Tudna másmilyen lenni, forrón akaró, igazán csábító, izgató, élményeket ígérő férfi. Tudna teljes átéléssel táncolni, kaján vigyorral elé térdelni, a másik ujjait egészen a saját hajába vezetni. Elég lenne csak egy kicsit beleélnie magát, egy kicsit lehunynia a szemeit ahhoz, hogy a férfi ismerős illata átvegye felette az irányítást, hogy emlékképek tóduljanak a perifériás látása szélére. Vele még igazán meg sem kellene játszania magát, tudja, hogy a másik hogyan mozdul, emlékszik milyen az érintése, milyen a csókjainak a lenyomata, tudja mennyire égetnék az érintései, hogy milyen súlya van a pillantásának, hogy félmosolyai mögött milyen gondolatok rejtőzhetnek.

Átélés nélkül mozdul meg a férfi fölött, csípőjét éppen csak hozzá érinti, mellkasába csak félig kapaszkodik, kissé meghunyászkodva tartja fent a szemkontaktust. El sem tudja dönteni igazán, hogy szégyelli-e magát inkább vagy ennyire retteg a következményektől. Azt sem tudja eldönteni, hogy képes lenne-e megtörni Cyrus az ellenállását, hogy létezhetne-e egy olyan jövőkép, amiben örökké tudná gyűlölni és nem szöknének a múltjuk közös darabjai a tudata felszínére. Elméletben menne neki, vagyis eddig tökéletesen játszotta a szerepét, a lehető legkevesebbszer gondolt a másik markáns illatára, mélybarna szemeire és karcos borostáira, és ha meg is tette, akkor is gyűlölettel tette, haraggal és gyermeki sértettséggel. Mindannyiszor elképzelte már, hogy milyen lesz vele újból találkozni, hogy mit vág majd a fejéhez, milyen régi sérelmeket cincál át a jelenbe, milyen intenzitással vágja majd hozzá, de most, hogy Cyrus itt van előtte, nem is előtte, ezerszer inkább alatta, most, hogy ilyen közel van, hogy az illata ilyen erős és élénk, most a gondolatai szanaszét gurulnak, kezdeti határozottságának csak nyomait találja, és fogalma sincs róla, hogy mit mondjon neki.

Motorikusan dörgölőzne hozzá újból félérintésekkel. Más ezért már régen elküldte volna, a menedzsert keresné, a pénzét követelné vissza, Cyrus ellenben szintén hozzádörgölőzik, belé meg ismerős érzés hasít, pillantása egy másodpercre kérdőn szalad a másikéba, játékosságot keres, kalandozást, de maga sem tudja, hogy mit talál. Nyel egy nagyot, a szája kiszárad, nyelvével simítja el a kellemetlen érzést az ajkain. Ritmust vesztetten dől vissza a mozdulatba, kicsit jobban bele feszíti magát, hogy égesse az érzést, pillantását el sem tudja szakítani a másikétól. Válaszolni sem tud, a nyakán lusta libabőr bontakozik, végignyílik az egész mellkasán mire végül engesztelően futtatja a másik tarkójára az ujjait. Jól begyakorolt mozdulatokkal fúrja ujjbegyeit a másik hajába, legszívesebben belemarkolna, hogy úgy húzza közelebb, de megfigyelte már, hogy a férfiak többsége miként reagál az erőszakra. Egyszerre retteg tőle és kívánja meg, fájón nyilall valami az alhasába, lustán költözik az ölébe az érzés tekintete karcossá válik tőle a hangja meg ködössé. - Akár meg is verhetsz. -Biccenti félre a fejét szinte türelmetlen várakozással. El tudja képzelni, hogy milyen érzés lenne  a másik öklét érezni az arcán ütemesen, milyen érzés lenne hallani, ahogyan előbb az orr majd az arccsontja törik a kemény ütések alatt. - Vagy hagyhatod, hogy kiengeszteljelek. - Taktikus lépéseket próbál tenni, mert habár tényleg kívánja Cyrust,még esdekelni is képes lenne egy-egy érintéséért, azért mégis csak retteg tőle.

