– Hát... kösz – sóhajtom, mert végül is én akartam, de hát nem ezért fogom megsimogatni a buksidat, hogy milyen okos kiskutyus vagy, pedig látod, az egyszerű vezényszavakat mégis tudod követni, hát tök büszke lehetsz magadra! Pillázgatok még rád, ahogy felveted, hogy maradhatnék, a szívem azért kettőt félrever, mert NYILVÁN ebbe is sokkal többet lát bele, mint kellene – hülye szív, ne égessél már, banyek! –, és azért mégis bárgyú mosoly költözik az arcomra, tudod: elég széles a szám amúgy is, most még a biztonság kedvéért vékonyra is préselem, hát kábé úgy nézek ki ilyenkor, mint egy elbaszott szmájli, nem úgy, mint egy kívánatos NŐ, tényleg, TÖKRE nem értem, hogy miért nincs pasim! A sípszó meg a mondatod vége után azért horkantva felnevetek, elfogadom a kezedet, mi több, még a pulcsidat is. Sebtiben a derekam köré tekerem, és még pukedlizek is egyet, ha már ahhoz nincs merszem, hogy puszit vagy ölelést adjak cserébe, ahogy mondjuk Sarah-Jane vagy Sadie tenné. Az a baj, hogy nem S-sel kezdődik a nevem? – Világos – mondom, és még szalutálok is mellé, értettem, százados, igen, uram, igen, a sértettség legkisebb jele nélkül, mert hát miért is sértődnék meg a hősies kiállásodon? – Ha esetleg Sarah-Jane mégis belém állítaná a bicskáját, akkor előre is bocs. Majd kitisztíttatom. Azért tökre nem bánnám, ha Sarah-Jane mégsem állítaná belém a bicskáját, na, nem azért, mert rohadt nehezen jön ki a vér úgy MINDENBŐL, hanem azért, mert AZT HISZEM, ismétlem, csak HISZEM, hogy most valahogy JÓL ÉRZEM MAGAM, és hát tiszta gyász, hogy a mentális hogylétem attól függ, hogy fiúk, vagy hát, na, egy BIZONYOS fiú éppen hogy kommunikál velem, de attól még igenis örülhetek neki, nem? – Hálából meghívlak valamire. Vagy két valamire – teszem hozzá mosolyogva, ahogy visszaindulunk a pálya felé.
Amúgy sokkal jobban esne a vörösséged – farkas vagyok, élesen látok, de sötétben, mondják, minden tehén fekete, ezen pedig, esetemben legalábbis, nem segít a szuper-érzékelés sem –, mint a fintorod, de érted, mi több várható el lányoktól, akik seen-en hagynak? Na, ugye. - Semmi. Baj. Mack. - Az érthetőnél valamivel még lassabban tagolom, jól artikulálok is hozzá, aztán ahelyett, hogy kérdésednek megfelelően, engedelmes kutyusként ellibbennék a színről, inkább csak szó nélkül feléd nyújtom a kezem. Mert ennyi udvariasság azért szorult belém. Oké, összesen ennyi, de hé, most ajánlottam fel, hogy segítek feltápászkodni, pedig kurvára nem érdemled meg. Igen, egy ideig még így fogom gondolni. Amúgy is mi közöd hozzá? - Hát figyi, még hazaugorhatsz átöltözni, még nincs vége - sípszó, taps, füttyögés, sikítás. Bazmeg, másnaposan mindig elhagyom az időérzékem - a meccsnek. - Lemondóan engedem le a hangsúlyt, közben pedig lehámozom magamról a felsőmet – a protektorokat az öltözőben hagytam, a táskámat is a szekrényben, nem volt módom a mezbe izzadni, kedvem meg még annyi sem átöltözni –, aztán igényesen mellen – mellkast akartam gondolni, de a hülye egyenruhátok aligha lehetne feszesebb – doblak vele. Mondtam már, hogy egy úr vagyok? MA mondtam már, hogy egy úr vagyok? Igen? Akkor valószínűleg azért tettem, mert egy úr vagyok. - Na, nem örökbe, meg nem is neked. A seggednek. - Pedig, hidd el nekem, cicavirág, én lennék a legboldogabb, ha jól ellennél anélkül, hogy a pólómat tekerd takarásként a fenekedre – logikus következtetés, hogy így én sem látom, plusz alapvetően nem vagyok oda azért, hogy trikóban flangáljak -, de valamit kezdenem kell a nyilvánvaló zavaroddal, a nyilvánvalóan kínos helyzettel – csak mondom, a felét sem érzem annak, amit rajtad látok –, abban pedig nagyon nem vagyok jó, szóval most jön az, hogy a felöltöztetéseden túl még el is ütöm a helyzet kellemetlenségét valami faszsággal. Megcsap a hajad megmagyarázhatatlan nap-illata. Csakhogy baromira nem jut eszembe semmi.
