Lusta mosolyra húzódnak a húsos ajkai, miközben a mutatóujjával a tiéd sarkát simítja végig. Talán csak cicázik veled. Talán azt akarja, hogy fogd be végre a szádat. – És most egy közepesen öreg nő azt mondja neked, hogy ne hallgass a meglehetősen öreg férfiak szavára, mert a hatvanas évek óta ugyanazt hajtogatják abban a reményben, hátha valaki még készpénznek veszi azt, amit mondanak, drágám – duruzsolja, és finom csókot lehel az ajkadra, már-már szűzies puszit, mintha csak a fürdővíz membránjának pajzsát akarná megőrizni kettőtök között. A borostád szálai kivont kardként hajlanak meg a nyomás hatására, a melle a mellkasodnak nyomódik, a térdét még inkább felhúzza, hogy még közelebb férkőzhessen hozzád. Közelebb és még közelebb. Ráérősen szövi a hálóját, minden elejtett szava egy-egy csepp újabb bájital. Ha az egészet felhajtod, ha minden suttogására odafigyelsz, meglásd, a végén majd egy általa létrehozott entitás fog kikukucskálni a világba a te szemüregeden keresztül. Hol leszel akkor te? Mi lesz a te sorsod elnyomva, ott, a koponyád egy sötét kis sarkában? Aztán ő is felnevet, ezúttal talán kicsit felszabadultabban, kicsit fiatalabban, még a szemét is lesüti megint, mert talán zavarba is hozod, te, szakmád kiválósága, aki tudja, hogy mit kell mondani a középkorú nőknek, aki tudja, hogy az első szabály az, hogy hitesd el velük, nem a pénzükért vagy velük. És tudod, annyira jól csinálod, hogy időnként le kell hűtenie magát, tennie kell egy lépést hátra, és meg kell fontolnia, hogy vajon jó úton jár-e veled, vagy csak áltatja magát azzal, hogy annyira belehabarodsz, mint amennyire szeretné. – Feltéve – sóhajtja levegősen, mintha még a fürdővíz is kihűlne egy pillanatra, ahogy elhúzódik tőled – talán a megjegyzésed az oka? –, és csak akkor néz rád újra, amikor kisimítod a tincseit az arcából, de viharszürke lélektükrei már tovább is rebbennek, és láthatóan vége lett az előbbi pillanatnak, kihúnyt a napfény, beborult a privát világotok felett az ég. A kád szélébe kapaszkodik. – Ugyan, hiszen minden gondolatomat kitalálod magadtól is, drágám – terel, hárít, mégis hízeleg, aztán finoman megrázza a fejét. – Ideje mennem. Csak egy hét múlva tudok jönni legközelebb – mondja, nem kéri. Nem kérdezi meg, hogy rá fogsz-e érni, mert tudja, hogy rá igen, nem kérdezi meg, hogy tele van-e a táncrended, mert tudja, tudnia kell, hogy miatta majd felszabadítasz egy helyet, hogyha úgy hozza a szükség.
Ebben a pillanatban - mint megannyiszor, olyan sok másikban is - teljesen biztos abban, hogy halálosan beléd szeretett. Nem most, sőt meg sem tudná mondani, hogy mikor, csak abban nagyon bizonyos, hogy a szíve rögtön sajogni kezd ahogyan megszólalsz, és, hogy bármire képes lenne azért, hogy befogja a szádat, a saját szájával tapasztaná be, beléd fojtana mindent, amit mondani készülsz neki, mert, ha valakitől, hát tőled ezt nem akarja hallani. Legalább te megmenthetnéd attól, hogy annak az átlagos, pénzen megvehető senkinek képzelje magát, aki valójában. Benned bízik, beléd veti minden hitét, tálcán kínálja fel neked a szívét, és tudod még csak azt sem bánja, hogy szanaszét marcangolod majd, mert szeret, olyan nagyon szeret, hogy képes lenne feláldozni magát előtted, neked, érted.
