépést felém. Ha ez most csak valami elcseszett flashmob volt, aminek önkéntelenül is a részese lettem, akkor nagyon-nagyon fel fogom cseszni magam. De még mielőtt felcseszem magam, konkrétan zavarba jövök attól, ahogy méregetsz, és még inkább összevonom a szemöldökömet, ahogy teszel felém egy újabb lépést. Ssszerintem ott már jó leszel, oké? – Hát... – Most nem nagyon vágom, hogy mi van. – Igazából de, de szerintem most eléggé megagyaltad ahhoz, hogy így, ö, izé, sokszorosan megbosszuld rajta, szóval... köszi? Megsérültél, kincsem? Most nyilván nem az edzésen való esésemre gondolsz, ugye? – Ö, szóval... Köszönöm, drágám? Vagy... Sze-szerintem összetévesztesz valakivel – mondom, és csak remélem, hogy inkább kijelentő a hangsúlyom, mint kérdő, mindenesetre még nem nagyon merem felkanalazni magamat a földről, egyelőre jóóó ott nekem a pocsolyában, köszöntem szépen! – De, de te? Te nem sérültél meg? Végül is kettőnk közül te bunyóztál, én meg csak... – Én meg csak elnézek a falfelület felé, amit gyakorlatilag ledózeroltál, és nagyot nyelek. – Ismerted a tagot, ez valami múltbéli sérelem volt, vagy csak most... Most találkoztál vele először? Mert ha ez utóbbi, akkor én aztán ígérem, szuper kedves leszek, és bárkit eljátszok neked, hogy ne járjak úgy, mint ő!
Nehéz levegő töltötte be a késő csendes éjszakát, a lábak az üres utcák felé sétáltak, miközben az eső megbocsáthatatlanul esett, mintha apró tőrök hullottak volna kérlelhetetlenül az égből alá. A köd fátyolán át egy fiatal, harmincas éveiben járó alak szegényes körvonalait lehetett kivenni a távolból. A férfi lassan haladva baktatott az esős hidegben. Eszébe jutott, hogy van azért ennek az időnek jó oldala is. Ilyenkor kell egy jó pohár forraltbor és egy könyv társasága mellett a kandalló melegében átadni magát egy jó regénynek, kiszakadva abból a borongós, egykedvű hangulatból amit az időjárás milyensége okoz.
A parkon keresztül haladt hazafelé, a kockaköves úton kopogó cipőjének visszhangját magával vitte a szél. Az útja a belvároson át vezetett, alakja árnyékként tükröződött vissza a házak ablakain és az üzletek kirakatain a lámpák gyér fényénél. A sikátorokon át akarta lerövidíteni az útját, mihamarabb az otthona melegébe vágyott. Először nem is figyelt fel a kis párosra - annyira önnön gondolataiba volt merülve -, ahogy befordult a sarkon. Ám természetfelettien éles érzékei hamar visszarántották a jelenbe, a realitások talajára. Két opciója maradt: útvonalat vált és kimarad az egészből vagy kíváncsiságának engedve utána jár a hang forrásának, beavatkozva a történésekbe.
Utóbbi mellett döntött, lévén ő ugyan más miatt nem változtat a szokásain és nem fog elmenekülni bármiféle szörnyűség elől. ~Vicces is lenne, hisz én magam vagyok a Szörny!~ Gondolta gúnyosan. Az árnyékba húzódva közelített hát, készen állva arra, hogy hamar lecsapjon amennyiben szükségesnek ítéli. Egy férfit látott a sötét, kihalt utcán aki épp egy fiatal lányt vegzált. Dühösen fújta ki a levegőt az orrán, mindig is gyűlölte az ilyet. Lehet, hogy egy igazi, pszichopata Szörnyeteg lakozott benne aki élvezettel ölt, ám őt még más korban nevelték... a nőket mindig is tisztelte akár egy régimódi, lovagias úriember.
Tekintete jégkéken villan a sötétben, fogai lassan megnyúlva törnek utat maguknak a szájában és mire kartávolságnyira ér a pároshoz, körmei is karmokká szarusodnak. Megvan a több mint fél évszázados vérfarkaslétnek az az előnye, hogy képes részlegesen is átváltozni telihold ide vagy oda. Persze erre csak kevesen képesek, de ő már emberként is igazi alfahím volt és a farkassá válása csak dobott egy újabb lapáttal a dolgon. Az átlagnál jóval érzékenyebb, természetfeletti szaglással bíró orrát eléri az a bűz, mely a támadóból árad és az eső csak rátesz egy lapáttal, rontva a helyzeten. Döglött kukacok halott szaga keveredik az esővel.~Vámpír!~ Ösztönösen rázza meg a fejét, mintha azzal elhessegethetné vagy segítene a szag semlegesítésében.