Fintorgásba rejtem, hogy nyakig pirulok, de szerencsére sötét van, és hát farkas lennél, vagy mi a tosz, szóval lehet, hogy jól látsz a sötétben, NA DE A SZÍNEK, a színek összezavarnak, nem igaz? HÁHÁ! (Ez persze sokkal validabb „HÁHÁ” pillanat lenne, hogy ha nem félig leégett szoknyával, és megperzselődött fenékkel üldögélnék nyakig pirulva a kitaposott fű helyén, de mindig is hittem a pozitív hozzáállásban! És milyen messzire is jutottam a pozitív hozzáállásomnak hála, mi?) Az „úristen, Mack”-et meg annyira nem tudom hova tenni hirtelen, szóval a pillanatnyi győzelmem máris a semmivé válik, és várom, hogy ebből most mi fog kisülni, de ha az eddigi, az ellenkező nemmel folytatott interakcióimat veszem alapul, akkor nyilvánvalóan semmi jó, igaz? – Na... Na jó, de akkor mondhatnád a „letudtalak” helyett azt is, hogy „semmi baj, Mack”, és az amúgy sokkal megnyugtatóbb válasz lenne, elhiszed? – És még mellé pislogok is rád tágra nyílt szemmel, már, izé, éppen abban a pillanatban nyílik tágra a szemem, amikor NEM pislogok, de amikor NEM, akkor éppen NAGYON, na, érted, ugye? (Mennyire lehetek nyomorult, ha még a belső monológom során is minden mondatom végén ott van egy ugye, egy igaz, meg minden lófasz? Nagyon, ugye?) (Na, bassza meg, már megint.) – Ööö – mondom értelmesen, és erre inkább a bokádat kezdem fixírozni, mert most már nem csak nyakig, hanem fülig is pirulok, és úgy ítélem, hogy a boka egy kellően szexualitástól mentes zóna, de baszki, ahogy a bokádat szemlélem, azért csak megállapítom, hogy mennyire izmos a vádlis, és basszus, hogy lehet ennyire szexi egy vádli meg egy boka? HÁT MÉG KETTŐ? – Jó, hát akkor, asszem, ezt végül is megdumáltuk, szóval... Elmehetsz? – Még éppen az kéne ennek a végére, hogy kegyesen intsek is egyet, elbocsátalak, kegyelmes úr, többet nem tartok igényt a jelenlétedre, ami így ebben a formában nem éppen igaz, mert IZOMBÓL igényelném a jelenlétedet, de hát lássuk be, hogy azon kívül, hogy harminckétszer visszapörgettem az időt, és egy ICIPICIT rád kívántam, sok közös nincs bennünk, szóval... – Mármint, hát, úgy volt, hogy a meccs után összejövünk a lányokkal meg a csapattal, de mivel megégett a seggem, lehet, hogy én mégis inkább hazamegyek, és, izé, nem mintha engedélyt kellene kérned tőlem, hogy azt csinálj, amit akarj, de a kínos helyzeteket elkerülendő inkább felajánlom, hogy menj, és érezd jól magad, amíg én szánalmasan hazavakarom magamat. Mert hát, ez így ebben a formában ugye egyáltalán nem kínos helyzet. Nekem. Bár lehet, hogy így ezután már neked is az. Vagy neked sem. SZAVAK! – Ezt már nevetve teszem hozzá, de hidd el, ettől csak még kínosabb az egész. Nekem. Meg talán neked is. Ja, ezen a ponton már tutira.
A legkézenfekvőbb válasz már ott is van a nyelvem hegyén, de őszintén megvallva ezúttal igenis elgondolkodom, hogy illendő-e adott helyzetben leütni a maga labdát. Mármint van elég bajod amúgy is, nem? - Á, az nem ilyen. - Na, eddig tartott, és már épp rákérdeznék, hogy most, hogy már tudod, nem ilyen, akkor talán nem ez a megfelelő hely és pillanat kipróbálni, valójában milyen, de ki vagyok én, hogy lányokat figyelmeztessek, ugyan ne vessék már magukat a lábaim elé. Mondjuk, ha térdelnél, akkor nyilván indokoltabb volna felvonni a szemöldököm, így szimplán csak a tenyerem mögé rejtett ajkakkal röhöglek ki. Mármint félre ne értsd, nem a gondolatot méltatom, igen szép mentés volt. - Úristen, Mack. - Csak feljebb csúsztatom a kezeim, beléjük temetem az arcom, közben a szemem forgatom, aminek egyébként semmi értelme, úgysem látod, nekem mégis rettentően jólesik, és sóhajtok – mondtam már, hogy nagyon megy a multitasking, férfi mivoltamhoz (ez megint nem felvágás, jó?) képest túlságosan is? -, és belemorgok a bőrömbe, mielőtt feladnám a rejtőzést, és összefonnám a karijaimat a mellkasom előtt. Most öljelek meg, vagy később? - Azért már legalább negyvenszer felelősséget vállaltál, és ötvenkétszer bocsánatot is kértél, és gondolom utána Sadie-t is megkörnyékezted, hogy a könyörületéért esedezz, szóval vegyük úgy, hogy engem letudtál, oké? - A SEENen hagyásomért PERSZE nem akarsz elnézést kérni, mi? És a legkézenfekvőbb válasz megint ott van a nyelvem hegyén, de lássuk be, ennek most tényleg nincs itt a helye és az ideje, hiszen --- Nézz magadra. Nézzünk rád. Tök beteg lenne. - Bicskát, cicavirág, azt biztosan nem akarnék beléd állítani. TÖK BETEG. Gyerekek, most mondom, mielőtt feljelentenének titeket szexuális zaklatásért: óvakodjatok a cheerleader ruhás lányoktól.