- Tudod egyszer azt mondta nekem egy meglehetősen öreg férfi, hogy minden, ami a de előtt hangzik el értelmét veszti abban a pillanatban, ahogyan kiejtjük azt a fránya szót. - Kicsit keserédessé válik a hangja, kicsit úgy is érzi, hogy visszautasítottad hűséges közeledését, de nem kell aggódnod, neked egyáltalán nem kell még csak semmit sem tenned, Ivan tényleg őrülten szerelmes beléd ahhoz, hogy két pislogás után el is felejtse, hogy nem akarsz a felesége lenni, a kezébe adtál egy másik reménysugarat, már csak tizennéhány évet kell eltöltenie nélküled ahhoz, hogy majd elég térdelhessen és gyémántgyűrűvel kápráztasson el, hogy végig csókolja a lábad nyomát, mert ha valamiben olyan nagyon biztos, akkor az csakis az lehet, hogy még évek múltán is beléd lesz szerelmes. - De ne aggódj, majd megkereslek, ha negyven éves leszel. - Kuncog könnyedén ahogyan kicsit közelebb hajol, hogy a nyakadba csókolhasson.
- Feltéve, ha addigra már özvegy leszel. - Súgja oda izgatottan, lágyan, reménykedve, mindig csak abban reménykedve, hogy neked és neki van bármilyen lehetőségetek a jövőben. Ekkor tűnik fel neki a kósza mozdulatod, víztől nedves ujjaival már oda is nyúl, hogy egy-egy kósza tincset simítson ki az arcodból, hátra a vállad mögé, végig a kulcscsontod ívén, hogy előbb felszökő vágyát máris lehűtse az érted való aggodalom, a másfajta, neked szánt figyelme. - Nekem elmondhatod, ugye tudod, azt amit igazán gondolsz. - Hiszen bizalmasok vagytok, vagy hát Ivan úgy hiszi, hogy a bizalmába fogadtad, amikor először meghallgattad, és tudod eszébe sem jut, hogy igazából tényleg nem tud rólad semmit amíg, te minden bizonnyal mindent hallottál már tőle és róla.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Hétf. Nov. 23, 2020 7:50 pm
don't listen when i scream
bury your doubts and fall asleep
Minden bizonnyal még nem vagy olyan öreg, de... Ezen a ponton kibuggyan belőle egy halk kacaj – palackozni lehetne, édesítő helyett csöpögtetni kávéba vagy teába, legalább az ízük elfedné a mérget, jöhet a fekete leves –, húsos ajka megfeszül a mosolyától, szeme sarkában megszaporodnak a szarkalábak, és úgy süti le a pillantását, mintha legalábbis első bálozó szűzlány lenne, nem pedig egy negyvenes asszony, aki a férje helyett veled múlatja az időt, akinek fizet a társaságáért, és akinek az egóját addig akarja hizlalni, amíg már a melled akkorára dagad a büszkeségtől, hogy elsorvasztja talán a szívedet is. Aztán kiszalad belőle a levegő, ahogy közelebb rántod magadhoz, alkarjával a mellkasodra támaszkodik, ajka szinte a tiéden, az általad kifújt levegővel töltekezik a tüdeje, az általad kiejtett szavak pumpálják a vért a szíve helyére. De még ha nincs is, mi valóban ott dobogjon, az ereiben azért ott szaladgálnak, és nyilván azt hiszed, hogy lerázza őket magáról, amint kilép innen, és beteszi maga mögött ennek a zsebdimenziónak az ajtaját, azért vele maradnak, éjszaka majd előcsalogatja őket, és miközben a férje szuszog mellette, dédelgetni fogja őket a tenyerében. Vagy csak szeretné, hogy minden józan gondolatod ellenére ebben reménykedj. Csókot lehel a szádra, finoman harap az alsó ajkadba, csak hogy ne kelljen mondania semmit. Hogy azért, mert nem tudna olyasmit mondani, ami tovább táplálná a hiúságodat, vagy azért, mert elárulná a gyengeségét, ha válaszolna? Talán éppen ez bizonytalanítja el őt magát is, ahogy lassan kinyitja a szemét, és vizes tenyerével beletúr a hajadba, hogy hátrasimítsa. – Bárcsak húszéves lennék, drágám – suttogja aztán csendesen, ahogy viharszürke pillantása az arcvonásaidat pásztázza. Talán még sosem mondott semmit, ami önmagával lenne kapcsolatos. Még ha ez csak vágy, akkor is, most nemcsak kérdez, hanem elárul, talán még többet is, mint szeretne. – De rád még annyi minden vár. Vegyél el előbb egy nyolcvanévest, és örököld meg a vagyonát! Aztán egy hatvanévest, és mire negyven leszel, talán én is sorra kerülhetek – biztat csendesen, mielőtt egy pillanatra elpattannának az ajkai, mintha csak eszébe jutott valami. Hirtelen, tudod, a történtek hevében. Egyáltalán nem előre megfontoltan. Csak egy kósza ötlet, semmi több. Mégis becsukja a száját, talán még a fejét is megrázza kicsit. Már-már bocsánatkérően mosolyog rád.