Megemelkedik, ujjait kihúzza a másik hajából, elhátrál, véletlenül sem takargatva magát, Cyrus ismeri, tudja, hogy a közelsége mit vált ki Ivanból, jobban ismeri, mint bárki idebent, jobban ismeri saját magánál is. Megvárja, míg a másik mögé lép vagy legalább a közelébe kerül, akkor aztán a lehető legrövidebb útvonalon kocog föl a lépcsőn, a korláton támaszkodik meg míg Cyrus rendezi a pénzügyeket a biztonsági őrrel, pofátlanul bámulja minden mozdulatát, félelemmel teli kíváncsisággal. Próbál felkészülni arra, ami rá vár, csak hát még sejtése sincs arról, hogy mi várhat rá.

Engedelmesen teljesíti munkaszerződésében meghatározott feladatát, csípője tőlem, kettőnktől független hullámok leírásába kezd, érzelemmentes, szolid vonaglás, ezért jönnek ide szexuális életükből kiábrándult, libidójukat dédelgető házas emberek, őszintétlen tekergőzésért, mindez csupán a vágy illúziója, nem pedig maga a vágy. Bennem ennek ellenére érdeklődést ébreszt, mindent ismerek rajta, belé olvadni olyan lenne, mint visszatérni önmagam leginkább elzárt részébe, mert lehet, eleinte erőszakosan törölném le róla mások érintéseit – megannyi jogtalanul matató kéz, megannyi súlytalan birtokviszony –, végül mégis gyengédségbe fulladna, szótlan becézgetésbe, újrafelfedezésbe, újra-kisajátításba. Ha mindezt tudná, nem félne tőlem, és ha mindezt nem tudnám, könnyebb lenne megbüntetni.

Tenyerét a mellkasomra simítja. Le tudnám harapni szájáról a szenvtelenséget.

Élettelen, közömbös tekintetétől összeszűkül a szemem, falatnyi résen keresztül nézem, mosolyra ránduló szájjal, majdhogynem vidáman, amiért – még ha nincs is tisztában vele – ösztönösen kéreti magát, holott előtte számtalanszor szívesen törleszkedett, és szívesen tett eleget szelíd utasításaimnak, sőt, annak idején beleborzongott, pupillái alig észrevehetően kitágultak, ha pedig már ízekre szedtem, és az extázis görcseitől meg-megrándult, elhaló nyüszítéssel felelt rá. Ismerem minden titkát, én tudom, milyen ketté hasítva és az utolsó sejtig lecsupaszodva. Más nem láthatta így, nem, az képtelenség.

Hízelegsz, mondanám legszívesebben, félig korholó, félig kedveskedő hangon, félrebiccentett fejjel, átható tekintettel, egyelőre azonban jótékony hallgatásba burkolózom, csupán pillantásom járja be újra és újra intenzíven, látszólag gyenge pontok és szépséghibák után kutatva, valójában ismét retinámra írom hiányolt íveit, domborulatait, izmos fennsíkjait és völgyeit. A vállvonást megbocsátom, legyen, ennyi nekem is jár, amiért feltettem, értékké és tulajdonná minősítettem.

Ha ideáig menekült ez elől, és vele együtt előlem is, akkor mivel magyarázza ezt? Nem ugyanazt csinálja? Nem ugyanolyan méltatlanul?