BIZTOS AZÉRT NÉZEL KÖRÜL, MERT NEM AKAROD, HOGY EGYÜTT LÁSSANAK MINKET! És hát ÍGY, hogy nekem lángol a kezem – ÉS A SZOKNYÁM –, azt hiszem, ez totálisan indokolt vágynak, ábrándnak, álomnak tűnik a részedről, és hát basszus, Hudson, én csakis a legjobbakat kívánom neked, és tényleg, minden álmod úgy váljon valóra, mint ez itt, mert bár felemészt a pánik, azért annyit még én is képes vagyok regisztrálni, hogy nem, senki sem lát minket, ami számodra áldás, számomra meg annyiból átok, hogy ha valaki látna, akkor talán hozna egy poroltó készüléket, és lefújna, és nem égnék tovább, vagy legalábbis nem ebben az értelemben, ÉRTED, UGYE? Nem visítok rád, hogy hogyan tudsz ennyire higgadt maradni, miközben ENGEM FELEMÉSZTENEK A POKOL LEGHEVESEBB LÁNGJAI – bár, bár, BÁR amúgy furcsa módon a kezem nem fáj, meg nem ég, NA DE A SZOKNYÁM már természetes tűzzel kapott lángra, hát a seggemen kezdem érezni a pörkölést, és nem tudom, hogy gyantáztattál-e már intim területen, de ha valaha volt allergiás reakciód, akkor-- – SZOPATSZ? – Jó. Oké, mégis rád visítok, talán egy picit sírok is, aztán tehetetlenségemben a fűbe vetem magam, kiégetem, tekergek egy kicsit a lábad előtt – azt hiszem, ehhez már hozzászoktál –, amíg nem abba nem hagynak a lángok, én meg zihálok, és felnézek rád, és-- – Nem kell letépni. Most már – teszem hozzá pihegve, és már ott van a nyelvem hegyén, hogy kifakadjak – mert nem, amit eddig láttatok, az nem kifakadás volt, de nem ám! –, de aztán ott is marad – igen, a nyelvem hegyén, ahol édes dolgokat kéne éreznem, de most leginkább sósnak és csípősnek tűnik ez a visszanyelt kifakadás –, és csak tátogok. Kettőt. – Ne, ne haragudj, hogy miattam össze kellett ugatnotok Sadie-vel, oké? Tökre vállalok minden felelősséget – teszem hozzá gyorsan, mintha amúgy NEM VÁLLALTAM VOLNA MÁR OTT, HELYBEN, de hát Sadie-ről beszélünk, nyilván hetekig, hónapokig kell térden csúsznom – tehát nem seggen, mint most! –, hogy kiengeszteljem, de hát erről szól a barátság, nem? – Csak... izé, légyszi, ne haragudj rám te is, mert most pont elég, hogy ő kivan rám, meg Blaze is... Izé, hát, a fasz tudja, mi van Blaze-zel, meg Sarah-Jane is megtaposott, és baszki, bicskát is láttam nála, az full para, nem? Neked nincs bicskád, ugye? És nem akarod belém állítani? Jó, talán mégis kifakadtam. Egy egészen kicsit.
Az van, cica, hogy nem értek a boszorkányokhoz, és ha most nem érezném mindennél áthatóbban reszketni körülötted a mágiát, minden bizonnyal kerítenék valamit, amivel elolthatom a lángoló kezed – MERT EKKORA KIRÁLY, ja, bocs, várjál, EKKORA ÚR VAGYOK, egy hős, egy kibaszott acélember, eltekintve attól, hogy az emberfeletti erőm kevés hegyek mozgatására, repülni sem tudok, meg úgy általában önzetlennek sem nevezném magam, de azt mondtam már, hogy megmenteném a kezed, mert tuti kár lenne érte? (akkor mivel írnál vissza nekem SOHANAPJÁN) –, így csak nézlek, azzal a gyermeki érdeklődéssel, amit azok arcán fedezhetsz fel, akik először látnak lángoló varázshasználót – vannak ezzel páran így szerintem, mármint nem most, (ezen a ponton körülnézek, amiből levonhatnál olyan messzemenő következtetéseket, mi szerint nem akarom, hogy minket együtt lássanak, vagy esetleg feltétlenül szeretném édeskettesben élvezni lobbanékony társaságodat, szóval tégy egy szívességet, és ignoráld a messzemenő következtetéseket, ahogy az üzeneteim ignoráltad messengeren), hanem úgy általában –, mielőtt bátortalanul közelebb araszolnék néhány lépést. Fő a biztonság, tudod. - Szia? - Kérdezek vissza a tüzelő – HAHA – szoknyád, és a levegőben lóbált jobbod csodálva, és hirtelen nem tudom eldönteni, mivel segíthetnék többet: ha kiröhögnélek, ha tovább figyelnélek – tudod, hogy valahogy megpróbáljalak lehűteni, ha nagyon elszabadulna az égés –, vagy ha beavatkoznék. Úgyhogy egyiket sem teszem, csak összevonom a szemöldökeim, és a legkézenfekvőbb megoldás irányába indulok. - Jól vagy? Kell víz? Letépjem a szoknyádat? - Ezt lehet, hogy nem gondoltam át. Oké, most már igen. Maradhat. - Vizet nem tudsz csiholni? Vagy azt facsarni kell? Amúgy ilyenkor megégsz, vagy ha te teremted nem bánthat? - Tudod, én nem olvasgatok banyás kérdéseket redditen - pedig voltak idők, amikor Sadie fúriasága miatt tök indokolt lett volna a dolog –, engem itt és most, élesben kell felvilágosítanod. Vagy akár SEEN-en is hagyhatsz. Vagy én téged! Aztán gyújtogassad csak magad.