- Előbb ezt a helyet, a bárt aztán pedig a várost. - Tudod ezelőtt bele sem gondolt igazán, most meg nem tud olyan gyorsan hihető mesékkel előállni, csak neked akart tetszelegni, csak az általa képzelt elvárásaidat szerette volna megugrani, most meg már úgy kezdi belelovallni magát, mintha nem egy pénzen megvehető játékbábu lenne, hanem valami sokkal több. Eszébe is jut mindez, de aztán arra gondol, hogy minden és mindenki egy pénzen megvehető játékbábu, legyen az a kormányzó, a miniszter, vagy akár te. Persze ez utóbbi gondolatnak nehezen adja be a derekát, valahogyan téged mindig is piedesztálra emelt mindenkivel szemben, pedig nem ismer olyan régóta, pedig szinte semmit sem tud rólad, de a szőke hajad, az átható pillantásod és az ahogyan már először hozzá simultál, elég volt ahhoz, hogy elhiggyen neked még olyanokat is, amiket csak kérdezel. - Talán a világot is. - Vallja be neked negédes mosollyal, gyerekesen lesütött pillantásokkal, mintha az már túl nagy álom lenne, hogy egy világot szeretne az uralma alá hajtani.
Elszédíted, a gondolatai zátonyra futnak, ahogyan kiloccsan az a kis víz, pillantása a tekintetedről ösztönösen szakad el, nem tehet róla, nem tud betelni veled, tenyerei végig szaladnak a derekad vonalán, az oldalad mentén, gyors szimfóniát játszanak el a bordáid billentyűin mielőtt a tenyereibe fogja a melled. Szépnek lát, gyönyörűnek, hamvasnak, sőt odáig is elmerészkedne, hogy sosem látott nálad szebbet. Kicsit zavarba is jön, na persze nem a melleid látványától, hanem attól, hogy ilyen kérdést teszel fel neki.
A szíve hevesebben kezd el verni, a szájába keserédes íz szökik, szinte megmérgezi, mert most buta kisfiúnak érzi magát, aki beleszeretett egy házas asszonyba, egy olyan hihetetlen nőbe, mint amilyen te vagy. Kicsit kihuny minden fény a szemében ettől a gondolattól, úgy érzi, csak játszol vele, amikor ő tényleg szívesen a feleségének fogadna, megadna neked mindent, amit csak szeretnél, imádná, ha kihívó ruhákban kelletnéd magad más férfiak előtt, tetszene neki, ha másokkal flörtölnél ő helyette, ha esténként a közös otthonotokban ültethetne a konyhapultra, ha az étketőasztalra nyomhatna, ha úgy tennétek, mintha uralnátok azt a helyet, azt a várost és azt, az általatok teremtett világot. - Minden bizonnyal még nem vagy olyan öreg, de.. - És itt felpillant a melleidről a szemeidbe, a kezét visszaejti valahova a csípődre, úgy ránt egy kicsit közelebb. - Téged így is örömmel vennélek el. -
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 14, 2020 6:22 pm
don't listen when i scream
bury your doubts and fall asleep
Alabástrom bőre alatt márványtest lapul, és időnként olybá tűnik, mintha csak megjátszaná, hogy van szíve. De ahogy magadhoz húzod – madárcsontú tünemény, tünékeny semmi –, és buján a füledbe sóhajt, már nem számít, hogy játszik-e veled, vagy sem, hogy színjáték-e az egész lénye, vagy hogy tényleg dobog-e odabent valami, vagy hogy mesterkéltebb szörnyeteg-e halandó létére, mint az alakváltók, akik nyüzsögnek a városban. Akkor csak az számít, hogy a tiéd, hogy ilyenkor nincs férje, nincs anyja, nincs gyermeke, nincs rajtad kívül senkije, ahogy – bár ebbe talán gondolni sem mernél bele – ő maga is elhiteti magával, hogy az egész világon csak ti ketten léteztek, a fürdőszoba falán túl pedig nincs más, csak a vakító, vákuumszerű fehérség, maga a nem létezés. A nihil dicsfénye kúszik be a küszöb alatt. – Ezt a helyet? A bárt? A várost? A világot?