– Miért akarnálak megverni? – Ezúttal szinkronban emelem a csípőmet, amikor Ivan a sajátját lejjebb ereszti, és röviden, kínzóan röviden egymáshoz érünk. Magamra öltöm előbbi egykedvűségét, mintha nem lenne rám hatással, mintha nem vonzana, csupán az elvárt játszadozás miatt teljesíteném a minimumot. – Amiért bejelentés nélkül távoztál? – megismétlem az előbbit, valamivel erősebben, felkarja mellett elpillantva nem ütközöm ellenállásba, tényleg bármit megtehetnék vele, számukra Ivan pénzt termelő húsdarab, találnának mást a helyére, tele van a város hozzá hasonló szépfiúkkal, akik nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. – Amiért megszöktél tőlem? – Ismét megteszem. – Amiért elárultál engem? – Ismét. – Amiért kiadtál egy idegennek? – Ismét. – Gondolod, ezekért meg kellene vernem téged? Így gondolod? – Ivan álla alá nyúlok, magam felé fordítom, látnom kell, mit tett vele a közelségem, látnom kell, mit tesz vele a félelem. – Vezess ez VIP szobába – utasítom csendesen, mielőtt kinyúlnék az italomért, és egyetlen húzásra eltüntetném.

A mozgása darabossá válik, egészen szét is esik, darabjaira hullik két lépés között, egy kicsit talán meg is törik, mielőtt a következő lépéssel össze is szedné magát, elgurult darabjai után nyúl, sietősen pattintja vissza az arra létrehozott helyekre, és habár nem alkot mesterművet, elfogadhatónak titulálja saját magát. Megacélozza gyáva érzéseit, elvégre ez csak egy férfi, hasonló borostával, mint a többi, hasonló kívánságokkal, elenyésző tettvággyal.

El akarja hinni, hogy Cyrus csak egy férfi, hogy nem több idebent bárki másnál, egy csaló, akinek az élete elviseléséhez bűnös vágyak kellenek, egy hazug, amiért eljátssza a tökéletest és egy álszent, amiért a hétköznapokon más testek után sem tekint. Csakhogy két lépés között ráébred, hogy Cyrus sosem lesz csak egy férfi, a borostája sosem lesz olyan feledhetően karcos, mint mindenki másé, a pillantása sosem lesz annyira elenyésző, hogy Ivan könnyűszerrel tekintsen el fölötte.

Ismeri, az itt lévők közül őt ismeri a leginkább, tudja, vagy ha tudni nem is tudja, sejti, hogy mire vágyik igazán, hogy milyen szögbe kell helyezkednie, hogy hol kell érintenie izgalmasan futó libabőrért, és honnan hessegeti el a kezét sietve izgalmasabb tájakra. Tudja, hogy milyen a csókja íze, hogy milyen izgalmakat képes kiváltani belőle a férfi egyetlen érintése, ahogyan azt is bizonyosan tudja, hogy Cyrus nem lenne rest bevetni ellene ezeket a bizonyos fogásokat.

Megtört méltósággal ereszkedik a másik ölébe, ismerős közeg, szinte hazaérkezett, elviselhetetlenül hasít hát belé a honvágy a másik parfümjének markáns illatától, a forró comboktól és az ismerős alkattól. Pillantását lesüti arra a pontra, ahol az övcsat alá bújik Cyrus inge, félig tartja magát fölötte, hogy ne nehezedjen rá teljes testsúllyal.

Csak egy tánc. Ezt mantrázza, ahogyan a csípőjét megmozdítja, félüzemben működteti magát, lustán, érdektelenül, mintha az eladó lenne, akit nem érdekelnek a medencék, csak kötelességtudatból válaszol idegesítő hangéllel.

Tenyerét végigsimítja a másik mellkasán élettelenül, tekintete egykedvűen csúszik össze Cyrus villanó tekintetével. Szinte felsóhajt, mielőtt vállat rántana, óvatosan, hogy a messzi távolból ne legyen igazán feltűnő, de a másik szemét kiszúrja. - Neked gondolom leginkább semmire. Sietősen hívtak hozzád, gondolom izgalmas mennyiségű összeget csúsztattál, és mint olyannak, aki eleget fizet, nincs szabály. - Neki annál inkább figyelnie kellene, arra ösztökélni, hogy VIP szobát is fizessen kettőjüknek, elégedetten távozzon, és vissza akarjon jönni. Csakhogy Ivan nem szeretné, ha valaha is visszajönne, vagy ha szeretné is, előbb azt szeretné, hogy a férfi kérjen tőle bocsánatot, hogy édesgesse magához. Persze tudja, hogy ez sosem fog megtörténni. - Azt hiszem nem verhetsz felismerhetetlenségig, bár hogyha eleget fizetsz érte, még azt is megteheted. - Érdektelenül folytatja, mintha nem arról beszélgetne, hogy a férfi felismerhetetlenségig veri.- Itt csak azoknak állítanak föl szabályokat, akik nem elég gazdagok. - És ha jól emlékszik, Cyrus elég gazdag ahhoz, hogy szabályok nélkül kínozhassa.