Szóval az van, hogyha mondjuk az anyám vagy az apám boszorkány lenne, akkor lehetett volna némi előnyöm az életben. Bár, ha mondjuk az anyám vagy az apám boszorkány lenne, akkor valószínűleg rám szóltak volna, hogy ne használjam az erőmet arra, hogy végtelenítem az egyetemista bulikat. Bár, ha mondjuk az anyám vagy az apám boszorkány lenne, akkor valószínűleg ugyanúgy nem tudnának arról, hogy egyetemista bulikat végtelenítek, mint ahogy arról sem tudtak, hogy már tiniként is ezzel kísérleteztem, csak amikor az ember lánya a százhetven centijéhez kilencven kiló, akkor aztán hiába dílerkedik akár az idővel is, akkor sem szívesen hívják sehova, legfeljebb azért, hogy levarrhassák a legjobb barátnőjét, aki történetesen a pomponcsapat sztárja, és azért lássuk be, hogy ez nem a legjobb motiváció hosszú távon. (Meg úgy annyira rövid távon sem igazából.) Mindenesetre valószínűleg felvilágosítottak volna arról, hogy nem fake news volt, amikor azt olvastam a redditen a minap, hogy a boszorkányok amúgy FULLRA képesek a négy elem uralására, és az, hogy én tudok játszadozni az idővel, amolyan bónusz. Jolly joker. Mint hogy három órát büntetlenül hiányozhatsz a kurzusaidról az egyetemen. És mivel eddig én csak és kizárólag a jolly jokeremre koncentráltam, eszembe sem jutott, hogy amúgy, esetleg, tök mellékesen máshoz is érthetek azon kívül, hogy végtelenítsem az egyetemi bulikat. Meg ugyebár azon kívül, hogy csurig visszaforgassam az időt, ahányszor TÖK VÉLETLENÜL egy Hudson-szintű srác méltónak talál arra, hogy a tincsemet a fülem mögé-- – GECI! Aztán csodálkozom, hogy nincs pasim, ha ennyire finom eleganciával tudok megilletődni, jó, persze, hogy mellé fülig is pirulok, amikor megjelensz a SEMMIBŐL, de azt nyilván nem látod, mert sötét van, azt viszont már annál inkább láthatod, hogy a tenyeremen most már nem csupán pislákol a tűz, hanem izomból lángol a kézfejem, hát úgy rázogatom, mintha egy gyufát próbálnék elaltatni, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy sikerül-e, mindenesetre NYILVÁN a hátam mögé rejtem, mert az amúgy MEGOLDÁS szokott lenni az ilyen jellegű problémákra, nem? – HUDSON! – Oké, ez valamivel hisztérikusabban hangzott, mint szerettem volna. – Khm, Hudson. – Ez meg úgy, mintha egy XVIII. századi kalózos sorozatban akarnék fogyatékos prostit játszani. – Szia? – Közelítünk, asszem, bár nem tudom, van-e értelme köszönni azután, hogy igazából ma már beszélgettünk is? Bár azt sem tudom, hogy beszélgetésnek számít-e, hogy asszem, beoltottál, én meg gyakorlatilag csak hebegtem-habogtam válaszul, de-- Ég a szoknyám. ÉG A SZOKNYÁM. Szóval megint integetni kezdek a lángoló jobbommal, és persze tökre nem tudom, hogy kéne a tűzből vizet csinálni, és közben nyüszítek, mert mi mást tehetnék, és igyekszem nem elsírni magam, na nem mintha igazából még bármivel ronthatnék a helyzeten. Talán azzal, ha pukiznék? JÉZUSOM, MOST NEHOGY MÉG PUKIZZAK IS!
- Argh. - Ezt anélkül közlöm Ethannel, az egyetemi focicsapat irányítójával (ezt már mondtam, tudom, de igyekszem nyomatékosítani, hogy megválogatom, kikkel beszélgetek, főként irányítókkal, kapitányokkal, elnökökkel, dékánokkal, vezetőedzőkkel, és nem olyan lányokkal, akik SEEN-en hagynak, azt most hagyjuk, hogy az említett lány mennyire out of my league, mert nem vagyok hajlandó vitát nyitni arról, mennyire hülye, mert ahhoz ezt ki kellene mondanom, hangosan, ami talán nem lenne okos dolog, de az elmúlt napokban már annyi nem okos dolgot tettem, hogy talán ideje lenne meghúznom a nadrágszíjat ilyen téren), hogy bármit hozzáfűznék, de rosszalló tekintetét elnézve inkább nem döntöm a fejem a vállára. Szerintem már így is az indokoltnál jobban aggódik a menőcsávós hírneve miatt. És miközben agonizálok egyáltalán nincs időm, hogy ellessek a kis miniszoknyás pajtijaid felé, pedig egyébként az outfitjük okán elég nagy a kísértés. Úgy tartják azonban, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy – ezt most nem a méreteid miatt gondolom így, cicavirág – megy Mohamedhez, Mohamed meg elég másnapos, hogy ne készüljön fel ilyesmi látogatásra, hát úgy nézek Sarah-Jane combjaira, mintha legalábbis azok fenyegettek volna meg téged késeléssel. (Furán.) (Nem úgy, ahogy csupasz combokra szokás.) (Nem úgy, ahogy Sarah-Jane hozzászokhatott eddigi pályafutása során.) Úgyhogy felkúrja magát, ahogy minden magára valamit is adó jócsaj felkúrná magát, amikor a lelkesedés hiányával, vagy egyenesen visszautasítással találkozik, és rögtön támadásba lendül. Vagyis leül mellém, keresztezi a lábait, oldalra dönti a fejét, és úgy néz rám, mintha az, hogy a csávója nincs a nézők közt ma este, feljogosítaná, hogy rámásszon bármire, ami megtetszik neki. (Ahogy egyébként szokta, ha a pasija néhány száz méteren kívül tartózkodik.) Én tökre nem adnám a helyében kölcsön a bicskám. Hátradobja a haját, megcsap a parfümének édeskés illata, szóval jól idomított ölebként felé fordulok, végigmérem – ha hagyom magam, talán hamarabb szabadulok –, aztán hallgatom még egy percig a faszságokat, amiket összehord, köztük azt is, hogy ma mindenki milyen béna, rajta kívül persze, hogy láttam-e, amikor majdnem elejtetted, nem tudja, mi a fene bajod lehet. Ezen somolygok egy keveset, értelmezheti együttérzőnek, mert közelebb hajol, a fülembe suttog bizalmasan, mielőtt felállna, hogy csatlakozzon a többiekhez, én meg helyette, meg a fenek helyett Ethanre nézek inkább, aki mindeközben jelentőségteljesen forgatja a szemét. Remélem elszédül. - Én léptem. - Jelentem ki megfellebbezhetetlenül, mielőtt az edző, vagy Sarah-Jane visszatérne terrorizálni, és kivonulok a színről. Pont arra, amerre te visszatérőben lefagytál, és csak egy kicsit állok meg felvont szemöldökkel csodálni, amit művelsz. Nézd el nekem, láttam már nálad ügyesebbeket.