– Adja alád a lovat. Viharszürke szemében cinkos fény csillan, mintha csak Bonnie-ként tetszelegne melletted, röptében kiált ki Clyde-nak, és máris bűntárssá válik fizető vendég helyett. Ott bugyog a torkában, hogy felnevessen, de valahol sejti, hogy a kacaja azt a benyomást kelthetné, hogy nem vesz komolyan, vagy hogy butaságnak találja, amit mondasz, pedig hiszed vagy sem, éppen az jár a fejedben, mint ami az övében járt, amikor tizennyolc éves volt. Ezt persze nem köti az orrodra, mint ahogy nem kötött az orrodra önmagával kapcsolatban soha semmi mást sem, és most sem súgja bizalmasan a füledbe, hogy mennyire hasonlítotok egymásra, hogy ő sem volt mindig az az alabástrombőrű márványszobor, az az aranykalitkában heverésző énekesmadár, aki most, pedig talán pont erre lenne szükséged. Vagy talán pont ez rombolná le mindazt, amit már felépített benned önmagával kapcsolatban. – Elég öregnek számítok ahhoz, hogy engem is elvegyél? – Inkább csak ennyit kérdez dorombolva, a kád szélébe kapaszkodik, a víz kiloccsan a padlóra – a nihil dicsfénye kúszik be a küszöb alatt, tudod, úgysem hallja senki, hiszen nincs is rajtatok kívül senki –, ahogy lovaglóülésben helyezkedik feléd. A melle már nem annyira feszes, mint egykor volt, a legtöbb férfi minden bizonnyal csak annyit mondana rá, hogy jól karban van tartva, mert a férfiak már csak ilyenek, de te... te nem.
Elhiszi neked, gondolkozás nélkül már az első pillanatban. Belebújik a vallomásodba és sütkérezik a fényében, pedig nem ez az első ilyen alkalma, nem te vagy az egyetlen nő aki mellett szeretőt játszott, mégis neked hiszi el először, hogy a személyisége, a hosszas beszélgetéseitek, az összenevetésetek miatt jársz vissza hozzá nem pedig azért, mert jó az állóképessége és a férjed finomsága helyett ő egy kicsit merészebben markol a hajadba. Elhiszi neked, mert el akarja hinni, hogy találtál benne valami olyat, amit még ő sem fedezett fel önmagában.
Elvarázsolod, minden szavad megmásít benne valamit: hozzád akar idomulni, neked megfelelni. Már most retteg attól, hogy mi lesz majd vele, ha egyszer megunod és eldobod, elhasznált, szanaszét csócsált játékká válik majd, de ne aggódj meggyötört, kihasznált és sebzett szívével sem tud majd rád haragudni, helyetted magát okolja majd, s minden bizonnyal ezt a pillanatot fogja hibáztatni, ezt, amikor elhitte neked, hogy több egy olcsó, pótolható játékszernél.
A derekadra simítja a kezét, birtokolva húz magához, mintha csak az övé lennél, közelebb is húz egy kicsit magához, hogy ezt nyomatékosítsa magában, pedig tudja, vagy legalábbis sejti, hogy te nem olyan nő vagy, aki férfiak játékszerévé válna, de a magabiztosságát tüzeled, az egoját hevíted és neki bármennyire is tudnia kellene megmaradni a saját szerepében, átcsúszik egy másik, maga által kreált műbe. Vet rád egy bűnös pillantást, egy olyan bizalmas fajtát, amit már azelőtt odaadott, hogy kiérdemelted volna a bizalmát. Elbűvölted ő pedig nem titkolja ezt. - Megváltoztatnám ezt a helyet, a saját képemre formálnám. Uralnám - Rántja meg aztán a vállát hamisan mosolyogva.- A legfiatalabb milliárdossá válnék, megházasodnék, öregasszonyokat vennék el, hogy a haláluk után minden vagyonuk rám szálljon. - Nem fél neked bevallani, hogy mennyire alattomos, neked nem fél önmagát adni, nem fél attól, hogy elítélnéd, vagy megmásítanád a véleményét, mert ha meg is tennéd, rád egy percig sem haragudna.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Vas. Okt. 25, 2020 4:20 pm
don't listen when i scream
bury your doubts and fall asleep
Bánatos mosolya félholt fénynyaláb a felhők között. – Neked nincs szükséged titkokra, hogy ne untass, drágám – dorombolja szelíd hálával, de mintha valahol ez is arról szólna, hogy téged elégítsen ki: látod, ujjaid apró köröket futnak le a bőrén, látod, hízelkedsz neki, látod, úgy játszol rajta, akár egy veled egyidős hárfán, amely már ott volt a gyerekszobádban is, kezednek minden egyes mozdulata tökéletesen megkomponált szimfónia, minden hangnak megvan a helye, minden billentyű leütésével pontosan azt kapod, amire vártál. Most még nyilván nem zavar, most még nyilván nem üt szöget a fejedbe, de majd ha egy ponton visszagondolsz erre, akkor összeáll a kép, mert akkor majd eszedbe jut, akkor majd némán felhördülsz: nem kellett volna itt gyanút fognom? Nem ez volt az a pont, ahol inamba kellett volna szállnia a bátorságomnak? Nem itt kellett volna hanyatt-homlok menekülni? Nem ekkor kellett volna kizárni ezt a hárpiát az életemből? De vajon lesz-e lehetőséged majd mindezt végigzongorázni? És ha igen, nem lesz már túl késő?