Kaján vigyorra sem húzódnak ajkaim, a helyzeti előny maradéktalan kiélvezését kicsinyes alakokra szabták, tekintetem hideg érdeklődéssel mar férjezett asszonyok és házas férfiak kisebb csoportosulásaiba, mindegyik keres itt valamit, abban reménykednek, azt a bizonyos valamit feszes hasizmok kontúrjai közé rejtették. Örökké tátott szájú kismadarak jutnak eszembe, elnyíló ajkak, éhes torok, minden adott hozzá, és ezek a szerencsétlenek egymást váltva próbálják kibélelni ismeretlen emberek huzatos réseit. Ivan valamivel tehetségesebb ebben, ketten feltápászkodnak, morogva, kiméretlen szalonspiccel, mit érdekli őket, ki próbál izzadságszagúan a helyébe lépni, inkább szünetet tartanak.

Idejében kapom el puhatolózó pillantását, felmérésre kalibrálták, másodpercek alatt képes megmondani, milyen férfitól vagy nőtől kell tartania, maradjon-e a mellérendelt póráz átmeneti tulajdonosa, vagy magára hagyhatja különösebb körültekintés nélkül. Többet csúsztattam, villan meg tekintetem hamiskásan, miután a férfi valamivel erőszakosabban tessékeli felém, errefelé mégiscsak felülírható egyes alkalmazottak szabad akarata, persze nincs mit csodálkozni rajta, elvégre erre épül az egész iparág. Ráböksz egy kupac mutatós húsra, becsomagolják és kiadják neked.

Az én húskupacomat kívülről és belülről is jól ismerem.

Keresztbe tett lábamat könnyedén szétcsúsztatom két lépés között, valószínűleg öltáncért és hamis flörtölésért fizettem, egyikről sem vagyok hajlandó lemondani. Mindent akarok, amit meg lehet vásárolni belőle, a meggyőzés finom technikáját, az illúzió szépen kidolgozott részleteit, megfigyelni, hogyan hazudik, közelről látni, hátha akkor visszanyúlhatok magunk közé, és megtalálhatom azt a pillanatot, azt a rebbenést, azt a mozdulatot, amikor elkezdett megtéveszteni. Lehetne másként, mindez történhetne másként. Közülünk Ivan választotta közegének ezt a lebujt, ide bújt, itt szűköl és lubickol egyszerre, nekem nem maradt más lehetőségem, mint alkalmazkodni. Kizárólag magának köszönheti, senki másnak.

Verítéket szimatolok, lusta parfümillat lengi körbe, más emberek sóhajaitól nehéz és romlott, ennek ellenére magamhoz engedem, két térdemre engedem, az életembe engedem – szigorúan és elégedetten. Félrebiccentett fejjel pillantok fel rá, ismerős súlyától gyomrom összeszorul, ilyen közelről még csípősebb az árulás szaga, szinte elviselhetetlen.

Ezért szökött meg?

– Milyen szabályokra kell odafigyelnem? – egész tárgyilagosnak érzékelhet, szinte már közömbösnek, mintha családi medencét vennék, és azt kérdezném, hogyan kell a szűrőjét tisztítani. Valamiért az a bizonyos kurva anyád elmarad. – Nézz rám, ha kérdezlek – utasítom szinte szelíden, pedig mindketten tudjuk, nem esne nehezemre kevésbé kíméletes módszerekhez folyamodni. Kicsit belehasadnék, tudom, de az ember folyton belehasad mindenbe, a végén más észre sem veszi, amikor megtörténik.