Az „akkor jó” után kábé úgy reagálok, mint az a bizonyos Nathan Fillion-gif, és már sajnálom, hogy nem írásban hagytál faképnél, mint ahogy én téged, mert akkor most én is küldhetnék ám neked valamit, Hudson J. Spencer – mi a picsa amúgy a „J” a nevedben? Jinn? Joker? –, de mondjuk, látod, írásban seenen hagylak, élőben meg tátogok, mint egy hal, szóval azt hiszem, sehogy és semmilyen körülmények között nem nyerhetek. Azért valamiféle halvány kárörömöt éreznék legalább, ha az edző a MENŐ elvonulásodat tekintve visszaterelne a pályára, de hát baszki, ez sem jön össze – most őszintén, összejött nekem mostanában BÁRMI IS? –, hát ugrálok, amikor Sarah-Jane követeli, igyekszem nem sírni, amikor a kelleténél erősebben tapos a vállamra, ahogy feláll rám a gúlában, én meg kivételesen NEM akarom megint majdnem elejteni, amikor visszalejtesz amolyan, hát, szexin és lazán – hogy lehet valaki ennyire szexi és laza? –, de szerintem ő is arra számított, hogy el akarom majd ejteni véletlenül – bár az „akarás” meg a „véletlenül” némiképp üti egymást, nem? –, szóval csak azért is megtapos, hiába csináltam mindent jól, nekem meg önkéntelenül kibuggyannak az első könnyek a szememből, de azért a mosolyom feszes, éppen csak a sminkemet kell majd megigazítanom. Amire sort is kerítek gyorsan, mert a szurkolólányok csapásához túlságosan is közel van a kispad, amin te ülsz – SZEXIN ÉS LAZÁN –, hát egyszerűbb visszamenekülnöm az iskola sötét folyosóira. Odakintről viharként dübörög a zenekar és a közönség ovációja, én kissé szédülök a fájdalomtól, és mire a mosdóba érek, a hirtelen csendtől sípolni kezd a fülem. A villogó neonfényben a tükörbe bámulok, megállapítom, hogy szarul nézek ki, PONTOSAN látszik rajtam, hogy sírtam, hát papírtörlőket tépkedek, a sarkukat benedvesítem, igyekszem pandátlanítani a szememet, többé-kevésbé sikerrel is járok. Ha már itt vagyok, leteszem magam a vécére, pisilés közben a vécépapírt tépkedem, aztán még néhány másodpercig csak üldögélek, hallgatom a fülem sípolását, majd a térdem közé hajtom a fejemet, hogy valami történjen, és képes legyek legalábbis szublimálni, hátha akkor vége lesz minden szenvedésemnek. De mivel több szívdobbanásnyi idő elteltével sem történik semmi, megtörlöm, amit meg kell, lehúzom a vécét, még egyszer kezet mosok, megint megállapítom, hogy fosul nézek ki, aztán megdörzsölöm az orromat, szipogok kettőt, és előveszem a telefonomat. Elkezdek pötyögni neked, aztán kitörlöm, és elteszem. Aztán megint előveszem, megint elkezdek pötyögni, megint kitörlöm, és megint elteszem. A tükörképemre nézek, az orromat ráncolom, aztán visszaindulok a pálya felé, csak hogy aztán belebotoljak az edződbe, aki KONKRÉTAN sír – hú, bazmeg, ennyire szarok vagytok ma este? –, de amint észrevesz, rám mordul, hogy „mit tekereg itt, Dunne?”, én ettől meg kellőképpen megijedek ahhoz, hogy megszaporázzam a lépteimet, és spurizzak vissza a pálya felé. Az egyetem oldalsó bejáratánál állok meg, még ott, a csendben, és az ajkamat beharapva lamentálok azon, hogy nem akarok visszamenni. Hogy majd azt mondom Sarah-Jane-nek, hogy megettek a disznók, vagy hogy... fasz tudja, meg akartam erőszakolni a mestert, és azért pityereg. És akkor kicsapnának. És akkor nem kéne többet ide járnom, nem találkoznék többet sem Sadie-vel, sem Blaze-zel, sem veled. Igazából csak meg kéne mondanom, hogy hiba volt, nem? Vagy... Hudson-szintű srácoknál nem NEKEM kéne ezt megmondanom? Már megszoktad, nem? Hogy bepróbálkoznak nálad csajok, akik fullra out of your league-ek, és pofára esnek, ugye? Szóval igazából csak magamat égetem azzal, hogy itt cseppfolyósodom és balfaszoskodom, ugye? Csak úgy kéne tennem, mintha mi sem történt volna, igaz? Elengedem az ajtót, és rápróbálok a tenyeremre, mintha az idő visszaforgatása úgy menne, mint Peter Parkernek a pókhálólövés. (Ja, én csak egy Pókember-filmet láttam, amikor Tobey Maguire baszakodott az erejével. Az egy aranyos jelenet volt. Bár így már sokkal, de sokkal kevésbé tűnik aranyosnak, amikor én próbálom végig az összes, nemzetközileg ismert kézjelet.) Aztán másodikra mintha víz spriccelne az arcomra. Megállapítom, hogy istenes nagy balfasz vagyok, amiért nem bírtam rendesen megtörölni a kezemet, hát megrázom a fejemet, és megcsinálom azt a mozdulatsort újra. Erre láng serken a tenyeremből. – Mi a... – Mintha olvastam volna valamit erről, de... Mi a picsa?