Ő pedig lusta macskaként törleszkedik az ölelésedbe, mintha a vízzel együtt maga is cseppfolyóssá válna, mintha minden tagját arra teremtették volna, hogy tökéletesen illeszkedjenek a tieidhez, és csak akkor mozdul, amikor rekedt hangon megválaszolod a kérdését. Akkor felélénkül, és a kád szélébe kapaszkodva moccan, de még a vizet sem tudja úgy kiloccsantani a padlóra, hogy az ne legyen nőies, hogy az ne legyen finom és könnyed, és ahogy a viharszürke pillantás a kékjeidet keresi, hát őszintének tűnnek a homlokán halványan fodrozódó ráncok, amelyeket a természet nem faraghatott ennyire halványra, mégsem tudnád száz százalékos bizonyossággal azt állítani, hogy a botox műve lenne. Alkarját a kulcscsontod vonalára támasztja, a jobb térde valahol a derekad mellett pihen, öle a combodra simul, az orra hegye csaknem az álladat súrolja. Arcán szempillafestékének halottszürke maradványa. – A holnap még messze van – búgja csendesen, ahogy jobbjával előrenyúl, mutatóujja pihe érintése az ajkadon dobban. – Mi az a bármi, amit megtennél, drágám? Ki az a bárki, akivé válni szeretnél? – Éppen csak annyira emeli fel az állát, hogy a szemetek egy vonalba kerülhessen. – Miért ne válthatnám ez egyszer én valóra a te kívánságaidat?
Egy kicsit úgy képzeli, hogy pezsegni fog körülöttetek a levegő és amikor majd összeértek, akkor apró szikrák indulnak ki belőled és őbelőle, mintha a testetek nem vágyna másra, csak hogy újra összeboruljatok és vad csókok közepette kelljen bizonyítania. Csakhogy, amint a tenyere a te bőrödhöz ér elmarad minden, nincs forróság, nincs szikra de még csak apró rezdülés sem, a víz langyossá vált csípésén kívül nem történik semmi. Magát hibáztatja persze, biztosan nem volt elég jó, elég hiteles, nem lökött elégszer a csúcsra, nem ölelt elég szorosan, nem tépett a hajadba elég keményen.
- A titkos dolgok mindig a legizgalmasabbak. - Hízeleg neked, hízelkedik, ujjai apró köröket futnak le a kézfejeden, a karodon, így próbál engesztelni, így törleszkedik hibái miatt amit talán tudatlan vetett. Hiszen nem volt elég, nem nyögtél úgy, ahogyan képzelte, nem kapartad olyan véresre a hátát, mint amennyire szoktad. Talán még ma éjjel felörli ez a kétség. - Ugyanakkor milyen elcseszett egy világban élnénk, ha titkolóznom kellene. - Persze mindez csak színjáték, hiszen itt te fizetsz, te kérsz, te vagy az úr a háznál, ő pedig megteszi, bármit megtenne érted, elég lenne csak úgy nézned rá, úgy kérned. Talán jobban is lenne tőle, talán akkor látná a szemedben azt a fényt csillanni, mint amikor legelőször megvetted.
Lepillant rád, talán egy kicsit mégis csak szeretne dominálni feletted, ujjaid helyét a saját szájával váltani fel, a csípődbe marni és maga felé rántani. Kívánna, ha nem lennétek ilyen elgondolkozottak, ha a teste nem küldene fáradt sóhajokat önön elméjének, ha éppenséggel nem érdekelnéd te jobban, mint hirtelen felizzott testi vágyai.
