szerepkör

" - Ez nem indul, apa! - szóltam oda az autó elejénél szorgoskodó férfinak, akinek a feje ki sem látszott a kocsiból származó olajnyomokból. 1920-at írtunk, akkoriban nagy szónak számított az ilyesmi, ráadásul nem mindenki értett ahhoz, hogyan is kell megbütykölni a garázs előtt egy autót.
- Próbáld újra, fiam. - jött a felelet abból a szájból, melyet esetek többségében nem hagy el kulturált beszéd. Velem ritkán engedi meg magának amúgy is, hogy úgy beszéljen. Rowena és anya gyakrabban áldozatául esnek, melynek következtében nem tudom, mit kellene gondolnom az apámról. Engem nem bánt, de akiket szeretek, azokat általában igen. Akarva vagy akaratlanul.
- Most már beindult! - örült meg a hangom, ahogy hallottam a motor zúgását, és az nem állt le másodperceken belül sem.
- Jól van, Bastien. - jelent meg a szemem előtt apám, aki az ujjait törölgetvén, büszkén mosolygott rám, de ahogy ezt tette, ráncai kirajzolódtak homlokán. - Ilyen alapvető dolgokat számodra is meg kell tanítanom. Te vagy az egyetlen fiam... a húgodhoz nem fűzök reményeket - jegyezte meg morogván, de nem mozdultam. A nővérem csak tizenhárom éves, mégis mit várhatna tőle ebben a korban? - Ne hagyd senkinek, hogy eltereljenek az útról. Sikeres leszel ott, ahová majd mész innen. - veregette meg a vállam. - Megadatik majd számodra mindaz, amely nekünk itt a világ háta mögött csak keveseknek. A nevedet ismerik majd... a nők a lábaid előtt fognak esedezni egytől egyig. DE - emelte fel aztán ujját, tekintete pedig megtelt huncut fénnyel. - Előtte engedd ki a szomszéd macskáját a pincéből, ahová zártad. Az az ideges banya már hajnalban is kereste. - forgatta meg aztán a szemét, én pedig a magam csibészes vigyorával szót fogadtam neki. Nem volt rosszallás a hangjában. Tőle sosem féltem ilyen ügyekben, anya viszont előszeretettel büntetett meg, ha tudomást szerzett arról, hogy a szomszédok holmijaival kacérkodom.
Ahogy a pince felé indultam, majd kinyitottam az ajtót, a macska nagy nyávogással futott ki. De nem érdekelt. Apám szavai visszhangot vertek a fejembe. A nők esedezni fognak a lábaim előtt..."

Nem tudom, mi segített abban, hogy visszatérjek a jelenbe, és ne ezen a több mint mint nyolcvan éves emléken törjem a fejem. Hiszen jószerével ezek után megváltozott az életem. A saját családom vére az én két kezemhez tapad. Nem mostam le magamról azóta sem. Isten se tudja, Rowena vajon hogyan úszta meg, és mégis miként tudtam leállítani magam. Bár tudom, érzem gyűlöletét, amivel azóta is rám néz. Az egyetlen reményét ölettem meg vele azon az estén. Az a fickó túl nyálas, túl melankolikus volt hozzá képest. Mondhatni, én csak elvégeztem a természet helyett a szelektációt. Mindannyiunkét.
Hátradőltem a kényelmes széken, és csak hagytam, hogy csörögjön a telefon. A Patricia-val lefolytatott tegnapi beszélgetés rányomta a bélyegét a mai hangulatomra. És valószínűleg az egész jövőmére is. Most először azt éreztem életemben, hogy nem az én kezemben van a gyeplő. Kegyetlen érzés, de végül mindig másra kerül a nadrág. Bár most még abban a fázisban voltunk, hogy tehettünk ellene.
Felemeltem a mobilt, és nagy fáradtan kinyomtam. Semmi energiám nem volt ma Rowenával beszélgetni, de rögtön a másik telefonhoz hajoltam, és kiszóltam annak a szőke libának, aki kinn üldögélt. - Hívassa ide Patricia-t. Most! - Semmi kérem vagy légy szíves, semmi. Nem tartozott az én stílusjegyeim közé az, hogy olyan egyszerűen osztogassam ezeket a kis szavakat, és valószínűleg emiatt sokan nem is kedveltek, de az emberek szeretete olyan, amivel sokra amúgy nem megy az ember fia.