Mármint biztosan tudnál úgy ugrálni, mintha az életed múlna rajta, ha nem sajogna még midig a karod - itt jegyezném meg, hogy engem ez az egész tökre hidegen hagy, de a farkashallásnak és némi koncentrációnak (ettől még hidegen hagy, amúgyis közöd?) köszönhetően fültanúja lehetek bármilyen társalgásnak, hogy aztán egyszerűen csak leszarjam, mert mellékesen közlöm, hogy ha nem hallod és le is szarod, az sokkal kevésbé leszarós, mint amikor hallod és ÚGY szarod le, szóval ha vannak a leszarásnak szintjei, hát én most a legmagasabb fokon űzöm, csak, hogy tudd, ha már a fejemben baszod a rezet -, meg egyébként, ha az életed múlna rajta, de hát ez csak egy köcsög focimeccs - mármint nem úgy köcsög, hogy köcsögök kergetnek egy hereforma labdát, noha vannak olyan csapattársaim, akikről biztosan tudom, hogy másik térfélen játszanak KÉPLETESEN, mert ugye a csapattársaknak az egyébként egy fontos jellemzője, hogy ugyanazon a térfélen csapatják a veretést, lényeg a lényeg, nem vagyok homofób (igen, MINDIG ez a lényeg, és sosem vagyok az) és ezek itt nem olyan köcsögök (csak egy részük) -, és ha a fejembe látnál, itt tuti kiakadnál, hogy ez NEM CSAK UGRÁLÁS, meg igenis az életed múlik rajta, de akkor --- Akkor miért nem vagy képes úgy ugrálni, mintha az életed múlna rajta, az istenit, Dunne! - Akkor jó. - Azt nem tudjuk, hogy mi, de tökre nincs kedvem az edzővel veszekedni félig másnaposan - dolgozik azért a farkasanyagcserém, nem mondom, hogy nem, de a napokon át ivás, az mégiscsak napokon át ivás, egy magamfajta bajnokot is levesz az ilyen mértékű szorgalom -, úgyhogy ennyivel le is tudom a mondandód első két szavát, és már folytatom is az utam az öltöző irányába, mert --- Mit várt amúgy? Mármint nyilvánvalóan használhatatlan vagyok, ezt ő nyilvánvalóan tudja - az más kérdés, hogy elfogadja-e, de az meg engem nem annyira izgat annyira sem, mint téged, hogy igenis úgy ugrálj, mint akinek az élete múlik rajta, noha sem az életed nem múlik rajta, se erőd nincs igazából hozzá - , mégis láthatóan igényt tart a jelenlétemre. Itt érvelhetnék azzal, hogy vajon mennyire vagyok demotiváló a pálya szélén haldokolva, de sejtem ám, hogy hasztalan lenne a dolog, hát hagyom, hogy még a nyilvánosságtól elvonultan az öltözőhöz vezető folyosón kiordibálja magát, majd jelzem, hogy csak szeretném megmosni az arcom, meg esetlg a publikumtól távol hányni. Utóbbi végül egyébként elmarad, de ezen a ponton úgy dönt, hogy nem is vagyok annyira hülye, mint felvázolta, és végre magamra hagy. Úgyhogy tüntetőleg megmosom az arcom, aztán engedelmesen visszavonszolom magam a kispadra. És tökre leszarom, hogy Sarah-Jane - ha a csávója tudná, hogy négy hónappal ezelőtt részegen miként mászott rám, tuti nem adná kölcsön neki a bicskáját - beléd áll-e megint. (Addig jó, amíg csak ő, nem a csávója bicskája, ugyebár.)