Megnedvesíti az ajkait, így raktározza el rólad ezt a keveset is. Máris jobban van, mint akit piedesztálra emeltek és most magasztalnak. Kékjei élénken csúsznak rád, mintha arra várna, hogy folytatod, hogy beavatod, hogy minden mocskos titkod megosztod vele. Aztán mégis csak csalódnia kell, szíve egy kicsit belesajdul ebbe, ajkai egy leheletnyit lefelé biggyednek, mint egy öntözésre szoruló növény vízhiányos jelzése.
Ujjait a karodon és a mellkasodon futtatja végig, éppen csak ujjbegyeivel érinti a bőrödet, a habbal ken rá ismeretlen, nonfiguratív mintákat. Olyan jó most így, itt, veled, félig összefonódva, mintha nem lenne holnap, mintha ma sem lenne csak ez a pillanat, ez tartana örökké. Még az sem zavarná, ha időközben hűvösé hűlne a víz, a elaludnál és elnyomnád a mellkasát, nem zavarná, ha kiszolgáltatott lenne vagy felismerhetetlenné ázna a víz ölelése közepette, hiszen itt lennél vele, a hajad cirógatná, a szuszogásod megnyugtatná, és beszélhetnétek, minden bizonnyal nem bírnád az örökké való csendet. -Talán a holnap miatt. - Vallja be fáradt álmosságtól rekedten. Hirtelen tört rá, mintha nyakon zúdították volna vele. Erőlködnie kell, hogy a szemhéjai ne pihenjenek le. - Minden olyan nagyon egyszerű lenne, ha nem lenne holnap. Akkor talán bármit megtehetnénk. Akkor talán bárkik lehetnénk. - És ha nem lenne holnap, akkor talán azt kívánná, hogy hadd legyen még egy kicsit veled.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Szer. Júl. 22, 2020 4:39 pm
don't listen when i scream
bury your doubts and fall asleep
Fátyolos tekintetét lustán el-elrejti előled a sűrű, szőke pillák csattanása – elsőre azt hinnéd, hogy makulátlanul lemosta a sminkjét a langymelegre szelídült fürdővíz, de ha jobban megnézed, hát a szeme alatti árkokban ott rekedt a fekete festék, kicsit öregebbnek, kicsit aszottabbnak tűnhet, mint négy órával ezelőtt, amikor fiatal vadmacskaként kapaszkodott borvörösre festett körmökkel a tarkódba a jobbjával, miközben a balja újra meg újra végigtúrta a hajadat, leszaladt a gerinceden, belemarkolt a fenekedbe, megtámaszkodott a mellizmodon, aztán újra meg újra meg újra –, mintha csak vaku villanna, aztán már ott van az ajkán az a kifürkészhetetlen mosoly. Talán szánalom-szülte, talán bánat-hintette, meglehet, hogy a kéj szikrája túlságosan is heves lángokkal csapott fel, és most mindent, de mindent hamuvá porlasztott maga körül, és nem maradt ott semmi, csak üres szürkeség – kicsit üresnek és kicsit szürkének láthatod most, mintha csak kikefélted volna belőle az életet magát. És lám, mintha mégsem bánná, mert úgy mosolyog rád, ahogy csak ő tud – és úgy, hogy a jelentését talán soha, de soha nem fogod megtudni. Nem tiltakozik, ahogy megfogod a kezét, de nem is húzódik igazán arrébb, hogy elférj, mintha vagy a kád méretét becsülné túl, vagy a te körfogatodat alul – de tudod, az van a Nicole-féle nőkkel, hogy az ilyesmiért mégsem tudsz neheztelni rájuk. Mert nem feltételeznéd, hogy direkt csinálja, mert nem gondolnád, hogy ennyire tesz rád, mert ő az a típusú, kortalan tünemény, akinek soha nem kell mentegetőznie, de nem ám, mert te keresel mentségeket a viselkedésére őhelyette. Biztos nyúzza valami rettenetes fájdalom, biztos nyűg számára a sok-sok terhes hétköznap, biztos így, biztos úgy, de sohasem ő a hibás, pedig ordít róla a bűn, és mégis-- – Titkolni szeretnél, drágám? – Búg a hangja, rezonál a füledben, valahol talán egy kicsit szúr is, ott a léped környékén, érthetetlen. Moccan a vízben, hullámot ver, az ovális, oroszlánlábakon álló kádból kilöttyen a víz, de ennek így kell lennie, hiszen a szeme sem