Tekintete a párosra vetül, semmi jót nem ígérve; mégis csak egyikőjüket fogja bántani, ha áldozatát nem ereszti el. ~Gyűlölöm őket, büdös vérszívók!~ Az ösztönös ellenszenv mentén a harag mélyről tör fel benne, ám csak lassan bugyogva mérgezi meg az amúgy sem vidám hangzulatát. Tudja, hogy oda a ma estéje... se kellemes borozgatásra nem számíthat, se arra hogy nyugalomra lel a kandalló tüze mellett. Ez csak még határozottabbá teszi őt, mint amennyire már volt előtte. - Ereszd el a lányt. - Dörren rá a támadóra elmélyült farkas hangján, ám az utóbbi úgy tűnik nem szándékozik a prédáját itthagyni. - Törődj a magad dolgával haver és keress más játékszert, ő az enyém. - Naív ha azt hiszi, hogy ennyivel csak úgy lerázhatja vagy elérheti, hagyja őket magukra.
Nem figyelmezteti többször, mert bár alapjaiban véve szereti a hangját hallattni, a felesleges beszéd sosem volt a kenyere. Azonnal, meglepetészerűen támad a másikra időt sem hagyva a reagálásra. A szemközti ház falához hajítja teljes erejéből, aminek következtében a vámpír a falnak nyekken és szó szerint beleépül a téglafalba. Fájdalmas morgást hallat, láthatólag nincs ínyére hogy megzavarták a vacsorája elfogyasztásában. Főhősünket azonban ez egy cseppet sem érdekli, visszafordul a falnál reszkető - és valószínűleg sokkos állapotban lévő - lányhoz, bár nem hülye és számít az esetleges visszatámadásra.
A szeme sarkából, a perifériás látásával érzékeli a hátulról érkező támadást és azonnal reagál is rá, hála a harci tapasztalatának - ő még katonának is bevonult emberként, rendes kiképzéssel nem úgy mint a mai fiatalok - könnyedén hárítja a másik támadását. Ismét elhajítja a vámpírt, aki végicsúszva a földön felmossa a padlót és úgy érkezik meg a szemközti ház falába, melynek immáron be is szakad a fala a második őt ért "támadástól". Ebből már nem tud felállni, helyette a piszkos földön vergődve mászik; mint valami magatehetetlen kis rovar, szánalmasan csapkodva a sikátorban. - Nem szólok még egyszer, kotródj amíg meg nem talállak kóstolni. - Fenyegeti meg újra, ezúttal rávillantva nem csak a szemeit, de a fogait is a vérszívóra; jelezve, hogy a következő már a fogai lesznek és nem az ökle. Lehet vele b@x@kodni, csak nem érdemes. A vérfarkas harapás amúgy is felérne egy halálos ítélettel a vámpír számára.
Látja a vérszopó szemében a gyilkos dühöt és hogy mérlegeli a lehetőségeit, hát kivárja míg a másik lép. Ő ráér, nem siet sehová, nem várja otthon senki. Amaz a macskaköves falnak támaszkodva kinyitja a nedves kabátját - vélhetőleg a belső sérüléseket, melyet okozott ellenőrzi magán és önnön vére forrását keresi -, hogy aztán szitkozódva induljon meg a park irányába. Miután rettenetes örökkévalóságnak tűnt, végre elkotródik az élőholt és még hallani távozóban az üres fenyegetőzését, melyben azt ígéri a farkas ezt még nagyon meg fogja bánni ha ismét összefutnak. Csakhogy nem tervez ő ilyet, inkább a tekintetét a lányra irányítja.
De egyből meg is bánja, hogy bár ne tette volna. Ugyanis kísértetet lát. Kísértetet a múlt homályából.~Az nem lehet! Mégis hogyan? Hogyan lehetsz életben gyermekem?~ Úgy érzi, mintha minden teljesen megállt volna, mintha maga az idő fagyott volna meg. Megesküdött volna, hogy a saját vadul kalapáló szívverését is hallja; a félelem és döbbenet furcsa keveréke gyógyszerként pumpálódik az ereiben, mely most adrenalinnal száguld végig a testén. Olyan sorsszerű és prózai az egész, hogy regényt lehetne írni belőle. - Malia? - Szalad ki a név a száján, melyet néma csend követ. Villám és mennydörgés hallatszik, mintha a vihar is felerősödne eme felfedezés hatására. A szél kellemetlen hideget kavar fel körülötte, egész teste bénultnak érződik mégis tesz egy lépést a másik felé ösztönösen.