Nem érez semmit. Olyannyira nem érez semmit, hogy az üresség harangszóként kong benne minden egyes mozdulatra. Nem ivott eleget ahhoz, hogy a reflektorfényből kitekintve az üresség valami mássá tudjon változni benne - ha jobban belegondol, vissza sem tudja idézni az utolsó alkalmat, amikor eleget ivott ahhoz, hogy ne érezze magát üresnek -, inkább ki sem tekint, csak lusta és kecsesnek szánt dinamikus mozdulatok közepette olyan eszmefuttatásokat végez, hogy vajon a sarki gyroszos fél áron adja-e a megmaradt húst, vagy ugyan úgy el fogja kérni az árát annak ellenére, hogy már hosszú órák óta senki nem járt arrafelé egy kis félromlott vacsoráért. Szeret ilyen dolgokon gondolkozni, amúgy sem igazán tudna már máson rágódni, a mozdulatai túl ösztönösek és begyakoroltak. Álmából felkelve is pontosan tudná, hogy a zene melyik ritmusára kell a csípőjét jobban előre feszítenie vagy mikor kell a pillantását kitartania. Nem tudna hibázni, így hát megengedheti magának, hogy egy kicsit más gondolatai is legyenek.

A szeme sarkából látja Brian intését, mellkasából láthatatlan sóhaj szakad ki a hallatára, még bemutat egy régi figurát, mielőtt kecsesen lelépkedne a színpadról az öltöző felé. Sietősen iszik pár korty vizet amíg Brian is a gyroszról beszél, egyszerűen imádják azt a helyet. Letörölgeti magáról azt a néhány, kósza izzadtságcseppet, amik szemtelen módon a testén kúsznak végig, magára spriccel egy adagnyi parfümöt, hagyja, hogy Brian végigmérje, ítéletet hozzon fölötte és figyelmeztesse: mindenképpen jónak kell lennie. Ivan csak bólint egyet, mint valami jól idomított kutya, aztán a férfi után lép, ki az emberke közé, háttérbe vonulva, sötét sikátornak is nézhető helyeken átslisszolva. Kerülik a feltűnést, kerülik, hogy részeg nők akarják megvetni rajta a kezét, ilyenkor kiérdemelt figyelmet kap, a nála sokkal izmosabb és nagyobb darab tag testőrként töri az utat, sötét pillantása mindenkit megrémiszt, csak Ivan az, aki emögött a pillantás mögött talál magának leheletnyi biztonságot.

Méterekre állnak meg a férfitől, Brian csak biccent felé, Ivan tekintete lustán szalad neki, hogy aztán a szíve kihagyjon egy ütemet, aztán vad vágtába kezdhessen, mert ismeri, persze, hogy ismeri. Ezer közül is felismerné. A gyomrába kellemetlen érzés szökik, amitől hirtelen hányingere támad, léptei bizonytalanná, kisugárzása felejthetővé válik.

Brian lök rajta egyet értetlenül, ő meg a lökés következtében zuhanni kezd emlékek közé, puha párnák, fás illatú ingek és mageláztatottság közé. Elfintorodik, mire löknek rajta még egyet, ő meg óvatoskodva, mintha egy medve barlangjába készülne belépni, szinte lábujjhegyen oson, hátán érezve Brian pillantását, meztelen mellkasán pedig Cyrus tekintetét. Ha most lenne hozzá elég bátorsága, máris elmenekülne, csakhogy Ivan sosem volt ennyire bátor, inkább meggondolatlan és jól trenírozott.

Úgy tesz, mintha nem ismerné a kemény pillantás tulajdonosát, mintha a vonásai nem jelentenének számára semmit, mintha nem éppen a hóhérjával állna szemben, hanem csak egy gazdag, milliárdos ivadék egyik énjével, amit feleségek elől szekrénybe kell dugdosni, ami miatt mindig úgy kell mosakodnia, hogy saját, markáns parfümjének a szagát ne szagolhassa ki egyik kopóorrú asszony sem.