rebben – a fekete karikákkal aláfestett szeme, a viharkék ég alatt szürke fellegek –, csak a mellkasodra simul, mintha nem önszántából zárkózott volna be ide órákra, hanem holmi külső erők, felsőbb hatalom szakított volna szét benneteket. – Nem szokásom aggódni – mondja aztán, mutató- és középső ujja tulajdon, húsos ajkán pihen, nedves mellkasodon hallgatózik, hogy miként ver a szíved, hogy miként reagálsz nagyjából az első dologra, amit elárult magáról, erre a jelentéktelen semmiségre, ami még csak arra sem lenne elég, hogy a rendőrségnek előadd, ha valaha úgy hozná a sors. Nem tudom, biztos úr, annyi biztos csupán, hogy nem volt szokása aggódni. – Te miért aggódsz, drágám? – Elszakadnak az ujjai az ajkától, karikákat rajzol a válladra, aztán valami mást, a mutatóujja nyomán, ha lehunynád a szemedet, talán képes lennél megmondani, hogy milyen mintát vezet végig a bőrödön, mintha csak üres vászon lennél. – Nem most, ebben a percben, hanem úgy általában. Amikor nem kell sem kettő, sem nyolc órát együtt töltened senkivel, amikor egyedül fekszel, és a plafont bámulod, mert hiába vagy fáradt, mégis képtelen vagy elaludni.
Nélküled fekszik az ágyban puha takarók és kényelmesre vert párnák között, szemérmetlen meztelenséggel, karját-lábát szétvetve, bormámoros, drogtól tompa tekintettel. Az ajka miattad száraz, nyelve hegyével simítja végig a kirajzolódó cserepeket; a lihegése is tőled szapora, mellkasa ütemtelenül emelkedik majd süllyed le; hasfalán átlátszik szíve erőteljes dobogása, az is szapora, mintha hajszoltad volna; a szagod is ott pihen rajta, érzi az édes parfüm illatát magán; háta ég, körmeid talán útvonalakat martak lágyan barna bőrébe; haja csatakosan tapad a homlokához, meghajszoltad vagy ő hajszolt téged ezt nem tudná megmondani; laposakat pislog, az élvezet okozta mámor elemi erővel tört rá miután itt hagytad, merthogy habár itt pihensz rajta és körülötte, te nem vagy itt vele.
A fürdőszoba ajtóra bámul, arra a szépen lakkozott, drága falapra, ami mögött ott lehetsz, és arra gondol, hogy bassza meg, milyen jó menet volt, gondolatait a némaság töri ketté, a benne feltörő kételyek hada: talán rossz szerető, talán nem elég jó, talán neked nem elég jó. Megalázhatnád, talán éppen azt teszed, biztosan nem te lennél az első az életében aki átlépett rajta, de ugyan kit is akarna áltatni, te azok közé tartoznál, akiktől ez igazán fájna, akiktől mást várt volna, mert az egyetlen, közösen beszélt nyelv amelyben a testetek egymásnak feszült, forrón összecsókolózott talán nem hazudhat. De eszébe jut az is, hogy nő vagy, talán megjátszott orgazmusok királynője, előre jól begyakorolt nyögések, sóhajok mestere.
Kétségeket keltesz benne, pedig Ivan mindig is magabiztos férfi volt, mit férfi, talán még csak fiú, erős kiállással és felszegett állakkal. Nem riaszthatod meg. Erre gondol aztán, te nem teheted. Hiszen ismer, vagy legalább is valamennyire kiismert, tudja, hogy mit szeretsz, hogy hogyan szereted, hogy időre van szükséged, ahogyan neki is időre lenne szüksége, annyira biztosan, hogy vadul dobogó szíve lassabb ritmusra váltson, hogy a nehéz pillantások alól felélénküljön, hogy a hátán az éles, forró fájdalom alább hagyjon, hogy csatakos haja kissé felszáradjon, hogy légzése csillapodjon, hogy az ajkai újra megnedvesedjenek.
Talán elnyomja az álom, talán csak nagyon hosszú ideig fekszik ott ébren, talán rólad álmodik, talán másra gondol éppen. Talán végig másra gondolt közben, talán mesterkélt nyögéseket ékelt ő is közétek, álmában minden bizonnyal így lenne, ott ő uralkodna feletted, csakhogy a valóságban te rángatod kötélen.