Millió egy kérdés cikázik végig benne, arcán - tőle szokatlan módon - egész érzelemkavalkád söpör át a megütközéstől kezdve a reményen át a hitetlenségig sok minden; hogy aztán végül valami nagyon furcsa behatárolhatatlan valami foglalja el a helyzét rajta fátyolossá téve kéklő lélektükreit is. A gázlámpák fénye megvilágítja a fiatal nő arcát és azon kapja magát, hogy tekintete vérigméri elidőzve a finom vonásokon. Sőt, egyenesen képtelen levenni róla a szemét. A lenyűgözően barna, borostyán színű íriszeibe bámul szemérmetlen módon. Olyan... gyöngyörű volt. Olyan hipnotikus. Olyan régen látta. És úgy megnőtt. Lassan tesz egy lépést felé óvatosan, nehogy megijessze. - Ugye nem bántott?! Megsérültél Kincsem? - Szólal meg nagysokára. Egyelőre még nem meri megérinteni, de egyre erősödik benne a késztetés rá hogy fizikailag is hozzá érjen és ellenőrizze, hogy valóban nem csak káprázik a szeme.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
A vámpír azt hiszi, hogy pár odakaffogott szó hallatán el fogok menni és hagyom nyugodtan táplálkozni. Lehet hogy két lábon járó kriptaszökevényként már nem túl jó a szaglása - ellentétben velünk vérfarkasokkal, akik köszönjük szépen kitűnően már-már túlságosan is jól érezzük a környezetünkben lévő különféle szagokat és illatokat - én viszont sajnáltos módon érzem azt a számomra orrfacsaró bűzt, ami belőle árad. Persze a lány sem hagyja ezt már szó nélkül, ám nehéz eldönteni hogy mi fojtja belé a szót: a felbukkanásom, a vámpír nagyképű kinyilatkoztatása vagy a sokkos állapot, amelyben láthatólag bennt ragadt.
Kérdések kavarognak bennem, miközben régi sebek tépődnek fel. Pont, mint amikor megtudtam hogy Cole, a kuzinom életben van. A család nem véletlenül kényes téma nálam, nyomós okom van rá. Éppen azon az éjszakán veszítettem el őket örökre az emberségemmel együtt, amikor a harc hevében engem is szörnnyé tettek azok a bestiák. Vagyis a jelek szerint csak azt hittem, hogy örökre. A lányom neve önkénttelenül csúszik ki a számon, mire észbe kapok már ki is mondtam Malia nevét. Amikor azonnal rávágja az igent, a szívem nemcsak kihagy egy ütemet, de kétszeres tempóba kapcsolva kezd verni újfent. Már épp nyitnám ki a számat, amikor zavartan szabadkozni kezd. Tiltakozása megtorpanásra késztet. Bizonytalanul méregetem a vonásait, de hasonlóság megdöbbentő: olyanok mint két tojás és mégsincs olyan szerencsém, hogy az legyen akinek reméltem.
Igyekszem sietni vele és közben egy helyben tartva minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellemes így utazni ám még mindig gyorsabb vagyok futva mintha gyalogosan őt bevárva haladnánk. A természetfeletti erő és gyorsaság ilyenkor igencsak jól jön és hasznos dolog ám. Hazaérve fél kézzel tartom meg, ahogy mókolok a kulccsommal és amint bejutottunk első utam a nappaliba vezet, ahol a magából meleget ontó kandalló előtt lévő fotelbe helyezem óvatosan a lányt amennyire lehet ülve, hogy már ne kelljen sokat mozognia a későbbiekben.
Tekintete jégkéken villan a sötétben, fogai lassan megnyúlva törnek utat maguknak a szájában és mire kartávolságnyira ér a pároshoz, körmei is karmokká szarusodnak. Megvan a több mint fél évszázados vérfarkaslétnek az az előnye, hogy képes részlegesen is átváltozni telihold ide vagy oda. Persze erre csak kevesen képesek, de ő már emberként is igazi alfahím volt és a farkassá válása csak dobott egy újabb lapáttal a dolgon. Az átlagnál jóval érzékenyebb, természetfeletti szaglással bíró orrát eléri az a bűz, mely a támadóból árad és az eső csak rátesz egy lapáttal, rontva a helyzeten. Döglött kukacok halott szaga keveredik az esővel. 