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 14, 2020 5:51 pm
in two seconds and three words
all my certainties fell apart
– Nem tudnál úgy ugrálni, mintha az életed múlna rajta, Dunne? Nem, bazmeg. – De? – Akkor próbálkozz! És mosolyogj már, az istenért, mert a pasim bicskájával fogom felhasítani a szádat, világos? Miért járkál BICSKÁVAL a pasid, Sarah-Jane? – Ühüm – húzom a számat kínmosolyra, és még az a szerencse, hogy a szemem alapból elég szűk metszésű ahhoz, hogy a kínmosolyom is meggyőzőnek hasson, mert vágjátok, ennél a csíkszemnél így alig-alig látszik csak, hogy ha meggyőződés nélkül mosolyogsz, plusz sokat dob az egészen az is, hogy méteres műszempillákat kell ragasztanunk a meccsek előtt, így gyakorlatilag TÉNYLEG csak egy fekete csík a szemem, hát ki is kaparhatnám a helyéről, az sem tűnne fel senkinek, igaz? IGAZ? Mondjuk, ha már itt tartunk, még mindig jobb, hogy Sarah-Jane pasija bicskával járkál, mintha mondjuk MP5-tel tenné, és ledarálná a fél egyetemet, és ha itt tartunk, akkor az is jó lenne, hogyha ebben a pillanatban a tömegben nem szúrnálak ki TÉGED, amint egyenesen FELÉM tartasz, nem verne a szívem kettőt félre, nem basznám el a következő lépést a koreográfiában, és ettől nem esnék ki annyira a flow-ból, hogy mindent IS elfelejtsek – gondolom, mondanom sem kell, hogy Sarah-Jane ezen a ponton combon rúg, és nyilván azt sem kell mondanom, hogy NEM VÉLETLENÜL –, hát nyögök, de legalább HÉ, visszarúg a koreográfiába, és mosolygok, és közben szívritmuszavarom van, mert még mindig jössz, szinkrontátogok a skandálásunkra, és aztán pihegve állok meg éppen akkor, amikor felvonod a szemöldököd, és-- – Hát igazából-- Nagyjából eddig jutok a válaszadásban, amikor elsétálsz az öltöző felé. – Spencer meg hova a picsába skerázik?! – Na, legalább az edződ egyetért velem! És azzal a mozdulattal gyakorlatilag fel is lök, ahogy elszáguld mellettem, csak hogy tönkretegye a látványos kivonulásodat, az én szemem könnybe lábad, ahogy nekimegy a sérült vállamnak, de hé, CSÍKSZEMEK, senki sem látja! (Mondhatnátok amúgy, hogy ezek amolyan rasszista slurök a számból, de azért emlékeztetnék mindenkit, hogy gazdag, fehér lány vagyok, és kizárólag a saját szememről beszélek, szóval nem, ez MÉG nem rasszizmus! És talán itt abba is hagyom a gondolatfolyamot, még mielőtt az lenne belőle!) Kicsit szédülök amúgy, bár azt hiszem, ez már nem a másnaptól van (végül is este van, vagy mi a tök), meg nem is a fájdalomtól, hanem a jelenlétedtől, hogy mennyire jól áll neked a mez, hogy mennyire-- Hogy mennyire NEM KELLENE ilyesmin gondolkodnom, mert hát ugyebár ott van SADIE, és mondanám azt, hogy ott van Blaze is, de Blaze azon kívül, hogy VISSZAKÉRDEZETT arra, amit Sadie mondott, nem tett semmit, és, és ha már itt tartunk, nem hiszem, hogy tartoznék BÁRMIVEL is Blaze-nek csak azért, mert ÉN rajongtam érte évekig, nem igaz? ...nem igaz? Ledobom a pomponomat a kispadra, előveszem a telefonomat, és megnyitom a beszélgetésünket, amit olvasatlanul hagytam napokkal ezelőtt. A gif láttán úgy megijedek, hogy gyorsan lezárom, és inkább el is teszem, mielőtt még Robert Downey Jr. kiugrana belőle, és ő is a fejemhez vágna, nos, BÁRMIT, mert mindenki mást követően nyilván ő is találna valamit, amit felróhatna nekem, és-- – DUNNE! A PICSÁBA MÁR! – Máris, Sarah-Jane!
Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 17, 2020 9:25 pm
Then the very next day ,
they said they're done
- Megtennéd, hogy kihúzod a fejed... A homokból? Nem, Ethan, nincs kedvem kihúzni a fejem a homokból, köszönöm szépen, jól elvan ott, elvégre még sosem hagytak SEEN-en, a magamfajta srácokat SENKI nem hagyja SEEN-en, a SEEN-en hagyás az én specialitásom, szóval engedtessék meg, hogy ott maradjon a fejem a homokban, és ha már itt tartunk, Ethan, jobb lenne, ha te is odadugnád a fejed az enyém mellé, igen, neked is meglenne rá az okod, elvégre az egyetemi focicsapat irányítójának tökre nem kellene a kispadon ülnie, amikor már pörög az első félidő, de ugye, ugye te, te kurvára kificamítottad a bokád – nem kellett volna úgy berúgni tegnap, lúzer –, szóval azt csinálok a fejemmel, amit akarok. - ...az ölemből? JAA. Simán. Jó, annyira nem simán, mármint mielőtt belemennénk ebbe az egészbe, szögezzük le, hogy az én fejem nem azért volt a haverom ölében, mert szintet lépett a kapcsolatunk, hanem azért, mert a combja puhább volt, mint a pad – de keményebb, mint a kőszikla, áh, hagyjuk, inkább hagyjuk –, meg így valamivel magasabban volt a fejem, minek okán kevesebbszer környékezett meg a hányinger – ja, tegnap amúgy én is berúgtam, csak mondom, alig látszik, nem? –, úgyhogy nem simán ugyan, de legalább nyöszörögve és öregesen feltámaszkodom. Hangosan nyelek – a reggelimet küldöm le a helyére, és még véletlenül sem mást –, aztán fintorgok egy keveset, mert már abba belesajdul a fejem, ahogy a futónkat – ha pályán lennék, ezt én kaptam volna - szabálytalanul küldi a földre egy védő. A további kínok elkerülése végett inkább oldalra fordulok --- Amúgy azt a SEEN-es dolgot be sem fejeztem! (Valószínűleg azért, mert nem találtam elég izginek.) (Mondtam már, hogy másnapos vagyok?) Azt egyébként kérdeztem már, hogy komolyan vetted-e? Remélem nem. A SEEN-en hagyásom volt életed legjobb döntése. Az oldalra fordulás meg az én életem legrosszabb döntése. Most már a nyakam is fáj. Feltápászkodom ennek örömére a padról, az edző úgyis baszik rám – lehet, hogy zabos kicsit, de most tehetek én róla, hogy jó vagyok, akit meg helyettem küldött be, az nem? –, és zsebre vágott kezekkel, enyhén oldalra billentett fejjel – ezt értelmezhetnéd érdeklődésnek, vagy kérdőnek, valójában csak fájna kiegyenesíteni – indulok feléd. Aztán megállok előtted – útközben azért alaposan, és viszonylag pofátlanul mérlek végig, mintha nem lett volna elég állapotfelmérésre a bugyivillantós, közönség-felszopó szökdécskedés a játék kezdetén –, és, nos. Kérdőn felvonom a szemöldökeim. - Ezek szerint rendben van a vállad. - Tehát vissza tudtál volna írni, ha van MERSZED. Aztán kikerülve téged elsétálok az öltöző felé. Tudod, kit hagyj SEEN-en legközelebb, nyuszi! (Amúgy tökre nem vettem ám magamra.)