Megtorpan Cyrus előtt, a pillantását gyermek módjára süti le saját tornacipőjére, mielőtt mozdulna, hogy lazának álcázott, ámbár jóval feszültebb mozdulatokkal az ölébe ereszkedhessen.

Abszurd élvezettel tölt el szökött fegyencem cseppet sem erényeit és képességeit dicsérő helyzete, gyakorlat-finomította mozdulatai, tengert, hullámokat, izgató morajlást idéző tekergése. Csúszós angolnák, simulékony tajtékok jutnak eszembe, ahogyan tekintetem megakad testének mindenki számára felkínált, szemérmetlen vonalvezetésén, visszafogott izomzatú combjain, feszes hasfalán, hamis élvezettől bájosan torzuló arcán. Ez az arc megnyílt nekem – úgy hiszem, emberöltőnyi távolságban, legalábbis minimum ennyit öregedtem váratlan árulásának köszönhetően –, ezek az illékony mosolyt mímelő ajkak élvezettől nyíltak el, nyelvére csúsztatott hüvelykujjat öleltek körbe gátlástalanul, és még annyi minden mást is, testem különböző súly- és végpontjait.

Hátsó asztalt kérek, természetesen megkapom – makulátlan öltöny és ápoltság fémjelzi fizetőképességemet –, bőrfotelba süppedek, azt hiszem, kérek valamilyen italt, nem fellengzőset, nem nagyvilágit, valami egyszerűt, még az évjáraton vagy elkészítési módon sem rugózom, végül is, teljesen mindegy, mit kortyolgatok közben. Engem valami más érdekel. Valaki más érdekel.

Elegáns távolságtartással dőlök hátra, szórakozottan oldalra biccentett fej és a leskelődés izgalmától összeszűkölt szem keretezi figyelmemet, miközben szalvétával a pohár alján megkapom, amit kértem. Apropó, ezt minden bizonnyal ki is mondom, mert a felszolgáló visszafordul hozzám, kérdő és mindent tudó tekintettel, összességében pimasz diszkrétséggel, de sem kedvem, sem étvágyam nincs letörölni szája sarkából a somolygást. Képletesen, természetesen kizárólag képletesen.

Megrendelem, igényemet fejezem ki, elkérem, kibérelem, százféleképpen fogalmazhatunk, tulajdonképpen vonagló húsból így lesz kilóra kimért árucikk, aminek nincs önálló akarata, sem beleszólása, kit szórakoztasson centiméternyi közelségből. Legyen fél óra, csúsztatok valamennyit a rögtön nyíló, elfogadásra kész tenyérbe, meg sem kérdezem, mennyibe kerül, a bankjegy ennek ellenére megfelelőnek tűnhet – nyájassága megkétszereződik, kis türelmemet kéri, és máris elindul hátra.

Ivan pontosan egy perc és tizenkét másodperccel később a kontakt intésére bemutat egy félcsavart, hátrahajló fejjel, nyakat és mellkast felkínálva, búcsúzásképpen. Mire eltűnik, valaki más átveszi a helyét, darabosabban, kevésbé vonzóan kísérel meg hasonló színvonalú koreográfiát produkálni. Innentől nincs más dolgom, mint várni, várni rá, és közben kitalálni, mivel büntessem meg. Hogyan büntessem meg. Egyáltalán miért büntessem meg.

Lelépett, persze, magamra vehetném, sérthetné az egómat, hogy kiadott rólam mindent egy idegennek, össze sem pakolt, és eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, csupán arcszeszének ismerős és megszokott illatát hagyta maga után a párnákon. Reálisan szemlélve ennél jóval egyszerűbb és bonyolultabb a helyzet: meg akartam találni, Ivan pedig szerette volna, hogy megtaláljam. Most mégsem tudom, mit mondjak neki.

A kurva anyád egészen jó kezdésnek ígérkezik.