Utánad indul, nem kopog, nem is kérlel, könyörtelenül nyit be, talpai csattognak a párás csempéken, pillantása rád siklik, elmélázó tekintetedre, szőke tincseidre. Nem kérdez, nem törleszkedik, nem esedezik bebocsátásért. Előbb egyik lábával, majd a másikkal lép be, elé helyezkedik, felszisszen a víz forrósága alatt, az is lehet, hogy azért szisszen, mert már túl hideg, bal karját a kád peremére helyezi, jobbjával gyűrűt viselő kezedre fog, közelebb húzza, lágyan. -Egymás titkai maradunk, ne aggódj. - Rácsókol a bőrödre, úgy biztosít, hangja rekedt, tekintete mégis őszinte. Csak beléd ne szeressen.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Pént. Jún. 19, 2020 3:03 pm
don't listen when i scream
bury your doubts and fall asleep
Először csak négy órára vett meg téged. Sosem úgy fogalmazott, hogy kikölcsönzött, hogy igénybe vett, vagy hogy fizetett volna a szolgáltatásaidért. Úgy vett meg – kilóra –, akár a tökéletes színhúst a hentespultban – ahol ránézésre sosem kellett volna járnia, bár nyilvánvalóan gyakori látogató volt a hentespultokban, lévén Washington nem feltétlenül legjobb, de minden bizonnyal a legismertebb, leginkább nagyra tartott, legtöbb rajongóval bíró sztárséfje, még akkor is áhítattal rebegnék a nevét, ha történetesen kiszárította volna a szuflét. Ez vagy te: nem feltétlenül Alexander Polmard-marhahús – azért azt mégsem szeretné, hogyha elbíznád magad, mégsem lehetsz a legfranciább hentes legdrágább portékája –, de lehetsz még wagyu, amely vöröslik a vértől és az izomtól, amely tömör, mégis elég az evőpálcika, hogy lehasíts belőle egy éppen falatnyi darabot. Elolvad a szájban. Te is olvadtál már a szájában. Először csak négy órára vett meg téged, a második alkalomra ebből már nyolc lett, de a negyedik óra vége felé mintha egyszerre csak elvágták volna a benne tomboló szomjúságot – szomjas volt a szexre, szomjas volt a nevetésre, szomjas volt rád –, és két órával ezelőtt bevette magát a fürdőszobába. Sokáig, végtelenül sokáig folyatta a vizet, a telő kád zubogásán túl nem hallhattad, hogy mit csinál – vajon sírt? vajon magához nyúlt még egyszer? vajon öklendezett? vajon gyógyszereket sodort le a torkán? vajon felvágta az ereit? –, aztán elzárta a csapot, aztán megint megengedte, időnként csobogás, időnként a mosakodás semmihez sem hasonlítható hangja szűrődött ki az ajtón, utána megint megengedte, utána megint elzárta.
Most pedig csak fekszik a lassan hűlő vízben, az ujjbegyei valamiért mégsem asztak mazsolaformára, minden bizonnyal azért nem, mert a kád szélére könyökölve forgatja a gyűrűjét az ujján, mint ahogy azok a nagyasszonyok teszik, akiknek hozzá hasonlóan semmi keresnivalójuk nem lenne egy olyasfajta kétes hírű helyen, mint a Nymph, mégis olyasfajta kétes hírű figurákkal kúrnak, mint amilyen te vagy. Ha azonban utánamész a fürdőbe – és miért ne tennéd? még mindig van két órátok, ott lapul a szaglóhámodon a belőle áradó pénz-, cigarettafüst- és liliomillat, ó, az a vészterhes, mérgező liliomillat –, akkor sok mindent láthatsz rajta, de a megbánás az minden bizonnyal nincs ott a tételesen felsorolandók között. Ha utánamész a fürdőbe – és miért ne tennéd? még mindig van két órátok, ott ég a hátadon a borvörösre festett, hegyesre formázott körmeinek a nyoma, ott lüktet a farkadon a bensőjének emléke, ott zizeg a füledben a fülcimpádra suttogott drágámok emléke –, akkor fakó mosollyal fordul feléd, és talán azon gondolkozol, hogy mit követhettél el, te, te, te mit követhettél el, hogy a mézédes kacaját halvány félmosolyra cserélte, hogy miért a gyűrűjét forgatja az ujján ahelyett, hogy kihasználná az együtt töltött időtöket, tiktak, tiktak, tiktak és hogy miért fátyolos a tekintete, ha nem a megbánástól az.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