Elküldésének ideje -- Vas. Szept. 27, 2020 4:02 pm
in two seconds and three words
all my certainties fell apart
Spoiler alert: egy hét alatt nem gyógyul meg egy kiugrott váll, még akkor sem, ha az ember lánya belebotlik egy fura fasziba, aki azt hiszi, hogy a lánya. Már nem a faszi hiszi azt, hogy az ember lányának lánya. Már nem mintha ennek a két dolognak bármilyen szinten köze lenne egymáshoz, ezt csak amolyan mellékesen akartam hozzáfűzni, de már az első gondolatba belebuktam, WAY TO GO. Ennél relevánsabb az, hogy egy hét alatt nem gyógyul meg egy kiugrott váll, de a Washingtoni Egyetem cheercsapatát ez amúgy kurvára hidegen hagyja, és nem, azt sem fogadták el kifogásként, hogy én most éppen LELKI VÁLSÁGBAN vagyok, mert nem tudom, hogy vannak-e még barátaim, illetve SEEN-en hagytam Hudsont KÉTSZER IS, és hát azért lássuk be amúgy, hogy a Hudson-szintű srácok nem azok, akiket SEEN-en hagy az ember lánya, de nem ám, ők hagynak SEEN-en minket, de ez nem az a dolog volt, amit most kibeszélhettem volna Sadie-vel, a párkapcsolatok kibaszott szakértőjével – ami amúgy a közelmúlt történéseinek fényében véleményes, ugyebár, de hozzám képest tényleg egy kibaszott szakértőnek számít, amolyan „szegény ember párkapcsolati tanácsadója”, na! –, mint ahogy azt sem, hogy Blaze TUDJA, én meg azt csináltam, mint amit minden huszonéves lánynak tennie kell ebben a helyzetben – azt hiszem? Mimi a Nymphből biztos egyetértene velem! –, és HOMOKBA DUGTAM A FEJEMET. Nem tudom, persze, hogy a fejem homokba dugása milyen szinten felel meg annak, hogy még mindig rohadtul fájó vállal felváltva dobálok lányokat és szaltókat az egyetemi focirangadón, annyi sminkben, ami még azt is elnyomja, hogy alatta mennyire szenvedek – testileg és lelkileg EGYARÁNT –, de hé, én megteszek minden tőlem telhetőt, szorgalmasan spiccelek, odafigyelek a rüsztömre, magasra dobom a szarrá hipózott cipőbe bújtatott lábamat, és mosolygok, mint akinek elment az esze, amíg észre nem veszem Hudsont, és kis híján elejtem Sarah-Jane-t. Sarah-Jane persze profibb nálam, és mosolyog tovább annak ellenére is, hogy valószínűleg ettől neki is kiment volna a válla, de azért a szünetben – vagyis hát, nekünk egy jó negyvenperces szünet, a focistáknak meg kemény meló, de hát őket ki nem szarja le? csak egy hülye alakú labdát kergetnek, és időnként egymásba durrannak, az BÁRKINEK menne, nem? – úgy izomból a falhoz vág, ami szintén nem tesz jót a vállamnak, én meg azzal takarózom, hogyha vissza tudnám tekerni az időt, akkor megtenném, ami a mellékelt ábra szerint annyira nem jó taktika, mert Sarah-Jane a fejemhez vágja, hogy VISSZA TUDOM TEKERNI, NEM? És ugyebár ebből születik a második probléma – vagyis a második problémakör, amúgy kábé az x plusz egyedik probléma –, hogy ha TÉNYLEG vissza tudnám tekerni, akkor az egészet visszatekertem volna oda, ahol a hajamat a fülem mögé söpörted, mert meggyőződésem, hogy az egész kalamajkának az a zéró páciense, a kiindulópontja, az alfája és ómegája, a pillangószárnynak a rebbenése, de NEM TUDOM MEGTENNI. Hát a nézőtér szélén álldogálva igyekszem láthatatlanná válni, hogy amint vége a meccsnek, és letáncoltuk, ami ránk vár még, elhúzhassak a vérbe, mielőtt összefutnék veled, Sadie-vel vagy-- LOL, hát Blaze nyilván otthon kockul, vele nem, de azért magán a gondolaton majdnem felröhögtem hangosan.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
